A történelem legfurcsább ragadványnevei

KURIÓZUM

Kapa Mátyás – Marcinkovics Sára

A történelem legfurcsább ragadványnevei

Historycum Kiadó

Budapest, 2013.

© Kapa Mátyás, Marcinkovics Sára, Kalamár Zuárd, 2013

ISBN 978-963-08-7749-7

Grafika: Kalamár Zuárd

Felelős kiadó: A Historycum Kiadó vezetője

Nyomdai munkák: Gyomai Kner Nyomda

Minden jog fenntartva – © Historycum Kiadó, 2013

Tartalom

Előszó

„Nővérét szerető" Ptolemaiosz

„Apaszerető" Ptolemaiosz

„Kövér vagy „Gonosztevő Ptolemaiosz

„Csizmácska"

„Sárkányölő" Szent György

„Levágott orrú" Jusztinianosz

„Kalapács" Károly

„Trágyanevű" Kónsztantinosz

„Púpos" Pipin

„Csonttalan" Ivar

„Hebegő" Lajos

„Széphajú" Harald

„Együgyű" Károly

„Véresbárdú" Erik

„Bíborbanszületett" Kónsztantinosz

„Kékfogú" Harald

„Szürkeköpenyes" Harald

„Civakodó" Henrik

„Villásszakállú" Svend

„Bolgárölő" Baszileiosz

„Tanácstalan" Ethelred

„Hitvalló" Eduárd

„Nyúllábú" Harald

„Remete" Péter

„Csupaszlábú" Magnus

„Könyves" Kálmán

„Kövér" Lajos

„Ferdeszájú" Boleszláv

„Felejthetetlen" Erik

„Vak" Béla

„Oroszlánszívű" Richárd

„Trubadúr vagy „Tiszta Alfonz

„Földnélküli" János

„Nyálas" Alfonz

„Papgyűlölő" Erik

„Pénzeszsák" Iván

„Szertartásos" Péter

„Kegyetlen vagy „Igazságos Péter

„Villám" Bajazid

„Őrült" Károly

„Rettegett" Gyula

„Dobzse" Ulászló

„Véreskezű" Mária

„Rettegett" Iván

„Fülbevalós" Péter

„Törökké vált" Mihnea

A „kék herceg"

„Vasfejű" Károly

A „tigris"

„Óceanográfus" Károly

Felhasznált irodalom

Előszó

A Kuriózum sorozat második kötete a nevek mágikus világába kalauzolja az Olvasót, amely utazás során megismerkedhet a történelem számos híres, hírhedt vagy teljesen ismeretlen figurájával, és bepillantást nyerhet különböző nemzetek és korok névadási szokásaiba is.

Minden közösség kialakítja a saját névadási tradícióit, amit hatalmas fantáziával és nem ritkán humorral tesz még érdekesebbé. Már az ősi népek is nagy jelentőséget tulajdonítottak a neveknek, amikről úgy tartották, szorosan hozzátartoznak a viselőjéhez, ezért annak senki sem juthat a birtokába, nehogy hatalmába keríthessék az adott személyt. Szerte a világon élt az a szokás, miszerint ha a gyermek megbetegszik más nevet (csúfnevet) adtak neki, hogy az új név mögött elrejtőzzön, és betegség ne találhassa meg őt. Ebből a hagyományból eredeztethető a ragadványnevek kialakulása is. Azonban nemcsak a szokások játszanak közre, amikor egy-egy nevet ráaggatunk embertársainkra, számos más oka is lehet. Gondoljunk csak a nagy uralkodó dinasztiák tagjaira, akik sokszor évszázadokon át viselték ugyanazokat a neveket, és csak számok jelezték a személyükben bekövetkező változásokat. Hol a kortársak, hol az utókor, szükségét érezték annak, hogy egy-egy jelzővel megszínesítsék a történelmi névazonosságok egyhangúságát. Ebben a folyamatban a középkor, és azon belül is az északi népek tűntek leginkább leleményesnek. A dánok egyik királyuk áfonya iránti szenvedélyét karikírozták ki amikor keresztneve elé a „Kékfogú jelzőt odabiggyesztették, de a bizánciak sem voltak restek, amikor egyik császárukat „Trágyanevűnek nevezték el, miután a nyilvánosság előtt végezte korántsem kis dolgát. Hiába a jó származás, és a tisztán tartott vérvonal, amely olykor rányomta bélyegét némely uralkodó testi, vagy éppen szellemi képességeire, nem kíméltek őket sem, és ha úgy adódott „Púposnak vagy „Őrültnek titulálták a génhibás királyokat. Voltak, akiket harciasságuk, vagy éppen kegyetlenségük különböztetett meg a dinasztia többi tagjától. Ilyen volt „Véresbárdú Erik vagy „Apaszerető Ptolemaiosz, akiknek az sem okozott gondot, hogy saját családjukat kell lemészárolniuk ahhoz, hogy biztosíthassák hatalmukat. Akadtak szép számmal olyan személyek is, akiknek éppen valamely jó tulajdonságát kívánták kiemelni, és így lett belőlük „Remete, vagy „Hitvalló. A legtanácsosabb ezt az utat volt járni, hiszen egy hízelgő ragadványnév számos előnyhöz juttathatta azokat, akik nem voltak szégyenlősek a királyt jelenlétében elhalmozni pozitív jelzőkkel.

Azonban nemcsak a történelem élt e megkülönböztető jelzésekkel. Napjainkban is tovább él a ragadványnevek hagyománya, főleg vidéken, de bármely kis közösségben felütheti fejét ez a jelenség. Gondoljunk csak „Részeges Pista bácsira, vagy „Csámpás Rozira. Szóval mindenképpen óva intjük Kedves Olvasóinkat attól, hogy gonoszak, erőszakosak, esetleg ostobák legyenek, vagy meggondolatlanul cselekedjenek a nagy nyilvánosság előtt, mert az emberek csípős nyelve és szarkasztikus humora elől bizony nincs menekvés. Második kötetünk pedig szolgáljon mindazok okulására és szórakoztatására, akik szívesebben tanulnak a mások kárán, mint a sajátjukon.

Budapest, 2013. november 8.

„Nővérét szerető" Ptolemaiosz

II. Ptolemaiosz (Kr.e. 308–246) emberként született, és istenként halt meg. Sokak álma ez az életút, sőt, sok szereplő hitte már a történelem folyamán magáról, hogy isten. De Ptolemaiosz elérte, hogy az emberek higgyék róla – és utódairól – ezt. Pedig teljesen átlagos élete volt: megszületett, háborúzott, lelkesen támogatta a kultúrát, feleségül vette saját testvérét, és megépíttette a világ hét csodájának egyikét, majd meghalt. Ebből is látszik, hogy a családtagok szeretete milyen messzire tudja elrepíteni az embert…

II. Ptolemaiosz Philadelphosz a dinasztiaalapító, I. Ptolemaiosz gyermekeként látta meg a napvilágot Kr.e. 308-ban. Édesanyja, I. Bereniké Kósz szigetén hozta őt világra, miután elkísérte férjét egy tengeri hadjárat alkalmával. Egy ideig a szigeten nevelkedett, tanítói költészetre és grammatikára oktatták őt. Annak ellenére, hogy apja második házasságából született, előnyben részesült idősebb testvéreivel szemben. I. Ptolemaiosz idős korában, Kr.e. 285-ben lemondott a hatalomról, és rá hagyományozta az uralmat. Az ekkor 24 éves Ptolemaiosz azonban csak névlegesen vált a birodalom első emberévé, mert az uralkodói tevékenységet továbbra is tapasztaltabb atyja látta el. Féltestvérei, Ptolemaiosz Keraunosz és Melegrosz már korábban elhagyták Egyiptomot, így nem kellett riválisoktól tartania. Miután Kr.e. 282-ben atyja elhunyt, egyedül kellett szembenéznie a birodalmat fenyegető külpolitikai eseményekkel. Édesanyja első házasságából származó harmadik féltestvére, Magasz még I. Ptolemaiosz életében megkapta a Kürénéi királyságot, ami felett teljes hatalommal bírt. Mostohaapja halála után azonban függetlenedni kívánt az egyiptomi kötelékből, és támadást indított féltestvére ellen. Terve megvalósításához egy szövetségesre is szert tett, I. Antiokhosz szeleukida uralkodó személyében, akiktől egy korábbi háborúban Egyiptom több területet is megszerzett, így a Szeleukida Birodalom némiképpen ellenséges érzelmekkel volt telítve a ptolemaioszok iránt. Közös erővel, Kr.e. 274-ben támadást intéztek Ptolemaiosz ellen, amivel kirobbantották az első szíriai háborút. A kettős fenyegetettség megszüntetése érdekében II. Ptolemaiosz kiegyezett Magasszal, és elismerte Küréné függetlenségét, így már csak egy fronton kellett harcolnia. Két évvel később Antiokhosszal is békét kötött, és még ugyanebben az évben barátsági szerződést kötött az ókor másik nagyhatalmával, a Római Birodalommal is. Ezzel egy ideig rendezte zavaros külkapcsolatait, de Kr.e. 267-ben II. Antiokhosz, a szeleukidák új uralkodója ismét megtámadta az egyiptomi térséget. 13 évig tartó háborúskodás után a két elfáradt fél befejezte a csatározásokat, és kiegyezett egymással. Az elkövetkezendő években Ptolemaiosz már nem folyt bele nagy háborúkba. Magasz halála után Kürénét ismét visszacsatolta az egyiptomi birodalomhoz, amivel rendezte a terület zavaros sorsát. A folyamatos harcok mellett nagy figyelmet fordított az ország kulturális fejlesztésére is. Alexandriát a térség szellemi központjává tette, ami a kor művészeit és tudósait mágnesként vonzotta a fővárosba. A természettudományok lelkes pártolójaként, palotájában létrehozott egy egzotikus állatokból álló gyűjteményt, ami korában egyedülállónak számított. Emellett megbízta Manethón papot, hogy írja meg az ókori Egyiptom történetét, ami a történelmi kutatások egyik hasznos forrásává vált a későbbi korokban. Uralkodása alatt könyvtárat, múzeumot, valamint a híres Pharoszi világítótornyot is megépíttette. Ekkor kezdődött meg a Ptolemaioszok istenként való tisztelete, amit annak köszönhetett, hogy feleségül vette saját testvérét, II. Arszinoét. Mindezzel egyidejűleg önszántából vette fel a Philadelphosz, azaz „testvérét szerető" jelzőt, amit egészen addig csak istenek viselhettek nevük mögött. II. Ptolemaiosz Kr.e. 246-ban hunyt el. A trónon fia, III. Ptolemaiosz követte.

„Apaszerető" Ptolemaiosz

Mondják, a szeretetnek megannyi különféle megnyilvánulása lehet. Az utókor számára úgy tűnhet, hogy IV. Ptolemaiosz (Kr. e. 244 – Kr. e. 204) ókori egyiptomi király a szeretet kifejezésének kevés eszközét tudhatta magáénak, sőt még azzal sem lehet vádolni, hogy családtagjai iránt gyengéd érzelmeket táplált volna. A történetírás – különös módon – mégis „apját szerető" Ptolemaioszként emlékezik meg róla.

A hellenisztikus Egyiptom III. Ptolemaiosz uralkodása idején élte fénykorát. Fia, IV. „Apaszerető" Ptolemaiosz, már korántsem bizonyult ilyen sikeres uralkodónak, királysága idején a birodalom lassú hanyatlásnak indult, katonailag és pénzügyileg egyaránt meggyengült. Ebben az időszakban Egyiptomot a züllött életet élő király helyett kegyencek irányították. IV. Ptolemaiosz sem a közéletben, sem a magánéletben nem bizonyult tiszteletreméltó személyiségnek.

Kr. e. 217-ben sikerült ugyan legyőznie az országra támadó szeleukida királyt, III. „Nagy" Antiokhoszt, és visszaszerezte tőle a szele­ukidák által korábban megszállt városokat, azonban más pozitív cselekedet nem igazán fűződött a nevéhez. Jeruzsálemben járva megorrolt a zsidókra, így megfosztotta őket minden Egyiptomban élvezett kiváltságuktól, és megnehezítette életüket. Nem tudta kezelni az országon belül fellángoló feszültséget, nem tudta leverni a kibontakozó lázadásokat, végül nem tudta megakadályozni Felső-Egyiptom elszakadását a birodalomtól. Az államügyek intézését kegyencekre, köztük szeretője fivérére bízta. Uralkodása végére Egyiptom már egyértelműen a válság tüneteit mutatta.

Közéleti szereplésénél már csak magánélete volt botrányosabb. Kegyetlenül és módszeresen lemészároltatta családtagjait. Trónra lépése után nem sokkal meggyilkoltatta anyját, öccsét és apai nagybátyját. Egy évvel később feleségül vette saját nővérét, III. Arszinoét, akit azonban később megunt, így őt is átsegíttette a másvilágra. Családtagjai közül talán egyedül apját nem ölette meg, ő valószínűleg természetes halált halt. És lám, milyen kevés kell a megdicsőüléshez. Már az az apró gesztus, hogy apját nem gyilkoltatta meg, hanem engedte magától meghalni elég volt IV. Ptolemaiosznak ahhoz, hogy kiérdemelje az „Apaszerető" díszítő jelzőt. Hát nem ilyen kedves és szeretetreméltó gyermekről álmodik minden szülő…?

„Kövér vagy „Gonosztevő Ptolemaiosz

VIII. Ptolemaiosz (Kr. e. 182 – Kr. e. 116) egyiptomi király volt, aki kétszer is ült ugyanazon a trónon: előbb Kr. e. 164 és Kr. e. 163 között, majd Kr. e. 144-től Kr. e. 116-ig uralkodott. Királyként felvette a „Jótevő nevet, rajta kívül azonban senki nem értette igazán, hogy mindezt mire alapozta, hiszen saját magán kívül soha senkivel nem tett jót. Kortársai legfeljebb „jót evő-ként ismerhették, és inkább ezen tulajdonsága