Alkonydomb

BERKESI ANDRÁS

ALKONYDOMB

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-454-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

K. S. barátom emlékére, aki 1956-ban életét adta a munkás-paraszt hatalomért, mert 1945-ben nemcsak édesapját találta meg, de önmagát is.

A tanyát elkerülte a háború. A sárguló, tömör kalászok jó termést ígértek, még néhány felhőtlen nap, és jövő hét végén elkezdhetik az aratást.

A tűző nap az asszony arcába vert, hunyorgott, nézte a sokat ígérő határt, tekintetével szinte magához ölelte az Alkonydomb napsütötte lankáit, a négy legelésző, barna foltos tehenet. Mégsem dobta el hát magától az Isten, megbocsátott neki, mert mi más ez, ha nem a megbocsátás jele. Papék tanyája porig égett, a majorság is félig elpusztult, az állatokat elhajtották az utolsó darabig. „Az Isten apró jelekkel adja tudtunkra kegyelmét és megbocsátását." Károly atya ez egyszer tévedett. Nekik mindenük megmaradt. Egyetlen aprójószág sem tűnt el. Apró jelek? Nem, ez maga a megbocsátás.

Az istállóból kihallatszott az öreg rekedtes hangja. A lovakkal társalgott. Beszélget velük mindig, ha egyedül van. Vén bolond. Szentül hiszi, hogy az állatok megértik a zagyvaságait. Az öreg almozott. A kidobált trágyahalom ott gőzölgött a napon, csípős szaga megcsapta az asszony arcát. Beszólt az ajtón:

– Elkészült-e már végre?

Az öreg előlépett az istálló homályából. Alacsony termetű, sovány ember volt, viseltes, napszítta kalapja alól előgöndörödő, hófehér haja, bajusza, többnapos fehér borostája élesen elütött ráncoktól szabdalt arcának barna színétől. Marokra fogta a vasvilla nyelét, rátámaszkodott, és a sugárözönben álló asszonyra nézett.

– Már megint sürgetsz, Piros? Hajnal óta nincs megállásom. Meglásd, egyszer megunom, és úgy itt hagylak, mint Bivalyos Bálint az aratást.

– Jól van, na – mondta az asszony békítő szándékkal. – Nem azért mondom, mert sürgetni akarom. Arra gondoltam, hogy aratás után el kéne menni az atyákhoz.

Az öregember lejjebb húzta kalapja zsíros karimáját.

– Aztán minek?

– Gyónni kéne. Meg áldozni.

Az öregember harákolt néhányat, aztán félrehajtotta fejét, és a trágyahalomra köpött.

– Hát csak menj – mondta. – Akinek bűne van, az csak menjen. Nékem nincsen bűnöm. Hacsak az nem, hogy élek. Meg aztán nincsen énnekem beszélnivalóm a csuhásokkal.

– Csak a lovakkal, ugye?

– Az bizony. Nekik meggyónok én mindennap. – Megfordult, bement az istállóba, és akkurátusan, okos mozdulatokkal dolgozott tovább.

Huszár János nem volt istentagadó, de valahogyan úgy alakult az élete, hogy nem kedvelte a papokat. Csak Károly atyával tett kivételt. A szerzetessel szívesen szót váltott, vele el tudott beszélgetni a földi dolgokról is, éppúgy, mint Sántha Kálmánnal, ha időnkint betévedt a faluba. Időnkint, mert a tanya mintegy húsz kilométerre volt Sápitól, elrejtve a dél-zalai dombok között, távol a Lentibe vezető kövesúttól. Termékeny, jó föld volt ezen a vidéken, barna, erdei talaj, megtermett benne a gabona ugyanúgy, mint a takarmányfélék, különösen a vöröshere és a zabosbükköny. A tanyához húsz katasztrális hold tartozott, tizennyolc aranykoronás föld, kőből épült, tornácos ház és a jól felszerelt gazdasági épületek. Major volt ez inkább, mint tanya, efféléket építettek maguknak a módosabb dunántúli nagygazdák a századforduló táján. Ezt az alkonydombi tanyát is akkor építtette Kisbalogh Ferenc, az asszony apja. Ilyen jól megépített kőház, már méreteit tekintve is, csak nagyon keveseknek volt a faluban. A tornácos háznak négy nagy, cserépkályhával fűthető szobája volt. Két szoba egymásba nyílt, bejárata a konyhából volt, ugyancsak a konyhából nyílott a harmadik szoba ajtaja is. A negyedik, a vendégszoba, külön bejáratú volt. A konyha tökéletesen fel volt szerelve mindennel, de itt még sohasem főztek, erre a célra a ház jobb oldalán épített konyhát használták, ott épült a kemence is. A tiszta konyhában csak étkeztek. A délnyugati fekvésű épület tizenegy órától alkonyatig napot kapott. A cselédház és a gazdasági épületek is jól átgondolt terv szerint épültek, jobbról és balról bezárták a hatalmas udvart. Kisbalogh Ferenc tanult gazda volt, az épületek tervezésekor figyelembe vette az uralkodó széljárást, ezért az istállókat, az ólakat a háztól mintegy ötvenméternyire, az udvar északnyugati oldalán helyezte el, hogy az istállóból és ólakból kiáramló szagokat ne a házba sodorja a szél. Az udvar keleti oldalán épült a cselédház, a kocsiszín, a magtár, a kukoricatároló, mögöttük, de még a szérűskert és a gyümölcsös előtt állt a szalmakazal. Az udvar déli oldalát élősövény-kerítés zárta le. Ott állt a kerekes kút is. Magát a tanyát sűrű lombú, magasra nőtt sudárakácok, hársfák és jegenyék vették körül. Az udvar bejáratától jobbra és balra egy-egy dús lombú platán terebélyesedett, a kukoricatárolónál pedig egy öreg diófa árnyékolta be a nyárfából készült lócát és asztalt.

A ház mögött terült el a veteményeskert és a gyümölcsös. Erre volt legbüszkébb az asszony. Különösen tavasszal, amikor a fájdalmasan kemény munka után virágba borultak a fák. Ilyenkor hálát mondott az istennek, de rögtön megfeledkezett a háláról, ha a májusi fagyok tönkretették a zsenge rügyeket. Szerencsére itt, a dombok között ritkábbak voltak a fagyok, mint máshol, alig múlt el nap, hogy észak felől ne fújt volna a szél, de megvédte a fagyoktól a hajtásokat a völgyet megülő ködtakaró is.

Bereczné boldog volt hát, hogy baj és veszteség nélkül vészelték át a háborút. Lassan lépkedett az Alkonydomb felé. Becsülettel eleget tett a beszolgáltatási rendeleteknek, és nem panaszkodott, bőven maradt neki is. Négy tehene legelt az Alkonydomb lejtőin, mióta a kis cseléd, a tízéves Pisti gyerek visszaköltözött a faluba, Cézár vigyázott rájuk, az ólakban nyolc disznót hizlalt, a baromfiaknak a számát sem tudta volna hirtelenjében megmondani. Takarmánya is volt még bőségesen, a kamra és a verem sem kongott az ürességtől. De boldogsága mégsem volt maradéktalan. Mire felért az Alkonydombra, és a tölgyes árnyékából végignézett a sárguló búzatáblákon, melyek a forró szélben lágyan hullámzottak, boldogságát megkeserítették a gondok. Mi lesz az aratással és a betakarítással? Hárman bizony nem győzik, aratókat pedig nemigen kapni. Károly atya mondta, a fiatal szerzetes pedig mindig igazat beszel. Akkor hárman aratnak, tetszik vagy nem tetszik, így lesz. Még szerencse, hogy az öreg és Sándor tudomásul veszik akaratát. Így van ez apja halála óta.

A tanya felől mandolinhangokat sodort a dombtetőre a szél. Berecznét nyugtalanság fogta el. Fáradt mozdulattal leült, hátát az egyik tölgy vastag törzsének támasztva, Cézár, a játékra mindig éber puli, hátsó lábain ülve, okos gombszemével figyelte az asszonyt. Az azonban nem mozdult. Hallgatta az ismeretlen dalt, és maga előtt látta fia kemény arcát, keserű vonásait. Szerette volna ismerni gondolatait, tudni, hogy mi történt vele a távolléte alatt, de hiába faggatta, Sándor csak hallgatott, vagy annyit mondott, nincs őneki semmi baja.

Érezte ő, hogy baj lesz, akkor érezte, amikor Bikády tanító úr azokkal a karszalagosokkal betoppant az udvarra, és Sándort erőszakkal magukkal vitték. Hideg, őszi eső verte a tanya udvarát, az alacsonyan gomolygó felhők beborították a dombtetőket, Sándor meg ott állt a tornácon, kétségbeesett tekintetével az anyjára tapadt. Nem akart elmenni, nem akarta elhagyni anyját, bikaerejével megmakacsolta magát, szinte eleven gyökeret eresztett a tornác kőpadlójába.

– Az istent az anyádba, bitang kölyök – ordított rá rekedt hangon Bikády, az a cseppnyi emberke, akit Sándor fél kézzel is felhajíthatna a ház cserepes tetejére –, háború van! Ha nem engedelmeskedsz, tüstént agyonlövetlek. Itt, az udvaron. – A két, sunyi tekintetű karszalagos a fiúra fogta fegyverét. Azt tudták, hogy háború van, hiszen a felhőtlen, nyári égbolton sokszor látták az ezüstösen csillogó repülőgépeket, a habfehér, hosszú csíkokat, melyek később fátyolként lengtek a kemény égbolt alatt, de nem tudták, hogy ki az a Nemzetvezető, akinek a parancsára Bikády tanár úr a járásban erőszakkal összeszedi a leventéket. Bereczné azonnal befogott, és a lovakat habosra kergetve, meg sem állt a rendházig. Károly atyát szerencsére otthon találta. A fiatal szerzetes meghallgatta az asszonyt. Ismerte már lelkének minden rezdülését, ötödik esztendeje a gyóntatója. Tudta: ez a gránitkemény, negyvenhét éves asszony, aki oly sokszor perbe szállt Istennel, aki a földért és a vagyonért nem kímél senkit, önmagát sem, aki megalázóan gonoszul bánik nagybátyjával, az öreg Jánossal, különös módon ragaszkodik Sándorhoz, és ha fia élete veszélyben forogna, habozás nélkül feláldozná érte mindenét, életét is. Elfogta az asszony kemény tekintetét. Furcsa, eddig fel sem tűnt neki, hogy ez a naptól megbarnult, esőtől, széltől cserzett arc mindig mosolytalan, vonásait sohasem lágyítja meg az öröm vagy a bűneitől feloldott lélek nyugalma. Néha az volt az érzése, hogy Bereczné a lelke legmélyén valamit rejteget, de nem faggatta, erőszakosan nem akart behatolni a lélek jól védett sáncaiba, tudta, szándéka fennakadna az asszony ellenállásán.

Megnyugtatta, már amennyire meg lehetett nyugtatni a kétségbeesett asszonyt. Imádkozni fog Sándorért. Sejtette, hogy ez önmagában semmit nem mond, hát hozzátette, elmegy Kanizsára, körülnéz, talán tehet valamit a fiúért.

– Persze, Piroska néni – mondta –, most sok minden megváltozott. A nyilasokkal nehéz szót érteni. Fegyver van a kezükben és hatalom. És azt hiszik, hogy megmenthetik az országot.

Napok múlva az asszony megtudta, hogy Sándor a falubeli férfiakkal lövészárkokat és tankcsapdákat ás valahol a Mura mentén. Hetek teltek el, és semmi hírt sem kapott a fiáról. Pedig a harcok már ott voltak a közelben, éjjel-nappal hallották az ágyúk távoli moraját, a felhőtlen éjszakákon a sűrű villanásoktól fényes volt az ég alja. Néha kószáló katonákat is láttak a közeli erdőség szélén és a távoli dűlőutakon, de a jól elrejtett tanyára nem tévedtek be. Bereczné, bár minden gondolatát Sándor sorsa foglalta el, annyira mégsem hagyta el magát, hogy gazdaságával ne törődött volna. Már átélt egy háborút, keserű emlékei nem homályosultak el, tapasztalatból tudta, hogy mit jelent az ínség, az élelem hiánya, nem kímélte hát magát, keményen dolgozott, és megdolgoztatta az öreget is. Még arra is gondolt, hogy fölösleges pénzétől megszabaduljon. Amit csak tudtak, jól elrejtettek.

Karácsony másnapján üzenetet kapott Károly atyától: Sándor él, jó egészségnek örvend, de még nem térhet vissza a tanyára. Megnyugodott. Sándor él és egészséges. Most már jöhetnek a tanyára, felzabálhatnak mindent, csapra verhetik a pincében a hordókat, leölhetik a jószágokat, marad nekik annyi, amivel újrakezdhetik az életet. Persze mindezt csak gondolta, ha történetesen idegenek törtek volna a magas hóval eltorlaszolt tanyára, foggal-körömmel védte volna fia örökségét. Mert itt minden Sándorra marad halála után. Azt akarja, hogy módos ember legyen, a maga ura. Igaz, Sándor sokszor hangoztatta, neki semmi sem kell, ő nem szereti a földet, a temérdek munkát, de ezt csak azért mondja, hogy bosszantsa őt. Sándor még gyerek, nem ismeri az életet. Apja nyugtalan, kóborló természetét örökölte. Világot akar látni. Az a sok könyv, amiket a hosszú téli estéken elolvasott, megzavarta a fejét.

– Tudja, Piroska néni – mondta Károly atya, mikor egy ízben panaszkodott neki –, Sándornak sok esze van. Tanulnia kellene.

– A föld, tisztelendő atya – mondta ő –, a föld megtanítja mindenre az embert. Amire csak szüksége van.

Károly atya mosolygott.

– Hát igen. A föld. Sándorból, Piroska néni, nem lesz igazi parasztember sohasem. Sándor nem szereti a földet. Én szerettem, de nekünk meg nem volt.

Cézár a hátsó lábára állt, a mellsőkkel az asszony térdére támaszkodott. Játszani akart.

– Na, kutya, mit akarsz? – kérdezte az asszony, és simogatni kezdte az állat fejét, nyakát. Cézár örömében vakkantott, hűséges szemével az asszony tekintetét kereste. – Na jól van, kiskutyám, jól van. Mindjárt megyünk. – A mandolinhangok változatlanul mély szomorúsággal szóltak.

Valami történt Sándorral. Egy ismeretlen fiú tért vissza hozzá azon a viharos, februári éjszakán, egy meggyötört, fáradt ember.

– Szólj hát, Sándorom, mit ennél? Van minden. Ide ülj, itt forró a kályha, szegénykém, hogy át vagy fagyva.

– Megmosdanék, édesanyám. Meg tiszta alsó is kéne.

János bácsi is előkerült.

– Át van ez a gyerek fagyva – mondta, és teletöltötte pálinkával az ivóbögréket.

– Maga vénségére teljesen megbolondul – förmedt rá Bereczné –, nem víz az, hogy literszám vedelje.

– Ne magyarázz, Piros, és ne káromolj te engemet. Nem ingyen adod te énnekem. Megdolgozok én ennek minden cseppjéért.

Sándor tekintete megmerevedett. Ott állt félmeztelenül a forró kályha mellett, s ahogy előrelépett, köteges izmai megrezdültek. Átmarkolta a pettyes cserépbögrét, felemelte. Nem szólt, csak mélyen ülő szemével intett az öregnek, aztán szájához emelte a bögrét. Az utolsó cseppig kiitta. Az asszony döbbenten nézett, János bácsi pedig csak vigyorgott. Ember ez már, mondta a szeme, háborút járt ember.

Sándor már akkor éjjel kezébe vette a mandolint. Károly atyától kapta, ő tanította meg játszani is. Az asszony nyugtalanul hallgatta az ismeretlen dalt, és az volt az érzése, hogy fia egyre jobban távolodik tőle.

Egyszer csak Sándor pengető keze megállt. A húrokból felröppent hangok néhány pillanatig még ott lengtek a fejük felett, aztán elhaltak. Csak az északi szél üvöltött, tépte a fák csonttá fagyott ágait, gyötörte, csikorgatta az ólak ajtaját.

– Mit gondol, édesanyám – kérdezte Sándor –, apám él?

Az asszony, mintha nem értette volna a kérdést, fiára csodálkozott.

– Ezt én honnan tudjam?

– Ha nem él – mondta az öreg –, akkor meghalt.

– Magát senki sem kérdezte – mondta az asszony. – Miért kell magának mindenbe belebeszélnie?

Sándor, mintha nem hallotta volna anyja ingerült, zsörtölődő hangját, maga elé