Varázslatos Toszkana

FLAUTNER LAJOS

VARÁZSLAT TOSZKÁNÁBAN

2012

© 2012 Flautner Lajos

© 2012 IAT Kiadó

A könyvben megjelenő személyek kitalált szereplők,

minden feltételezett hasonlóság csak a véletlen szeszélye.

A könyvben megjelenő grafikus illusztrációkat

Dr. Pulay István rajzolta.

A fényképeket Dr. Kovács Hedvig készítette.

Szerkesztő:

Márton László

Könyvterv:

Brenyó József

Koorektúra:

Győri-Szabó Viktória

Nyomdai munkálatok:

Kinizsi Nyomda Debrecen

Felelős vezető: Bördős János

A digitális kiadás gondozója:

Digitalbooks.hu Kft.

http://www.digitalbooks.hu

A digitális kiadás készítői mindent elkövettek, hogy a mű minden e-könyv-olvasó eszközön, illetve szoftverben hibamentesen jelenjen meg. A törekvésünk ellenére előforduló problémákkal kapcsolatban kérjük, keresse meg kiadónkat, és megpróbáljuk orvosolni a problémát!

EPUB ISBN 978-963-9885-92-9

PRC ISBN 978-963-9885-91-2

„Feleségemnek, Hédinek,

aki lassan ködbe tűnő életemet

szikrázó tűzijátékká varázsolta."

„Hálót vetettek ők már sok-sok

ízben,

de mégse foghatták meg, ott

maradt

a csillagok visszfénye

lenn a vízben."

KINSHA

Előszó

Csodálkozva nézünk szét a világban magunk körül, amikor napról napra újabb események csapnak le ránk, eddig biztosnak vélt gondolataink tévesnek bizonyulnak és a média iszonyatos mennyiségű hírrel bombázza agyunkat. Döntéseink csapnivalóak, hiszen a hozzá szükséges fontos információk elsikkadnak a híráradat mocsarában.

Ezekben a novellákban többnyire olyan esemény, történet kerül nagyító alá, amelyekben egy új nézőpont alapján furcsa kettősség tükröződik. A látszat és a valóság harcol egymással, és nem mindig a valóság győz. Kiderül, hogy általunk jól ismert jelenség, elfogadott gondolat, vagy akár egy szép arcú nő is teljesen más, sokszor pontosan az ellenkezője annak, mint amit addig gondoltunk róla.

A többségében vidám, kalandos történetek hátterében mindig megtalálható a valóság megmutatásának a vágya. Remélem, hogy ezek olvasása közben mások is késztetést éreznek majd magukban, hogy megszokott, sőt megkövesült véleményeiket felülvizsgálatnak vessék alá.

Ha csak néhány esetben is, de sikerül elérni, hogy a friss szellemű gondolkodás legyőzze a megcsontosodott dogmákat, ha csak néhány esetben is, de az Olvasó rádöbben saját életének – új megvilágításban felragyogó – rejtett igazságaira, akkor ez a könyv már elérte célját.

Mindenki előtt ott a lehetőség, hogy saját élete kősziklának gondolt látszat világát szembesítse – de legalább megpróbálja – a valóság gyökereivel, és egy őszintébb világ lehetőségét fedezze fel magában.

VARÁZSLAT

TOSZKÁNÁBAN

Varázslat Toszkánában

A hőség úgy telepedett Firenze utcáira, mintha forró láva árasztotta volna el az Arno völgyét. A turisták csak szédelegtek, az idegenvezetők kis zászlóikat lobogtatva próbálták – nem sok sikerrel – a tikkadt vándorokat az újabb látnivalók felé terelni. A Campanile harangjának zúgása igyekezett a forró levegőt megmozdítani, de amikor látta, hogy ez teljesen reménytelen, sértődötten magába vonult és elhallgatott. Árnyékban negyvennégy fokot mértek, a helyi lakosok pedig a csukott zsalugáterek mögött szinte ájultan igyekeztek átvészelni a pokoli hőséget.

A középkorú, őszülő hajú, de még mindig izmos testű férfi feleségével és kamasz lányával fáradtan, izzadtan nyomakodott be a kávézó egyetlen üres asztalához.

– Jó lesz itt? – kérdezte megszokásból, hiszen máshol nem is volt hely.

– Nagyon jó, csak üljünk le már végre – sóhajtotta a fiatal, kifejezetten szép asszony.

– Helga, emlékszel, mindig itt szoktunk ülni – mutatott körül és a tér másik oldalán velük szemben emelkedő Palazzo Vecchio épületére a férfi.

– László, hát persze, hogy emlékszem, remélem te is tudod, hogy mit szoktunk itt rendelni – vetette hátra fejét kihívóan gyönyörű, hullámos sötét hajával, mire a környezetében ülő férfiak úgy fordultak felé csodálattal, mintha mágnes vonzotta volna őket.

– Akkor neked a szokásosat, Noémi, te pedig mit kérsz inni? Fordult a már igencsak nőiesen domborodó szőke lánya felé.

– Én egy narancslét szeretnék – kérte kedvesen a nagylány és rámosolygott szüleire. A közben megérkezett pincérnél László megrendelte a két pohár pezsgőt és az aranciatát, majd verejtékes arcát megtörölte, és mint aki nehéz munka után van, nagyot sóhajtott, hátradőlt a székén és elismerően nézte az előtte elterülő teret. Talán ez az egyetlen olyan hely a világon – gondolta –, ahol a művészet ennyire együtt él az emberek mindennapjaival, összeolvad a múlt és a jelen, mintha az itt elhelyezett szobrok együtt lélegeznének a város lakóival és látogatóival.

– Neked melyik szobor tetszik a legjobban – próbálkozott lányánál László.

– Talán a Dávid szobor, itt előttünk, mert olyan szép alakja és arca van. De az is igaz, hogy egy kicsit furcsa is, mintha az egyik lába kissé rövidebb lenne, de ez azért nem zavaró túlságosan.

– Na, és neked melyik a kedvenced? – provokálta feleségét, aki előbb elgondolkozott, majd azt mondta:

– A legjobban a tér közepén lévő Neptun kút tetszik – közölte határozottan – gyönyörűek rajta a hófehér márványszobrok. Neptun alakja pedig Dáviddal szemben azért tetszik jobban, mert egy érettebb férfit ábrázol és az is fantasztikus, ahogy a kút peremére ültette a művész azokat a bronzból készült pokolbéli patás alakokat. Csak ne volna ezeknek olyan ijesztően csúf fejük, mint az ördöghalaknak. Brr – rázkódott össze még az említésüktől is.

– Most azonban Te is mondd meg, hogy melyiket szereted a legjobban közülük? – nézett Lászlóra kíváncsian anya és leánya.

Nem volt nehéz a válasz, mert a Cellini szobor, a Perseus volt az, amelyet László évek óta mindig csodálattal nézett. Az álló alak, amely mint egy ékszer volt kidolgozva és bronzba öntve – nem hiába volt a mester ötvösművész – a Medúza levágott fejét kezében tartva finom cizelláltsággal, gyönyörűen kidolgozott kompozíciót alkotott és régóta a kedvence volt. Hát, még amikor az alatta elhelyezkedő négy kis bronz nőalak tökéletes formáit megcsodálhatta, mindig azt érezte, hogy ennél szebbet már elképzelni sem lehet. Így aztán rögtön tudott választani a szobrok közül.

– Hát persze, hogy nekem a Perseus tetszik a legjobban – válaszolta nevetve.

– Csak nem, azért mert le tudta vágni egy gyönge nőnek a fejét? – nézett rá kihívóan Noémi.

– Nézz oda, miből lesz a cserebogár – gondolta László és örömmel látta, ahogy a két nő – mint két barátnő – büszkén összekacsintanak, hogy most aztán jól megmondták a magukét az örök ellenségnek, egy férfinak.

– Az a gyönge nő egyébként olyan volt, hogy akire csak ránézett, képes volt azonnal jéggé fagyasztani – védte a mundért a férfi – nagyon nőies és kedves volt, ugye? – de erre már csak szelíd és elnéző mosoly volt a válasz.

Ahogy az árnyékok egyre hosszabbak lettek, úgy változott szinte észrevétlenül a térnek a látványa is. A Loggia dei Lanzi – ahol régen a lándzsás katonák őrködtek – szobrai közt ámuló emberek sétálgattak, tapogatták a szobrokat, vagy csak tátott szájjal próbálták felfogni a csodálatos alkotások titkát. A szabin nők elrablása mellett senki nem tudott elmenni anélkül, hogy ne járja körbe, itt-ott megtapogassa, és még a kezek elhelyezésének pontosságát is megcsodálja, persze csak a meztelen női domborulatok szemrevételezése után.

A pezsgőt óvatosan szürcsölgették, az aranciata elfogyott, később a turisták csapatai is megritkultak, a Piazza Signoria látványa azonban egyre inkább hatása alá vonta őket. László gondolatai is össze-vissza kavarogtak, majd egyszer csak önkéntelenül is kiszaladt belőle:

– Most mondjátok meg, mi lehet az oka annak, hogy az emberiség történetének, a művészetek történetének legfontosabb eseményei a reneszánsz idejében éppen itt az Arno völgyében, Toszkánában történtek. Mert az szinte hihetetlen, hogy itt éltek és hozták létre alkotásaikat szinte egy időben a legjobb festők, szobrászok Giotto, Donatello, Raffaello, Botticelli, Verrocchio, olyan óriások, mint Leonardo, Michelangelo, akikből egy is elég lenne egy egész földrész hírnevét megalapozni, itt meg egymást érik a csodálatosnál csodálatosabb alkotások.

– Az írók és költők is mintha megtáltosodtak volna, Dante, Petrarca, Boccaccio sorai a világirodalom alapvető szépségei, amelyek azóta is emberek millióit varázsolják el. Olyan csodálatos építmények készültek, mint Giotto Campaniléje és Battisteroja Ghiberti fantasztikus domborművű kapujával, a hatalmas dóm, amelynek kupoláját Brunelleschi nyolcszögletűre tervezte, és amelyet az építészek a világ egyik csodájának tartanak.

– A tudósokról sem feledkezhetünk meg – szakította félbe a felsorolást Helga – hiszen például Galilei is itt ténykedett. Igaz, hogy amikor felfedezését a szabadesésről Pisában bemutatta, akkor az ottani Egyetemről senki – sem tanár, sem diák – nem volt kíváncsi a bizonyításra. De a tény ettől még tény maradt.

– Talán azért jött itt létre ez a felfoghatatlan művészeti vulkán, mert akkorra már egyeseknél óriási vagyonok halmozódtak fel, biztos rengeteg pénzt tudtak fordítani a művészeti alkotásokra is – morfondírozott László.

– Ugyan már, Vasaritól tudjuk, hogy a művészek mindig pénzzavarban voltak, és gyakran évekig kellett várniuk, ameddig a kialkudott pénzüket megkaphatták – tromfolta le a felesége Lászlót.

– Biztos, hogy közrejátszott a nagy kibontakozásban, hogy ebben az időszakban a két nagy Medici, Cosimo és il Magnifico uralkodott, akik értői és támogatói voltak a művészeteknek. Nyilván azt gondolták, hogy a támogatásukkal létrehozott művek évszázadokig hirdetni fogják az ő nagyságukat és gazdagságukat.

– Igazuk is volt, hiszen mi most is azokat csodáljuk – szólt közbe Noémi – és amiket láttunk az Uffiziben, mind őket igazolja.

– De mit gondoltok, tényleg lehet komoly művészi értékeket létrehozni parancsszóra, vagy finomabban szólva utasításra, megrendelésre? – tűnődött László.

– Én azt hiszem, hogy igen, és ez csak a művész tehetségétől függ, hiszen például Michelangelo szinte összes műve megrendelésre készült, mégis az emberiség legszebb alkotásai születtek meg a keze alatt – replikázott Helga, aki már komolyan beleélte magát az érvelésbe.

– Biztos, hogy szerepe volt ebben annak is, hogy az egymás közelében élő művészek hatással voltak egymásra, még ha irigykedtek is a másik tehetségére. Az igazi egyéniségekre ez a légkör valószínűleg inspirálólag hatott és ez tükröződhetett a saját munkájukban is. Egyébként meg azt hiszem, hogy az általános légkör, a hely szelleme megérintett mindenkit és ez még a mai napig is jól megfigyelhető.

Ha megnézzük a kapuk fém kopogtatóit, a művészien megformált állatfejes kilincseket, a faragott gerendavégeket, a medúzafejes postaládákat, akkor jól látszik, hogy a mindennapos feladatokat ellátó egyszerűbb mesterek is át voltak itatva művészi érzékkel. Nem volt elég számukra az egyszerű funkció teljesítése, hanem a maguk és a környezet örömére, tudásuknak megfelelően mindegyikük hozzáadott valami olyat, ami már művészi szintre emelte munkájukat – magyarázott László.

– Létezik még ma is ez a művészi érzék az itteni emberekben? – kérdezte reménykedve a nagylány és közben tengerzöld gyönyörű szemét elismerően függesztette Dávid alakjára.

– Talán még megbújik valahol, hiszen a környezet, a táj, az inspiráció nem változott – próbálta a remény csíráit elültetni lánya lelkében a férfi, bár alapjában nem nagyon hitt a hely szellemének létezésében.

A család Firenzétől közel harminc kilométerre szállt meg, egy tipikus kis városka, Figline di Valdarno fölött magasan a hegyoldalban, egy több száz éves, kövekből épített igazi toszkán vidéki ház emeletén. Az épület hatalmas, buja kertben állt, olajfákkal, szőlőültetvénnyel körülvéve, virágok, fügefák és az eget szurkáló gyönyörű sötétzöld ciprusok társaságában.

A vendégek kényelmét a kertben még egy gyöngyszemként csillogó kis úszómedence is szolgálta. A nyaraló különleges vonzereje azonban maga a háziasszony volt, aki Magyarországról származott és ezért – sőt ennek ellenére – megkülönböztetett bánásmódban részesítette őket. A csinos, rövid szőke hajú, szép alakú nő – Márta – végtelenül kedves volt, de nem a fogadósok mesterkélt módján, hanem az igazán ritka, veleszületett grandezzával, közvetlenül, szívből jövően és segítőkészen. Szemében mintha mély kútba néznénk, időnként valami szomorú árnyék húzódott meg, de alapjában mindig vidám és szeretetreméltó volt.

Amikor megérkeztek a házhoz, akkor messze, távol a kertben láttak egy sötéthajú, kissé hajlott hátú férfit kifakult kék bermuda nadrágban és egy szürke pólóban, kitaposott papucsban. Egy szemeteslapátot és seprűt tartva a kezében tisztogatta a lehullott levelektől a járdát, majd a kert mélyében néma árnyékként eltűnt. Gondolta is László, hogy milyen jó, hogy a háziasszonynak ilyen komoly segítsége van, hiszen egy nagy házat és kertet ellátni elég nagy feladat, ami segítők nélkül nem lehetséges. Később, estefelé a háziasszony bemutatta nekik a kertben látott férfit, akiről kiderült, hogy ő valójában a férje – egy pohárkával koccintottak is – de komolyabb megismerkedésre akkor nem került sor. László ez után egy kissé szégyellte is magát, hogy a házigazdát kerti segítőnek vélte.

Másnap igazi nyári napra ébredtek. A reggeli friss levegő és a virágillat – vagy talán inkább az olajfák és a kaszált fű áradó lélegzése – a madarakat is hangos csivitelésre késztette. Rendkívül fontos dolgokat kellett megbeszélniük, hiszen este óta annyi minden érdekes dolog történt.

Néhány napja például – mesélte Márta – egy menyét csapott le a baromfiudvarra és több mint negyven tyúkot és libát fojtott meg és szórt szét az udvaron. Csak egyetlen tyúkanyó élte túl a vérengzést, mert ijedtében addig ugrált, amíg valahogy fel tudott mászni egy magas fára, ahol már biztonságban érezte magát. Azóta is úgy él, hogy nappal a kertben kapirgál, egy ciprus alatt helyezi el a tojásait, majd alkonyatkor óvatosan felmászik a fára és ott tölti az éjszakát.

– Nézz oda – csivitelték a kismadarak csúfondárosan.

– Ez a kövér tyúk még a végén énekelni is fog nekünk, hacsak addigra le nem esik az ágról, hiszen repülni nem tud, mégis madárnak képzeli magát – dalolták, csattogták Szent Ferenc kedvencei.

Később a ház kiürült, mindenki elvonult és László egyedül maradt az óriási birtokon. A kertben egy árnyékos helyen lévő nyugágyban helyezkedett el, könyvét kezében tartva többször is olvasni kezdett, de a körülötte zajló események nem engedték, hogy elmélyedjen a könyvben.

Először is lassú, méltóságteljes mozgással üdvözölte a vendéget Makarena – az állatok neveit már a vacsoránál is emlegették, mint a család tagjait – a szürke perzsa macska. Leült a férfi elé és szinte világító sárgás szemeivel gondosan szemügyre vette őt, majd a vizitet eredményesnek gondolva, pár lépést még tett és egy szőlőtőke tövében kényeskedve elfeküdt úgy, hogy új ismerősét szemmel tarthassa.

Közben elősomfordált két kutya is, az egyik lomposabb foltos szőrű, barátságos, kedveskedő, aki az új ismeretséget és a boldogító hátvakarást a kezek nyalogatásával hálálta meg. Ő volt Lulu, akinek a domborodó hasa jelezte, hogy a kutyaállomány hamarosan jelentősen bővülni fog. A másik kutyus volt Jerry, aki öntudatosan csak a gazdájának fogadott szót. Ő volt a morcosabb, harciasabb alkat, aki – mint később kiderült – még énekelni is tudott a gazdája inspirálásának a hatására. Az ismerkedések után – amely kölcsönös szimpátiával zárult – az állatok tovább járőröztek, László pedig olvasgatott, el-elszundikált, nézegette a környéket.

Lenn a völgyben az Arno folyó ezüstszalagja kanyargott meredek löszfalak között. Ilyenkor nyáron ugyan csak kevés víz folydogált benne, de amikor időnként megvadult, komoly árvizeket is tudott okozni. A ház fölötti fennsíkon óriási ültetvények – szőlő, olíva, mandula – húzódtak egészen a hegyek derekáig, koszorúzva és bújtatva a közöttük meghúzódó épületeket. Sok templom és kápolna épült a hegyoldalakon, a körülöttük sorban álló ciprusok ecsetszerű felkiáltójelei mutatták, hogy hol vannak azok a helyek, ahol az égiek és a föld gyermekei találkozhatnak egymással.

A levegő közben egyre forróbb lett, a nap már a völgy felől, oldalról érte a kertet, az olajfák ezüstös levelei felragyogtak, és mint ezernyi kis tükör szórták fényüket a fügefákra és a virágokra. A távolból halk harangszó úszott végig a völgyön – vajon mire harangoznak – gondolta László félálomban, de a megoldást nem találta, inkább átadta magát a soha nem tapasztalt hangulatnak. Ebben a magányban – a kabócák ciripelése közben – hirtelen halk lépteket hallott. Feltekintve látta, hogy a házigazda – Sergio – egy párás borosüveget és két poharat a mellette lévő kis asztalra tesz és ő is leül mellé.

– Buona sera, professore – üdvözölte őt illendően, majd folytatta – Ho portato un po di vitamina. Un bicchiere di vino fragolino, fatto io.

Prego, assaggi.

Most örült csak igazán László, hogy nem hiába tanult fél évig Rómában a Sapientia Egyetemen, könnyedén tud társalogni a házigazdával és ennek örömére a köszönettel vett házi fügebort – mint vitamint – csín-csín koccintás kíséretében felhajtották.

Beszélgetni kezdtek. László dicsérte a kert és a táj szépségét, hangulatát és az öreg házat, ahogyan belesimul a természetbe. A házigazda is egyre jobban belelendült a beszédbe és – miután meggyőződött róla, hogy a vendéget tényleg érdekli, amit mond – érdekes történeteket mesélt. A felcsendülő esti harangszónál, amikor több irányból is feleselgettek a harangok egymással, történeteit akár Boccaccio is írhatta volna.

– Valamikor ezen a környéken – mutatott körbe – több mint harminc kis kápolna, és apácazárda volt, de papoknak csak egyetlen egy. Ez azonban magasan fenn a hegyen épített hatalmas kolostor volt, hűvös fenyőerdők közepén, Vallombrosában. Hosszú időn keresztül ez a zarándokhely volt Toszkána Vatikánja, innen irányították az egyház ügyeit. A főpapok mellett itt több száz kispap is lakott, akiknek az ellátását részben adományokból kellett biztosítani.

Ezért a növendékek és a fiatal papok rendszeresen lejártak a völgyekbe, élelmet, gyümölcsöt kéregetni a lakosoktól és a sororoktól. Persze gyakran megesett, hogy rájuk esteledett és ilyenkor a zárdákban kértek és kaptak szállást, mindenki megelégedésére – nézett rá huncutul Sergio, aki egyre inkább belejött a mesélésbe.

– Itt minden a történelemről mesél – mutatott a hegyek felé – hiszen például itt a hegyek oldalán van az a hadiút, amelyen Hannibál csapatai vonultak Fiesoléból Róma felé. Azért ott a magasban, mert lenn a völgyek abban az időben még vízben álltak, mocsaras, sáros környezetükben pedig nem lehetett járni – magyarázta lelkesülten.

– És mi a helyzet a művészettel? – kérdeztem óvatosan, mert kíváncsi voltam, hogy a hely szelleme tényleg létezik e valójában az itt lakók között.

– Ezen a környéken, de egész Toszkánában nincs olyan kis falu, ahol valamilyen művészeti érték ne lenne található. Hiszen például itt van közvetlenül mellettünk Cascia ahol a régi, de teljesen épen maradt román templomban az itt élt Masaccio gyönyörű képe található, és ugyancsak a környéken született és festett Frescobaldi is szépséges képeket. De az én szülővárosomban Castelfranco di Sopra-ban pedig olyan nagy építész született, aki Firenze város utcáit és tereit tervezte, és amely terv a mai napig is megállja a helyét – nézett Lászlóra büszkén.

A férfi ámulattal hallgatta, hogy milyen tájékozottság, művészi ismeret húzódik meg új barátja látszólag visszahúzódó személyisége mögött. Talán tényleg lehet valami abban – kezdett kételkedni magában –, hogy akik ebben a környezetben élnek, át vannak itatva a művészet szeretetével és az szinte a hétköznapjaik részévé vált. Tovább próbálkozott.

– Ez a gyönyörű tájék, a szelíd természet, a fügefák, az olivák és főleg a ciprusok eget pingáló ujjai mennyire inspirálták a költőket és a festőket arra, hogy mindezt méltó módon megörökítsék? – faggatta tovább Sergiót. És ekkor valami furcsa varázslat vette kezdetét. A ciprusok említésére – mintegy varázsütésre – a férfi ültében kiegyenesedett, arca kisimult, szemét félig lehunyta mintha látomása lenne. A napfény késői sugarai körülrajzolták a fejét, a forró levegő hullámai meglágyították arca éles