Akik nyáron is fáznak

BERKESI ANDRÁS

AKIK NYÁRON IS FÁZNAK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-422-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

ELSŐ RÉSZ

1.

Debrecen a főiskolai világbajnokot ünnepelte. Kárász Zoltán húszéves, erős, jól megtermett legény volt. A Debreceni Vasutas Sportegylet tornacsarnokát zsúfolásig megtöltötte a közönség. Ott volt a polgármester vezetésével a város előkelősége. Az egyetemista sportolók is bemutatót tartottak. Kárász Zoltán figyelmes lett az egyik tornászlányra. A lánynak sötétbarna haja volt, és enyhén ferde metszésű szeme. A polgármester valamit magyarázott a fiatalembernek, az bólogatott, de nem figyelt oda, mert a lány kipirult arcát, hajladozó testét nézte. A gyakorlat végén magáról megfeledkezve tapsolt, és a fogadó bizottságtól kapott virágcsokrot a közönség lelkes tapsa közepette a lánynak adta. Szucsányi Matild nem értette, hogy miért éppen őt tisztelte meg a virággal az ünnepelt világbajnok. Zavartan állt, jobbra-balra tekingetett, aztán gépiesen mosolyogni kezdett. Valamelyik lány a fülébe súgta, hogy csókolja meg Kárász Zoltánt, de ehhez nem volt bátorsága.

Kárász Zoltán az ünnepség után hazakísérte a lányt. Matild eleinte félénken és zavartan viselkedett, furcsán érezte magát, ugyanakkor legyezgette a hiúságát, hogy a jóképű fiatalember éppen őt választotta ki a lányok közül. Zoltán minden igyekezetével azon volt, hogy elkápráztassa a vidéki kislányt, aki talán még a fővárosban sem járt. Mesélt neki a nagy világversenyekről, távoli országok furcsaságairól, közben azt is elmondotta, hogy a Testnevelési Főiskola végzős hallgatója, testnevelő tanárnak készül. Ahogy közeledtek Matild lakásához, a lány egyre jobban visszanyerte lelki egyensúlyát, zavarát is sikerült leküzdenie. Elmondta, hogy özvegy nagynénjénél lakik, magyar és történelem szakos tanárnak készül. Szülei nem élnek, apja hősi halált halt a háborúban, anyját pedig elvitte a spanyoljárvány.

Kárász Zoltán a kapuban megfogta a lány kezét.

– Maga nagyon szép, Matild. Különös a szépsége – mondta, és mint a filmek hősszerelmesei, a lány kékesszürke szemébe nézett.

Matild hitte is meg nem is Zoltán szavait.

– Komolyan mondom – bizonygatta a fiatalember. – Nem szívesen válok el magától.

– Jöjjön be – ajánlotta a lány. – Nagynéném nem szereti, ha a kapuban ácsorgok.

Linda néni csodálkozva nézte az ismeretlen fiatalembert. Zoltán illemtudóan kezet csókolt. Az ötvenéves, ősz hajú, sovány asszonyka előkelő magatartása, nyugodt viselkedése édesanyjára emlékeztette őt. A nappaliban kellemes levendulaillat érződött. Zoltán kíváncsian körülnézett. A diófa bútorok már erősen kopottak voltak, a horgolt csipketerítőkkel talán ezt a kopottságot akarták Linda néniék eltüntetni. A fiatalembert zavarta a sokféle kézimunka, a kínos rend, az volt az érzése, hogy ha rosszul lép, vagy vigyázatlan mozdulatot tesz a karjával, menthetetlenül összetöri valamelyik porcelán dísztárgyat.

Linda néni, miután meghallgatta megismerkedésük történetét, ánizsos likőrrel kínálta meg a vendéget. Zoltán nem szerette az ánizsos likőrt, de nem merte visszautasítani, töltött egy keveset, és Linda néni egészségére ivott. Az asszony intett a szemével Matildnak, aki felállt, kiment a nappaliból, és hamarosan kókuszos aprósüteménnyel tért vissza. A lány tudta, az ánizslikőr és az aprósütemény az asztalon azt jelenti, hogy Linda néni egyelőre „befogadta" a vendéget, Kárász Zoltán máskor is tiszteletét teheti özvegy Tapolczai Kázmérné házában. Az asszony hamarosan vallatóra fogta a fiatalembert. Mindent tudni akart azokról a fiatalemberekről, akik Szucsányi Matild körül legyeskednek. Ebből nem csinált titkot. Matild jövőjéért ő a felelős. Az emberek gonoszak, a férfiak különösen, ha egy huszonkét éves fiatalember Matildra szemet vet, nyilván akar tőle valamit. De amíg Matild az ő házában lakik, az udvarlók csak egyet akarhatnak a lánytól: feleségül venni. Matild sokszor lázadozott, mondván, tud ő vigyázni magára, nem kell mindjárt vallatóra fogni udvarlóit, mert ezzel csak megijeszti őket. Ő úgyis csak annak a felesége lesz, akit igazán megszeret, és nem annak, aki Linda néni tetszését megnyeri. Az özvegy nem sokat törődött Matild lázadozásával.

– Nyolc évig a líceumban laktál – mondta –, ott aztán nem ismerhetted meg az életet. Ne vitatkozz, a javadat akarom.

Matild – bár nagyon szerette nagynénjét – kénytelen volt bizonyos alkalmakkor alakoskodni, ami gyakorlatilag nem okozott nehézséget neki, mert a líceumban nemcsak a tananyagot sajátította el, hanem az alakoskodást is. Ugyanakkor Linda nénivel szemben lelkifurdalást érzett.

Linda néni az arany nyakláncán lógó érmékkel játszadozott, és Zoltán széles, kemény rajzú arcát nézte.

– Szülei mivel foglalkoznak, fiam?

A fiatalember, mielőtt válaszolt, engedélyt kért, hogy rágyújthasson. Linda néni bólintott.

– Édesanyám két évvel ezelőtt meghalt. Apám Kárász István, egyetemi magántanár, tíz év óta a Shell Olajtársaság geológusa. Olajmezőket tár fel Keleten. Legutóbb Borneó szigetéről kaptam tőle levelet.

– Testvérei vannak?

– Csak bátyám van. Zürichben járt egyetemre. Elektromérnök. Jelenleg a Hadiakadémián az utolsó évét végzi.

– Katonatiszt?

– Hadi műszaki törzskari tiszt, kézit csókolom. Tetszik tudni, a bátyám, anyám kívánságára, gyerekkora óta katonának készül. Apám született antimilitarista. Amolyan bohém világcsavargó. Mindig a szabad életet szerette. Ha meghívták valamelyik egyetemre, anyám kedvéért elfogadta a meghívást, de alig várta már, hogy újabb expedíciókat vezethessen. – Linda néni Matildra nézett, rövidlátó szemével mintha azt üzente volna: „Látod, lányom, ez aztán jó parti." Matild zavartan mosolygott. – Szóval, apám egyezséget kötött édesanyámmal. Járjon katonaiskolába a bátyám, de legyen hadmérnök. Hát így történt.

Linda néni kortyolt a likőrből.

– És maga a birkózásból akar megélni?

– Nem, kézit csókolom. Bár abból is megélhetnék, mert sokat fizetnek a profi birkózóknak. Én testnevelő tanár leszek. Szeretem a sportot.

– Marhaság – mondta Linda néni nyersen.

Zoltán felkapta a fejét. Az előkelő magatartás és ez a tömören, szinte drasztikusan kimondott vélemény zavarba hozta a fiatalembert. Szavakon gondolkodott, de az asszony megelőzte.

– Abból nem lehet megélni.

– Hát nemcsak abból fogok élni, kézit csókolom – mondta Zoltán –, hanem a vagyonomból. Apám bőségesen gondoskodik rólunk. Anyám halála után vásárolt bátyámnak és nekem a Hollán utcában egy háromszobás öröklakást.

– Nem volt lakásuk?

– De igen. Az Andrássy úton laktunk. Csakhogy… – Elhallgatott, összeredőzte homlokán a bőrt. „Az istenit – gondolta –, mit vallat ez az öreg úriasszony?" Tenyere megizzadt, óvatosan megtörölte nadrágjában.

– Csakhogy? – Linda néni sürgető hangja kemény kalapácsütésként csapott rá.

– Apámnak volt egy színésznő szerelme – mondta. – Az Andrássy úti lakást neki adta. Most már mindent elmondtam. Illetve, még annyit szeretnék közölni, hogy beiratkozom az itteni egyetemre. Történelem szakra.

– Arra miért van szüksége?

– Hogy Matild kisasszonyt láthassam. Így havonta legalább két-három alkalommal ideutazhatok. És ha meg tetszik engedni, tiszteletemet is teszem.

– Tudnia kell, fiam, hogy Matildnak komoly kérője van – mondta az asszony, és a lányra nézett, aki eddig szótlanul ült az asztalnál.

– Kérőből, kézit csókolom, nem árt, ha több van a háznál. – Nevetett, majd hozzáfűzte. – Matildkának így összehasonlítási és választási lehetősége van.

Elbúcsúztak. A lány a kapuig kísérte.

– Ne törődjön Linda nénivel – mondta a lány. – Áldott jó teremtés, de nagyon kíváncsi természetű.

Zoltán kezet csókolt a lánynak. Sétálva indult a szálló felé. Tulajdonképpen mit akar ettől a lánytól? Tetszik neki. Pillanatnyilag ez minden.

A szállodában Wéber Ernő, az edzője alaposan lehordta, de Zoltán csak mosolygott. Megveregette a nehézkes járású férfi arcát, és az ágyon hanyatt fekve, mesélni kezdett Matildról.

Wéber csak néhány évvel volt idősebb Zoltánnál. Az építőknél versenyezett, évekig tagja volt a válogatottnak is. Két évvel ezelőtt eltiltották a versenyzéstől, mert részt vett az egyik tüntetésen. Azóta foglalkozott Zoltánnal, együtt gyakoroltak, ő készítette fel barátját a versenyekre. A Sorg Antal és Fiai Építőipari Vállalatnál dolgozott technikusként. Jó szakembernek tartották, s fiatal kora ellenére a szakszervezeti mozgalomban is vezető szerepet játszott. Zoltánt nemcsak a birkózás fogásaival ismertette meg, hanem a baloldali eszmékkel is.

– Mit akarsz attól a lánytól? – kérdezte a fiatalembert.

– Mit akarnak az egészséges férfiak az egészséges nőktől?

– De itt, Debrecenben?

– Itt, mester.

– Reggel hazautazunk.

– Csak te. Én maradok.

– Meddig?

– Az a lánytól függ.

– Hülye vagy, Zoltán. Annyi lányt találsz Pesten, amennyit akarsz. Ezek a vidéki úrilányok veszélyesek. Életveszélyesek.

– Bízd csak rám, mester. Te reggel hazautazol, én a hét végéig itt maradok. A héten nem edzünk.

Másnap délután Zoltán megismerte Dombi Viktort, Matild „komoly" kérőjét. Zoltán keményen megszorította a sovány, szemüveges fiatalember kezét, és magában már el is intézte a vetélytársi problémát, Dombi Viktor negyedéves bölcsész nem lehet rá veszélyes.

Kuglófot ettek, habos kávét ittak. Linda néni Viktorkának szólította a tanárjelöltet, aki nem titkolta el, hogy fülig szerelmes Matildba. Zoltánnak úgy tűnt fel, hogy az asszonynak jobban tetszik Viktor, mint a lánynak. Zenéről, irodalomról beszélgettek, Zoltán nem szólt közbe, nemigen olvasott, zenei érdeklődése sem terjedt tovább a divatos táncdaloknál és a hagyományos operett daloknál.

Aznap délután együtt mentek haza Viktorral. A szemüveges fiatalember kollégiumban lakott.

– Elkísérlek a szállodáig – mondta Zoltánnak. Hamarosan bevallotta, hogy szereti Matildot, de az a meggyőződése, hogy házassági ajánlatát nem veszik komolyan. – Tudod, az én családom nem elég előkelő Linda néninek, aki nagyon aranyos ember, de árnyékát nem lépheti át ő sem.

– Linda néni talán nagyhercegnő volt?

– Városi közjegyző özvegye. Csakhogy ez vidék, öregem. Nem pedig Budapest. Az emberek itt általában nem önmagukért élnek…

Zoltán közbevágott.

– Ismerem a vidéki városokat. Szüleid mivel foglalkoznak?

Dombi Viktor lépést váltott, megigazította szemüvegét.

– Apám gépmester. A Franklin Nyomdában. Anyám az egyik textilgyárban dolgozik. Munkásasszony. Óbudán laknak. Tizenöt év óta építenek egy házat a Szőlőskert utcában. Az idén talán elkészül.

– Tizenöt éve? No, ne butáskodj! A gépmestereket jól fizetik.

– Amikor dolgoznak. Az én apám sokszor van munka nélkül.

Zoltán megállt. Szembefordult a szemüveges fiatalemberrel.

– Miért?

Dombi Viktor állta Zoltán tekintetét, már a szájánál bujkált a válasz, aztán meggondolta magát. – Még nem ismerjük egymást annyira, hogy erről beszéljek veled. – Tovább akart lépni, de Zoltán megfogta a karját.

– Várj – mondta. – Apád jó szakember?

– Kiváló.

– Tehát kaphatna munkát, ha…

– Nos – szakította félbe Dombi Viktor, és megérintette Zoltán csuklóját. – Erről a „ha" szócskáról van szó. De apám sem tudja átlépni az árnyékát.

– Engem, cimbora, az érdekel, hogy te szeretnéd-e?

– Mit?

– Hogy apád átlépje az árnyékát.

Dombi megfordult, lassan továbblépett. Egy lovas kocsi zötyögött a rázós úton, a lovak patái felkeverték a finom, ködszerű port.

– Nem akarom – mondta Dombi Viktor. – Én hálás vagyok apámnak, amiért tanulhatok. Az ő helyében én sem cselekednék másképpen.

– Értelek – mondta Zoltán, és sajnálta a fiatalembert. Azt gondolta, ez sem fog egyhamar tanári katedrát kapni. – Mondd csak, öregem, Matild mit mond neked?

– Szeret a maga módján, de nem akar a feleségem lenni.

– Akkor meg mi az istent akarsz tőle?

– Magam sem tudom. Matild remek teremtés, nagyon tisztességes ember. Most barátok vagyunk. Az efféle barátságból könnyen lehet házasság.

Zoltán cigarettára gyújtott. Játszadozott a gyufaszállal egy ideig, aztán eldobta.

– Van köztetek valami?

– Te félreismered Matildot, barátom. Ő nem olyan lány, akire neked szükséged van. Találsz itt Debrecenben sok olyan úrilányt, aki bármikor szívesen lefekszik veled. Bizonyos értelemben monopolhelyzetben vagy, ismernek országszerte, ezt a népszerűséget könnyűszerrel kihasználhatod. De nem Matildnál. Tetszel neki. Láttam rajta. Talán nem is te tetszel annyira, mint inkább ez a váratlan helyzet, amit megjelenéseddel okoztál. Hiszen Matild is nő. De hidd el, nem lesz a szeretőd.

Zoltán magabiztosan mosolygott.

– Pajtikám – mondta –, ha ez nem zavar téged, akkor a többit bízd rám.

Matildnak tetszett Kárász Zoltán. Amikor az egyetemen megtudták, hogy a fiatalember az ő kedvéért maradt Debrecenben, ugrásszerűen megnőtt a tekintélye és irigyeinek a száma. Voltak, akik egyszerre felfedezték különös szépségét, mások viszont azt kérdezgették, hogy mivel szédítette meg Szucsányi Matild azt a jóképű fiatalembert. Irigyelni akkor kezdték igazán, amikor Váradi professzor magántársaságban Kárász István geológusról, régi barátjáról, legendába illő történeteket mesélt. Hamarosan mások is tudomást szereztek Kárászék vagyonáról, az Angol–Magyar Banknál kamatozó betétjükről, a százezreket érő kisplasztika gyűjteményéről, melynek minden egyes darabja az indonéziai szigetekről származik, a több száz festményről, amiket az állami múzeumok is szívesen megvásárolnának.

Linda néni is hallotta a szóbeszédet, de nem hitte el azonnal. Mindenesetre, Zoltán szívesen látott vendég lett a házban. Hamarosan alkalmat talált rá, hogy Váradi professzorral személyesen találkozzék. Minderről Matild semmit sem tudott, nem is volt szabad megtudnia, mert abból csúnya veszekedés robbant volna ki. Matild sok mindenben alkalmazkodott Linda nénihez, a békesség kedvéért, tudomásul vette és magában megmosolyogta előkelő viselkedését, látszólag még a lakás sok-sok ízléstelenségével is megbarátkozott. Tudta, Linda néni ízlését már senki és semmi sem változtathatja meg, beleöregedett az olcsó csipkék, vacak kis porcelán csecsebecsék, drapériák és a havas hegycsúcsokat, viharzó tengereket ábrázoló képek porlepte világába. De békesség ide, békesség oda, azt nem tűrte volna el, hogy tudta és akarata ellenére házassági terveket szövögessen. Matild az apácáknál megtanult okosan hallgatni és kedvesen mosolyogni. Nem tartotta célravezetőnek a vitatkozást a lényegtelen dolgokról, márpedig, tapasztalata szerint, az emberek a lényeges dolgokról nemigen vitatkoznak. Az egyetemen ügyesen kitért a kíváncsiskodók kérdései elől, de ezt olyan kedvesen csinálta, hogy nem lehetett haragudni rá. Irigyei megjegyzéseivel pedig nem sokat törődött. Zoltán egyre hevesebben ostromolta, Linda néni is bátorította őt, Matild azonban – bár kívánta a szerelmet és a gyöngédséget – határozottan tudta, hogy nem lesz Zoltán szeretője. Hitt abban, hogy a szerelmi házasság két ember szép és szent kapcsolata.

– Nézze, Zoltán – mondta egyik délután, amikor csak ketten voltak odahaza. – Én még nem vagyok szerelmes magába.

– Biztos vagyok benne, hogy megszeret.

– Szeretem. De ez az érzés még nem szerelem. Szeretem, mert maga, Zoltán, nagyon becsületes ember. Annyira szeretem, hogy magára merném bízni az életemet. De ha már szerelmes lennék, akkor is csak az esküvőnk után lennék a magáé. Ezzel tartozom magamnak.

Zoltán teljesen elvesztette a fejét.

– Feleségül veszem, Matild. Ha akarja, akár holnap.

– Ugyan, kedves Zoltán, ne bolondozzon. Nem lehetek a felesége, mert ahhoz, hogy az legyek, nagyon-nagyon szerelmesnek kéne lennem.

Nem ellenkezett, amikor a fiatalember megcsókolta, át is adta magát az ölelés pillanatnyi örömének, de tudta, hogy mikor kell kibontakoznia Zoltán karjaiból.

– Elég volt, Zoltán. Ennyi elég volt, kérem.

Érezte, hogy a fiatalember szerelmes lett belé. örült neki, és félt is, mert Zoltán merészebb, követelődzőbb és türelmetlenebb volt, mint Dombi Viktor.

Egyik este – már az ágyban feküdtek – Linda néni hajhálóját igazgatva beszélgetni kezdett.

– Mit olvasol?

– A Salammboˆ-t. Kötelező olvasmány. De akkor is elolvasnám, ha nem az volna.

– Ki írta?

Matild engedelmesen válaszolt, és tovább olvasott.

– Beszélgess velem. Vagy nincs kedved?

– De igen. – Behajtotta a könyvet, és a paplanra tette. Kicsit feljebb húzta a testét, fejét az ágy támlájának támasztotta. Szerette látni azt, akivel beszélt.

– Salammbô – mondta Linda néni. – Ki az a Salammboˆ?

Matild mosolyogva válaszolt, magában pedig a pokolba kívánta nagynénjét. Aztán mindjárt meg is bánta. S mintha csak jóvá akarná tenni „bűnét", mesélni kezdett a pun királylány szerelméről.

– Ami azt illeti, te is magadba bolondítottad ezt a Zoltánt. Amerre megyek, mindenhol csak erről beszélnek. A te nagy szerencsédről.

– Nem akartam én magamba bolondítani.

– Akár akartad, akár nem, sikerült. Feleségül akar venni.

– Tudom. Linda néni, persze, beleegyezett.

– Mi tagadás, nekem tetszik. Jó családból való…

– Nagy vagyona van – szólt közbe nevetve Matild. – Jaj, drága Linda néni, mindent tudok róla.

– És te hogy vagy vele? Isten őrizz, nem akarlak én rábeszélni, a te életedről van szó, csupán annyit szeretnék tanácsként mondani neked, kislányom, hogy nem minden esztendőben akad ilyen kérő.

– Más a baj, Linda néni – mondta a lány. – Zoltán olyan becsületes, akár egy hatesztendős gyerek. Erős, mint a bivaly, és olyan szelíd lelkű, mint egy őzike.

– És ez miért baj?

– Nem ez a baj. Hanem az, hogy nem tudunk beszélgetni egymással.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy hülye?

– Nem, nem az. Meglepően jó a memóriája. Ma délután például hiba nélkül elmondotta a tavalyi olimpiai győztesek neveit, eredményeit, a csapatok felállítását. Mindent tud, ami a sportvilágban történt. De ez engem nem érdekel. Talán, ha szerelmes lennék belé, nem volna mindez érdekes. De őszintén mondom, Viktorral jobban érzem magam. Vele sok mindenről el tudok beszélgetni.

– Te tudod, lányom. De nem nézném szívesen, ha Viktorhoz mennél feleségül.

– Ha szerelmes lennék belé, hozzámennék. Majd csak lesz valahogy. Nem kell sietnem. Még csak most múltam húszéves.

Zoltán a hét elteltével nem utazott haza. Levelet írt Wéber Ernőnek. Ne aggódjon, mindennap edzést tart a vasutas sportkörben, versenysúlyát tartja, jó az erőnléte is, csak az a baj, hogy szerelmes lett.

Matild elolvasta a levelet.

– Nagyon hízelgő rám nézve, Zoltán, de nem ígérhetek semmit sem.

– Nem baj. Én várok. Van időm.

A Nagyerdőben sétáltak, a levegő megtelt az akácvirágok nehéz illatával, Zoltán szinte megrészegült a lány közelségétől. „Ha nem lennék olyan mulya, amilyen vagyok – gondolta –, most felemelhetném, és bevihetném valamelyik bokor mögé."

– Matild, most őszinte leszek magához. Ne haragudjon meg rám. – A lány szeméből biztatást olvasott ki. – Eredetileg az volt a szándékom – folytatta –, hogy lerohanom magát, aztán egy szép emlékkel gazdagodva távozom.

– Sejtettem – vallotta be Matild. – De azt is éreztem, hogy becsületes. A bátyja is ilyen természetű?

– A bátyám? – kérdezte Zoltán eltűnődve. Leültek egy árnyékos helyre, és a fiatalember maga elé képzelte bátyja okos arcát, kemény tekintetét. – Nem, ő egészen más, mint én. Valamivel magasabb nálam, karcsúbb is. Remek magasugró, vagy diszkoszvető lenne.

– Maga, Zoltán, mindent a sporton keresztül néz. Mintha az életében az volna az egyetlen biztos pont. Ahhoz mér mindent.

– Matild, a sport nagyszerű dolog.

– De a sporton kívül még annyi minden más dolog van a világon. A zene, az irodalom, a művészetek.

– Tudom, drága Matild. A bátyám is ezt magyarázza. Szerinte nekem az agyam helyén is izmok vannak. Tudja, hogyan szólít? Ősember. Még a leveleiben is ősembernek nevez. Ha nagyon jó a kedve, akkor Gladiátornak becéz. Elég ritkán. Persze, ő is sportol. Teniszezik, lovagol, vív. De csak azért, mert katonának készül. Vele biztosan sok mindenről el tudna beszélgetni. Nagyon művelt ember. Folyton olvas, töpreng. Furcsa; apámat, aki kiváló tudós, kalandornak tartja. Persze, apám nem sokat törődik vele. „Hülye vagy te, édes fiam" – mondja neki, és el van intézve a dolog.

– Maga szereti a bátyját?

Zoltán a fűszálakat tépdeste.

– Hogy is mondjam? Nem tudom. Gyerekkorunktól fogva külön élünk. István katonai reálba járt, mindent másképpen lát, mint én. Nekem nagyon idegen a magatartása. Ő mindig pontosan tudja, hogy mikor mit kell tennie, a dolgoknak hol a helye, én viszont nem tudom. Vagy legalábbis sokszor zavarba jövök. Az ő fejében tökéletes rend van. A szobájában is. A táskájában, a tolltartójában is. Engem ez a kínos pontosság bosszant. És mindenre van magyarázata. Én például sajnálom az utcasarkon kéregető koldust. Mindig adok neki néhány fillért. Ha nagyon jó kedvem van, és látom, hogy a koldus fázik, a kabátomat is ráadom. Azt hiszem, István is sajnálja őket. De nem mutatja, és nem ad nekik egy fillért sem. Egyszer azt mondta: „Nézd, ősember, nem én vagyok az oka annak, hogy koldusok vannak a világon. Következésképpen nem az én dolgom, hogy törődjek velük. Azoknak legyen lelkifurdalásuk, akik a koldusokat gyártják. Másodszor, honnan tudjam, hogy ez az ember valóban koldus? Ha olvasnál, tudnád, hogy hányan élnek nagyon jól a koldulásból mint mesterségből. Harmadszor, ha biztosan tudnám, hogy az odadobott fillérek megszüntetnék valaha is a koldulást, talán adakoznék. De biztosan tudom, hogy nem szüntetik meg, ellenkezőleg, szélesítik a koldulásból élő emberek seregét. Tehát nem adok."

Attól a naptól kezdve Matildot egyre jobban érdekelte István. Zoltán pedig szívesen mesélt a bátyjáról, és örült, hogy van közös témájuk. Nem sejtette, hogy mi mindent indított el Matildban, aki ismeretlenül is nagyon közel érezte magához a különös fiatalembert.

Matild a nyár derekán ismerte meg Kárász István mérnököt. Néhány hétig Budapesten tartózkodtak, Linda néni egyik távoli rokonánál. Zoltánnal majdnem mindennap találkoztak, hol valamelyik cukrászdában, hol a Gellért Hullámfürdőben, vagy a Palatinuson. Egyik nap a Ruswurm Cukrászdába, a megbeszélt találkozóra Zoltán helyett István ment el. Matild azonnal ráismert a magas, jó megjelenésű, egyenruhás fiatalemberre. Kárász István – aki fényképről már ismerte a lányt – egyenesen az asztalához tartott. Bemutatkozott, engedélyt kért, hogy leülhessen. Matild heves szívdobogással nézte a csinos, halk szavú fiatalembert, értelmet sugárzó tekintetét, és úgy érezte, hogy nagyon régi ismerőse érkezett meg valamelyik távoli útjáról.

– Az öcsém helyett jöttem.

– Csak nem történt valami baja?

– Azon sem csodálkoznék. Előállították a főkapitányságra.

– Zoltánt?

– Igen. Az én kedves Gladiátor testvérkém okoz néha meglepetéseket. Megengedi, hogy Matildnak szólítsam?

– Természetesen, István. Beszéljen.

A fiatalember jegeskávét rendelt, aztán cigarettára gyújtott.

– Bocsánat, meg sem kérdeztem, hogy dohányzik-e.

– Csak nagyon ritkán. – Elfogadta a cigarettát, rágyújtott.

– Nem tudom, mennyire ismeri az én világbajnokomat? – kérdezte mosolyogva a fiatalember. – Bizonyára csak az előnyös oldaláról mutatkozott be. Következésképpen ismeri erős kézfogását, ha abban a szerencsés helyzetben volt, hogy látta őt birkózás közben, akkor félelmetes csípődobásait, betörhetetlen hídjait, szépen kidolgozott deltaizmait.

Matild megérezte a tiszt hangjában a finom gúnyt.

– Mindezt ismerem – mondta. – Azt is tudom, hogy egyenes, becsületes ember. És nagy szeretettel beszélt magáról.

István tudta, hogy ez a mondat neki szólt. Érdeklődéssel nézett a lányra. Úgy látszik, ez a vidéki kislány okosabb, mint gondolta.

– Nem akarom bántani Zoltánt – mondta –, hiszen nem ő a felelős, hogy idáig jutott.

– Meddig? Miről beszél?

– Arról, hogy Kárász Zoltánt, mint egy bűnözőt, előállították a főkapitányságra. Az apám a felelős ezért. Zoltánnak jó feje van, de apám bohócot, gladiátort nevelt belőle. Nézze, Matild, a birkózás nem a mi sportunk. A kültelki emberek sportja. Zoltán olyan fickókkal került kapcsolatba, akikhez nekünk semmi közünk sincs. Ezek a társadalom perifériáján lézengő anarchisták hamar felismerték, hogy öcskösöm izmos testében naiv, gyermekded lélek rejtőzik. És még valami: hajlam a szélsőséges tettekre, a kalandokra. Ezeket a tulajdonságokat apámtól örökölte. Apám is anarchista a maga módján. Kiváló koponya, de ellensége a konvencióknak, a rendnek, semmi sem szent előtte, legszívesebben nomádok között élné le az életét.

– Arról beszéljen, mi történt Zoltánnal?

– Nem tudom, beszélt-e magának Wéber Ernőről? – Várakozva nézett a gondolkodó lányra.

– Úgy rémlik, igen. Barátja vagy valami ilyesmi. Ha jól tudom, ő is birkózó.

– Jól tudja. Amellett tagja az illegális kommunista pártnak. Letartóztatták. Kiderült, hogy öcsém anyagilag támogatta ezt a csürhe bandát, sőt lakásunkat is a rendelkezésükre bocsátotta. Arra nem gondolt az a szerencsétlen őrült, hogy személy szerint nekem is milyen kellemetlenséget okoz. Az a szerencsém, hogy illetékes helyen ismernek, és nem azonosítanak vele.

– Tud segíteni Zoltánon?

– Tudok. Már beszéltem a főkapitány helyettesével. Most az egyszer elnézőek lesznek vele szemben, de néhány napig odabenn tartják.

– Mire jó az?

– Nem árt, ha egy kicsit ráijesztenek. Ne féljen. Semmi baja sem lesz. Kötelességem, hogy vigyázzak rá. – Nézte a lány szép arcát, elgondolkodó tekintetét. – Nagyon szereti őt?

Matild az ezüstkanálkával játszadozott.

– Mint a barátomat.

– Nekem azt mondta, hogy feleségül akarja venni.

Felemelte a fejét, a tiszt arcába nézett.

– Tudom. De mi nem vagyunk egymáshoz valók. Ha felesége lennék, azt hiszem, elrontanánk az életünket.

– Én is azt hiszem.

Zoltánt három napig egymást váltva vallatták a nyomozók. Gúnyolódtak vele, sértő megjegyzéseket vagdostak a fejéhez. A lámpa erős fényétől szeme gyulladásos lett. Fogát csikorgatva tűrte a megaláztatást, de elhatározta, ha hozzányúlnak, történjék bármi, nekik ugrik, és addig veri őket, amíg csak bírja. Nem nyúltak hozzá. De a kihallgatás szüneteiben megkínzott, félig agyonvert emberekkel zárták össze. Ez a sors vár őreá is, ha nem tér észhez, mondták neki. Zoltán hallgatott. Ez hát az erőszakszervezet, amiről Ernő a hosszú utazások alkalmával beszélt neki. Akkor kételkedve fogadta a kínzásokról, megaláztatásokról hallottakat, íme, most saját szemével győződött meg arról, hogy Ernő igazat mondott. Nézte megkínzott zárkatársait, és nem félelem ébredt a lelkében, hanem egyre erősödő undor és gyűlölet. Ezek az emberek nem bűnözők, egyetlen bűnük van: jobban szeretnének élni. Emberhez méltóan. Szótlan, magába zárkózott lett. Vallatóinak kérdéseire egykedvűen válaszolt.

– Tudta, hogy Wéber Ernő kommunista?

– Nem tudtam.

– Kik jártak fel a lakására Wéberen kívül?

– Csak Wéberről tudok. Mással nem találkoztam a lakásomon.

– Wéber miért lakott magánál?

– Ő az edzőm. A versenyek előtt mindig velem volt.

– Milyen célból adott Wébernek pénzt?

– A munkájáért. Nem kívánhattam, hogy ingyen tanítson, és gyakoroljon velem. Az egyesület nem fizette meg a munkáját. Valamiből élnie kellett. Állás nélkül volt.

– Nem tudta, hogy az adományát Wéber a Vörös Segélynek fizeti be?

Zoltán tudta, de nem vallotta be.

Fogságának harmadik napján a főkapitány-helyettes elé vezették. A rendőrtiszt udvariasan, barátságosan beszélt vele. Hivatkozott származására, népszerűségére, elért eredményeire, amelyek kötelezik őt arra, hogy úriemberhez méltó életet éljen, és ne keveredjen a bűnözők közé.

– Válogassa meg, fiam, a barátait. Az olyan felforgató elemek, mint például Wéber Ernő, kihasználják a maga jóhiszeműségét.

Nem vitatkozott a főkapitány-helyettessel, alig várta, hogy elhagyhassa a gyűlölt épületet.

– Bántották?

– Nem bántottak.

– Ebből is láthatja, kedves fiam, mi tudunk disztingválni. Mi büszkék akarunk lenni magára. A világbajnokunkra. Azt akarjuk, kedves fiam, hogy még sok dicsőséget szerezzen megcsonkított hazánknak, és azt a dicsőséget, ami a világbajnoknak, a népszerű sportembernek kijár, ne sározza be gyanús és magához méltatlan kapcsolatokkal. Ez egyszer elnézőek vagyunk, kedves fiam, tekintettel voltunk bátyjára, aki a Hadiakadémia hallgatója, nagy jövő előtt áll, de legközelebb nem leszünk elnézőek, kedves fiam, hanem a törvény teljes szigorával járunk el magával szemben is.

Nem a régi Kárász Zoltán lépett ki a rendőrség kapuján. Leszegett fejjel, konok elszántsággal indult hazafelé. Megfogadta, hogy őt többé nem viszik be a rendőrök a kapitányságra. Ezentúl majd ügyesebb lesz. Még egészen pontosan nem tudja, hogy Wéber és barátai tulajdonképpen mit is akarnak csinálni, azt viszont határozottan tudja, hogy a rendőrséget főkapitányostul a levegőbe kell röpíteni. A járókelők azt hitték, hogy az erős, mogorva fiatalember részeg, vagy legalábbis pityókos, mert az útjában állókat szinte lesodorta a járdáról. A három nap alatt sokszor gondolt Matildra, most, hogy eszébe jutott, szinte betegesen vágyódott utána. Legjobb lenne, ha most rögtön felkeresné a lányt, mellette biztosan megnyugodna. Aztán aggályoskodni kezdett, túl későn van, hátha már alszanak, nem illik előzetes bejelentés nélkül beállítani egy polgárcsaládhoz, ahol Matildék is csak vendégek. Persze, az sem volt illendő, ahogyan három nappal ezelőtt este a rendőrség minden előzetes bejelentés nélkül beállított hozzá. Sok minden nem illendő ebben a rohadt világban. Mi történhet? Legfeljebb azt fogják mondani rá, hogy modortalan sültparaszt, ősember. Mondtak neki különbeket is az elmúlt hetvenkét órában. Elviselte a sértéseket, ezt is el fogja viselni.

Linda néni nyitott ajtót. A fiatalember váratlan megjelenése mintha kizökkentette volna előkelő magatartásából. Csodálkozva nézett Zoltán feldúlt, borostás arcába.

– Az isten szerelmére, mi történt magával, Zoltánka? – Az előszobában álltak, a belső szobából gurgulázó nevetés szüremlett ki, aztán valaki vékony, magas fejhangon megkérdezte.

– Ki jött, Lindám?

Az öregasszony becsukta az előszobaajtót.

– Egy pillanat, fiacskám. – Beszólt a szobába. – Hozzám jöttek, Nellikém kedves. – összeszedte magát, és előkelő tartással visszament a fiatalemberhez.

– Matild hol van?

– Hát, magát várja, fiacskám. Jöjjön. – Kinyitott egy ajtót, és. betessékelte a fiatalembert. A háztartási alkalmazott szegényesen berendezett szobájában voltak.

– Engem vár? – kérdezte Zoltán csodálkozva, és hangja megremegett. – Hol?

– Maguknál, édes fiam. Istvánnal együtt magát várja. Még vacsorát is főzött az az áldott teremtés. Hanem, édes fiam, meg kell hogy mondjam, a maga bátyja egészen rendkívüli ember…

Zoltán elengedte a füle mellett az öregasszony áradozását, kábultan nézte a falakra felerősített színészek fényképeit.

– De hát honnan tudták, hogy éppen ma szabadulok? – kérdezte.

– Tudták. Napok óta együtt kilincseltek, hogy engedjék már magát szabadon. Még Matildot is kihallgatták.

Zoltán hirtelen fáradtnak érezte magát. Leült az olcsó vaságyra.

– Kaphatnék egy pohár vizet? – Szomjas volt, torka egészen kiszáradt.

Linda néni körülnézett, mintha most járna először a szobában, az asztalkán meglátott egy poharat. Érte nyúlt, aztán meggondolta magát, és kiment a szobából.

– Rögtön hozom.

Zoltán felállt, felemelte a poharat, a vízcsap alá tartotta, és kinyitotta a csapot. Futó pillantást vetett a mosdó fölé szerelt tükörre. Nem akart hinni a szemének. A homályos, kopott tükörből egy csaknem ismeretlen arc nézett vissza rá. Szemei az álmatlanságtól vörösek, gyulladásosak, bajusza, szakálla kinőtt, arccsontjai alatt sötét volt a bőre. Egy-két pillanatig lehunyt szemmel állt. A víz a kezére csorgott. Feleszmélt. Mohón ivott, aztán a keze fejével megtörölte a száját. Az öregasszony közben visszajött, tenyerében ezüsttálcát tartott, rajta csiszolt kristálypohárban pezsgett az ásványvíz.

Zoltán azt is megitta.

– Szegény fiacskám – mondta Linda néni. Aztán anyáskodva hozzátette. – Megérdemelné, hogy meghúzzam a fülecskéjét. Hát szabad ennyi izgalmat okozni? Ejnye.

– Túl vagyunk rajta – mondta Zoltán, és az öregasszony ujján csillogó, topázköves gyűrűt nézte. – Megyek, nem akarom, hogy Matild sokáig várjon rám.

Linda néni a fiatalember szavaiból kiérezte a birtokonbelüliség magabiztosságát, azt a határozott meggyőződést, hogy Matild csak őrá várhat. Sajnálta Zoltánt.

– Mondanék én magának valamit, fiacskám. – Zoltán cigaretta után kutatott a zsebében, miközben kíváncsian nézett az öregasszonyra. – Jobb, ha tőlem tudja meg.

– Mit, kézit csókolom? – Mélyre szívta a füstöt, enyhe szédülést érzett.

– Maga nagyon szereti Matildot? Ugye?

– Nagyon.

– Matild Istvánt szereti.

– Istvánt? A bátyámat?

– Őt, fiacskám.

– De hát… – Egy másodpercig gondolkodott. – De hát – mondta tétován – nem is ismerik egymást.

– Ismerik. És egymásra találtak. Három nap elég volt, hogy megszeressék egymást. Még a nyáron meg akarják tartani az esküvőt.

– Igen? – kérdezte, és felállt. – Később sem emlékezett vissza, hogyan talált ki a szobából.

Matild félt a találkozástól. Azt nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért fél, de félt. Tele volt szorongással, balsejtelmekkel, de rossz érzéseit eltitkolta István előtt. Annyit mondott csak neki, hogy kíváncsi rá, Zoltán mit fog szólni a történtekhez.

– Mit szólhat? Tudomásul fogja venni – mondta István, és megcsókolta a lány kezét. – Magának, Matild, amíg én maga mellett állok, nincsen félnivalója. Szeretem magát, maga is szeret engem. Szándékaink tiszták és becsületesek. Délután beszéltem Hámory kegyelmes úrral. Megígérte, hogy mindenben a segítségemre, helyesebben a segítségünkre lesz. Következésképpen augusztusban megtarthatjuk az esküvőt. Boldog?

– Az vagyok, István, őszintén mondom.

A pamlagon ültek egymás mellett, a nyitott ablakon hűvös, nyári levegő áramlott be. A lány bőrén borzongás futott végig. Hallgatta Istvánt, aki okosan, szinte mérnöki pontossággal sorolta fel a legközelebbi teendőket: milyen iratokat kell beszerezniük, hogyan fogják biztosítani a házasságkötéshez szükséges kauciót, Matild gondolatai közben Zoltánon jártak, nem akart fájdalmat okozni neki, pedig tudta, hogy ez elkerülhetetlen. „De hiszen becsületes voltam vele szemben mindig. Sohasem hitegettem, nem biztattam, még csak ígéretet sem tettem rá, hogy a felesége leszek. Tudtam, hogy szeret. De arról én nem tehetek. Azért ne legyek István felesége, mert Zoltánnak ez fájni fog?"

– Egyetért velem, Matild? – kérdezte a férfi, és a lányra nézett.

– Mindenben, István, úgy lesz minden, ahogyan maga akarja. Egy dologhoz azonban ragaszkodom.

– Csak egy dologhoz? Ilyenformán nekem nagyon elkényeztetett helyzetem lesz.

– Be akarom fejezni egyetemi tanulmányaimat.

– Semmi akadálya. De nem tudom, miért van erre szüksége? Az én feleségem nem fog dolgozni. Miután maga lesz a feleségem, következésképpen nem kell állásba mennie.

– Én tanítani akarok, István. A tanítás nekem nem munka, hanem hivatás. És van még valami, amiért meg akarom szerezni a tanári diplomát. Nem szeretnék Kárász István hadmérnök butuska felesége lenni. Én annyi buta nőt ismertem, hogy néha helyettük is. szégyelltem magam. Szeretem az irodalmat, a történelem is nagyon érdekel. Maga nem nagyon rajong édesapjáért. Lehet, hogy minden oka megvan rá. Nem tudom, nem ismerem őt. De irigylem. Nagyon. Ha én egyszer világot láthatnék…

– Írok apámnak, és nászútra elutazunk Borneóra. Úgy tudom, most ott van.

– Azt hiszi, nem utaznék el, ha lehetne? Tudja, a líceumban nagyon vigyáztak arra, hogy milyen könyv kerül a kezünkbe. Én elég sok tiltott könyvet olvastam. Más borítólapot tettem rá, meg mindenféle trükköt kitaláltam. Néha azt mondtam, sok mindent tudok már a világról. Tudom, hogy létezik New York, London, Tokió és Peking, Róma és Kairó, és én úgy fogok meghalni, hogy Debrecenen kívül csak Budapestet ismerhetem meg.

– Bízzon bennem, Matild. Szavamat adom rá, hogy meg fogja ismerni Londont, New Yorkot, mindent, amit akar.

Zoltán lépett a szobába. Matild rögtön észrevette, hogy a fiatalember ivott. Észrevette István is. Felálltak. A férfi úgy tett, mintha nem látná öccse bizonytalan lépéseit, bárgyú mosolyát. Erőt vett magán, megölelte, mondott valami istenhozott-félét, de Zoltán nem figyelt rá, ő csak Matildot nézte, aki sápadtan állt az asztalnál, és szebb volt, mint valaha.

– Jó estét, Zoltán – mondta halkan a lány, és csak állt, mintha gyökeret eresztett volna a lába. – Örülök, hogy látom. Nagyon örülök.

Zoltán kibontakozott bátyja öleléséből, bal karjával sodró mozdulatot tett, egy pillanatra elveszítette egyensúlyát. Megkapaszkodott az intarziás komódban. Aztán megemberelte magát, és az asztalhoz ment. Szemben állt a lánnyal.

– Köszönöm, Matild, hogy aggódott értem.

– Téged leitattak a kapitányságon? – kérdezte István. – Ülj le, mert mindjárt hanyatt vágódsz. Matild, kérem, segítsen neki.

Zoltán oldalt fordult. Széles arcát furcsa grimasz torzította el.

– Fogadást adott. Maga a méltóságos főkapitány-helyettes úr. Érted, mit mondok, bátyó? Álló fogadást. Fogd marokra, fiam, a poharat. Édes fiam. Igyuk ki. Fenékig, édes fiam. Ahogyan mi szoktuk, érted, bátyó, hogy mit mondok?

– Értem, Zoltán. Mindent értek. Szeretném, ha jó hideg vízzel lezuhanyoznál, és lefeküdnél. Szeretném, Zoltán.

– De miért? Hát mi bajom van nekem? Részeg vagyok? Úgy találod?

– Zoltán, kérem, hallgasson Istvánra. Kérem, a kedvemért…

A fiatalemberből keserves nevetés szakadt ki.

– A kedvéért, Matild? Hát ez nagyon jó… Ez mindennél jobb. – A kerevetre huppant, és halkan, keservesen tovább nevetett, sírásnak beillő nevetéssel. – A maga kedvéért mindent. Hideg zuhanyt, kényszerzubbonyt, gumibotot, revolvergolyót, mindent vállalok.

Hirtelen abbahagyta a nevetést, mintha kijózanodott volna.

– Nem hittem volna, Zoltán – mondta a bátyja –, hogy ennyire gyengék az idegeid.

Zoltán maga elé nézett. Erős metszőfogaival belemart alsó ajkába.

– Gyengék – mondta. – Nagyon gyengék. Nem jó látvány a félig agyonvert ember. Nem nekem való látvány. Félek a nyomorékoktól. Irtózom tőlük. Nem értem őket. – Értelmesen, de összefüggéstelenül beszélt. – Miért ragaszkodnak az élethez?

– Mert nem állatok – mondta István. – De ne filozofálj, öcskös. Az nem a te műfajod. Hozd magad rendbe, és vacsorázzunk. Órák óta várunk rád, és pokoli éhes vagyok.

Zoltán felállt. A borozóban, ahol szinte egy hajtásra megivott fél liter bort, még azt forgatta a fejében, hogy ha hazajön, egyszerűen agyoncsapja a bátyját, Matildot is, aztán önmagával is végez. Fél órával ezelőtt, ott, a gyalult asztalra könyökölve, minden olyan egyszerűnek látszott. Szinte végigélte a leszámolás minden mozzanatát, maga elé képzelte a másnap megjelenő lapok színes tudósításait, látta a gyászkeretes fényképét, még az újságcímeket is megfogalmazta: „Rejtélyes családi dráma a Hollán utcában. Pótolhatatlan veszteség érte a magyar birkózósportot." Fél órával ezelőtt részt vett a saját temetésén, ravatala körül ott álltak a barátai, Wéber Ernő, Taksony Béla, Majtényi Sanyi. Sírtak. Csak Wéber Ernő nem sírt, mogorván nézte őt. Igen, a borozóban minden nagyon egyszerű volt. Most azonban, hogy ott álltak az asztalnál, és Matild sajnálkozó tekintetét, szomorú arcát nézte, tudta, hogy nem fogja bántani őket, és magával sem fog végezni, mert nagyon szereti a lányt, nem akarja, hogy meghaljon. Magával sem végez, mert az Matildnak nagyon fájna. Nem tudta, hogy így van-e, de belekapaszkodott ebbe a gondolatba, erősen, kétségbeesetten, mint a fuldokló a mentőövbe. Később, fürdés közben, a maga igazolásaképpen azt is kitalálta, hogy Matild szereti őt, hamarosan rá fog jönni, hogy rosszul választott, István mellett nem lesz boldog élete. Érvelt, reménykedett, hazudott önmagának, miközben a féltékenység kegyetlenül meggyötörte. Erre már nem volt orvossága. Talán csak az a gyengécske remény, hogy Matild az esküvőig nem lesz Istváné, mert Matildnak elvei vannak, nem olyan, mint a többi lány.

Eközben Matild rosszkedvűen megterített. István észrevette a lány hangulatváltozását, a kedvébe akart járni.

– Segíthetek valamit, Matild? – kérdezte, és gyengéden megfogta a vállát. A lány bágyadtan rámosolygott.

– Köszönöm, de ez az én dolgom. – Tovább akart lépni, de a fiatalember nem engedte el a vállát.

– Bántja valami? Nekünk nem lehetnek titkaink egymás előtt.

– Attól tartok, hogy Zoltánnak fájdalmat fogunk okozni, ha megmondjuk…

A férfi nem hagyta, hogy a lány befejezze a mondatot.

– Figyeljen rám, Matild – mondta, és az ablakhoz ment, leeresztette a redőnyt. – Három napja ismerjük egymást. Megszerettem. Ezt a hirtelen fellobbanást és gyors döntést apámtól örököltem. Valószínű, hogy Zoltán is. Lehet, hogy nagyon rosszul fogunk élni. Ezt a kockázatot vállalom. Azt mondta, maga is vállalja. Valamit meg kell tanulnia. Magának, úgy érzem, nagyon érző szíve van. Könnyen megsajnálja az embereket, és szeretne mindenkinek a kedvében járni. Úgy szeretne élni, hogy életmódja, cselekedetei összhangban legyenek mások akaratával, vágyaival, elképzeléseivel. Következésképpen, hogy mindenki szeresse. Matild, ez nem megy. Így nem lehet élni. Elmondta, hogy szerelmes magába az a Viktor. Az öcsém is. Mindketten feleségül akarják venni. Ha maga hozzám jön feleségül, az nekik fájni fog. Magát ez bántja, sajnálja őket, következésképpen nem szabad sohasem férjhez mennie, ha nem akar fájdalmat okozni nekik.

– Igaza van, István. De ígérje meg, hogy nem fogja bántani Zoltánt. Nagyon szeretném, ha maguk megértenék egymást.

– Ez Zoltánon is múlik. Ami pedig a bántást illeti: bízza rám. Nem fog belepusztulni. Még csak huszonkét éves. Jószerint gyerek. Tudja, Matild, hogy Zoltán hányszor lesz még „halálosan" szerelmes?

Igazat adott Kárász Istvánnak. Sajnálja Zoltánt, de miatta nem ronthatja el az életét.

– Az embereket, Matild – hallotta a mérnök hangját –, keményen és következetesen kell szeretni. Azt kérem magától, ha egyszer gyerekünk lesz, keményen szeressük őt. Keményen és tárgyilagosan.

– István, szeretni tárgyilagosan nem lehet. Csak szenvedéllyel, hittel és odaadással. Az anyai szeretet sohasem tárgyilagos.

– Mert nem ésszel szeretünk. És ez baj.

A vacsoránál mintha összebeszéltek volna, nagyokat hallgattak. Matild leszedte az asztalt, a testvérek pedig átmentek Zoltán szobájába.

A mérnök konyakot tett az asztalra, teletöltötte a poharakat, aztán behívta a lányt is.

– Zoltán – mondta könnyed, természetes hangon –, szeretném közölni veled, hogy Matild és én hamarosan összeházasodunk.

– Tudok róla – mondta Zoltán. – Beszéltem Linda nénivel. Mielőtt idejöttem, nála jártam. Azt hittem, Matildot ott találom. – Csendes, nyugodt hangon beszélt, de a szíve elszorult. – Gratulálok. Ez gyorsan ment.

– Van ilyen – mondta a bátyja. – Apánk tudna erről mesélni. Gondolom, erre ihatunk.

– Ezt ne kívánd tőlem – mondta Zoltán, és eltolta maga elől a poharat. – Sokat ittam – tette hozzá. – Elég volt.

– Nem erőszakollak. Nézd, Zoltán, tudom, hogy te is szereted Matildot…

– Fáradt vagyok – vágott közbe Zoltán. – Szeretnék lefeküdni.

– Ahogy gondolod. – István a lányra nézett. – Hagyjuk őt lefeküdni.

Matild is felállt. A kezét nyújtotta.

– Isten vele, Zoltán. És ne haragudjon.

Zoltán lagymatagon megfogta a lány kezét, és hallgatott.

István éjfél után jött haza. Zoltán szobájából fény szűrődött ki, benyitott.

– Azt hittem, már alszol – mondta. – Nem viselkedtél valami jelesen.

Zoltán letette a könyvet a kezéből. Bátyja egy pillantást vetett a címlapra. A görög–római birkózás története. Elhúzta a száját, aztán várakozva leült az egyik székre, öccse közben cigarettára gyújtott.

– Mit kellett volna tennem? – kérdezte. – Leköphettelek volna, de nagyon száraz volt a torkom. Most pedig jobb volna, ha magamra hagynál. Nincs kedvem beszélgetni veled. Te túl okos vagy hozzám.

– Nekem viszont van néhány szavam – mondta István, s úgy tett, mintha nem venne tudomást Zoltán megjegyzéséről. – Nem tudom, hogy mi történt a rendőrségen. Sikerült közbeavatkoznom. Kiengedtek. Ez volt az utolsó eset, hogy segítettem rajtad. Többé nem keresem fel Hámory kegyelmes urat efféle ügyben.

– Nem kértelek meg rá. Máskor ne segíts.

– Nem fogok segíteni. De figyelmeztetlek, ha nem térsz észhez, ha nem hagyod abba a meghitt barátkozást azzal a csürhével, a börtönben fogsz elrohadni. Nem fogom megengedni, hogy tönkretedd az életemet.

– Egyezzünk meg valamiben, István – mondta Zoltán. – Hagyjuk egymást békén. Független emberek vagyunk. Csináld a dolgodat, én is csinálom a magamét. Miért fontos, hogy mindketten szeressük a savanyúcukrot? Te szereted, szopogasd. Én nem szeretem. A barátaimat pedig bízd rám. – Felemelte a könyvet, és kinyitotta. Hallotta, hogy bátyja feláll, és kimegy a szobából.

2.

Évek múlva Linda azt kérdezte Matildtól, hogy boldog-e. A fiatalasszony csodálkozva nézett rá.

– Nem látni rajtam?

Az öregasszony hunyorgó tekintetével hosszan nézte Matild telt arcát.

– Megmondom neked őszintén, lányom, hogy én bizony nem vagyok tisztában veled. Úgy elrejted az érzelmeidet, hogy az arcodon semmi sem látszik.

– Boldog vagyok – mondta a fiatalasszony.

Valóban boldog volt. Szerette a férjét, és nem bánta meg, hogy Kárász István felesége lett. Valami azonban időnként megzavarta boldogságát. Minden igyekezetével azon volt, hogy a testvérek közötti ellentéteket elsimítsa. Egy idő után szomorúan állapította meg, hogy fáradozása eredménytelen. A szakadék mélyül közöttük, és nem kötheti össze a testvéri szeretet hídjával, ehhez nincs ereje. Annyit azonban sikerült elérnie, hogy a robbanás nem következett be. Arra számított, hogy az idő feloldja majd az ellentéteket. Tévedett. A háború elmélyítette ezeket az ellentéteket. A testvérek homlokegyenest ellenkező véleményen voltak. Matild nem tudta, hogy kinek van igaza, Zoltán érvei közelebb álltak hozzá, de ezt nem vallotta be férjének. Voltak időszakok, amikor úgy látszott, hogy rendeződnek a dolgok. Zoltánt harminckilenc és negyven nyarán behívták katonai szolgálatra. Kárász István azt mondta, ez jót fog tenni a Gladiátornak, ott majd embert faragnak belőle. Azt gondolta, hogy igaza lesz. Érdeklődött utána, figyelemmel kísérte magatartását, és a legjobb véleményt kapta öccséről. Fegyelmezett, kifogástalanul viselkedik, remek tartalékos tiszt válik belőle. Egyik vasárnap örömmel számolt be Matildnak a hallottakról. A fiatalasszony örült, nagyon boldognak érezte magát. Hanem aztán, hogy Zoltán szabadságra hazajött, öröme elillant.

– Fenét változtam meg – mondta Zoltán. – Okosabb lettem. Megtanultam hallgatni. Elvégzem azt, amit megparancsolnak, mert máskülönben nem jöhetek szabadságra. Magamban pedig köpök rájuk. Nem nekem kell megváltoznom, Matild, hanem a világnak.

– A világ nem fog megváltozni a kedvedért.

– Vannak, akik meg fogják változtatni a világot.

Matildnak eszébe jutott, hogy a férje is ezt mondta, amikor kitört a háború. „Kedvesem, meg kell változtatni a világot. Ez az emberek dolga. Történelemtanárnak készülsz. Tudnod kell, hogy időnként egyik-másik népnek az a küldetése, hogy megváltoztassa a világot. Most a német népre esett a sors választása." Matild Zoltánra nézett.

– Hitlerre gondolsz? – kérdezte.

– Nem, Matild. Hitlerre a férjed gondol. Én azokra gondolok, akiket annak idején a rendőrség fogdájában félig agyonvertek.

– Zoltán, féltelek.

– Kedves tőled. De nincsen rá okod. Az ősszel leszerelek, útlevelet kérek, és apámhoz utazom. Nézd, Matild, én nagyon fegyelmeztem magam eddig. Azt hittem, felejteni tudok. Nem megy. Szeretlek. Talán jobban, mint évekkel ezelőtt. Próbálkoztam más lányokkal is, az sem használt. Talán azért, mert nem voltál az enyém. Tizenötezer kilométer távolságból más lesz a helyzet. Már írtam apámnak, és ő válaszolt. Örül az elhatározásomnak. Azt hiszem, a férjed is örülni fog. Jelenlétemmel nem idegesítem őt.

Matild nem tudta megmagyarázni magának sem, hogy miért ragaszkodik Zoltánhoz? Istvánba szerelmes, tudja, hogy Zoltán és közte nem mélyülhet tovább a kapcsolat, azért nem, mert nem érez testi vonzalmat iránta. De ha érezne is, akkor is uralkodna érzésein és vágyain, nem csalná meg férjét sohasem, nem vétene a tisztesség ellen. Mindezt tudta, biztos is volt magában, és mégis megrémült arra a gondolatra, hogy soha többé nem fogja látni Zoltánt. Különös, de Zoltán közelében biztonságban érezte magát. Mindig számíthat rá, megérti őt, és megvédi mindenkivel szemben.

– Arra kérlek, hogy ne menj el. Önző vagyok, tudom. Nagyon kérlek. Fájna, ha elhagynál.

– Nem értelek – mondta Zoltán indulatosan, és keze ökölbe szorult. – Mit akarsz tőlem tulajdonképpen? Hát nem látod, hogy szenvedek? Maradjak itt, legyek az apródod? Az udvari bolondod?

– A bátyám. – Hirtelen felismerte, hogy Zoltánhoz fűződő szeretete és ragaszkodása annak a soha meg nem született fiútestvérnek szól, aki után csöppnyi kislány kora óta vágyódott, és akit megismerkedésük pillanatában Zoltánban talált meg. Görcsös szorongással kapaszkodott bele ebbe a felismerésbe, és szerette volna, ha a fiatalember megértené őt. Matild apja tizennyolc tavaszán halt meg, egy hónappal a kislány születése után. Anyját három év múlva temették el. Az árvát Linda néni akarta magához venni, de férje nem egyezett bele. Árvaházba került, idegenek nevelték, akiktől megkapott mindent, csak a szeretetet nem. Magányosan nőtt fel, és azóta irtózik a magánytól. Magányában találta ki magának a „bátyját, az erős, bátor fiút, aki egy szép napon érte jön, és elviszi őt az árvaházból. Később, amikor nagyon szenvedett a magánytól, szentül hitte, hogy valahol él a fiútestvére, aki szintén vágyódik őutána. Az apácákhoz kerülése után magányossága még fojtóbb, fájdalmasabb volt, zárkózottsága is elmélyült. Barátnői nem voltak, a líceum falain belül igazi barátságok nem alakulhattak ki, a besúgás gyanakvást, bizalmatlanságot szült, meg kellett tanulnia a védekező képmutatást és az alakoskodást. Matild mindazonáltal megőrizte tisztaságát és tisztességét, mert csak védekezett, ártani nem ártott senkinek sem. Védte önmagát, emberi méltóságát. Sohasem mondta el senkinek, hogy mit gondol, és mit érez, csak képzelete szülöttjének: nagy és erős bátyjának. Amikor megismerkedett a fiúkkal, nem a jövendőbeli szerelmesét kereste bennük, hanem bátyját. Azt kereste Dombi Viktorban, és azt találta meg Zoltánban. Megszerette őt, és az a furcsa helyzet állott elő, hogy testvére „megtalálása után robbanásszerűen tört fel benne a szerelem. Zoltán mellett találkozhatott volna mással is, aki felébreszti benne a szerelmet. Kárász Istvánnal való találkozása véletlen volt, a szerelemre lobbanása viszont nem. Lehet, hogy másként alakult volna a helyzet, ha Zoltán a megismerkedésük után nem beszél olyan sokat testvéréről.

– Nem, Matild – mondta a fiatalember –, nem lehetek a bátyád, nem is akarok az lenni, mert én másképp szeretlek.

– Szeress meg valakit, nősülj meg, csak maradj mellettem.

– Elutazom.

Matild majdhogynem belebetegedett a gondolatba, hogy Zoltán mégis elutazik, és elhagyja őt. Örült, hogy férje hetek óta gyakorlaton tartózkodik vidéken, és nem látja rosszkedvét. Zoltán sem volt odahaza, napjai magányosan teltek. Linda néni hívta: utazzon le hozzá néhány hétre, de ügyesen kitért a hívás elől, nem volt kedve az öregasszonnyal társalogni. Olvasott, tanulgatott, kézimunkázott, közben arról ábrándozott, hogy ha Zoltán elutazik, gyereket fog szülni. Egyre határozottabban érezte, hogy István mellett szüksége van valakire, akivel megoszthatja magányát. Mi történne, ha rábeszélné Istvánt, hogy hagyja ott a katonai pályát, helyezkedjen el valamelyik nagyvállalatnál, mérnökökben most hiány van. István, amióta elvégezte a Hadiakadémiát és a Haditechnikai Intézet tisztje lett, sok mindenben megváltozott. Szereti őt, kedves, figyelmes hozzá, szinte lesi a gondolatát, de néha nagyon furcsa kijelentéseket tesz. Azelőtt sohasem tett megjegyzéseket a zsidókra, az utóbbi időben viszont több alkalommal is helyeselte Hitler zsidóellenes intézkedéseit.

Már közeledett az ősz, az egyetemi tanévnyitás kezdete, amikor István szabadságot kapott, és két hétre elutaztak Kékesre. Felejthetetlen napok következtek. Szinte megijedt attól a rajongó szeretettőt, amivel férje elárasztotta őt. A mézeshetek alatt nem érezte ilyen boldognak magát. István egészen más ember volt itt, mint Budapesten, mintha otthon hagyta volna a merevségét. Még következetes pontosságáról is megfeledkezett, megtörtént, hogy csak délben keltek fel. Ebéd után újból lepihentek, majd sétáltak, gyönyörködtek a sokszínű tájban, a felhők állandóan változó játékában. Vacsora után beültek a kaszinóba, pezsgőt vagy bort ittak, táncoltak is egy keveset. Tánc közben szorosan férjéhez simult. Egyre halogatta a régen eltervezett beszélgetést, nem szerette volna befelhőzni boldogságukat. A visszautazásuk előtti napon korán lefeküdtek.

– Tudsz arról, hogy Zoltán Borneóba akar utazni? – kérdezte.

István cigarettára gyújtott.

– Borneóba?

– Apádhoz.

– Zoltán mondta?

– Tőle tudom. Apádnak megírta. A válasz is megjött. Olvastam.

– És mit írt az öreg kútfúrómester?

– Örült Zoltán elhatározásának. Úgy látszik, írta, nemcsak birkózni tanult meg, hanem