Késői tallózás: Tanulmányok, arcképek, esszék

GYERGYAI ALBERT

KÉSŐI TALLÓZÁS

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975

Korrektor: Bene Edina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-208-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Gyergyai Albert jogutódja

TANULMÁNYOK

SÉVIGNÉNÉ

(1626-1696)

A mai olvasó előtt, ha „beleolvassa magát ezekbe a levelekbe – nem pedig csak „belelapoz, mint a sietős, tehát rossz olvasók teszik –, majdnem úgy jelenik meg Sévigné márkiné vagy báróné (rangja kétes, s bár ma már nem törődünk vele, a korabeli genealógusok és a jelenkori filológusok szorgalmasan foglalkoztak ezzel a kérdéssel is), mint egyik egykori lelkes tisztelője előtt: nyitott kocsiban, hódító fiatalságában, fia és lánya társaságában jobbról-balról, mint Latona istenasszony, ahogy a régiek ábrázolták, a fiatal Apolló és Artemisz kíséretében. Ma a szem érzéki benyomását a levelek olvasása pótolja, s rajtuk keresztül, három század ellenére, e levelekből egy eleven és szeretetre méltó asszonyt és írónőt ismerünk meg, még akkor is, ha nem pletykákról vagy udvari mulatozásokról, hanem gyászról és botrányról beszél, még akkor is, ha öregkorában (mert ő sem maradt örökké fiatal, Latona istennőhöz való átmeneti hasonlósága ellenére) egyre többet elmélkedik a lélekről és a halálról; a „jókedv, az eltökélt jókedv természetének alapja, írja róla legjobb barátnője, La Fayette-né, a regényírónő; a „szeretetreméltóság pedig az a tulajdonság, amelyet Sévignéné, saját vallomása szerint, maga körül, a városban és az udvarban, korában és környezetében, a legszívesebben meghonosítana, ami egy kívánalmat fejez ki, vagyis valaminek hiányát vagy szűkös voltát oly korszakban és oly társadalomban, amely pedig Sainte-Beuve szerint és sok francia hiedelmében a legszebb és legszeretetreméltóbb korszak és társadalom volt Franciaországban. De ezek az akár egyéni, akár írói jellegzetességek elegendők-e vajon ahhoz, hogy Sévignénét a franciák klasszikusai, s Levelei-t a francia irodalom remekei közé sorolják? Mert őt ez a kitüntetés érte: amikor 1862-ben megindult a Grands Écrivains ma is irigyelt sorozata, mely Pascal, Corneille, Molière, Bossuet, La Fontaine és más nagyok mellett az ő Levelei-t közölte elsőnek, tizennégy vaskos kötetben, életrajzzal és sok-sok jegyzettel – oly tisztesség érte, amely eddig csak az ókori görög és római auctoroknak jutott osztályrészül.

Akik szeretik, s ezeknek száma korától a mi korunkig légiónyi, elsősorban nem is a levelezőt látják benne – ilyenek abban a periódusban többen is voltak, nemcsak ő, például unokatestvére és udvarlója, az emlékíró Rabutin –, hanem a kor tanúját, aki a maga asszonyi, egyszerű és közvetlen módján XIV. Lajos, a napkirály uralkodásának apróbb és nagyobb eseményeit meséli Provence-ba férjezett leányának; e mozgalmas korszaknak fény- és árnyoldalait festegeti, háborúkat és házasságokat, udvari és főúri szórakozásokat, kegyvesztéseket és kegyosztásokat, szerelmi és politikai intrikákat. Egy se nem egészen nagypolgári, se nem egészen főúri hölgy (anyja révén a gazdag Coulanges családból, régi párizsi polgároktól, apja révén a Rabutinek előkelő, de nem nagyon pénzes történelmi dinasztiájából származott, s egy Rabutin, mint I. Lipót császár tábornoka, a magyar történelemben is szerepel; férje révén pedig a breton Sévignék rangos, de kis vagyonú és nem udvari nemességéhez tartozott) még csak nem is mindig hiteles s nem is mindig nagy távlatú értesüléseit olvashatjuk, s ezek azért kedvesek, megkapóak és sokoldalúak, mivel egy művelt, életkedvvel telt, jó ízlésű, eléggé okos, és korához képest felvilágosult, nem nagyképű, s majdnem mindig elfogulatlan hölgytől erednek, aki nem annyira ítélkezik, elemez és fontoskodik, hanem csak benyomásait jegyzi fel, talán egy cseppet eltorzítva a hatás, a mulatság kedvéért. Egyszóval Sévignéné kora krónikása, persze kora korlátai között, de – mivel jó írónő is – ez mintegy külön jelleget, külön bájt ad mindannak, amihez és amiről szól, amit érdemesnek tart szeretett lánya szórakoztatására, s így bontakozik ki előttünk egy nem egészen hivatalos Versailles, egy nem egészen történelmi XVII. század, egy nem csupán kifelé, a francia népnek, az európai udvaroknak játszott spectaculum, egy csacska, beszédes, de amellett eszes és nyitott szemű szépasszony szemléletén át, akit ugyan nem lehet becsapni, de aki maga se mentes kora és osztálya elfogultságaitól, úgy, ahogy egy ily szeretetre méltó tükör mutathatta környezetét, a maga módján híven, mulatságosan (hisz azért írt, hogy kedves leányát mindenáron szórakoztassa), a maga módján őszintén és tárgyilagosan, de ugyanakkor mindazokkal a hol csak furcsán, hol elrettentően ható előítéletekkel, amelyeken a forradalom előtt senki nem botránkozott meg, de amelyek azóta mindnyájunkat meghökkentettek, különösen, ha egy ily alapjában erkölcsös, józan és vonzó teremtésnél látjuk őket. Így például Sévignéné egészen természetesnek találja XIV. Lajos nérói viselkedését, kitüntetéseit és végítéleteit, háborúit és szerelmeit, s éppúgy iparkodik, mint bárki más, e kegyekből valamit a maga családjának is megszerezni. A dél felé irányított és agyonhajszolt gályarabok csak jó postások lennének a márkiné szemében, mivel előbb juttatnák el leveleit leányához. A megkínzott vagy felakasztott ártatlan breton parasztok majdnem semmi könyörületet sem keltenek ebben az Ágostont, Nicole-t és Pascalt olvasó és szerető lélekben, s még a félvad feudálisok is, akik hölgyek jelenlétében székeket vagdosnak egymás fejéhez, legfeljebb érdekes témául szolgálnak egy-egy, leányához írt levelében. Mindez természetesen a „nagy századdal magyarázható, s Sévignéné még inkább a jobbak közé tartozott a fölösleges háborúk, a nagy és kis zsarnokok, az erkölcstelen szerelmek és a Tartuffe-höz méltó képmutatások korában, bár ugyanakkor a Port-Royal tiszta légköre is megérintette – de csak megérintette – a márkinét, aki életfilozófiáját több ízben magyarázza leányának; s bámulja, tudja, hogy miért, a sakkjátékot: „Az előrelátás, a szándékok felismerése, az óvatosság, a helyes védekezés, az ügyes támadás, a céltudatosság, mely célba is visz, mindez elbűvöli a játszót. És elbűvöli a márkinét is, aki, mint egy sakkjátékos, a maga és gyermekei érdekéért harcol, örökségeket halmoz, hatalmas birtokokat szerez, és semmit sem hanyagol el, hogy a korabeli társaság kívánalmai szerint éljen, egyezkedik minden téren, kerüli a végletességet, megvédi jó barátait, de csak ha ezzel nem árthat önmagának, elolvad boldogságában, ha a király megszólítja vagy táncra kéri, s vidáman és szellemesen ad számot leveleiben a mérgezőkről és büntetéseikről, a hamiskártyásokról és cinkosaikról, nagy emberek haláláról, de csak a „rangosokéról – a háborúk közlegényei még nem érnek el az ő régiójához –, s úgy él, mint a legtöbb társas lény minden korban, elnézéssel, alkalmazkodással, egy kis cselszövéssel, ha kell, egy kis nagylelkűséggel, ha nem árt, csak hogy felszínen maradhasson. Mindezért jól érzi magát ebben a tökéletlen világban, s lázadás helyett inkább simul a szilárdnak látszó rendhez, olvasmányaiban ugyanolyan eklektikus, mint erkölcsi felfogásában : Ágoston, Nicole és Pascal mellett jut ideje és főleg kedve a régebbi, de akkor még el nem avult regényírókhoz, Urféhez, Scudéry kisasszonyhoz, La Calprenède-hez, s be is vallja, a divat ellenére, s meg is okolja ezt a kedvtelését, amely még ma is illik a regényfalóra: „Az érzések szépsége, a szenvedélyek lobogása, az események nagyszerűsége, a félelmes szablyáknak bámulatra méltó munkája, mindez… magával ragad… eggyé forrok a hősökkel… – mintha csak egy mai, egy Dumas père-ért vagy Jókaiért rajongó regényolvasót hallanánk! S hiába annyi fiatal halála az oktalan holland háborúkban, hiába annyi szenny és kegyetlenség a nagyúri társaságban, a mi márkinénk megőrzi egyensúlyát, nem akar kimaradni semmiből, s a nagyok gyászpompáját is „gyönyörűnek, káprázatosnak, diadalmasnak" találja.

Mindez: a kor megfigyelése s az akkori jó társaság tipikus asszonyfigurája leveleit éppúgy tehetné pontos és érdekes dokumentumokká, mint nem egy férfi- vagy nőkortársáét, mert ez az idő gazdag volt egyrészt az emlékiratokban, másrészt a levelezésben és a levélgyűjtemények többnyire utólagos kiadásában. De Sévignéné nemcsak jó anya, derék asszony, nemcsak „dáma volt a kor követelményei szerint, hanem írónő is, és leveleit nem mindig s kizárólag anyai érzelmei kifejezésére írta (ez talán inkább tetszetős keret, magatartás vagy motívum volt, mint a „legyezője, mondja Sainte-Beuve), hanem írói szándékból, hogy mulattasson, hogy véleményt mondhasson, hogy kifejezhessen, hogy jelen legyen, ha távol van is, hogy cseveghessen, szabadon, kedve szerint, mindenről, ami eszébe jut, mindenről, de úgy, hogy ne untassa azt, aki őt olvassa, mert a kor irodalmának és mondhatjuk közízlésének ez a főszabálya: nem untatni – még Boileau Ars Poeticá-ja. is ezt tartja az esztétikai élvezet feltételének. Anyai érzelmeit, mondhatnánk szenvedelmét – amelyet minden magyarázója más-más oknak tulajdonít, de amelynek ezt a magyarázatát mindegyik szükségesnek találja – nehéz elválasztani írói és asszonyi becsvágyától. Hisz tudjuk, hogy egy-egy levele valósággal körben járt ismerősei közt, amellett a franciáknál, vagy pedig szenvedélyükben nem egészen eszüket vesztett embereknél észlelhetjük, hogy állandóan elemzik végletes, sőt értelmetlen szenvedélyüket, talán hogy így fékezzék meg, talán hogy duplán élvezzék?

Sévignéné is többször visszatér erre a sokat vitatott témára, figyeli, „érdekesnek véli egy természetes érzés természetes kibontakozását, „vigaszt talál az írásban, ami kissé megingatja hitünket az ő sokat magasztalt jókedvében, sőt egyszer odáig megy el az önelemzésben – anya leánya előtt! –, hogy bevallja, „ha becsületes asszony maradtam, az a magáért való szenvedélyemnek köszönhető", ami a sok pletyka és csicsergés közt a női lélek s a női sors megdöbbentő mélyeit láttatja az olvasóval.

Ez az ő művészete: a csevegés, ez az egyébként tétlen hölgyek főfoglalkozása, ha együtt vannak, s maga a „nagy Mademoiselle , a napkirály unokatestvére, Mademoiselle de Montpensier mondja: „A társalgás… az élet legnagyobb öröme, s majdnem az egyetlen, ami kedvemre való… Már most ez a csevegés, vagy másképpen társalgás nem doktori disszertáció, mint az elődöknél, a szakembereknél, s nem célzatos érvelés, mint a XVIII. század szalonjaié, hanem, ahogy ő mondja, „kantár nélküli", ahogy az olaszt idézi (mert az írás nála úgyszólván azonos az élőbeszéddel), currente calamo, vagy ahogy La Rochefoucauld, a márkiné barátja és legjobb barátnőjének, La Fayette-nénak a kedvese, mondja egyszerre erkölcsi és modorbeli értelemben: „L’honnête homme est celui qui ne se pique de rien." Sajnos, az „honnête" jelzőt és a „se pique" igét lehetetlen a maga XVII. századi értelmében és a maxima keretében csak megközelítően is lefordítani. Körülbelül annyit jelent, hogy a becsületes, a jó modorú, a jó társaságbeli ember sem beszédben, sem írásban, sem megjelenésben, sem viselkedésében nem túloz, nem veszti el a dolgok, az értékek, az ítéletek egyensúlyát, nem próbál kitűnni a többi közül, megmarad mindig a sorban, egyezkedik, alkalmazkodik, nem sérti meg sem az erkölcsi, sem a társadalmi törvényt, inkább Philinte, mint Alceste, inkább megállapít, mint ítél, s körülbelül középen van Versailles fénye és Port–Royal szigora között, mint a mi márkinénk, aki leányának egyre ilyen elveket ajánl, mivel, mint maga is észreveszi, hajlékony temperamentuma „alkalmazkodik mindenhez, és elmulat mindenen, mert „szerencsés természetem van, elvisel, sőt élvez mindent, ami nagy bölcsességre vall a gályarabok, a protestánsüldözések, a parasztlázadások korában, sőt azt is megvallja leányának, talán példaképp, talán önkritika vagy a kor kritikája gyanánt, hogy „nem pártolunk vesztett ügyet, és nyugodt lélekkel tűrjük, hogy elverjék a port régi barátainkon, errefelé politikusnak és anyagiasnak kell lenni, a gondolatoknak nincs sokáig maradásuk". Fouquet-t, régi barátját pártolja, de elítélése után már egyszer sincs szó róla, csak a halálát említi (igaz, a cenzúra is zavarhatta). Vagyis XIV. Lajos jól dolgozott: nemcsak a vele versengő főurakat fékezte meg, nemcsak minden egyéniséget és lendületet a maga szolgálatába fogott, hanem az érzést, a gondolkodást is megfegyelmezte, megjózanította a descartes-i „bon sens"-nak legalacsonyabb és legcéltudatosabb értelmezésében. A mi márkinénk sokkal számítóbb és amellett élesebb szemű, hogy ezt ne látná, és ne váltsa gyakorlattá. Behunyja olykor csak az egyik, olykor mind a két szemét, csodálja a századnak szellemét, újszerűségét, leleményét és változatosságát, még a nagyok felsüléseiben vagy botrányaiban is tud gyönyörködni, éppúgy, mint a madárcsicsergésben, a rügyek fakadásában, az erdei lombokban, Corneille és La Fontaine műveiben (Racine-t kevésbé szereti), Lully balettjeiben és az egyházi szónoklatokban, mintha mindez egy érzékeny, beszédes és vigyázatos szépasszony számára létezne a természetben és a társaságban, csak hogy legyen mindig miről beszélnie vagy írnia, a „rémségekről és a „szomorú dolgokról is, de csak akkor, ha érdekesek, mert nem minden témából alakulhat ki társalgás – ami ma is a francia irodalom egyik legfőbb vonzóereje. Ha „klasszikuson" többek közt a példaadó szerzőt értjük, vagy azt, aki egy közösség egyik tulajdonságát szerencsésen és teljesen kifejezi, akkor a mi márkinénk is klasszikus a maga beszédességében és szókimondásában. Nemcsak a beszéd szeretete jellemző rá, hanem a beszéd és az írás minél teljesebb azonosulása, ami egyrészt valóságos merészség e ceremóniás korban, másrészt a francia irodalom állandó s rokonszenves vonása, a nyelvnek a valóság minél teljesebb szolgálatába állítása.

A beszéd vagy az írás nála majdnem egészen mindegy, hiszen a levelet azért találták ki, hogy pótolja úgy-ahogy az eleven társalgást, ez pedig a franciáknak nemcsak korukhoz kötött és jobb híján való szórakozása, hanem lényeges szükséglete, minden korban, öregnek s fiatalnak, férfinak éppúgy, mint nőnek, talán, hogy szép nyelvüket ne hagyják soha parlagon, talán, mert náluk a gondolat egyszerre keletkezik a kifejezéssel, talán eleven észjárásuk és temperamentumuk okából, amely szinte csábítja őket a szóbeli közlésre, talán társas szellemük révén, amely nem szereti a magányt, nem tud megférni egyedül szobája négy Fala között, amint azt a márkiné nagy kortársa, Pascal is megállapítja – s mindez Sévignéné esetében is érvényes, mert ugyan van baráti köre, és nem is a legrosszabb (La Fayette-né, a regényírónő, La Rochefoucauld, a Maximák szerzője, unokatestvére, a jótollú Bussy Rabutin, nagybátyja, a művelt Coulanges abbé, Scarronné, a későbbi Madame de Maintenon, egykori udvarlói és széptevői, az íróknak számító Ménage és Chapelle, hogy csak a legnevesebbeket említsem), de mikor mindenkinél kedvesebb lánya férjhez megy, és a Provence-ban telepszik meg, odaszólítja férjének, a tartomány kormányzójának és helytartójának a rangja, a társalgást levélírással pótolja, vagy legalább kiegészíti, illetve egybefogja a kettőt: amit barátaitól hall, azt levélben azonnal elbeszéli leányának; egyfelől, hogy az is benne maradjon a párizsi és anyai társaságban, másfelől, hogy ő, az anya, ott legyen legalább írásban leánya mellett, és a távolban is jelenlévőnek számítson. Mivel legtöbb levelét leányának, Grignannénak írta, s mivel ebben a számbeli aránytalanságban, s még inkább a levelek túlzottan és – valljuk be – néhol már egyhangúan érzelmes tónusában valami rendellenességet, sőt titkot véltek felfedezni, századok óta vitatkoznak anya és leánya kapcsolatán, amelyet különféle módon magyaráznak, mintha ez a mindennél természetesebb kapcsolat magyarázatra szorulna. Ma persze freudista alapon elemzik Sévignéné anyai érzelmeit, míg régebben korai árvaságával és özvegységével (bár anyai családja, a Coulanges-ok, dupla szeretettel vették körül, míg férjhez nem ment, férjét pedig, az adósságot adósságra halmozó csélcsap és párbajozó Sévigné márkit, nemigen sirathatta, mikor az alig pár évi házasság után meghalt) próbálták valószínűsíteni. Az anyai szeretetnél, a társasági meggondolásoknál (Grignanné elismert szépség volt, oly tulajdonság, amely soha nem árt, amellett házasságával magasabb társadalmi rangú is anyjánál) erősebb, vagy legalábbis oly erős volt a márkiné irodalmi becsvágya, amelynek kora és környezete is kedvezett, és amely hol szerencsésen, hol kevésbé szerencsésen egyesül a levelek fő-fő mozgatójával vagy mozgatóival, az anyai szeretettel és a közlés örömével. Egyes ,,híres levelek például a ,,nagy Mademoiselle és Lauzun házasságtervéről, vagy Turenne haláláról –, a mai ízlés számára, mivel levélről van szó, túlságosan retorikusnak, túlságosan csináltnak hatnak. Proust viszont egy kissé túloz a nála szokásos korlátlan lelkesedéssel, amikor a márkiné egyes sietős, vázlatos leírásait (a fákról, a madarakról, az alkonyi sötétségről vagy a szertartásokról) egy egészen új látás- és írásmóddal, az impresszionizmussal hozza kapcsolatba, a XVII. század egyébként száraz prózájában. Ezek a levelek együtt és egészükben szépek, úgy, ahogy a márkiné, huszonhat éven keresztül, hol egy családi életet mutat be, gyermekeivel és rokonaival, hol egy egész társaságot a versailles-i palota és a párizsi Carnavalet ház (tulajdona és lakóhelye) között, hol egy egész kor krónikáját állam- és magánügyeivel, hol – és itt a legmeglátóbb – egy XVII. századi dáma belső lelkivilágával, kacérságával és feddhetetlenségével, látszólagos könnyelműségével és éber takarékossági hajlamával (igen gazdag volt, kevésbé rangos, de gazdagabb, mint leánya, a grófné), olvasási vágyával, amely hol nagy regényekkel, hol történeti és erkölcsi értekezésekkel táplálkozott, s „filozófiájával", főképp öregkorában, vagyis életről s haláláról való komoly elmélkedéseivel, amelyek, született szeretetreméltóságában, oly szépen illeszkednek egész életébe.

Talán éppen ez is teszi „klasszikussá", ha nem is éppen francia s XVII. századi értelemben, amely a magas műfajokon és a magas erkölcstanon alapul, amellett legelső sorban bizonyos iskolázottságon, amely a kor auctorait s retorikáját veszi mintaképül, míg ő mintha csak társalogna, szabály, minta és korlát nélkül, bár ha kétszer olvassuk, sok oly célzást, idézetet, témát fedezünk fel leveleiben, amelyek nemcsak a hajviselettel, a rangkülönbségekkel és a királyi szeretőkkel foglalkoznak. Auctor a latinban eredetileg kezest jelent, olyat, akiben bízhatunk, aki igaz és autentikus – márpedig van-e autentikusabb asszonya és tollforgatója még a nőírókban is oly gazdag francia irodalomnak, mint Sévignéné, akit bízvást nevezhetünk, szemléletük és műfajuk különbsége ellenére, Georges Sand és Colette elődjének? Nem is csupán galantériából kezdték meg vele a franciák a Grands Écrivains rangadó sorozatát, hanem komoly erkölcsi és stílusbeli tulajdonságaiért. Senki sem ír – tudatosan – olyan természetességgel, mint ő, főképp abban a korban, amelynek nem a természetesség a leguralkodóbb jellege, szókincse, mondatfűzése, hangja mindig teljes és hibátlan, mindig a helyzethez illő, sem ízléstelen, sem természetellenes, egyformán mentes az ő fiatal korában dúló precizitástól és az egész században uralkodó szónokiasságtól, mindig Sévigné márkiné utánozhatatlan hangja, öregkorában is üde, fiatalon is művelt hang, nem csoda, ha kedvelték mindenütt, ahova járt, ha leveleit egymásnak kölcsönözték (amihez persze az kellett, hogy előbb ő maga lemásolja, és a maga körében terjessze őket), s ha halála után nemsokára, már a XVIII. század elején, bár még töredékesen, de ki is nyomtatták őket (a sok törlés és aggály miatt csak ma, a Pléiade-sorozatban jelennek meg a levelek nagyobb számban, de még mindig messze a hűségtől és a teljességtől). Lehet – és többé-kevésbé valószínű –, hogy a mi Mikesünk is ismerte Sévignéné leveleit, ha csak töredékesen is, esetleg valamelyik utánzójáéit; erre vallanak Mikes leveleinek kezdeti és befejező cikornyái, kedves témái a vallásról, a lélekről, az olvasmányról, és főképp az írás kedvelése, ami Mikesnél valóban társaság híján, a márkinénál szenvedélyesebb képzelete és érzelmessége folytán válik mintegy lelki szükségletté. A márkinét s az íródeákot egyformán vonzóvá teszi igénytelenségük, civilizáltságuk, kedvességük s fölényük főúri vagy bujdosó környezetükkel szemben, mindegyikük előkelőbb és kulturáltabb azoknál, akik közt állandóan élnek, s ez, ahelyett hogy fennhéjázóvá tenné, ellenkezőleg, arra buzdítja őket, hogy alkalmazkodjanak a nagy többséghez – s teszik ezt jókedvvel, fölényük tudatában, a békesség és a rend kedvéért. Ez emeli őket „klasszikussá", erkölcsileg és stílusban: az írás, a kifejezés magáért való öröme, a kulturáltság, a minden áron való derű életük minden monotóniája és monomániája ellenére – persze mindazzal a különbséggel, ami Párizs és Rodostó, a Carnavalet ház szalonja és a bujdosó legénylakása között fennáll. S mégis, annyi különbség ellenére, egész komoly párhuzam vonható a francia márkiné és az erdélyi száműzött között, az egyik belső világa mélyebb, a másik kedélye ruganyosabb. Gondoljunk viselkedésükre a gályarabokkal szemben, gondoljunk fejedelemkultuszukra XIV. Lajossal és Rákóczival szemben, gondoljunk vallásosságukra, amely majdnem hasonló szellemű könyvekből és szerzőkből táplálkozott. E párhuzam világánál a márkinénak oly vonását látjuk, amelyet Mikes olvasása nélkül soha fel nem fedeztünk volna: Sévignéné jókedve nem volt egészen spontán, inkább magatartásához, jó modorához tartozott, hogy levélben, mint élőszóban, mindig derűt mutasson, mert tudja, hogy a bánatot úgy kerülik, mint a betegséget, a könnyű tréfa hatékonyabb a legkomolyabb érveknél, s Mikes is ezért mosolyog, ha nem is olyan gyakran s nem oly sikerrel, mint Sévignéné.

TURGENYEV

(1818-1883)

Több mint száz éve, vagyis első írói fellépése óta, Turgenyevet, mint minden nagy írót, sokan és sokféle módon iparkodtak