Hazatérés

Köszönetnyilvánítás

A szerző ezúton is szeretne köszönetet mondani a következő személyeknek, akiknek a segítsége nélkül a Hazatérés soha nem érte volna el a mai formáját.

Endreffy Jánosnak (Endrosz), aki többször is végigrágta magát a kezdeti változatokon, és észrevételeivel, tanácsaival segített kialakítani a regény helyes struktúráját. Kijavította a hibákat és azokat a magyartalanságokat, amelyeket időnként előszeretettel elkövettem.

Újhelyi Sándornak (Gzsa), aki világhűségi és logikai szempontból is átvizsgálta a regényt, sorban nagyító alá véve az egyes járműtípusokat és eseményeket.

Kovács Györgynek (Gorbadock), aki szinte ismeretlenül hajlandó volt elolvasni a regényt, és újoncként véleményt mondott róla.

Mindkét szerepjátékos csapatomnak, akik hétvégenként elviselik az általam kieszelt történeteket, és igyekeznek úgy tenni, mintha élveznék. Az általuk megformált szereplők sokat segítettek a regényben található hősök kialakításában.

A magyarországi Battletech játékosoknak, akik lelkesedése segített leküzdeni a nehezebb időszakokat.

Aikawa Nanase-nek a dalokért, amelyek elkísértek az írás hosszú és magányos időszaka alatt.

Előszó

2777. január 16.

New Earth

Meridith, Lady Shandra űrkikötő

Vihar közeledett. Az alkonyati napsugarak vérvörös színűre festették az egyre terebélyesebbé váló felhőket, amelyek sötét árnyékot vetettek az alant elterülő városra. A szél eső szagát hozta a völgyből, és néhány mély dörgés már sejtetni engedte, hogy perceken belül hatalmas égiháború várható.

Cathlin Winson elgondolkodva nézte az esőfelhőket, és az űrkikötő sziklaplatója alatt nyújtózkodó Meridith-et. A belső városrészek romjai még innen, több kilométer távolságból is jól kivehetőek voltak. A földön fekvő, kiégett épületmaradványok hatalmas, kibelezett dinoszauruszcsontvázként feküdtek a földön. A tüzeket már napokkal ezelőtt megfékezték, de alighanem évekre lesz szükség, hogy végleg eltakarítsák a romokat. A törmelék közt néhol egy-egy kiégett ’Mech roncsa csillant meg a korábbi heves ütközet néma mementójaként.

A szél belekapott Cathlin rövid barna hajába, és a lány fázósan szorosabbra húzta a nyaka körül a pilótadzseki prémes gallérját. Elfordult a szomorú látványtól, és sietve átvágott a betonon várakozó űrjárók között. A város fölé magasodó sziklafal tetején elterülő több négyzetkilométeres űrkikötő betonján többtucatnyi száz méter magas fémtojás állt, méretükhöz képest apró lábakon. Néhányuk t eresztve a rakodórámpája, és jelenleg is folyt a CsataMechek berakodása. A New Earth-ért folyt csatának vége volt, és a halált hozó gépezetek újabb világra indulnak, magukkal hurcolva a háborút.

Pár perc alatt eljutott a céljához. A Negev oldalát díszítő tíz méteres Cameron csillagról már messziről felismerte az Orion Divízió parancsnoki hajóját. Felszaladt az Overlord osztályú csapatszállító hosszú feljárati lépcsőjén, és futtában tisztelgett a két őrt álló katonának, akik vigyázzba vágták magukat a jöttére. A hajó belsejében jóleső melegség fogadta, amelyet igazán értékelt a kinti hideg után. Mögötte villámlás fénye vágta ketté az egyre sötétebb felhőket, és az ég tompa dördüléssel leszakadt. A súlyos esőcseppek gépfegyversorozatként kopogtak a fémpáncélon. Éppen időben értem be, adott hálát a lány magában az égieknek.

Fergusson DeVries altábornagyra a hajó irányítóközpontjában talált rá. Az idősebb férfi három beosztottja körében állt, a Belső Szférát ábrázoló holografikus térkép közepén. A holotank, ahogy a katonai zsargonban nevezték, részletes, háromdimenziós képet mutatott a világegyetem emberek lakta részéről. A négy tiszt elmélyülten vitatkozott valamiről, és nem figyeltek fel a lány érkezésére. Cathlin csendben közelebb lépett, és az egyik merevítő pillérnek támaszkodva figyelte az altábornagyot. DeVries a régi Csillagliga tisztek egyik utolsó túlélője volt, aki már a puccs előtt is tábornokként szolgált. Rövid, őszülő szakállával, ritkás hajával, és pirospozsgás arcával leginkább egy jóságos nagypapára hasonlított, nem egy teljes hadtest parancsnokára. Aki nem ismerte őt, azt valószínűleg megtéveszti a külseje, de Cathlin ott volt vele a Devil’s Rockon és a Van Diemen IV-en, és így csak meghajolni tudott a közel hatvan felé járó férfi tapasztalata és stratégiai zsenije előtt. Sajnos a hadseregnek kevés hozzá fogható parancsnoka maradt.

A térképen most színes nyilak jelentek meg, amelyek zegzugos hálózatot rajzoltak ki a világokat jelképező fénypöttyök között. Avatatlan szemlélő számára a jelek nem sokat jelentettek, de Cathlin rögtön felismerte, hogy a vektorok az elmúlt tíz év hadmozdulatait mutatják. Mindegyik nagyjából a Szféra gömbjének középpontjára, a Terrára mutatott. A tíz éve folyó hadjárat végső céljára.

Szinte hihetetlen, hogy tíz éve harcolunk, csodálkozott magában. Mintha csak tegnap történt volna, olyan élesen látta maga előtt Kerensky tábornok gondterhelt arcát, amikor bejelentette a Tauri Konkordátum elleni hadjárat kellős közepén Stefan Amaris puccsát. Akkor már közel egy éve harcoltak a tauri ellenállókkal, és egyre több remény mutatkozott, hogy a küzdelemnek rövidesen vége szakad. Hát, mosolyodott el kényszeredetten, a kaland kicsit hosszabb lett a tervezettnél. Kerensky a közvetlen visszatérés helyett Amaris államára, a Peremvilágok Köztársaságára támadt. Az elsöprő túlerő ellen az otthon maradt köztársaságiaknak nem sok esélyük volt. Majdnem négy évig maradtak ott, amíg felszerelkeztek a Hegemónia elleni támadásra.

Aztán elkezdődött az igazi háború. Az első hónapok voltak a legrosszabbak. Három fronton támadtak az egykori Hegemónia világaira, amelyeket többnyire SDS-ek, számítógéppel irányított csatahajókból és föld-űr fegyverekből álló védelmi rendszerek őriztek. Hiába volt a flotta kapitányainak önfeláldozó hősiessége, nagyon sokan nem jutottak el a bolygókra. És azzal még csak félúton jártak, hiszen a felszínen újabb borzalmakkal kellett szembenézniük. Amaris a csekély létszámú Köztársasági Gárda mellé zsoldosokat toborzott, akik aztán végképp nem ismertek sem istent, sem embert. Sok helyütt tömegpusztító fegyveket vetettek be, és napirenden volt a civilek lemészárlása. Még szerencsésnek tudhatta magát az, akit csak kényszermunkára hurcoltak el. Nem maradt semmi a Hegemónia büszkeségének számító gyárakból és kutatólaborokból sem; a martalócok azokat sem kímélték. Öt év megszállás alatt megtizedelték a lakosságot, és soha nem látott nyomorba taszították őket. Az ötszáz évvel ezelőtti Háborúk Korának időszaka barátságos összecsapásnak tűnt ehhez a romboláshoz képest. Bár idővel az SDS-ek ellen találtak részleges megoldásokat, a háború elmúlt öt éve alatt az SLDF, a Csillagliga Védelmi Ereje alig a felére zsugorodott.

Most azonban, iszonyú vérveszteségek árán, lerongyolódva, de itt álltak a Terra küszöbén. A legkeményebb csatájuk még hátra volt.

DeVries láthatóan befejezte a tárgyalást, és a három másik tisztje elhagyta a termet. A holovetítő fénypontjai elenyésztek. Mosolyogva Cathlin felé indult, és széttárt karral üdvözölte.

– Jó estét, Cathlin! Remélem, megúszta a vihart. – Barátilag átkarolta, majd a folyosó felé intett. – Jöjjön. Fontos híreket kaptunk.

Cathlint melegség járta át, ahogy végignézett az olajzöld egyenruhába öltözött tábornokon. Már az akadémián is tanította őt, majd a kényszerűen hosszúra nyúlt perifériás hadjárat után a parancsoksága alá került, először, mint egyszerű százados. Két éve, amikor Hoffmann ezredes űrjáróját lelőtték a Sirius felett, léptette elő az Orion Lángjának, a divízió első dandárja második ezredének a parancsokává. Azóta folyamatosan segítette tanácsaival, mintha még mindig az akadémián lennének. Rengeteget tanult tőle a háborúról és az emberekről. Megtanulta például, hogy ne csak a harcoló gépet lássa a katonákban, hanem a mögötte húzódó, érző lényt is.

Végigsétáltak a folyosón, és deVries a zsebéből előkotort kódkulccsal kinyitotta az irodája ajtaját. Bent az Overlordokon szokványos szűk kabin fogadta, amelynek egyetlen dísze a falon függő zászló volt. A 11. Királyi Csatamech Divízió jelvénye, a hét csillag szinte szikrázott a sötét háttér előtt.

DeVries a fali széfhez lépett, és kivett belőle egy lezárt boritékot, majd mosolyogva Cathlinnek nyújtotta. A lány átvette a tasakot, amely az alakja és mérete alapján egy adatlemezt tartalmazott. Kérdőn nézett az altábornagyra, aki közben helyet foglalt vele szemben.

– Új parancsok? – kérdezte a szemöldökét ráncolva. A férfi csak talányosan mosolygott.

– Egyenesen Kerensky tábornoktól. Pontos információkat még én sem mondhatok, de a lemezen mindent megtalál. Holnaputánra bepakolunk az űrjárókba, és elhúzunk erről az elátkozott helyről. Ami azt illeti, már alig várom.

A New Earth-i hadművelet súlyos veszteségeket követelt az Orion Divíziótól. Bár már közel egy hónapja elültek a harcok, még mindig az elszenvedett károkat nyögték. Az utánpótlás menetrendszerűen megérkezett, de ez nem tette különösebben boldoggá a parancsnokokat. Az elesett veteránokat nehéz volt pótolni.

Az viszont, hogy most hirtelen indulniuk kell, csak egyet jelenthetett. A Terrát. A réges-régen várt támadást az emberiség bölcsőjének felszabadítására. Cathlin deVries arcára nézve pontosan tudta, hogy az altábornagy is ugyanerre gondol.

– Lehet már tudni a részleteket? – kérdezte kicsit rekedten. A feladat súlya hirtelen elemi erővel rohanta meg.

– Nem. Kerensky nem árult el semmit a művelet részleteiről. Annyi biztos, hogy a legtöbb itt állomásozó ezred is hasonló parancsokat kapott. De senki sem tud semmit. – Elgondolkozva forgatta a kezében az asztalról felvett régimódi tollat. – Akárhogy is, nem halogathatjuk tovább a végső támadást. A morál nagyon kényes dolog, és Kerensky ismeri az embereit. Ha most nem lépnénk, akkor szembe kellene néznünk az újjáépítés gyötrelmeivel. – Megrázta a fejét. – Az semmi jóra nem vezetne. Nem, most kell támadnunk.

– Érkezett valami hír a Terráról? – kérdezte Cathlin. A bolygóról már régóta semmilyen információ nem szivárgott ki. Amióta Amaris leállította a HPG adásokat, mindenkit gyötört a bizonytalanság, mi lehet az otthon maradt szeretteik sorsa. Az Orion Divízió királyi alakulat volt, ami azt is jelentette, hogy szinte mindegyikük a Hegemónia világain született. Nagyon sokaknak rekedt a családja a Terrán, köztük Cathlin apja és húga is. Már tíz éve nem hallott semmit felőlük, de az a pusztítás, amit a felszabadított világokon láttak, nem sok jóval kecsegtetett.

DeVries elkomorodott, mint mindig, amikor a Terra szóba került. Szomorúan nemet intett. Ő is ott született, és egész családja a bolygón rekedt, amikor Amaris meggyilkolta az Első Urat, hogy aztán erőszakkal átvegye a hatalmat.

– Úgy értesültem, hogy a flotta megmaradt hadihajóit is összevonják. Beszéltem az űrhajókapitányokkal – intett a fejével az ajtó felé. - Ők egy összevont támadást sejtenek emögött. Bár hallottam olyan véleményt is, hogy ez őrültség, mert ekkora haderőt lehetetlen együtt mozgatni. Hát, rövidesen meglátjuk. Én hiszek Kerenskyben. Ötszáz évente egyszer születik csak ekkora zseni. Ha felszabadítja a Terrát, akár egy új James McKenna is lehet belőle. Igen, remélem, így lesz – tette hozzá rövid szünet után.

Cathlin elgondolkodva hallgatta az altábornagy fejtegetését. Bár a higgadtabb Cameron-dinasztiával volt szokás azonosítani a Terrai Hegemóniát, mégis James McKenna tábornok volt az, aki majdnem ötszáz évvel ezelőtt rendet teremtett a haldokló Terrai Szövetségben. A köznép támogatásával alapította meg a saját államát, a Hegemóniát. Kerensky népszerűségét tekintve nem tűnt erőltetettnek a párhuzam.

– Bárhogy is lesz, addig még kemény harcok várnak ránk. – DeVries előrehajolt ültében. – Ez lesz az egyetlen esélyünk, Cathlin. Ezért győznünk kell. Nincs más lehetőség.

* * *

2777. január 17.

New Earth

Meridith

Yuri Nikolaiev mereven nézte az agyagos talajba vájt sírt, és benne a Liga csillagos zászlójával letakart koporsót. Körülötte további sírhelyek sorakoztak az űrkikötő mellett létrehozott új temetőben. A sírokban az Orion Divízió hősi halottainak koporsói feküdtek. A régi szokás szerint, hamvasztás helyett most földbe temették a halottakat.

– …és lelkük nyugodjék békében. Az élők feladata, hogy emlékezzenek az áldozatra, amelyet ők hoztak a szabadságunkért. – A hűvös szél mintha nagyon messziről hozta volna Winson ezredes szavait. Yuri gondolatai a koporsóban fekvő Maxim Nikolaiev körül forogtak. A bátyja a New Earth-ért folyt öldöklő harcokban vesztette életét. Az utolsó összecsapások egyikében Max egy köztársasági fészket készült kifüstölni, amikor egy gyalogsági infernó rakéta eltalálta a ’Mechje pilótafülkéjét. A forró gél beborította a Stinger fejét, és mire a társai odaértek, már alig tudtak valamit megmenteni belőle. Hiába rohantak vele a kórházba, már nem élt, mire odaértek.

Yuri merengését a mögöttük álló Victor nehéz gépágyúja szakította félbe. Összerezzent minden egyes dörrenésre, ahogy a ’Mech díszlövéseket adott le a halottak tiszteletére. A trombita hangja jajongva szállt a szélben, és a sírásók munkához láttak. A nehéz rögök dübörgése a koporsókon újabb könnyeket csalt a férfi szemébe. Lehajolt, és maga is egy marék elázott földet dobott a sírba. Nyugodj békében, Max, suttogta még egyszer maga elé.

– Gyere, Yuri – tette a vállára a kezét Caroline, aki eddig mögötte várakozott. – Igyunk meg egy pohárral Max emlékére. Úgy látom, rád férne egy ital. – A férfi szomorúan bólintott, és belekarolt a lányba, majd botladozva elindultak a sárban az űrrepülőtér mellett felállított tábor irányába. A Victor nyüszítő szervókkal eltrappolt mellettük az űrjárók irányába. A makulátlan díszegyenruhára sárfoltok fröccsentek, de Yurit ez most nem érdekelte. Az elmúlt években csak a menetrendszerű temetéseken volt alkalma felvenni a zöldesbarna zubbonyt. Megtanulta gyűlölni azt a ruhát, amelyre gyerekkorában annyira vágyott.

A kantinban hatalmas tömeg tolongott. Ez volt az utolsó napjuk a bolygón. Mivel a városban nem maradt semmi, amiért érdemes lett volna lemenni a romok közé, a legtöbben még benéztek az ideiglenes bázis kantinjába, hogy jó darabig utoljára szilárd talajon ünnepelhessenek. A levegő nehéz volt a parázson sülő húsok és a csapolt sör szagától. Caroline és Yuri átvágott a tömegen az egyik sarki asztal felé. Útközben szert tettek egy üveg helyi gyártmányú vodkára, így most látszólag tiszta víz csillogott a gyanús tisztaságú poharakban.

– Maxra! – Emelte a poharát Caroline, és koccintottak. A szesz folyékony méregként égette Yuri kiszáradt torkát, de aztán kellemes forrósággal ömlött szét a gyomrában. Újratöltötte a poharakat.

– Azért örülök, hogy végre itthagyjuk ezt a ronda sárgolyót. Már elegem van a sok esőből – jegyezte meg Caroline. Yuri érdeklődve nézett rá. Közel négy éve egy szakaszban harcoltak, de csak itt, a New Earth-ön lettek közeli barátok. Az alacsony, rövid hajú Caroline megnyugtatóan hatott Yuri néha hirtelen természetére. Szórakozottan bólintott a lány megjegyzésére. A monszunszerű esőzések és heves viharok akkor váltak mindennapossá, amikor az első csaták egyikében a köztársaságiak tönkretették az időjárás-szabályozó berendezéseket. Az állandó nedvesség, sár és szél mindenkinek kikezdte az idegeit. Soha többé nem akarta látni ezt az undok világot, amely végül magáénak követelte a bátyját is. Újra ivott az erős, házi készítésű vodkából. Holnap úgyis beszállnak az űrjáróba, egy kis másnaposságot megengedhet magának.

Caroline hirtelen hátralökte a székét, és felpattanva tisztelgett. Yuri érezte, hogy valaki a háta mögé lép, és megfordulva Winson ezredest pillantotta meg.

– Caroline. Yuri – viszonozta lazán az ezredes a tisztelgést, pihenjt intve. – Leülhetek ide magukhoz? – Válaszra sem várva kihúzta a harmadik széket, és letelepedett melléjük. A zubbonyából egy kis dobozt vett elő.

– Nagyon sajnálom, ami Maxszal történt. Igazán szörnyű ez így… – Az ezredes láthatóan kereste a szavakat. – Azt hiszem, ő is azt szerette volna, ha ezt ön kapja meg. – Yuri elé tolta a dobozkát. Az egyszerű műanyagdobozt a Csillagliga címere díszítette.

A férfi felpattintotta a fedelet, és kivette a sötét fémből készült kitűzőt. A Mechpáncélból készült lapon a stilizált lángok övezte csillagok tompán csillogtak a mennyezeti lámpák fényében. Visszatette Max jelvényét a dobozba, és becsúsztatta a zsebébe.

– Köszönöm, ezredes. – Magába fojtotta a hirtelen feltoluló érzéseket. – Iszik velünk egy pohárkával?

Töltött a két nőnek a lassan kiürülő vodkásüvegből. Winson felemelte a poharat.

– Igyunk a halottainkra. És a túlélőkre. – Felhajtották a vízszerű italt, és Yuri érezte, hogy az alkohol lassan kezd a fejébe szállni.

– Mit gondol, ezredes, innen hova megyünk tovább? – fordult hozzá Caroline. Winson visszatette a poharát az asztalra, és hátradőlt a székén.

– Azt az utasítást kaptuk, hogy holnap szálljunk fel, és induljunk a zenit ugrópontra. Hogy onnan hova megyünk, arról én is csak találgatni tudok. Nagy a titkolózás.

– Remélem, a Tábornok végre kiadja az utasítást a Terra elleni támadásra. Már alig várom, hogy újra otthon legyünk. – Yuri is a Terráról származott, mint az egység sok tagja. Személyes ügynek tekintette az anyavilág felszabadítását.

– Nem lesz az olyan egyszerű. Amaris legalább negyven divízióval védi a bolygót. Plusz a Reagan rendszerrel. – Caroline előrehajolt, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. – Még ha hatástalanítjuk is valahogy az SDS-t, hosszú és véres hadjárat lesz ez.

Winson ezredes helyeslőleg bólogatott.

– Amaris az utolsó évben egyre több egységét vonta vissza a Terra védelmére, de még mindig túlerőben vagyunk. Egyedül attól félek, hogy az ellenség a sarokba szorított patkányokhoz hasonlóan a végsőkig fog harcolni. Az pedig nagyon sok jó ember életébe fog megint kerülni. Nem beszélve arról, hogy mennyi kárt okozhatnak a Terra lakosainak. – Megrázta a fejét. – Sajnos én sem hiszek a gyors győzelemben. De a mi oldalunkon az igazság. – Végignézett a teremben tartózkodó katonákon. – Na meg mi vagyunk a jobbak – mosolyodott el.

Yuri komoran bólintott. Megfizetnek ezeknek a tetveknek, akik befészkelték magukat az otthonukba. Az emberiség otthona évek óta várja a szabadságot. Nem okozhatnak csalódást azzal, hogy vesztenek. Ezzel tartozott Max emlékének is.

Winson felállt.

– Most mennem kell. Néhány dolgot még el kell intéznem a holnapi indulás előtt. Ne felejtsenek el holnap nulla-nyolckor a Senecán lenni. – Kacsintott. Egy pillanatra még Yuri vállára tette a kezét, majd eltűnt a tömegben. Pár másodpercig nézték, ahogy az emberek fala összezárul mögötte.

– Kedvelem az ezredest – szólalt meg Caroline, és újra az üveg után nyúlt. Megrázta az alján lötyögő folyadékot, és felhúzott szemöldökkel nézett a férfira. Yuri is visszafordult, és ma először elmosolyodott. Megsimogatta a zsebében lapuló dobozt.

– Igen. Ő nem fentről irányítgat mindenkit, mint Hoffmann tette. Hallottam, hogy személyesen intézte el, hogy Sarah hazaküldhessen egy levelet a szüleinek az Ozawára. Másoktól is hallottam már, hogy segített azokon, akiknek valami baja volt. Hát igen, ő is a pilótafülkében kezdte. Érti a nyelvünket.

– Te szolgáltál vele régebben, ugye?

– Még hetvennégyben. Ő volt a zászlóaljparancsnokom. Nagyon kemény harcos. Állítólag Gunslinger képzést is kapott, oda pedig csak a legjobbakat vették fel. – Megingatta a fejét – Jól jártunk vele, hogy deVries őt nevezte ki.

Pár percig szótlanul ültek. Valaki hozott egy hordozható lejátszót, és tíz évvel ezelőtti dallamok csendültek fel a hangszórókból. Egyáltalán nem illett a kantin lepusztult belsejéhez, mégis mosolyt csalt Caroline arcára. Amikor mosolyog, egész helyes, futott át Yuri agyán, de aztán rögtön el is hessentette magában a gondolatot. Amíg tartanak a harcok, jobb az ilyesmit hanyagolni.

– Ha tényleg a Terra ellen indulunk, akkor utána lehet, hogy vége lesz a harcoknak – vette fel a beszélgetés fonalát újra a lány. – Te mit fogsz csinálni, ha végre béke lesz?

– Béke? – Yuri keserűen felnevetett. – Szinte nem is tudom, hogy mit jelent ez a szó. Milyen az? – A hangja még saját maga számára is nagyon cinikusnak tűnt. A lány azonban nem bántódott meg. Álmodozva nézte a plafont.

– Én lehet, hogy hazamegyek majd a Nusakanra, ahol születtem. Veszek valahol egy házat, és keresek valami rendes polgári munkát. Bármit, ahol nem törnek az életemre.

Yuri szkeptikusan nézte. Milyen jó lenne, ha neki is lenne hova hazamennie. Max volt az utolsó családtagja. Az otthoniak már régen meghaltak, és nem is vágyott vissza különösebben Pétervár ódon falai közé. Lassan csóválta a fejét.

– Nem tudom, hogy marad-e egyáltalán valami, ahova hazamehetnél. Ami azt illeti, abban sem vagyok biztos, hogy találunk bármit, amiért érdemes nekünk visszamenni a Terrára. – Hátradőlt a széken. – Én azt hiszem, maradok a seregben. Ki tudja, mit hoz az elkövetkező időszak. Kerensky viszont még sohasem hagyott minket cserben. Akármit is tervez a tábornok, én vele tartok.

* * *

2777. január 20.

New Earth, zenit ugrópont

SLS Kharkov cirkáló

Az űr sötétjében apró gyémántokként ragyogtak a csillagok. A New Earth távoli napja innen alig látszott, mindössze egy volt a többi fénypont közt. Azonban a legfényesebb sem kelhetett versenyre azzal a villanással, amelyet egy csatahajó érkezése okozott. A tér egy pillanatra kifordult magából, és először bizonytalanul, majd egyre stabilabban egy zömök Cameron osztályú csatacirkáló materializálódott. A hajót az ugrás maradéksugárzásának fényaurája vette körül, amely gyorsan eloszlott. Alig érkezett meg, a hajtóművei máris fellángoltak, hogy helyet adjon a később jövőknek. Pár perc múlva újabb fény lángolt fel, és ezúttal egy nehéz Monolith ugróhajó vált ki a K-F hajtómű által generált tértorzulásból.

Peter Larson százados az SLS Kharkov kilátóablakán keresztül csak a villanásokat látta, és az ugrópont körzetében gyülekező, több mint száz űrugró manőverező hajtóműveit. És a számuk egyre nőtt.

– Megint egy hadihajó – jegyezte meg halkan a mellette álló Higginsnek. A magas és izmos férfi hozzá hasonlóan egy nehéz légűrvadászt vezetett a Crimson Devils, Peter saját osztagának a pilótájaként. A szőke óriás komoran bólintott.

– Egyre komolyabbnak néz ki. Kezdem én is elhinni azt, amit rebesgetnek. – Peter kimondatlanul is tudta, hogy társa a Terra inváziójára gondol. A hajón mindenki erről beszélt. Ilyen mérvű flottaösszevonásra nem volt még példa a háború alatt.

Ellökte magát az ablak melletti tartógerendától, és visszasiklott az asztalhoz, amelynél a Devils pilótái ültek. Kinnison éppen az egyik korábbi kalandjával szórakoztatta a többieket. A férfi látszólag soha nem fogyott ki történetekből.

– …és akkor felrántottam hat gével a gépet pont a Caspar fő radartornya előtt, miközben megszórtam testközelből az LRM-ekkel. A béna számítógépnek nem is volt ideje reagálni, mire már bang – csapott a tenyerébe –, ki is lőttem a szemeit. Aztán már csak bukdácsolt, és mire feleszmélt volna, már rajta voltam a motorjain. – Hátravetette magát, hevesen gesztikulálva a kezével. – Simán leszedtem egyedül, anélkül, hogy rajtam egy karcolás esett volna.

A kétkedő tekintetekből és röhögésből ítélve Peter sejtette, hogy a többiek sem igen hiszik el a történetet. Mindannyian régóta harcoltak a Casparok, az SDS rendszerek automata csatahajói ellen, és ilyen könnyen nem lehetett elintézni őket. A legtöbb pilótának voltak ehhez hasonló sztorijai, de Kinnison legalább élvezetesen adta elő.

Pár másodperc csönd után Katie Gamow, a csapat egyik legrégebbi tagja odafordult hozzá.

– Újabb hajó? – intett a fejével a vastag páncélüveg ablak felé. Peter bólintott.

– Ezúttal rögtön három. – Kinézett az ablak felé. – Tutira készül valami.

Higgins is odahúzott magának egy széket, és lovaglóülésben levágódott mellé.

– Akármi is készül, jó lenne, ha már elkezdődne. Unom, hogy amíg a sárdöngölők lent szórakoznak a bolygón, nekünk itt kell pesztrálnunk a csapatszállítókat és az ugrókat. Amióta leszedtük a Casparokat, itt rohadunk fent.

Peter elmosolyodott a barátja megjegyzésén. A maga részéről nem vágyott rá különösebben,