A cserétől a gazdaságpolitikáig

ZALA JÚLIA

A cserétől – a gazdaságpolitikáig

MINERVA • BUDAPEST 1987

Az elektronikus változat a Minerva Könyvkiadó Vállalat

1987-es Kiadása alapján készült.

Kiadó: Adamo Books webáruház

5540 Szarvas, Gyóni Géza utca 11.

http://adamobooks.hu

Felelős kiadó: Pavuk Péter

Copyright © ADAMO BOOKS, 2012

EPUB ISBN 978-615-5116-19-3

Lektorálta

HUSZÁR ISTVÁN

© Zala Júlia, Budapest, 1987

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

A kiadásért felel: Dalos Vilmos igazgató

Egyetemi Nyomda – 86.5137 Budapest, 1987

Felelős vezető: Sümeghi Zoltán igazgató

K-5305 • Budapest, 1987

Felelős szerkesztő: Marosi Gyöngyi

Műszaki vezető: dr. Martonné Vágó Magdolna

Műszaki szerkesztő: Kempfner Zsófia

A fedélterv Balázs Piri Balázs munkája

A könyv terjedelme 13,75 (A/5) ív, betűtípusa: New Times

MOTTÓ

„Ce-Lu: Vej hercege kész átadni Önnek a kormányzást. Mi lesz az első teendője, Mester?

Mester: Ez nem lehet kétséges. Először a fogalmakat fogom tisztázni.

Ce-Lu: Mennyire nem gyakorlati Ön! Miért kellene a fogalmak tisztázásával törődnie?

Mester: Mennyire képzetlen Ön, Ce-Lu. A jó kormányzó sohasem nyilatkozik olyasmiről, amit nem ért.

Ha a fogalmak nem tiszták, a szavak nem értelmezhetők. Ha a szavak nem értelmezhetők, a mindennapi teendőket nem lehet ellátni. Ha a mindennapi teendőket nem lehet ellátni, nem virágzanak az erkölcsök és a mesterségek. Ha az erkölcsök és a mesterségek nem virágzanak, a számonkérés nem lehet igazságos, az emberek nem tudják, miképpen cselekedjenek. A jó kormányzó ezért csak olyan szavakat használ, amelyek értelmezhetők, és nyilatkozatai egyértelmű tettekre késztetnek. A jó kormányzó mindig gondosan ügyel szavaira."

(Confucius, Analects, XIII. 3.)

I. Alapfogalmak

A GAZDÁLKODÁS

Gazdálkodni sok mindenfélével lehet, de nem mindennel és főként nem mindig kell. Gazdálkodni kell a vízzel, ha messzire kell menni a kúthoz, vagy ha időlegesen elzárták a központi csapokat. Nem kell gazdálkodni a vízzel – vagy legalábbis úgy érezzük, hogy nem kell – akkor, ha egyszerűen csak ki kell nyitni a csapot, vagy ha a Balaton partján homokvár építéséhez a tóból hordhatjuk a vizet. Erdőben sétálva jó mélyeket szippantunk a levegőből – nem kell gazdálkodnunk a levegővel. Ha viszont a repülőgéppel magasba szállunk, a beszállás után azonnal felhívják a figyelmünket arra, hogyan kell működtetnünk a szellőző-, majd az oxigénellátó berendezéseket, ha egyéni egészségi állapotunk, vagy a repülőgép esetleges zavarai következtében nem lenne elegendő levegő.

Nem kell gazdálkodnia a pénzzel annak, akinek csak be kell nyúlnia a zsebébe, vagy be kell mennie a bankjába és máris rendelkezésére áll az a pénzmennyiség, amellyel tetszés szerinti kívánságát kielégítheti. Gazdálkodnia a pénzzel annak kell, aki úgy véli, hogy a pénzzel kielégíthető igényei jóval felülmúlják a rendelkezésére álló pénzösszeget. A pénzzel való gazdálkodás szükségessége nem egyszerűen attól függ, hogy valakinek sok vagy kevés pénze van-e. Elvis Presleynek aligha kellett „gazdálkodnia" a pénzzel, amikor olyan gépkocsit rendelt magának, amelynél a motorháztető gyöngyházból, a fémrészek pedig ezüstből készültek. Ugyanakkor Elvis Presleynél sokkal több pénzzel, nagyobb vagyonnal rendelkező emberek és családok is vannak, akik nagyon is gazdálkodnak a pénzzel. Megtakarítják, kamatoztatják, üzleti vállalkozásba fektetik, gyarapítják a családi vagyont, és önként korlátozzák azokat az összegeket, amelyeket a mindennapi életben felmerülő szükségleteik kielégítésére fordítanak.

Mindezekből már kialakul a gazdálkodás fogalma. A gazdálkodás célja a szükségletek kielégítése. Gazdálkodni azzal kell, amiből az adott szükséglethez képest kevés van, azaz amit nem lehet szaporítani olyan mértékben, amilyen mértékben az igények növekszenek. A gazdálkodást tehát a források korlátozottsága (valamiből nincs elég vagy nem bővíthető eléggé) és az igények, a szükségletek terjedelme, bővülése teszi szükségessé.

A gazdálkodás fogalma magában rejti a viszonylagosságot.

Az ugyanis, ha valamiből nincs elég, vagy ha a rendelkezésre álló mennyiség nem bővíthető eléggé, feltételezi azt is, hogy valamihez képest nincs elegendő forrás vagy termék. Ez a „valami" lehet a vízre váró emberek száma, a légzés biológiai szükséglete, a rendelkezésre álló vízzel, illetve levegővel szemben. A pénzzel való gazdálkodás esetében a viszonylagosság annyit jelent, hogy a rendelkezésre álló pénz kevés a kielégítésre váró igényekhez képest.

A gazdálkodás tudatos tevékenység. Az egészen kicsi gyermek nem gazdálkodik az élelemmel akkor sem, ha a családnak rendszeresen kevés az ennivalója. Ha a gyerek éhes, enni kér, eszik; nem gondol arra, hogy ha többet eszik, esetleg este még éhesebb lesz. A gazdálkodás gondját helyette a család idősebb, tudatosabb, előrelátásra képes tagjai látják el.

A gazdálkodás felelősségteljes tevékenység is. Gazdálkodni annyit jelent, hogy a szűkös forrásokat be kell osztani időben (holnapra is jusson), és el kell osztani azok között, akik érdekében gazdálkodunk (valami mindenkinek jusson). A gazdálkodó személy tehát folyamatosan dönt, mégpedig szubjektíven vagy racionálisan, a kollektíva, a család egészének vagy egyes tagjainak javára vagy rovására, de dönt, és döntéseiért felelősség terheli. Ez még akkor is igaz, ha nem ismeri, nem gondolja át, vagy egyszerűen nem veszi tudomásul döntésének várható következményeit. Közismert példa a szeszkedvelő apa vagy esetleg anya gazdasági döntéseinek eredménye, amikor a jövedelmek irreálisan magas hányadát italra költik, és ezzel megfosztják családjukat a minimális szükségletek kielégíthetőségétől is. Könnyen belátható következménye lehet annak is, ha a gyerek kívánságait a lehetőségeket jóval meghaladó mértékben, a család más tagjai rovására rendszeresen kielégítjük. Ilyen gyerek nem érzékeli a gazdálkodás kereteit – még akkor sem, amikor már képes gondolkodni, és nem is tanulja meg, hogy gazdálkodni kell.

A gazdálkodás többsíkú tevékenység is. Ha valamiből a szükségletekhez képest kevés van, akkor a család tagjai vagy az egyének többféle dolgot is tehetnek. A legegyszerűbb, de egyben lehangoló döntés, hogy lemondanak igényeikről vagy csökkentik azokat. Más esetben a döntések, az igények fontossági sorrendjének megváltoztatására irányulnak. Például drága a vendéglő, inkább otthon étkezünk – szól a döntés. Vagy: idén nem megyünk nyaralni, mert az apának és a gyereknek új télikabát kell.

A gazdálkodás célját az a döntés közelíti meg leginkább, ha a család arra tesz kísérletet, hogy a források szűkösségén enyhítsen. A vízhordás példájánál maradva: ha mosásra is kell víz, nemcsak mosakodásra – akkor nem feltétlenül kell úgy dönteni, hogy ma nem mosakszunk, mert mosni kell, hanem inkább úgy, hogy ma kétszer fordulunk a kútra vízért. Ha ugyanis mód van – például több munka, több időáldozat, nagyobb erőkifejtés, jobb szervezés révén – a források bővítésére, akkor az igényeket is jobban ki lehet elégíteni.

A gazdálkodás lényegéhez az is hozzátartozik, hogy tágítsuk a korlátokat, bővítsük a forrásokat (eszközöket, termékeket, pénzforrásokat, jövedelmeket), amelyek a szükségletek kielégítésének a kereteit megszabják.

A CSERE

Egy gyereknek 3 doboz színes ceruzája van, de nincs ceruzahegyezője. A padban mellette ülő osztálytársa már a negyedik ceruzahegyezőt kapta, de csak egy piros ceruzája van. Érthető, ha megállapodnak abban, hogy 1 doboz színes ceruzát 1 ceruzahegyezőért elcserélnek. Mindkét gyerek úgy érzi, hogy gyarapodott, jól járt. Egyik sem érzi azt, hogy veszteség érte azért, mert a csere során valamiről lemondott.

Hasonló a helyzet két ország esetében is. Tegyük fel, hogy az egyiknek („A) gabonafeleslege van, de nincs vagy kevés az energiahordozója. A másiknak („B) sok és jó minőségű a szene, de kevés a gabonája. A két ország megállapodik abban, hogy bizonyos mennyiségű gabonát elcserélnek meghatározott mennyiségű szénért. Ezt azért teszik, mert „A ország többre becsüli a kapott szénmennyiséget annál a gabonamennyiségnél, amelyet a szénért „B országnak cserébe adott. „B" ország értékítélete ennek a fordítottja: számára a gabona ér többet a szénnel. Vajon melyik ország járt jobban? Egyik sem, mert a cseremegállapodás során azonos értékek cserélnek gazdát. Ha nem így volna, akkor az egyik cserepartner megrövidítve érezné magát, és a csere nem is jönne létre.

Olyan eset is előfordul, hogy egy kínosan szomjazó sivatagi vándor egy kulacs vízért aranygyűrűt ad annak a társának, akinek van egy tömlőnyi vize. A szomjazó vándor számára szubjektíve a kulacs víz nagyobb érték, mint az aranygyűrűje. A vizestömlő tulajdonosa az aranygyűrűt tartja többre. Akkor és ott a sivatagban mégis objektíve azonos értékek cseréltek gazdát. Egy kulacs víz azonos értékű kellett, hogy legyen egy aranygyűrűvel – különben a csere nem jött volna létre. Egyik fél sem érezhette magát megrövidítve. (Lehet, hogy később igen, de ne felejtsük el a csere körülményeit és idejét – akkor valóban „aranyat ért" a víz.)

Mindezekből a példákból úgy tűnik, hogy a csere esetleges, véletlenszerű, és csak azért következik be, mert két személy (gyerek, sivatagi vándor) vagy két ország közül az egyik éppen abból rendelkezik felesleggel, amire a másiknak szüksége van. A csere azonban sokkal általánosabb és igen régi keletű. Korban testvére – bár fiatalabb testvére – az emberek közötti munkamegosztásnak. Fiatalabb testvér azért, mert az „idősebb testvér": a munkamegosztás már egy-egy családot belül is létezett, nem is szólva arról, hogy a méhek életformája is munkamegosztáson alapul, anélkül, hogy ez egyben cserével járt volna. Cserére – intézményes formában – csak akkor kerül sor, ha egy-egy személy vagy család saját szükségletét meghaladó mértékű termelésre határozza el magát, arra „szakosodik", mert számít arra, hogy e felesleget elcserélheti számára szükséges olyan dolgokkal, amelyeket viszont mások termelnek saját szükségleteiken felül. A csere tehát a munkamegosztásból fejlődött ki, mégpedig a családok, a közösségek közötti munkamegosztásból.

ÁRUFORGALOM – ÁRU – PÉNZ

A termékek közvetlen cseréje nehézkes és igen kezdetleges formája az emberek gazdasági kapcsolatainak. Két olyan embernek kell egymásra találnia, akik mindketten éppen abból a termékből rendelkeznek felesleggel, amire a másiknak szüksége van. Ez a termelés nagyon alacsony szintjére vagy nagy katasztrófák idejére lehet jellemző. A földműves gabonát cserél a vadásszal húsért. 1945-ben vonatra lehetett ülni egy zsák ruhaneművel azért, hogy azt elcseréljék egy zsák lisztért.

A gazdálkodás magasabb fokán azonban, amikor a munkamegosztás széles körű, és az embereknek sokféle termékre van már szükségük, akkor a termék közvetlen cseréjét felváltja az áruk forgalma.

A termék akkor válik áruvá, ha a termelő abból a célból állítja elő, hogy azt elcserélje. Az elcserélhetőség feltétele természetesen az, hogy a termék valamiféle szükségletet elégítsen ki, tehát hasznos legyen. Mégis, amikor a termelő előállítja az elcserélendő terméket, az jár a fejében, hogy terméke minél „csereképesebb" legyen, minél nagyobb ellenértékre tehessen szert a csere révén. Az áru tehát olyan termék, amelyet csere céljaira állítanak elő.

A csere lebonyolítására hamarosan közbeiktatódott egy általános csereeszköz. Ez az általános csereeszköz: a pénz eredetileg olyan termék volt, amelyet minden cserélni szándékozó szívesen elfogadott saját termékéért cserébe, mert tudta, hogy azért ugyanakkor vagy később, Ő is megkaphatja azt a terméket, amelyre szüksége van vagy lesz. Az általános csereeszköz azonban csak úgy válhat működőképessé, hogy a cserére kerülő termékeknek volt valami közös, objektív mérhető tulajdonságuk is. Ez a közös tulajdonság – amely egy-egy terméket az áru rangjára emel – kettős: a terméknek hasznosnak kell lennie, tehát alkalmasnak kell lennie valamiféle emberi szükséglet kielégítésére; továbbá előállításához, megszervezéséhez emberi erőkifejtésre, munkára legyen szükség. A hasznosság teszi az árut cserélhetővé; a munka, az emberi erőkifejtés pedig értékelhetővé.

Az általános csereeszköz, a pénz beiktatása a csere lebonyolításába, új alapokra helyezte az emberek gazdasági kapcsolatait. A pénz bekapcsolódásával kialakultak az árutermelés törvényszerűségei, amelyek azóta is – a mi jelenlegi viszonyaink között is – érvényesülnek. A gazdasági folyamatokat jól megérteni, helyesen gazdálkodni csak akkor lehet, ha ismerjük azokat a törvényszerűségeket, és ezeket a gazdálkodás során tudatosan alkalmazzuk is.

ÁR – KERESLET – KÍNÁLAT

Az a pénzmennyiség, amelyet az eladott áruért fizetnek, vagy amelyet a vásárolt áruért fizetni kell, az áru ára. Sem az eladó, sem a vevő számára nem közömbös, hogy mekkora az ár. Mitől függ egy-egy áru ára? Hogyan gondolkodik a vásárló és az eladó? Mi befolyásolja döntésüket?

Az áru csak akkor cserél gazdát, az adásvételi ügylet tehát akkor jön létre, ha a vevő és az eladó meg tud egyezni az „árban". Az ár az a pénzösszeg lesz, amelyet az áruért a vevő fizetni hajlandó, az eladó pedig kapni akar.

A pénz megjelenése azt is biztosítja, hogy az árut nemcsak egy termelő vagy eladó, hanem több is kínálja, és nemcsak egy fogyasztó, vevő keresi, hanem sok. Ahhoz, hogy a vevő elfogadja az árat – körül kell néznie, mennyit kérnek azért az áruért a többi eladók, és mennyit hajlandók adni érte a többi vásárlók. Amikor tehát a vevőnek döntenie kell, hogy elfogadja-e az árat vagy sem, akkor döntését a kapott információk már behatárolták. Az ár számára már az adott helyzettől – a piaci helyzettől – függően kialakult. Ugyanez a piaci helyzet határolja körül a termelő, az eladó számára az árat. Árujáért nem kaphat többet, mint amennyiért a többi termelő kínálja, és amennyit a vevők hajlandók érte adni. A kereslet a vevők vételkészségéből, a kínálat az eladók értékesítési hajlandóságából tevődik össze.

A kereslet nagysága (a vevők vételkészsége) függ a vásárlók

– jövedelmeitől;

– szükségleteitől és

– a piaci helyzettől, azaz attól, hogy milyen a kínálat és a kereslet egymáshoz való viszonya.

A kínálat nagysága (az eladási készség) függ

– a rendelkezésre álló termelési tényezők mennyiségétől, állapotától (munkaerő, gépek, anyag, szakértelem);

– a termelési kapacitások kihasználásának mértékétől;

– a termelési költségektől és

– a piaci helyzettől.

A kereslet és a kínálat együttesen szabják meg az árat.

A kereslet-kínálat hatására kialakult ár – az adott piaci helyzetben – már objektíve érvényesül, és visszahat mind a vevők, mind az eladók döntéseire.

Az adott ár mellett a vevők egy része visszalép a vásárlástól, mert jövedelmét inkább másra fordítja; a számára drága árut a szükségletei sorrendjében hátrább sorolja, „várólistára" teszi. A visszalépett vevők jövedelme tehát már nem lesz része a keresletnek.

A termékek (eladók) egy része ugyancsak visszalép eladási szándékától, mert az adott ár nem fedezi a termelési költségeiket. Más részük azonban – akik számára az ár kedvező – még több áruval jelenik meg, bővítik a kínálatot. Erre módot adnak meglevő termelési kapacitásaik vagy az, hogyha érdemesnek tartják a kapacitásokat gyorsan bővíteni. Feltétel persze az is, hogy a bővítéshez szükséges pénzzel, anyaggal rendelkezzenek, legyen a munkához értő és igénybe vehető szabad munkaerő.

Ha egy meghatározott áru iránti összes kereslet nagysága pontosan megegyezik ugyanazon áru összes kínálatával, akkor a piaci helyzet egyensúlyban van, és az ár az egyensúlyt jelzi. Ez azonban csak a megértést szolgáló elvont feltételezés. Az egyensúly azt jelentené, hogy az adott ár mellett már senki sem hajlandó a termékből egy darabot sem megvenni és egy darabot sem eladni. Pontosan annyi termék kelt el, amennyire vevő volt, és egyetlen eladónak sem maradt eladatlan áruja. Nyilvánvaló, hogy a valóságban ilyen helyzet nincs.

A piaci egyensúly valójában inkább azt jelenti, hogy nagyjából nem érződik az, hogy az adott ár mellett a termékből hiány volna, vagy hogy abból felesleges, eladatlan készletek halmozódnának fel. Ha ugyanis egy-egy termékből tartósan hiány mutatkozik, akkor ez előbb-utóbb felhajtja a termék árát. A magasabb ár viszont vonzóbbá teheti a termelés bővítését. Azok a termelők is megjelennek a piacon, akik számára az alacsony ár nem fedezte a termelés költségeit. A kínálat bővítése azután ismét visszahat az árra. A kereslet-kínálat egyensúlya alacsonyabb ár mellett állhat ismét helyre.

A kereslet, kínálat és az ár kölcsönhatása a gyakorlatban, mint a mozgás iránya érvényesül. Lényegében ez az az iránytű, amely jelzi, hogy merre mozog a gazdaság. Az iránytű azonban sohasem annyira pontos, hogy egyértelműen meghatározná, milyen ár mellett van éppen nyugalmi helyzet. A kereslet-kínálat–ár kapcsolata mégis és mindenképpen érvényesülő törvényszerűség.

Nem lehet tartósan és önkényesen eltéríteni az iránytűt, hogy „délnyugatot mutasson akkor, amikor az irány valójában „északnyugat. Ha mégis megtesszük, akkor vagy az iránytűt kell eldobni, vagy nem arra haladunk, amerre tulajdonképpen akarunk.

A problémát egy másik példa még kifejezőbben megvilágítja. Az idő múlását a Föld Nap körüli mozgása („felkelt a Nap, „lenyugszik a Nap) objektíven jelzi. Az óra e mozgást kell hogy kövesse. Nem lehet tehát önkényesen, büntetlenül – a zavar veszélye nélkül – úgy beállítani az órát, hogy délben reggel 8 órát mutasson. Ez esetben vagy el kell dobni az órát, vagy azok viselkedése jelez időzavart, akik az óra szerint osztják be életvitelüket. Kisebb – egy-egy – órás eltérítésre persze van mód. A téli időszámítást felválthatja a nyári időszámítás. Ez esetben nagyjából jól jelez az óra, az emberek képesek és hajlandók magatartásukat ehhez igazítani.

Ha tehát központilag (hatóságilag) úgy szabjuk meg egy-egy termék árát, hogy az tartósan nem jelzi az egyensúlyi helyzetet, akkor előbb-utóbb zavarok keletkeznek a gazdaságban.

Ha a megszabott ár jóval alacsonyabb, mint volna akkor, ha helyesen jelezné a kereslet-kínálati viszonyokat – akkor irreálisan megnő a vevők száma. Olyan sokan akarnak vásárolni, hogy az ily módon jelentkező keresletre nincs elegendő kínálat (mert az ár nem fedezi a kínálat termelési költségeit). Ez esetben az áru hiánycikk lesz; az emberek sorban állnak érte, és többet vásárolnak, ha hozzájutnak – azért, hogy tartalékoljanak belőle. Végül arra is hajlandók lesznek, hogy külön pénzeket csúsztassanak az eladónak a termékért, vagy hatásában azzal egyenértékű viszontszolgáltatást nyújtsanak. A rosszul megállapított árakat tehát az élet – ha nem is deklarált áremelés formájában – de korrigálja, felfelé nyomja.

Mindez fordítva is érvényesül. Ha egy termék árát olyan magasan szabják meg, hogy abból érdemesnek látszik minél többet termelni („bővíteni a kínálatot"), és az adott ár mellett a vevők egy része lemond a vásárlásról, akkor ismét zavarok keletkeznek a gazdaságban. Kezdetben eladatlan, felesleges készletek halmozódnak fel. Később pedig csökkentik a termelést, nem használják ki a gépeket, a gyárépületet, azaz a termelő kapacitásokat, amelyeket akkor létesítettek, amikor még úgy vélték, hogy a magas ár tartós marad.

A kereslet–kínálat–ár kapcsolat bármelyik elemének tartós elmozdulása az egyensúlyi helyzettől zavart okoz a gazdasági életben. Ha azonban megvan a lehetősége annak, hogy a többi elem viszonylag gyorsan és rugalmasan alkalmazkodjék a megváltozott egyensúlyi helyzethez, akkor – a kisebb zökkenők ellenére – a gazdaság normális menete biztosítva van.

A jó gazdálkodás előfeltétele, hogy a változáshoz való alkalmazkodás minél rövidebb idő alatt megtörténjen. Nem szükséges azonban megvárni, amíg a zavar jelentkezik. Ha a várható változásokat fel tudjuk mérni, akkor a várható új helyzethez való alkalmazkodással megelőzhetők a zavarok.

Amikor áthaladunk az úttesten, amelyen közben átszáguld egy autó, megelőzhetjük