Kelj fel és járj

TATAY SÁNDOR

KELJ FEL ÉS JÁRJ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-676-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

MANDULA RUMBAN

Ismeretes dolog, hogy meghitt délutáni társaságban, ha eljön a szürkület, szívesen halogatják a lámpa felgyújtását. Ez az óra pedig hamar megérkezett, mert az ebéd jócskán elhúzódott, és december volt.

A bőséges ebéd nehéz illata még ott ült a szobában. Különösen a kacsasült meg a párolt káposzta volt az, amelynek az átható szaga uralkodott a levegőben, pedig a sütemények után feketét is szolgáltak fel. A félhomály arra is jó volt, hogy a gazdag étkezéstől elnehezült szempillák észrevétlen becsukódhassanak néhány másodpercre, a vendégeké is, a háziaké is. Legfeljebb abból lehetett ezeket a rövid szendergéseket sejteni, hogy itt vagy ott felhangosult valakinek a lélegzetvétele, és jelentős sóhajtáshoz hasonlított. Tudni kell, hogy a háziak is, a vendégek is túlhízott emberek voltak. Kivéve természetesen a fiatalokat, akik egyébként már az asztaltól távol, a pianínó mellé állított, nagyernyős hangulatlámpa alatt ültek, szorosan egymás mellé helyezett két széken.

– No, igyunk – emelte hangját a házigazda, és poharak csilingeltek. – Igyunk, ki tudja, ihatunk-e még tavasszal. A bortermés katasztrofális volt. Elébb elfagyott, aztán a peronoszpóra, esők, zöldrothadás.

– Hm – felelt a vendég –, mindez csak ürügy. Nincs tőke. Egyszerűen nincs szőlőtőke. Tizenöt év telt el a háború óta, a régiek elkorhadtak, új meg!… Hát hol vannak az új tőkék?… Sem Tokajban, sem Badacsonyban… Ahol telepítettek is, megette a gaz.

– Helyes! Vesszen a tőke, ez a közös dalunk, végre egyetértünk – kiáltotta a fiatalember, felemelve a pianínóra helyezett poharát.

– Menj az ostoba vicceiddel! – A testes vendég, aki egyébként apja volt a fiatalembernek, félbehagyta a kortyolgatást, éppen mikor legjobban ízlett volna. – Manapság hamar eljut az ember odáig, hogy a saját gyereke fölényeskedik vele… – Hirtelen olyan hangon szólt, amely éppen nem illik a háztűznézőbe jött apához. – Megátalkodott és ostoba dolog viccet csinálni az öregek gondjaiból. Elteltél boldogsággal, és mit törődsz te mindezekkel. Szamár!

– No, hagyd, papa – csitította a felesége. – Eh, ha még csak a szőlőről volna szó, hagyján, legfeljebb nem isztok. De rettenetes, ami a falun van. A krumpli ott rothad a sárban, a kukoricát csak a varjak szedik. A cukorgyáraknak le kell állni, mert nincs, aki behordja a répát.

– „És jövének vala keselyűk, mint a fekete felhő, és éles karmú sárkányok, hogy kikaparják az éledő magot a földből."

Ezt megint a fiatalember mondta, paposán zengedeztetvén a hangját, mintha szószékről beszélne, a lány pedig hallhatóan kuncogott hozzá.

– Ó, ezeknek már semmi sem szent – sóhajtott fel most a vőlegény anyja. De mielőtt a haragos apa gorombasággal sújthatott volna le az ünneprontó fiára, a háziasszony átvette a szót:

– Nincs tojás, még tojás sincs. A takarítónőmet elküldtem a falujába, hogy szerezzen vagy száz darabot, legalább egy-két kacsát vagy libát, mert arra nem is számítok, hogy disznót tudok venni, és nyakunkon a karácsony.

Úgy elsötétült már a szoba, hogy csak a cigaretta himbálózását lehetett látni, amint a háziasszony beszéd közben kihátrált a szobából. A hangja távolodott, az utolsó szavai már a hallból hangzottak. Később ajtók muzsikálása hallatszott, aztán a víz zúdulása az illemhelyen.

A fiatalember nem kötekedett tovább. Persze nem láthatta senki, hogy a lány megszorította a kezét.

– Hallgass, édes – suttogta –, azt akarom, hogy hallgass, és fogd a kezem.

A sajt és az alma még ott volt a vendégasszony tányérján. Most a homályban kitapogatta, formás szeleteket vágott az almából is, a sajtból is, és felváltva, hol a saját, hol a férje szájába rakosgatta. A férj nem átallott rágcsálás közben beszélni.

– A holdat keresni meg más égitesteket, azt értik, de röhögök, mert a holdon csak szikla van és hamu… Kő, tűz és hamu lesz a többi égitesten is, és nem Kánaán! De nem ám!

Ezen jóízűen nevettek. Visszajött a háziasszony, és két valami csillogó volt a kezében.

– Zöldmandula-befőtt rumban. Ismeritek ezt? Rumban… majd meglátjátok. Most még nem bontom fel, csak ha felgyújtottuk a villanyt. Egyelőre jó így, ugye?…

– Ami ezeket a mesterséges bolygókat illeti – jegyezte meg a házigazda –, az amerikaiakat teljességgel megértem. Azoknak arra kell az ilyesmi, hogy radar, televízió és fényképezés segítségével kémkedjenek róla. Egyszóval ők tudják, miért van a nagy erőfeszítés, de ezek, ezek csak azon vannak, hogy repdeshessenek a csillagok között. Az Istent keresik vagy micsodát. Valami eszeveszett idealizmus ez, öregem, s még azt mondják, materialisták. Nyakukon az amerikaiak, és ezek a csillagokban járnak. Hát szólj hozzá!

A szoba sarkából most egyenletes, finom horkolás hallatszott.

– A nagymama szundít – súgta a lány a vőlegényének. – Ő megteheti. Nemrég vettük neki a bizományi áruházban azt a hintaszéket, éppen az ilyen délutáni szundikálás céljára. Én is legszívesebben elszundítanék. Ugye szeretsz? – tette hozzá. – Gyere, hadd bújjak a szívedre, hiszen már senki sem lát. Mindjárt fázom, ha a papáék politizálni kezdenek. Ez olyan dermesztő tud lenni. Szeretsz?…

– Szívecském! Egyetek abból a kis sóskártyából, azért hagytam itt, hogy valamit rágcsálhassunk – mondta a háziasszony –, mindjárt felgyújtjuk a villanyt, aztán jöhet a rumos mandula. Csak addig várunk, míg a nagymama szunyókál… Szóval, azt akartam mondani a takarítónőmmel kapcsolatban…

– Igaz is ám – szólt a másik asszony –, hozott valamit?

– Hogyne, hogyne, tojást bőségesen és két kacsát, olyat, mint a tearózsa. Hiszen abból ettetek. De ami falun van, az kétségbeejtő. A malacnak nincs ára. Jóformán ingyen vesztegetik, mert nincs mivel etetni. Ej, istenem, én faluról származom, én tudom csak átérezni igazán a parasztok fájdalmát. Szegény jó nagyapám azt szokta mondani, hogy ha a munkások kötekednek a gyárosokkal, az semmi, az csak hecc, de ha a mi kedves parasztjainkat haragítjuk magunkra, az a vég, az a megsemmisülés, az az utolsó ítélet. És most itt van…

Ekkor az utcán felgyúlt a neonfény, és a komisz véletlen folytán egy nyaláb kékeslila sugár a kissé félrevont csipkefüggöny mellett pontosan odavetődött a pianínó sarkához, ahol a fiatalok indaként kapaszkodtak egymásba, és mohón csókolóztak. Eközben lehunyták a szemüket, a bőrükön pedig nem érezhették a hideg fényt.

– Lányom! Azonnal gyújtsd fel a villanyt!

A lány hirtelen kivonta magát a vőlegénye karjából, és a fényben találva magát, ijedten kapott az összekócolt hajához.

– Mindjárt, papa. Igen… azonnal felgyújtom. – És míg ezt mondta, háromszor vett lélegzetet, mint aki a hatodik emeletre szaladt fel egy iramban.

– Még ne – szólt közbe váratlanul a nagymama –, várjatok, amíg elmondom az álmom. Úristen, mennyit aludhattam! Igaz, Freud szerint az ébredés egyetlen pillanatában egy egész regényre valót lehet összeálmodni. Egyszóval rémes volt. Azt álmodtam, hogy ti négyen, akik most itt az asztalnál ültök, felzabáltatok mindent a Földön.

Kényszeredetten nevetett mindenki, csak a fiatalok hallgattak boldogan, hogy elterelődött róluk a figyelem. Ügyesen kicsúsztak a fényből. Természetesen arra hiába vártak volna, hogy a fény csúszik el róluk, a neoncső sem nap, sem hold, és nem mozdul arról a helyről, ahova az ember odahelyezte.

– De úgy értem ám – folytatta a nagymama –, hogy valóban mindent megettetek. Állatot, növényt. Madarakat, emlősöket, csúszómászókat. Még a fatörzseket is, a lehullott lombot, a száraz fát. Szóval minden szerves anyagot felzabáltatok. Elkezdtétek az Antarktiszon, és szépen haladtatok felfelé az Északi-sarkig. Olyan maradt utánatok a Föld, olyan kiégett és puszta, mint a Hold másik fele.

– Mi az, hogy másik fele? – vágott közbe idegesen a vendég. – A Hold egyik fele olyan, mint a másik.

– Mit tudom én? Mostanában mindig a másik feléről beszélnek. Bizonyára azért álmodtam így. Egyébként, kérem, ne szakítson félbe, mert még az hozzátartozik, hogy énekeltek is közben. Valahogy így… várjon csak…

Addig eszünk,

Amíg leszünk…

Ha meghaltunk, de jó lesz,

A Föld üres golyó lesz!

– Igen, ezt énekeltétek, és ezek a szegény fiatalok ott csókolóztak valahol az Egyenlítő környékén, és mellettük hamu és kiégett kráterek, mint a Hold másik felén.

Rövid csend következett erre a furcsa vallomásra, aztán teljesen váratlanul a szőke menyasszony csengő hangon, ám kissé idegesen felkacagott.

– No, ti összeilletek – fortyant fel most a leány apja –, a vőlegényed az imént a tőkékkel, te meg ezzel az értelmetlen kacarászással. Isten bizony, olyanok ezek… Eh!…

Poharak csengtek ismét, kívülről pedig valami nagy teherautó zökkenése hallatszott. Az ilyen hang vasárnap szokatlan a városi utcán.

– Mondtam már, hogy gyújts villanyt, te lány!

– Pszt! – szólt most a háziasszony – alighanem megjött a gyerek… Szegény angyalom! Hajnalban kellett ébresztenem. Majd a szívem szakadt meg. Nem elég neki egész héten az iskola. Hát ide jutottunk. A diákoknak kell felszedni a répát a parasztok helyett. Volt ez valaha? Aztán mi lesz ebből? Felét bent hagyják a sárban.

Felpattant az ajtó, s a csillár minden lámpája abban a pillanatban felgyúlt. Belépett a fiú. Hatalmas termetű, vállas legény. Csizmája térdig sár, és sáros volt még a viharkabátja meg a sapkája is. De az ünneplőbe öltözött lány nem törődött ezzel, valósággal repült hozzá, a nyakába ugrott.

– Csakhogy megjöttél! Úgy vártunk! Anyu elővette a rumos mandulát.

– Szűz Máriám! Csupa sár leszel te is. Ezek mind megőrültek! Te pedig miért nem a fürdőszobába mégy elébb?

– Micsoda nap volt, mamám! Valóságos répahegyeket szedtünk, és akkorák voltak köztük, mint a combom. – Két kezével átfogta a combját, úgy mutatta. – A parasztok is azt mondták, ekkora répákat nem láttak soha.

– Öltözz át, fiam, hozom az ebédet – az asszony most már könyörgött.

– Ebéd? Olyan gulyást ettünk, hogy hét nyelven beszélt. Házi paprikával. Az adja csak a zamatát. És friss disznóhúsból. Reggel még röfögtek azok a kocák.

– Nézz a tükörbe, ostoba kölyök! Hogy állsz itt a vendégek előtt – kiáltott keményen az apa –, no eredj, eredj!…

A fiú szót fogadott és távozott.

A fürdőszobában felzúgtak a csapok, és a ház visszhangzott egy ismerős induló dallamaitól: Tramm… tramm… tratratra… traa… tra Pamm… pamm… pappá… pááá!

A TIZENHARMADIK SZŰZ

A házat, amelyben a szőlőgazdaság legényszállását elhelyezték, valamikor egy híres püspök építtette. Ennek a püspöknek a nevéhez sok nemes cselekedet és jó néhány jelentős létesítmény fűződött. De itt elsősorban a kereszt miatt tartják emlékezetben, melyet több mint száz évvel ezelőtt építtetett a hegy tetejére. Főképpen a hatalmas terméskövek felvontatásának a körülményeit emlegetik, melyekből a hétölnyi magas kereszt épült. Hat pár ökör húzta a szekeret. Nem akármilyen állatok voltak ezek, a püspök legtávolabbi birtokain is válogatták, hogy a fogat tizenkét egyforma hamuszürke magyar ökörből álljon. A püspök úgy rendelkezett, hogy minden ökör oldalán egy fehérruhás szűz haladjon. Mivel május volt, a püspök ahhoz is ragaszkodott, hogy az ökröket akácvirággal ékesítsék, a lányok pedig liliomot tartsanak a kezükben. A liliom szimbolikus jelentősége szigorú válogatást parancsolt, a jószágigazgató nem bízott a pórlányokban, inkább a püspökség előkelő családjaihoz fordult tiszteletteljes kérésével, hogy küldjék el lányaikat az ünnepségre. E családok között pedig valóságos versengés indult meg, nem tizenkettő, hanem tizenhárom lány gyűlt össze. A rendezőség nem akart senkit megsérteni, inkább a csálés oldalon hét liliomos szüzet helyeztek el, gondolván, hogy a nagy sokaságban a püspök nem is figyel fel ilyen csekélységre. Erre nem is került sor, mert az egyik lányka, aki városias nevelésben részesült, nem ismerte eléggé a természet titkait. Valamiféle bogyót evett útközben, melynek a színe megtetszett neki. Nem sokkal később erős hascsikarást kapott, a következő percben pedig nagy kínszenvedéstől szorongattatva, szégyentől gyötörve kénytelen volt futásnak eredni az erdő sűrűje felé.

Nem tartozik szorosan történetünkhöz, de meghatározta annak a háznak egykori szellemét, amelyet legényszállásnak használtak fel, hogy az előtér bolthajtásos mennyezetén, angyalok egy seregének kiemelt alakjaként, ott volt ennek a lánynak a képe. Művészi értékük nem volt e freskóknak, csak egy jó igyekezetű szobafestő akart hízelegni a püspöknek azzal, hogy kedvenc présházát az életének emlékeivel díszítette. A püspököt ugyanis sokat foglalkoztatta ennek a leánynak a sorsa, aki nagy szégyenében elébb emberkerülő, később apáca lett. Mégpedig nagyon kegyes életű apáca. A zárdában is csodás vagy legalábbis csodával határos dolgok történtek vele. Ilyenek voltak korai halálának körülményei is. De mindezek nem tartoznak a történetünkhöz, csak annyiban, hogy a püspök élete alkonyán e nő boldoggá avatásának az ügyén kezdett fáradozni. Ezt a tervet azonban csírájában megfojtotta bizonyos irigy rokonok rágalma, akik szerint a kereszt felvontatásakor történt megaláztatás nem isten kegyelme, hanem büntetése volt, mert hogy nem volt helye a liliomos lányok között.

Az ilyenféle esett és esetlen angyalkákat megkímélték a ház kegyeletes tatarozói is, akik legényszállássá alakították át. Sőt a kései méltatlan lakók között akadt egy olyan is, aki szappanos vízzel megtisztította arcocskájukat az évek során rárakódott cigarettafüsttől. Mert a püspöki présház régi szelleméhez nem méltó, zabolátlan legények között élt egy szent ember is, aki negyvenhárom éves korában ellenállhatatlan belső sugallatra hallgatva elhagyta a népes családját, szavai szerint azért, hogy lelkét szabaddá tegye. Kiválasztott embereknél ez jó néhányszor előfordult már a világ minden részén, és őt, Izsák Ferencet ezek közé kell számítanom, hisz semmi esetre sem sorolhatom azokhoz, akiket hanyagság, rossz hajlam, kéj és kaland űzése juttat ilyen elhatározásra, gyalázatos cselekedetre, mert az ilyen embereknél ez valóban gyalázatos cselekedetnek nevezhető. Otthagyni a szerencsétlen asszonyt egy csomó neveletlen gyerekkel.

Volt az épületben egy csúcsíves ablakkal megvilágított, szűk kis helyiség, amelyet állítólag a püspök házi kápolnának használt. Egyesek szerint annak idején fel is szentelték. Izsák Ferenc ebbe a kamrácskába szorította be az ágyát, és hosszú téli estéken, de néha egész éjszakákon át dolgozott itt nagy művén. Emellett nagyon rendesen, tisztességesen élt. Természetesen nagyon szerény körülmények között is, mivel a fizetése java részét lefogták tartásdíj fejében. A megítélt összeg ellen egy szó kifogása sem volt, sőt a házat a körülötte levő kis szőlővel együtt a felesége nevére íratta úgy, hogy még a százalékolást is magára vállalta. Egyszóval be akarta bizonyítani, hogy a lelke szabaddá tételén kívül nem óhajt semmi előnyt magának. Ezzel szemben mégis, a szó polgári értelmében is sokkal jobban élt, mint elébb. Igaz, hogy akkor ivott is, most pedig nem, és itt nem sokra becsülik az olyan ember életét, aki még egy-két pohár bort sem mer inni. Ő nem ivott, de szorgalmasan dolgozott, a ház oldalánál egy kótert is eszkábált magának, amelyben tyúkokat tartott, és megetette velük a legények által elhajigált kenyérdarabokat. A tyúkok tojtak, a tojást értékesítette, s így már az első évben tudott vásárolni magának egy zöld öltönyt és egy vadászkalapot, olyat, amilyenre fiatal kora óta hiába áhítozott. Az idén tavasszal pedig félárú jeggyel elutazott az Ipari Vásárra, sőt ott részt vett egy körrepülésben a főváros felett. Bár a repülőgépen annyira felkeveredett a gyomra, hogy szédülés fogta el, sőt néhány pillanatra valóságos ájulás is, és betegen tért haza a kirándulásról, ez a légi utazás mégis jelentős eseménye volt új életének.

A mű a kánikula legfülledtebb éjszakáján készült el, egyben ez volt talán a nyár legrövidebb éjszakája. A szőlőmunkák legsürgetőbb ideje volt ez, de Izsák még ezeken a kurta éjszakákon is folytatta mesterkedését, és annak a legfülledtebb éjszakának a közepén végre ott állt a kész mű.

Ha meg akarnám nevezni, azt mondhatnám, virágállvány volt. De ezzel nem mondtam semmit. Virágállványt már sokat készítettek, fából, kovácsolt vasból, hántolt vesszőből, de ilyet nem készítettek még, mióta a világ világ. Már maga a váz, amely faragott szőlőkaróból, elhajított abroncsdarabokból készült, bizarr vonalaival emberalakot ábrázolt, mely négy karja közül eggyel adakozik, másikkal könyörög, harmadikkal simogat, negyedikkel fenyeget. Az alkotó persze tudta, hogy ezt a tartalmat nem ismeri fel majd mindenki, erre nem is tartott számot, de arra igen, hogy a kész műben mindenki felismerje majd a kedve szerint való szépet. Az igazi nagy munka csak ezután kezdődött. Izsák szert tett valahol különféle színű műanyaggal bevont, nagyon vékony villanydrótokra. És ezekkel fonta be az állványt közel két évig tartó szívós, aprólékos, finom munkával. Bányászok, akik az ilyen piros, kék, sárga, zöld, fehér, lila színű drótokat a robbantásnál használják, szoktak foglalkozni azzal, hogy picike konyakosüvegeket fonnak körül ezekkel a drótokkal. Azt mondják, egy kétdecis, zsebbe való, lapos üveg befonása is igen nagy türelmet, szakértelmet, művészi készséget és kitartást igényel. El lehet képzelni Izsák rettentő nagy munkáját, aki egy ilyen kis palack felületének több százszorosát fonta be, éspedig nem is akárhogyan.

Az állvány alsó részén még egyházias képek és jelképek voltak. Úgymint kereszt, tövises szív, hal, négy tornyú katedrális, kehely. Feljebb azonban búzakalász, aztán sarló–kalapács, még feljebb repülőgépek, a hold és a nap és feléjük repdeső űrhajók.

Mikor készen volt, azt mondta magában, hogy ez az alkotás az új korszak küszöbét ábrázolja. Azért írom ezekkel a szavakkal, mert az új korszak küszöbéről ő maga beszélt állandóan az utóbbi időben. Az igazság azonban az, hogy Izsák lelki fejlődése spontán jutott kifejezésre az alkotás éveiben. A lelke szabaddá tételét ugyanis még bibliai példákon felbuzdulva határozta el, az utóbbi évek eseményei azonban olyan mély hatást gyakoroltak rá, hogy azóta az élet értelmét egészen másban látta. Egyébként is a szabaddá vált lélek mindenféle meglepetésekkel szolgált, és még inkább a szabaddá vált szív.

Külön érdekessége volt az állványnak, hogy a közepébe Izsák elhelyezte a saját fényképét is üveg alá, olyanféleképpen, ahogyan néha sírkövekbe vésnek bele ovális fényképeket, s üveglappal fedik le. Arra a karra pedig, amely a simogatást jelképezte, szokatlan női nevet font piros huzalból: Paula. Ha valaki láthatta volna ezeket a betűket, megsejthette volna azt, ami bekövetkezik, mert Paula csak egyetlenegy volt a környéken, de az utolsó hónapokban Izsák nem engedett senkit a szobájába. Még a legényszállás öreg gondozónőjét sem, mikor az bizonyos fehér port akart ott elszórni féregirtás végett. Igaz, hogy erre nem is volt szükség, hiszen Izsák a legrendesebb, legtisztább lakója volt a háznak.

Mikor Izsák szabaddá vált szívében feltámadt az az érzés, és elhatározta, hogy művét Paulának szenteli, kikereste nevét a naptárban. Ez a