A dicsőség szilánkjai II.

Ezúton is szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik hozzájárultak e könyv létrejöttéhez.

Lektoraimnak, Kovács Sándornak és Varga Ákosnak, hogy akárcsak az első rész esetében, most is a segítségemre voltak a kézirat javításában. Felbecsülhetetlen értékű munkájuk eredményeképpen állt elő a könyv jelenlegi verziója.

Szüleimnek az állandó és stabil háttérért, a fáradhatatlan támogatásért, amelyre mindig támaszkodhattam.

És végül, végtelen hála és köszönet illeti feleségemet, akinek akaratlanul is sokkal komolyabb része adódott a regény megszületésében, mint azt ő valaha is gondolta volna.

Előhang helyett…

Ez a regény közvetlen folytatása a 2013-ban megjelent A dicsőség szilánkjai I. című regényemnek. A történések ott folytatódnak, ahol az előző kötetben abbamaradtak, így ha még nem tetted meg, azt javaslom, hogy először azt olvasd el.

A szövegben számos szereplő és technikai eszköz neve szerepel. Az ezek között való eligazodás megkönnyítésére a regény végéhez egy függeléket csatoltam, amely rövid referenciául szolgálhat a Lost Galaxy világában való eligazodáshoz. Bővebb háttérinfomációkért keresd fel a regény honlapját a http://lostgalaxy.wordpress.com címen.

Első könyv

Titkok és egyezségek

1

– Te is észrevetted?

– Igen. Mintha felszívódott volna az ellenzék a múltkorihoz képest. – Don Fergusson zavartan bámulta a Szövetségi Szenátus üléstermének kicsinyített mását, amelyet a plafonba épített holorendszer varázsolt MacKinley irodájába. – Ennek így semmi értelme! – fakadt ki végül.

MacKinley megvakarta az állán burjánzó borostát, és kibámult az egész falat betöltő ablakon. Az éjszakai fényekbe öltözött várost sűrű köd ülte meg. A mindent elárasztó reklámok foltokká olvadtak benne, tompa ragyogásba vonva az égre törő épületek körvonalait. A sztrádák éles csíkjain milliónyi pont araszolt az esti csúcsforgalomban; mint megannyi fáradt hangya, akik kirajzottak a központi bolyból egy utolsó begyűjtő körútra. A lenti fényár megfestette a köd fölött függő gomolyfelhők alját, baljós takarót borítva a húszmilliós metropoliszra.

Fogalmuk sincs, hogy mi vár rájuk, villant át az agyán a szokatlan gondolat, még mindig a végeláthatatlan autófolyamot nézve. Innen az LMBC torony – a Tőr, ahogy a városban becézték – kilencvenhetedik szintjéről könnyen érezte az ember magát felettük állónak. Mintha egy teljes világ választotta volna el tőlük.

Fergusson idegesen felpattant és járkálni kezdett az irodában. Közben az EAGN-ről érkező élő közvetítés tovább folytatódott. A GNN hiperhálózatáról lecsapolt jeleket az irodaház számítógépei alakították egységes képpé, lehetővé téve, hogy tetszőleges szögből megfigyeljék az eseményeket.

Még mindig Jackson szónokolt, az őt körülrajzó slepp tagjai szinte csüngtek a szavain. Weisskopf marsall, a Flotta főparancsnoka szórakozottan bólogatott minden egyes kijelentése után, de ezúttal még a korábbi ellenzék is csendes nyugalommal hallgatta az elnök kinyilatkoztatásait. Éppen Becksmann meg nem erősített halálhírét, és annak következményeit taglalta. A mondókáját átszövő hatásvadász szónoki fordulatok most sem maradtak el, de az ellenzéki képviselők arcán továbbra is csak egykedvű mosoly játszott.

– Itt valami nagyon nincs rendben Alex! – állt meg Don a kép előtt és a csoport tagjaira bökött. – Nagyítás a kijelölt területre! – dörrent a számítógépre, amely azonnal közelebb hozta a megjelölt részt. Közben Jackson befejezte, a hallgatóság lelkes tapsba kezdett.

– Anwar Nkosana, amint megtapsolja Jacksont?! Na ne már! Vagy nézd meg Olson csoportját! Ezek tisztára olyanok, mintha valami múlt század eleji zombifilmből szalajtották volna őket!

Alex beharapta az ajkát. Lassú ütemben koppantott az íróasztalon a platina tollával.

– Számítógép! Add be Alissa Lombardi jelét!

A gép középre hozta a képviselőnőt, aki a társaihoz hasonlóan üveges arccal meredt maga elé. Alex további nagyítást kért. Tűnődve nézte a még mindig vonzó arcot.

– Lehet valami abban, amit mondasz – szűrte a foga között, de mielőtt Don megszólalhatott volna, bekérte Kilgore szenátor képet is. Az idős, jóvágású férfi volt az elsődleges beépített emberük a tanácsban. Észak-Amerika szenátora, az elnök legfőbb belső tanácsadója, sőt mentora – az LMBC politikai szárnyának meghosszabbítása, akin keresztül a társaságnak közvetlen befolyása lehetett a szenátusban folyó dolgokra. Legalábbis a háború kitöréséig. Akkor viszont valami elromlott, és azóta, minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült újra a kezükbe kaparintaniuk a helyzetet. Kilgore beszámolóiból egyre inkább az derült ki, hogy az elnök függetlenítette magát a korábbi mentorától. Viszont az új tanácsadói egyelőre még nem léptek színre, MacKinley emberei pedig képtelenek voltak rájuk akadni az egyre gyanakvóbbá váló kormányzati viszonyok között. Jackson pszichológiai profiljának ismeretében egyedül az látszott biztosnak, hogy az elmúlt hónapok intézkedései nem a saját fejéből pattantak ki.

És a jelek szerint nem is Weisskopféból, mint azt eredetileg feltételezték. Ha lehet hinni a híreknek, akkor a marsall napjai meg voltak számlálva. A Jackson adminisztráció egyre kevésbé tűrte el az önálló gondolkodást. Weisskopf viszont az utóbbi időben látványosan szembehelyezkedett az egyre diktatórikusabb eszközöket felvonultató kormánnyal. A Flottában is egyre többen emelték fel a szavukat a civil lakosság elleni elnyomással szemben. Csak az elmúlt hónapban hat vezető mondott le, de gőzerővel folytak a tisztogatások is, amelyek a végletekig csökkentették a morált. Csak a kormány politikájának fanatikus hívei maradhattak vezető pozícióban.

– Na, mit látsz? – türelmetlenkedett Fergusson és levetette magát az egyik magas támlájú székbe. – Ő is zombi lett!

– Igen. Pontosan ez aggaszt. – A társára nézve a tollával a holokép felé intett. – Az simán beleférne a mai viszonyokba, hogy az ellenzéket megfenyegették és azért kussolnak. Még azt is elhiszem, hogy ha Becksmann tényleg beadta a kulcsot, akkor most kivárnak, és inkább megpróbálnak jó pofát vágni az ügyhöz.

– Tényleg meghalt?

Alex megvont a vállát.

– Elég ellentmondóak a hírek. Az biztos, hogy valami komoly dolog történt a Libertyn, mert a Nemzetőrség több harccsoportját hazarendelték. Az is szinte biztos, hogy katonákat vetettek be a fővárosban. Elég sokáig nem volt kapcsolat a Liberty és a többi világ között. Ez mondjuk a Flottára vagy a Hírszerzésre vallana, ők használják előszeretettel ezt a megoldást támadás előtt. De közelebbit senki sem tud. Mindenki csak találgat. – Elgondolkodva nézte az üléstermet, ahol újabb szenátor szólalt fel. – A kérdés most egyébként is az, hogy jó-e nekünk az, ha meghalt.

– Ha kiderül, hogy tényleg igaz, akkor az csak tovább javítja Jackson pozícióit.

– Hmm. Igen. Vagy nem. Nem is tudom. – Alex tanácstalanul bámulta a tovább folyó tanácsülést. Aztán visszafordult Don felé. – Inkább azon múlik, hogy mit fognak most lépni. Van még néhány bizonytalan világ, akik ennek hatására akár ki is léphetnek a Szövetségből. Ha Gruber ügyes, márpedig eddig elég jól lavírozott, akkor akár a saját előnyére is fordíthatja az egészet. Zavaros az egész.

– Lehet valami köze ehhez? – intett a fejével a szenátusi közvetítésre.

– Szerintem van. És ez elég nagy baj. Mingék jelezték, hogy a Hírszerzés valamilyen nagy durranásra készült, de közelebbit ők sem tudtak mondani. Az, hogy a jelek szerint több fronton is tevékenykednek, akár azt is jelentheti, hogy valami nagyon komoly dolog zajlik a háttérben. Valakik rá akarnak tenyerelni a Szövetségre.

– Van tipped rá, hogy ki?

– Fél éve még lett volna. De a kínaiakat a jelek szerint kizárhatjuk.

– Vagy mégsem.

– Ja. De ez az ügy legalább nem az ő kontójukat terheli – mosolyodott el Alex.

– Mi van, ha csak színjáték az egész a részükről?

Alex lassan ingatta a fejét. Ez már neki is megfordult a fejében, de nem tartotta valószínűnek. Mindazonáltal… nem, ki nem zárhatják. A háttérben ülő, mereven tapsoló ferdeszemű bandából bármit kinézett.

– Na mindegy. Mindenesetre add ki a fiúknak, hogy mindenképpen jöjjenek rá, mivel vettek rá minden szenátort a feltétlen együttműködésre.

– Az előbb nagyon megnézted Kilgoret és Alissát – emlékeztette Don. Alex letette a tollat, és fáradtan megdörzsölte a halántékát.

– Igen. Először nem is tudatosult bennem, de… szóval ha megfigyelted, Kilgore soha nem szokott tapsolni. Még akkor sem tette, amikor még jóban voltak Jacksonnal.

– Mondasz valamit. És Lombardi?

– Alissa nem hordott még ilyen kihívó sminket a tanácsülésen. Sőt, ha visszanézed a felvételeket, akkor látni fogod, hogy mindig ugyanolyan zárt nyakú kosztümöt viselt, ékszert pedig soha. Furcsállanám, ha most bolondult volna meg – rázta meg a fejét. – Nagyon nem vall ez rá.

– Ezt nálad senki sem tudhatja jobban – kacsintott rá Don. Nyílt titok volt köztük, hogy korábban egy ideig együtt volt az egykori szépségkirálynővel. – Mindenesetre ez arra utalhat, hogy már egy ideje befolyás alatt áll.

– Olyan befolyás alatt, amely kihat az ítélőképességére.

– Ez elég meredeken hangzik. Azt gondolod, hogy beadtak nekik valamit?

– Nem lepődnék meg rajta.

Don éppen válaszolni készült, amikor kivágódott a nehéz tölgyfa ajtó és MacKinley titkárnője esett be rajta. Elmosódott árnyak suhantak be mögötte az irodába. Mielőtt még a nő megmukkanhatott volna, egy sötétlila selyemruhát viselő apró alak lépett be. Az egyik árny becsukta mögötte az ajtót.

– Myung – suttogta kiszáradt szájjal Fergusson. Felemelkedett ültéből. – Mit jelentsen ez?

– Én mondtam, hogy nem… – visította a titkárnő, de az egyik árny durván hátralökte a sarokban álló fotelok egyikébe. A nőbe beleszorult a sikoly. A szemén látszott, hogy retteg.

– Hölgyem, kérem. Erre semmi szükség – állt fel MacKinley és gyorsan felmérte a helyzetet. A behatolók – a nő kivételével – elmosódott pacaként örvénylettek; éles kontúrok helyett mindössze csak remegő átmenetek övezték őket, mintha csak forró levegő vette volna őket körbe. Halványan emlékezett egy néhány évvel ezelőtti jelentésre, amely szerint a DongFeng előállított egy speciális, negatív törésmutatójú anyagból készült álcaruha prototípust. Az ilyen anyagok elvileg kiszorítják magukból a fényt, arra késztetve a sugarakat, hogy visszaverődés helyett megkerüljék azt. Ez sötétben gyakorlatilag teljes láthatatlanságot biztosítana a viselőjének – az elv elég régen ismert volt, de eddig senkinek sem sikerült teljes testet beborító változatot létrehoznia. Az álcaruha egy vagyont érhetett. Főleg néhány high-tech ninja kezében.

A DongFeng viszont eszerint szintén a Ming ház birtokában lehet. Ez mondjuk magyarázatot adna néhány furcsaságra körülöttük.

– Mr. MacKinley. Elnézést kérek az embereim bánásmódja miatt. – A nő alig észrevehetően meghajolt. Néhány csigolyánál aligha használt fel többet a mozdulathoz. – Kicsit feszültek vagyunk mindannyian. De biztosíthatom, hogy semmilyen bántódása nem esett az asszisztensének. Sem másnak.

– Hogy jutottak ide be? – követelőzött Don.

– Fontos megbeszélnivalónk van Mr. MacKinley – tért ki a válasz elől a nő, és közelebb lépett az asztal végéhez. Az egyik árny előzékenyen egy széket penderített alá. Alex egy pillanatra majdnem elröhögte magát a helyzet bizarrságán. A száját idegesen nyalogató Donra pillantott. Valószínűleg már a vizsgálatot tervezi magában. Myung közben intett az egyik ninjának, aki odasuhant a titkárnőhöz, és valamit odaérintett a nyakához. A lány feje hátrahanyatlott.

– Rendben. Akkor térjünk a tárgyra. Mit akar Ming úr?

– Uram azt üzeni, hogy eljött a cselekvés ideje. Ma este az ellenségeink akcióba lendültek és razziákat tartottak közel kéttucat létesítményünkben. Lefoglalták a hajóinkat, bezárták az irodáinkat, és rátették a kezüket a raktárkészleteinkre. Gyakorlatilag az összes földi érdekeltségünket támadás érte ilyen vagy olyan formában. Nem tudunk kapcsolatba lépni az eridanusi, vegai és sziriuszi telephelyeinkkel sem.

– Ming?

– Az uram még az akció előtt értesült a dologról. Időben elhagyta a palotát.

– Megpróbálták letartóztatni?

Myung mereven bólintott.

– Így is mondhatjuk. A helyszínre érkező gépek először rakétasortüzet nyitottak az épületekre és a védelmi állásokra. Csak miután rommá lőttek mindent vizsgálták át a palota maradványait.

– Huh! Ez elég drasztikus. – Fergusson szeme felszaladt. Alex is nagyot nyelt. Elképzelte, amint rakéták csapódnak a Tőr oldalába, kizsigerelve a tornyot. Megpróbálta elhessegetni a kellemetlen képet. Nem sok sikerrel.

– Hol van most Ming? – kérdezte Alex. Myung szeme megvillant.

– Jó helyen. Ezt most nem árulhatom el.

– És sikerült megtudni, mivel vádolják? – Alex összeillesztette az ujjait maga előtt. Hidegvér. Arra lesz most szükség.

– Államellenes szervezkedés. Árulás. Kémkedés. Szép hosszú listát írtak össze. Már fent van a neten az egész. A ház összes fontosabb tisztségviselőjére fejpénzt írtak ki.

– Mi a fene – szúrta közbe Don csendesen.

– Tudtuk, hogy egy ideje már készülődtek a támadásra – pillantott feléje Myung, de aztán újra Alex felé fordult. – Az Eridanuson csak úgy tudtuk megakadályozni, hogy rátegyék a kezüket a Cryo idegen hajójára, hogy azzal magunkra tereltük a figyelmet. Azóta gyanakodtak ránk. A rossz hír az, hogy a kémünk innen kezdve aligha maradhat a helyén. Az akciójuk sikertelensége miatt biztosan vizsgálatot fognak indítani, hogy megtalálják a biztonsági rést. Én is ezt tenném.

Alex visszanyelte a kérdést, hogy miért engedték meglépni a vagyont érő hajót. Valószínűleg erre úgysem kapott volna egyenes választ.

– Miért pont most történt az egész?

– Megtorlás. Úgy tudjuk, hogy a Hírszerzés akciója Becksmann ellen sikerrel járt. Ezzel párhuzamosan egy másik hadműveletet is végrehajtottak, amely viszont kudarcba fulladt. Mi lettünk kikiáltva bűnbaknak. Valakinek el kellett terelnie a figyelmet arról, hogy egy harmadik műveletet is végrehajtottak fű alatt. Erről azonban semmit sem tudtunk meg.

MacKinley és Fergusson sokat sejtetően összenéztek. Mindketten ugyanarra gondoltak.

– Van ötletem, hogy miről lehetett szó. Tényleg maguk álltak a Liberty akció mögött?

– Nem. Ez téves feltételezés volt a részükről. De ha tudtuk volna, mi is megakadályozzuk. Ha a Hírszerzés sikerrel jár, akkor azzal megnyerhetik a háborút. Ami nekünk nem célunk.

– Hmmm. – MacKinley lassan végigsimított az állán. Nyilvánvalóan látszott, hogy Myung sokkal többet tud, mint amennyit elárul nekik. A némán ácsorgó árnyakra tekintve azonban úgy döntött, hogy nem most kellene kérdezősködnie.

– És mit kíván az LMBC-től Ming úr?

– Jelenleg egyetlen hajónk sem mozgósítható, és megfigyelik minden szövetségesünk mozgását. Maguknak viszont van egy feltöltött hajókból álló hálózatuk, amely akár azonnal bevethető, ha valamit el akarnak szállítani a Földről. Ráadásul hozzáférésük van a katonai hálózathoz is. – Myung tényként állapította meg ezeket. A kínaiak kémei a jelek szerint sokkal mélyebbre ásták magukat a társaságba, mint sejtették. A parancsnoki hálózat léte, amely feltöltve várakozó ugróhajókból állt, szigorúan titkosnak számított. Még az LMBC vezérkarából is kevesen tudtak róla.

– Tegyük fel, hogy van.

Myung elmosolyodott.

– Ming úr azt kéri, hogy juttassanak el ezen keresztül valamit a Libertyre.

Fergusson füttyentett egyet.

– Nem kér keveset! És mi lenne a csomagban?

– Nem mi, hanem ki. – MacKinleyre nézett. Alex beleborzongott a jéghideg pillantásba. – Én. Eljött az ideje a cselekvésnek.

2

Közeledett a vihar.

A látóhatárig nyúló haragoszöld tenger felett már gyűltek a nehéz esőfelhők. Időnként villámok fénylettek fel bennük, mintha az orkán erejű szél hátán vágtázó viharfront így fenyegetné a kicsiny szigetet. A több méter magas hullámok azonban hiába ostromolták fáradhatatlanul a mélyben elnyúló sziklafalat; erejük lepergett a kövekről, míg végül a felcsapó sós permetet a szél magával ragadta.

Caitlyn mélyen beszívta a friss esőillatot, és lehunyt szemmel élvezte az arcát áztató nedvességet. A szirtfok tövében megtörő hullámok bömbölésén keresztül már hallani vélte a távoli mennydörgések moraját. A vihar kezdett erőre kapni, hatalma előtt recsegve hajlottak meg a fák. Szinte már-már dacosan markolta meg a keskeny korlátot, amely a mélységtől elválasztotta, és hangosan kacagva küzdött az elemek erejével.

A vihar zaját átszakító éles süvítés egyszerre volt zavaró és megnyugtatóan ismerős. Az ég felé fordulva résnyire nyitott szemein át megpillantotta a lefelé ereszkedő siklót. Csúf, katonai típus volt, a szürke és a kék árnyalataiban pompázó geometrikus álcafestéssel. Pilótája a hajtóművek nyers erejével próbálta egyenesben tartani, de minden igyekezete ellenére a gépet falevélként dobálta az orkán. Jó egy percébe tellett, amíg a leszállóplatform közepére kormányozta magát, hogy végül egy csattanós leszállással érjen földet a betonon.

Fél szemmel rásandított a csuklóján kivilágosodó képernyőre. A mókának tehát vége. Még egy utolsót szippantott az esőillattal terhes levegőből, majd elfordulva az egyre kaotikusabbá váló látványtól, futva elindult a parkban megbújó villa felé. Odaérve gyorsan bezárta maga mögött a parkra néző üvegajtót, és a parkettán nedves nyomokat maga mögött hagyva elszaladt a fürdőszobába. Mire jó tíz perc múlva előkerült, a vendége már nappaliban várt rá.

Amíg ő bent tisztálkodott, a házat irányító számítógép a programjának megfelelően tüzet csiholt a kőből épített kandallóban. A fahasábokra ropogva felkúszó lángnyelvek előtt egy magas gallérú köpenyt viselő férfi állt, aki a tűz felé fordulva szárítgatta magát. Caitlyn lesimította az egyenes szabású sötét nadrágot, begombolta a zubbonya legfelső gombját, majd csendben leült abba a fotelbe, amely pont az üvegajtó és az odakint tomboló vihar felé nézett. Ez vált a kedvenc helyévé az elmúlt napokban.

Néhány percig csak a tűz ropogása és az ablakok rázkódása hallatszott. Végül a férfi lassan megfordult és kilépett az árnyékból. Henry Oxborn. A sejtése tehát beigazolódott. Az Unió hőse személyesen jött el hozzá.

– Üdvözlöm, admirális.

– Lyman kapitány. – Oxborn élőben idősebbnek tűnt, mint ahogy a médiában lefestették, de még így is hozta a szokásos toborzó poszterre illő képet. A nedves viharkabátban most ráadásul pont úgy nézett ki, mintha egy tizenkilencedik századi hadihajó hídjáról toppant volna be ide. Volt benne valami, talán a mosolya, talán az ősz szakálla, amitől a lány egy pillanatra ellazult.

A varázs azonban nem tartott soká. Összeszorította a fogát és felállt, hogy fogadja Oxborn kinyújtott kezét.

– Örülök, hogy végre megismerhetem, kapitány. Már jó ideje szerettem volna leülni magával. beszélgetni.

Az ajtóban megjelent az egyik tenyészkatona, azok közül, akik a villa biztonságáért feleltek. A fiatal nő két poharat és egy gőzölgő teáskancsót egyensúlyozott be egy tálcán. Oxborn levette a köpenyét, a nőnek adta, majd átvette a tálcát. Azt asztalra rakta, töltött magának és Caitlynnek a forró italból. A lányt lenyűgözte ez a szinte családias kép.

– Először is elnézést kérek kapitány, hogy ez idáig kénytelenek voltunk itt tartani. Bármit is gondoljon, ez részben a saját biztonsága érdekében is történt.

– Igazán lenyűgöző volt a kilátás – intett a lány a kinti vihar irányába. – Viszont a társaság elég unalmas.

Oxborn halványan elmosolyodott a megjegyzésre. A Proteust a megadása után megszállták a Nemzetőrség katonái, őt pedig azonnal elválasztották a legénységétől. Néhány órán belül egy siklóban találta magát, amely egyenesen ide hozta. Amennyire fel tudta mérni, a Liberty déli féltekéjét kitöltő óceán egyik lakatlan szigetén lehettek. A villa személyzetét adó robotokon és az őrséget alkotó néhány tenyészen kívül csak pár lusta fóka meg a szirtfalat lakó tengeri madarak éltek errefelé. A híreket teljesen elzárták előle. A tenyészek a betanult egyenválaszokon kívül semmit sem voltak hajlandóak elárulni, így egy idő után feladta a próbálkozást velük.

– Becksmann általában ide vonult vissza, amikor nagyritkán szabadságot vett ki. Ez tűnt a legjobb választásnak abban a bolondokházában, ami a támadást követően beütött. – Megrázta a fejét, mint aki még mindig nem hiszi el az egészet, majd beleivott a teájába. – Gondolom seregnyi kérdése van.

– Érdekes, én azt gondoltam, hogy itt ön fog kérdezni – jegyezte meg epésen Caitlyn, de az admirális arcára pillantva ezt rögtön meg is bánta. Amaz lassan megcsóválta a fejét.

– Amit tudni akartunk, azt már elmondta.

Az elfogásuk után azonnal kihallgatták, ahol részletesen beszámolt nekik mindenről. Úgyse lett volna értelme titkolózni.

– A többit pedig a Proteus naplóiból, illetve a legénységi meghallgatásokból megtudtuk. Természetesen mindannyian jól vannak – tette hozzá sietve, mielőtt még Caitlyn megkérdezhette volna.

– Mi lesz velük?

– Ez sokban múlik azon, hogy miben tudunk mi megállapodni. – Oxborn letette a poharát az asztalra és hátradőlt. – Lyman kapitány, önök hatalmas szolgálatot tettek a Libertynek, sőt, az egész Uniónak. Ha nem derítik fel a vírus létét, és nem cselekednek időben, akkor most nem beszélgetnénk itt. Azzal, hogy megakadályozták a Szövetségiek tervét, milliók életét mentették meg.

– Sikerült kideríteni, hogy mit akartak ezzel egyáltalán? – A kérdés azóta furdalta az oldalát, amióta ide került. Volt ideje gondolkodni eleget.

Oxborn lassan ingatta a fejét.

– Részben sikerült már összerakni a tervet, bár vannak még homályos pontok. Az egész nagyon bonyolult, sőt én néha már úgy érzem, hogy feleslegesen túlbonyolított. Olyan, mintha az, aki kitervelte, nagyon biztosra akart volna menni.

Az admirális felemelte a kezét és számolni kezdett az ujjain.

– A támadás előtt nem sokkal egy csoport, amely már korábban is végrehajtott egy adatlopást, behatolt a Cryogen központjába. Ott egy számítógépes bombával egy időre megbénította a teljes biztonsági rendszert. Eközben egy másik vírust is útjára indítottak. Ez egy ideig a cég belső hálózatán terjedt, majd kiszabadult, és célba vette az elsődleges célpontjait, a hipertéri hálózatot fenntartó gépeket. Ettől a teljes hiperháló kiesett – a káoszban pedig megérkezett volna a fertőzött hordozót szállító hajó. – Oxborn a kandallóban lobogó tűzbe nézett. – Az a hajó kizárólag uniós világok között repült, csak helyi lakosokat szállított, így gyanún felül állt. A szabályok szerint ugyan a kikötőben kötelezően elvégzik az érkező hajók biológiai ágensek után való átkutatását, de a hordozó immunoszupresszív kezelése miatt semmilyen tünetet nem produkálna, így nem találtunk volna semmit – feltéve, hogy egyáltalán lenne ideje bárkinek vizsgálódni a kialakult káoszban. Miután gond nélkül átjutott, fertőzhetett volna tovább.

– És rövidesen mindenki megfertőzödik. – Caitlyn megszédült a terv volumenétől. Akárki is eszelte ki, nem bízott semmit a véletlenre.

– Pontosan. A fegyver roppant virulens, bár önmagában nem csodaszer. Megfelelő számítási kapacitás birtokában a Hachiman tudósai napok alatt szintetizálták volna az ellenszert. Egy héten belül beindulhatott volna a gyártása. Azonban az Intézet központi szuperszámítógépe, amely a bolygón egyedüliként alkalmas lenne erre a feladatra, az első támadás alatt egy energialökéstől megsemmisült.

– Energialökéstől? EMP?

– A támadók jó előre felkészültek erre a műveletre. A gépbe a korábbi akciójuk során speciális részegységeket építettek, amelyek napok-hetek alatt feltöltötték magukat, és azóta csak a parancsra vártak. A szakértőim szerint a hiperháló összeomlása volt a jel, amelyre beindultak, bár ezt már elég nehéz rekonstruálni. Sajnos a merénylet, és az azt követő felfordulás miatt csak napokkal később tudtunk foglalkozni az üggyel.

– Milyen merénylet? Az elnök?

Oxborn nemet intett.

– Becksmann. McPharsen. És a Cryogen teljes igazgatótanácsa. Egy kibernetizált öngyilkos merénylő végzett velük, akiről azóta kiderült, hogy a Hírszerzésnek dolgozott. A csapat többi tagjáról csak hiányos információk állnak rendelkezésre, az is jobbára az egyetlen kihallgatható állapotú túlélő vallomásából származik.

– Akkor ki irányítja most a céget?

– Ryland Degraw. Ő a támadás egyetlen túlélője a tanácsból.

– Degraw… – Caitlyn próbált kutatni az emlékezetében. Olyan ismerős volt a neve, mintha már hallotta volna korábban. Végül beugrott. – Nem ő volt a New Eden ideiglenes kormányzója?

Oxborn zordan elmosolyodott. Bólintott.

– De. Egyúttal én vettem át a Nemzetőrség főparancsnokságát.

– Oh.

Caitlyn hallgatásba süllyedt, amíg magában végiggondolta a helyzetet. Ha mindezek igaz, akkor ezzel a Szövetség olyan útra lépett, amelyről nemigen volt visszaút. Ráadásul az akcióval végleg elmérgesedett a viszony a két hatalom között. Oxborn aligha fogja kivárni a következő hasonló kaliberű támadást, és ha az Unió nyilvánosságra hozza az ügyet, akkor számos támogatót találhat a harcához a függetlenek között. Itt totális háború lesz, semmi kétség.

Oxborn viszont túl sokat mondott el neki ahhoz, hogy csak úgy futni hagyja. Nem mintha lett volna hova. Sovány vigasznak tűnt, hogy a jelek szerint erkölcsileg jól döntött, amikor dezertáltak. Ez viszont most nem segített sem rajta, sem a legénységén.

– Mi a szándéka a Proteusszal?

Oxborn egy jó percig oldalra hajtott fejjel tanulmányozta. Szürke szemei mélyén érdeklődés csillogott; mintha azt latolgatná, hogy mire számíthat tőle. A végén Caitlyn már kezdte kényelmetlenül érezni magát.

– Lyman kapitány, önök egyfelől megmentették a világunkat. Mi több, az egész Uniót. A magam részéről nagyon remélem, hogy egy szép napon mindezt nyilvánosságra is hozhatjuk, és önök megkapják a hősöknek szóló elismerést. Egyszer – nyomta meg a szót, megrázva a fejét. – De nem most.

Caitlyn érezte, hogy összeszorul a gyomra. Számított valahol erre.

– Félnek a pániktól – suttogta.

– Igen. Az emberek bizalma mindeddig töretlen volt az Unió és a Cryogen irányába. Elhitettük velük, hogy itt a hátországban nem eshet bántódásuk. Mivel az állam még fiatal, ezért pontosan ezt az erős képet kell sugallnia. Ha egy ilyen volumenű támadás megtörténhet, és mindössze néhány hősön bukik csak el, akkor a szövetségeseinkben jogosan fog felvetődni a kérdés, hogy vajon ha egyszer őket éri majd támadás, lesz-e ott valaki, aki megmenti őket.

– Ezért inkább eltitkolják.

Oxborn szeme figyelmeztetőleg villant, de végül megenyhült.

– Helyesebb, ha csak azoknak áruljuk el, akikre tartozik. A döntés itt nem csak az enyém. Ez főleg Gruber és Ryland asztala. De én is támogattam.

– Akkor nem enged minket szabadon. – Nyelt egyet. Felkészült a legrosszabbra.

Az admirális felvette a poharát, a sárgás folyadékot a fény felé tartva tanulmányozta.

– A hajójuk finoman szólva sincs röpképes állapotban. – A tényszerű kijelentésre Caitlynba belenyilallt a veszteség érzése. Szerette a Proteust. De lassan tényleg ideje lesz szembenéznie azzal, hogy elvesztette a hajóját. – Egyébként sem lenne hová menniük. És igen. Csak úgy nem engedhetem szabadon. Az akciójukat túl sokan látták.

– Túl sokat is tudunk – legyintett lemondóan a lány. Oxborn megrázta a fejét. Arcára egy pillanatra visszatért a korábbi nagybácsis mosoly.

– Van két dolog, amelyről még tudnia kell. Valójában ezek sokkal inkább közrejátszottak abban, hogy úgy döntöttünk, ahogy.

– Miért van olyan érzésem, hogy ezzel csak még mélyebbre fogok süllyedni a sz… az ügybe?

Az admirális szeme körül vidám ráncok rajzolódtak ki a kandallóból áradó meleg fényben.

– Jók a megérzései. Szóval. Az első dolog, hogy alig pár órával maguk után megjelent a rendszerben egy tizenöt kereskedőhajóból álló raj, élükön a családja által birtokolt Grizzlyvel. Nem meglepő módon a szabadon bocsátásukat követelték az elnöktől.

Caitlyn némán emésztette a hallottakat.

– Honnan…

– A barátnője, a mi elkóborolt fekete bárányunk, Scarlett Masterson riasztotta őket. Stennis szerint igen meggyőzően érvelt maga mellett. Mindenesetre ahhoz elég jól, hogy idejöjjenek.

– Ha azt akarja, hogy a saját…

– Nem, nem akarom – vágott közbe Oxborn. Közelebb hajolt mélyen a szemébe nézve. – Soha nem várnák el ilyet, még a saját embereimtől sem. Vannak bizonyos értékek, amelyeket mindig szem előtt tartok. Ezekből nem engedek, akármi is történjék. – Egy ideig némán farkasszemet néztek. Caitlyn végül megértette. Bólintott.

– Akkor miért mondta ezt el nekem?

– Amiért elmeséltem a támadás részleteit is. Mert értenie kell a helyzetet, mielőtt dönt. A megállapodás a Stennis-féle kartellel nagyon jó úton halad, mert bár a módszereink mások, de valójában mindannyian ugyanazt akarjuk. Ha ezt ők is felismerik, akkor a többi már jön magától. A szabad kereskedők hajlamosak ellenséget keresni ott is, ahol nincs. A cégek pedig abból is pénzt akarnak csiholni, amiből nincs értelme. De ez változni fog.

– Azaz üzletet kínáltak nekik.

– Vág az esze. A háborús logisztika rengeteg pénzt jelenthet nekik, kellően elszántak ahhoz, hogy ezt bevállalják. Az újjáépítésben is szükség lesz szállítmányozásra. Jut elég munka majd mindenkinek. Az Unió szabályozza a versenyt, ők pedig szavazati jogot kapnak, amellyel beleszólást nyernek az ügyekbe. Ez az ajánlat dióhéjban.

– Nem lep meg, hogy Stennis ezt elfogadta. De a többiek? Vagy mindenkivel leülnek külön-külön?

– Változnak a dolgok. A Kartell a szemünk láttára épül ki. Már sokkal többek pár elszánt kereskedőnél, akik az érdekeiket védik. Majdnem száz család csatlakozott már a szervezetükhöz; a hír futótűzként terjed végig az Unión, és még azon is túl. Sorra érkeznek az újabb hajók, némelyik egyenesen a Szövetség másik feléről. Ha lefektetik a működésük alapjait, egy új – de facto – óriáscégként léphetnek a porondra.

– Hmm. Meglátjuk. – Caitlyn megpróbálta elképzelni, amint az apja részt vesz egy igazgatótanácsi ülésen, ahol további kereskedőcsaládok képviselői ülnek egy asztal körül. Elég nehezen ment.

– És mi volt a másik dolog, ami miatt most itt beszélgetünk?

Oxborn benyúlt a kabátja alá és egy adattáblát tolt elé. Beütött pár kódot, majd átnyújtotta neki. A csillagörvényes logó alatt megjelent egy seregnyi dokumentumra mutató ikon.

– Ezt olvassa végig. Jó hosszú, de megvárom. Aztán ennek tudatában döntenie kell.

– Miről?

– Hogy elfogadja-e az ajánlatomat, és csatlakozik a Proteusszal a Nemzetőrséghez.

3

A múlt század elején épített gigantikus hangár máskor rideg betonfalai nedvesen csillogtak a levegőből kicsapódott víztől. A lámpák bántóan éles, kékes fényében karnyi vastagságú, innen fentről mégis leheletvékonynak tetsző kábelkötegek rajzolódtak ki, amelyek mintha csak egy pók absztrakt hálója lennének, szőtték át a termet. Közöttük vaskos csövek kígyóztak; folyamatos lüktetéssel pumpálták a vizet a csarnok alját kitöltő medencébe. Szivattyúik távolról jövő, mindent átható duhogása szinte azt az érzetet keltette, mintha az egész hely lélegezne.

A plafonon végigfutó sínről egy robotizált daru nyújtotta le karmait a mélybe. Mintha csak a pók maga függeszkedne a mélység felett, borzongott bele Matti az elé táruló bizarr látványba. Erőt vett magán, és odalépett a csarnok felső részén körbefutó függőfolyosó korlátjához. Odalent a mélyben egy baljós, sötét test pihent a medence mélyén, az acélfonalak ölelésében. Áramvonalas törzse a legendák krakenjére emlékezette, amellyel egy időben egymást riogatták abban a távoli finn halászfaluban, ahol a gyerekkorát töltötte. Még a mindent beterítő nedves pocsolyaszag is pontosan azokat a nem túl boldog éveket juttatták eszébe.

A medence partján sürgölődő fehér köpenyes tudósok egyike kiszúrta, és feléje intett. Rosszkedvűen elfordult a korláttól, és legyőzve viszolygását, ami mindig rátört, amikor ide kellett lejönnie, elindult lefelé a keskeny fémlépcsőn. Két testőre alig lemaradva követte őt a mélybe.

Odalentről a vízben úszó dög ha lehet még hatalmasabbnak nézett ki, pedig több száz méter hosszú törzsének már csak egy része lógott ki a tápfolyadékból. A bőre, mert Matti képtelen volt rá másképp gondolni, még itt-ott hiányosnak tűnt, láttatni engedte a belső struktúrát. De a korábbi látogatása során még feketén fénylő csontjai már eltűntek a rájuk nőtt kültakaró alatt. A törzs oldalához tapadó hajlékony narancssárga cső volt az egyetlen, amely emberi kéz munkájára utalt rajta. A köldökzsinór bejárata előtt két terepszínűre festett Raytheon Spindrift harci robot állt őrt. Matti elégedetten nézett végig a csarnok falain futó folyosókon álló csontvázszerű gépeken. Legyenek bármily félelmetesek is, de ezek legalább kellően mechanikusnak néznek ki, állapította meg magában.

Megkerült néhány, a fekete törzsre mutató, számára ismeretlen rendeltetésű műszert, míg végül kiszúrta az öreget egy fehér köpenyesekből álló csoport közepén. Éppen az egyik képernyőt kitöltő grafikonokra mutogatott; a testbeszéde elárulta, hogy a legkevésbé sem boldog attól, amit lát rajta. Bár Matti innen képtelen volt kivenni, hogy mit kifogásolt, a vele szemben álló alak arcára kiülő fancsali kifejezés nem sok jót ígért. A prof, miután hasonlóan kiosztotta a többieket is, sarkon fordult és a botjára támaszkodva otthagyta a társaságot, akik kelletlen mozdulatokkal nekiláttak szétszedni a berendezéseket.

– Tommila ezredes. – A hangja olyan volt, mintha smirglit húztak volna végig egy fémlapon. Cigarettát húzott elő a köpenye zsebéből, szórakozottan Matti felé kínálta, de aztán meg sem várva a választ, kiütögetett egy szálat, a szájába kapta, kitapogatta az öngyújtóját és rágyújtott. Kesernyés, kaparós illatú dohányfüst szállt fel. – Jöjjön, járjunk egyet. Gondolom, a hajót szeretné megnézni.

Matti bólintott és elnézett újra a vízben lebegő leviatán felé.

– Úgy látom jól haladnak vele. Ezek szerint a Cryogentől beszerzett specifikációk megfelelőek voltak.

A professzor ellenségesen meredt rá a füstön keresztül. Nyilván nem tetszett neki, hogy a több évtizedes kutatásait a Cryo tudósai fél év alatt meghaladták. Persze nekik volt egy többé-kevésbé ép példányuk.

Jamar Eddings közel ötven éve ásta ki a hajó roncsait a Szaharában. Nem sokkal az Utolsó Nagy Háború után történt a dolog, 2085-ben. Akkoriban rengeteg pénz áramlott a térségbe, köszönhetően a háború hozta gazdasági fellendülésnek. Az újjáépítési hullám, a győztesek kollektív bűntudatának kivetülése, újra az öreg kontinensre terelte a figyelmet, és a frissen alakult Szövetségi kormányzat örömmel adott pénzt az Afrikát érintő vállalkozásokhoz. Ezt használta ki a Dartmouthi Királyi Akadémia egyik fiatal exobiológia professzora, aki több éve dédelgetett tervét váltotta azzal az expedícióval valóra, amelyet a Szahara szívébe vezetett. A kutatás alapjául Eddings saját elméletei szolgáltak, amelyeket zavaros, sokszor nehezen beazonosítható, vagy éppen hadititoknak minősített bizonyítékokra alapozott. Komoly archeológiai körökben valószínűleg megmosolyogták volna az érvelését, amely hemzsegett a tárgyi tévedésektől. Az Eddings család azonban kitűnő kapcsolatokkal rendelkezett a hadseregnél, és Jamar addig kilincselt, amíg sikerült meggyőznie néhány tábornokot az igazáról. A célterület akkortájt még katonai igazgatás alatt állt, és mivel az egyik jóakarója javaslatára rekultivációs expedíciónak álcázta az egészet, a vállalkozáshoz szükséges felszerelést is a rendelkezésére bocsátották. A háború során a sivatagban ledobott néhány nukleáris eszköz után maradt háttérsugárzás miatt túl sok vállalkozó egyébként sem akadt, aki oda merészkedett.

Három év és több haláleset után Eddings végül egyedül tért vissza Londonba, ahol azonnal felkereste támogatóit, hogy beszámoljon a sivatag mélyén feltárt hihetetlen leletről. Innen már nem volt visszaút. A magával hozott bizonyítékok átadása után nem sokkal néhány fekete zakós férfi jelent meg nála, és rövidesen a titkosszolgálat vezetői előtt találta magát. Hogy pontosan miről is esett ott szó, arról Eddings soha nem beszélt, de tény, hogy rövidesen újra nekivágott a sivatagnak – ezúttal már munkagépekkel, és az elérhető legjobb felszereléssel. A leletet, amelyről már akkor feltételezték, hogy egy, az emberi civilizáció kialakulása előtt lezuhant űrhajó lehet, rövidesen kiemelték, a darabokat pedig az arizonai bázisra szállították. Mindezt a lehető legnagyobb titokban, hogy még az akkori elnök sem tudott az egészről semmit.

Az ezt követő évek már kevésbé bizonyultak izgalmasnak. Eddingsnek ugyan sikerült rekonstruálnia a hajó vázát, de a lelet, amely ötvenezer évig pihent a homok alatt, már nem volt több halott csontoknál. Ha volt is valaha benne bármi használható, azt vagy tönkretette a becsapódás, vagy elpusztult a sivatagban töltött évezredek alatt. A projektet ezután szinte szó szerint eltemették. Nyilvánosságra hozatalról szó sem lehetett, az Eddings által beígért forradalmi tudományos és haditechnikai áttörés is elmaradt. A pénz ezért egyre lassabban csörgedezett. Ha nincs az a néhány zavarba ejtő felfedezés, amelyet a professzor jó érzékkel néhány évente eljuttatott a főnökeinek, a hadsereg már régen bezárta volna a létesítményt.

Matti egy véletlen folytán szerzett tudomást erről, nem sokkal azelőtt, hogy a Hírszerzés beépítette volna a Cryogen szervezetébe. Akkoriban már számos indirekt bizonyíték utalt arra, hogy a társaság valamilyen földönkívüli technológiát aknáz ki, és ez áll a robbanásszerű fejlődése mögött. A Flotta vezetésében egyre többen nézték ferde szemmel a Becksmann-birodalom egyre mélyebb beágyazódását a politikai életbe. Amikor Angus Levington, aki akkoriban már a szolgálat helyettes vezetője volt, felvetette a lehetőségét, hogy az Eddings-féle lelet összefüggésben lehet ezzel, szabad kezet adtak neki. A Cryogen Fuujin utáni ámokfutása csak tovább súlyosbította a helyzetet, így a Flottában és egyes kormánytisztviselőkben magasra csapó félelmeket már gyerekjáték volt meglovagolniuk. Már mindenki Levington örököseként kezelte, amikor saját kérésére átvette az arizonai műveletek felügyeletét. Crash révén szert tettek az agyra, amelynek létét a professzor egyébként előre jelezte, és ezzel Eddings projektje is beindult végre.

– Elég alapos munkát végeztek a csatolóval azok a céges okostojások – morogta Eddings kelletlenül. – Bár még fényévekre járnak az igazságtól.

Az egyik Spindrift feléjük fordította vörösen csillogó optikai érzékelőit, némán követve minden mozdulatukat. Bár nyilván kiolvasta a bőrük alá ültetett azonosító adatait, a gép kellően paranoid programot kapott ahhoz, hogy ez ne hassa meg különösebben.

– Gondolom nem ismerték fel az interfész jelentőségét – fordította vissza a fejét Matti a professzorra. Amaz kárörvendően bólogatott.

– Az agy hiányában csak találgatni tudtak a rendeltetésére. Arra ugyan rájöttek, hogy a bölcsőben elég sok idegpálya egyesül, de továbbra is úgy gondolják, hogy a hajót a hídról irányították.

– Ez logikus gondolatnak tűnik.

Eddings megrázta a fejét.

– Pedig nem így van. Az agy a bölcsőn keresztül képes a teljes hajó irányítására. Mellette a híd csak másodlagos jelentőségű. Ha az agy irányít, akkor a hídról kifutó idegpályák lezárnak.

– Hmmm. Akkor hagyjuk meg őket ebben a tévhitben.

A professzor is elmosolyodott. Közben odaértek az egyik holomonitorokkal telezsúfolt ideiglenes parancsnoki álláshoz. Miközben Matti figyelmét lekötötte a rendszerhez milliónyi kábellel csatlakozó szék, a benne ülő vékonyka tizenéves-forma lánnyal, Eddings utasításokat köhögött az embereinek.

– Mióta ül így? Nincs valami baja? – intett a szék felé Matti. A lány hullasápadt arccal, megkövülten bámulta a fekete hajótestet. A fejére erősített érzékelők piócaként tapadtak a halántékára és a borotvált fejére.

– Gwen? Hat hónapja van a Restonra kötve.

– Uramisten! Azóta nem mozdult?

Eddings kiismerhetetlen tekintettel bámult a szék felé. Ráncos arcáról nem lehetett szemernyi együttérzést sem leolvasni.

– Minden nap leszedjük fél órára. De amióta létrejött a kapcsolat, célszerűbbnek tűnt mesterségesen korlátozni a mozgását.

– Lebénították? – Matti arcán akaratlanul is utálkozó kifejezés futott át.

– Igen. Így nem kell attól tartanunk, hogy esetleg kitör.

– Valóban fennáll ez a veszély?

Az öreg megvonta a vállát.

– Bármi megtörténhet. Jobb az elővigyázatosság.

Matti mérlegelte magában Eddings szavait, és végül elismerte az igazát. Bár az agy egyelőre együttműködött velük, oda kellett rá figyelni.

– Sikerrel lezajlott a szenátusi ülés? – váltott témát az öreg.

Matti erővel szakította el a szemét a lány kővé vált arcáról.

– A várakozásainknak megfelelően.

Eddings kivillantotta a fogait. Nem volt semmi szép a mosolyában.

– Akkor tehát bevált a vírus. Már kezdtem aggódni, hogy tényleg nem működik.

Matti bólintott. A Libertyn kudarcot vallottak, ám mint azóta kiderült, nem a vírus miatt. A legutóbbi akciójuk során a lokalizált, nem fertőző variánsával beoltott képviselők teljesen az agy hatása alá kerültek. Semmi okuk nem volt azt hinni, hogy a fertőző változat üzemképtelen lett volna.

– Működött. Talán túlzottan is jól.

– Jackson?

– Ő érintetlen maradt. – Matti elhúzta a száját. Az elnököt sokkal könnyebben kézben tudta tartani más módszerekkel. – Kockázatos lett volna őt is átengedni az Agynak.

Eddings elmorzsolta az ujjai között a csikket és elhajította. Megvetően horkantott.

– Az erősítő nélkül úgysem tehet semmit. Azt pedig mi kontrolláljuk. Végszükség esetén pedig bármikor használhatjuk az ellenszert.

Matti inkább megtartotta magának a véleményét. Az ellenszer ugyan jól működött a labor körülményei között, de néhány kutató azon a véleményen volt, hogy a vírusnak hosszabb időre kitett alanyoknál visszafordíthatatlan változások állhatnak be. Eddings azonban eddig mindig elhallgattatta ezeket az ellenvéleményeket.

Egyébként is, biztosabbnak tűnt csak a szükséges mértékben beavatkozni. A maga részéről korábban, a Liberty esetében is egy szelektív támadást tartott volna ésszerűbbnek, de a Cryo paranoid rettegése egy biológiai támadástól ez lehetetlenné tette. Így maradt a globális megoldás. Angus emberei szerint ennek működnie kellett volna, bár ő maga az elejétől fogva figyelmeztette Levingtont a túlkomplikált terv buktatóira. Csak abban reménykedhettek, hogy senki sem fejti vissza a Cryogennél a vírus kódját.

– Reméljük, hogy a Cryonak nem jutott a B mintából – motyogta az öreg. A B minta a fertőzésre kihegyezett változat genetikai kódja volt. Az A változat csak a szervezeten belül volt életképes, ebből a biomérnökök eltávolították a terjedésért felelős génszakaszokat. A B ezzel szemben igen virulens volt, ellenben sokkal elnagyoltabb kontrollt tett csak lehetővé. A Libertyn végül a B-t használták, mint kiderült nem sok eredménnyel.

– Reméljük. Bár még akkor sem túl valószínű, hogy rájönnek, mire való.

– Ne becsülje le őket! – figyelmeztette Eddings a mutatóujjával. Közben az egyik technikus odasúgott neki valamit. A prof az átjáró felé intett a botjával. – Mehetünk.

A közeledtükre a két droid feléjük fordította a fegyverekkel szerelt karjait, de az új programjuknak megfelelően végül utat engedtek kettőjüknek. A korábbi problémák óta bevezetett szigorú biztonsági szabályok miatt csak külön engedély birtokában léphetett bárki a hajóra. Felhatalmazást csak Eddings maga adhatott. Még saját magára is kiterjesztette a rendszert.

Végigsétáltak a hajlékony átjárón egészen a hajó nedvességtől csillogó falai közé.

– Ez ilyen marad? – tapogatta meg Matti a falat. Hideg, nyirkos érzés volt, mint egy hal bőre. Megszagolta az ujját, aztán beletörölte a nadrágjába.

– Csak amíg az utolsó réteg fel nem kerül rá.

– Ő maga irányítja a folyamatot? – Mindketten tudták, hogy az Agyra gondol.

– Igen. Csak ő ismeri részletekbe menően a teljes belső elrendezést. – Átléptek egy csövet, amely vonagló féregként pumpálta a folyadékot a hajó belseje felé. – Odalent a mélyben kifejlesztett több tucat olyan szervet, amely kivonja a tápoldalból azokat az anyagokat, amire szüksége van. A falak tele vannak erekkel és kapillárisokkal. Ezeket építette fel először, amikor alámerítettük a folyadékba. Az érrendszeren át jut el a tápanyag az összes sejthez, ahol a genetikai kód már teszi a dolgát.

– Még szerencse, hogy a bölcsőt nem tudja létrehozni.

A bölcső