Álom a színházról

MÁNDY IVÁN

ÁLOM A SZÍNHÁZRÓL

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Palatinus, 2005

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-912-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Mándy Iván jogutódja

(A PREMIER ESTÉJE)

– Mikor kezdünk?

Kint álltunk a sötét utcán a rendezővel.

A járda nedvesen csillogott. A járda és a kirakatüvegek csillogása a könnyű, tavaszi esőben.

A színház épületét nem világították ki. Oldalt, a kapu mellett, fényképek az üveg mögött. Jelenetek a bemutatott darabokból. Rövidesen az én darabomról is ott lesz néhány kép. Csak hát előbb még ez az este. A premier estéje.

– Premier!

Felnevettem. Olyan furcsán hangzott.

A rendező nem nevetett. Alacsony, nagy fejű férfi. Olyan szomorúság a tekintetében. Vagy inkább űzöttség. Riadtan rebbent a tekintete.

– Még várnunk kell.

Fázósan összehúzta magát.

Taxi húzott el a színház előtt. Utána még egy. A közönség… hiszen már itt vannak! De a két kocsi zajtalanul bekanyarodott egy mellékutcába.

– A lapok is hírül adták.

– Mit adtak hírül a lapok? – Most már egészen eltűnt a kabátjában.

– Hogy ma lesz a bemutató.

– Igen, igen. – A feje előrecsuklott. – Ma este. – Hirtelen fölnézett. Gyors, éles pillantás. – Ez benne volt a lapokban?

– Miért kérded, Béla? Magad is tudod.

– Persze… magam is tudom.

Egy darabig hallgattunk.

Mindjárt kigyulladnak a fények. Hiszen most már gyülekezik a közönség. Bent vannak az előcsarnokban. A pénztár előtt. Csak odabent még nem gyújtották fel a villanyt. Még nem gyulladtak ki a csillárok.

– Nem kéne bemennünk?

– Hová? – Megint az a riadt tekintet.

– Hát talán mégis oda. – A színház felé mutattam.

A színház épületét elnyelte a sötétség.

– Miért idegeskedsz? Hiszen itt vagyok melletted.

– Persze hogy mellettem vagy. (Miért mondja ezt? Mit akar ezzel?)

Ő pedig valahonnan a kabátja mélyéből:

– A színészeket meg kell várnunk.

– A színészeket? – Elakadtam. Egyszerűen elnémultam. – Hát ők még nincsenek itt?

Béla a fejét ingatta. Megragadta a karomat.

– Tudod, annyi a kötelezettségük!

Erre már csakugyan elnémultam. Ő meg, mintha nem is engedne szóhoz jutni.

– Mindent a nyakukba sóznak! A legkülönfélébb feladatokat. Egy színész nem mondhat nemet. Az egyszerűen lehetetlen. De azért időben itt lesznek.

– Időben!

– Megígérték. Határozott ígéretet tettek. Állják a szavukat, elhiheted. Ismerem őket. Felelek értük.

Zászló a színház épületén. Egy emeleti ablakból lógott ki a fekete zászló.

– Meghalt valaki?

– Látod, még ez is! – Nem nézett fel a zászlóra. – És éppen egy olyan valaki, akire annyira számítottunk.

Néztem a zászlót, és majdnem kimondtam a nevet.

Annak a bizonyos valakinek a nevét. De a rendező intett a fejével, hogy ne, ne! Váratlanul felragyogott.

– Itt vannak!

Gyors, surranó lépések, halk köszönések.

– Béla!

– Szervusz, Béla!

– Csókolom, Béluska!

Férfiak és nők ázott kis csapatja. Valahol útközben elkapta őket az eső.

Egy felháborodott női hang.

– És még csak át se öltöztek!

Bundás, szőke nő állt mellettem. A színészek felé intett. – Átjönnek egy másik színházból, és még csak annyi fáradságot sem vesznek, hogy…

Csakugyan. Valamilyen mellvért az egyik fiatal színészen. Egy másikon meg ódivatú, prémes bunda. Fonnyadt koszorú a színésznő fején. Egy idősebb színésznő pedig kereplőt tartott a kezében. Csüggedten rázogatta, de az semmiféle hangot nem adott. Egy pillanatig úgy álltak a sötét járdán. Eltűntek egy kis utcában, a színház mellett.

A szőke nő, ha lehet, még dühösebben. – Nem is ajánlom, hogy a főbejáraton közlekedjenek!

Néhányan összeverődtek a színház előtt. A közönség! Az én közönségem!

Kis csoportok suttogva tárgyaltak valamit. Egy bajuszos férfi felém intett. De mindjárt hátat is fordított.

A bundás nő szikrázott a dühtől.

– Még átöltözhetnek – mondtam. – Náluk gyorsan megy az ilyesmi.

Elképedve nézett rám.

Nevetés a csoportok felől. Halk, gúnyos nevetés visszhangzott a sötét utcán.

– De miért? Hiszen mindenki tudja, hogy a színészek…

A bundás nő eltűnt.

A csoportok felbomlottak. Néhányan valósággal átmenekültek a túlsó oldalra. Két férfi az összekulcsolt tenyerére ültetett egy idős hölgyet. Úgy rohantak át vele a kocsiúton. Közben még mindig az a halk, gúnyos nevetés.

Egyszerre csönd.

Előrehajoltam. Mintha én is át akarnék szaladni a másik oldalra. De aztán csak belekiabáltam az utcába.

– Várjanak! Mindjárt kezdődik! Miért nem várnak? Béla, mondd meg nekik, hogy…

Béla is eltűnt. Egyszerűen eltűnt. Csakhogy én nem hagytam annyiban a dolgot. Benéztem egy kapualjba.

– Azt hiszed, nem tudom, hogy itt vagy?

Bementem az udvarba. Égő szemű macska futott el mellettem. Egy lány árnya a gangon.

– Ugorj le sörért! – hallatszott az egyik lakásból. – Szedd a lábad!

Visszaszaladtam a színházhoz.

Onnan fentről eltűnt a zászló. Valaki közben levette.

Csak néztem fölfelé.

Az előbb még ott lebegett a fekete zászló, most meg már… De hiszen akkor él! És miért nem szabad kimondani a nevét? Ki tilthatja meg?!

Megpillantottam Bélát.

Az omladozó fal repedésében kuporgott. Kissé oldalt dűlt a málladozó tégladarabok között. A könyöke megrándult. A könyöke dolgozni kezdett. Alagutat fúrt magának. Belefúrta magát az üregbe.

– Béla!

Benyúltam a repedésbe. Törmelékek között kaparásztam. Egy pillanatra mintha megfogtam volna egy kabátgombot. Mintha kihúztam volna egy cipőpertlit.

Nem, semmi. Csak a törmelékek.

(FÜRDŐSZOBA)

Egy darabig az előszoba előtt ácsorogtam. A kivilágított ajtót néztem. Együtt a társaság. Már várnak rám.

Benyitottam.

Kabátok fogadtak. Kabátok a fogason. Férfi- és női kabátok. Esőköpeny. Ballon. Fekete-szürke kockás gyerekkabát. Egy kislányé lehet. Hogy be van gyűrve az ujja! Nagyon siethetett, amikor levetette. Akárcsak a többiek. Félig begyűrt zsebek, ujjak. Sál a földön. Ezzel a kalappal meg talán futballoztak.

Fölvettem a kalapot, leporoltam. A sálat földobtam a fogasra. Visszahullott, lusta, rosszindulatú lebegéssel. Újra földobtam. (Miféle mutatvány ez? Hányszor ismételjem?)

Kisimítgattam a kabátzsebeket. Visszahúztam a begyűrt uj-jakat.

Abbahagytam az egészet.

Na nem, ez mégiscsak túlzás! Azért talán mégse nekem kell rendben tartani a kabátokat! Mégse én vagyok a ruhatáros. Vagy valaki rám bízta a ruhatárat?

A fürdőszoba ajtaja félig nyitva.

A kád szélén ültek, szorosan egymás mellett. Szinte összepréselve. Egy piros ruhás nő, ölében a kislányával. Ősz férfi távoli, rózsás mosollyal. Nénike kendőben. Egy fiatal lány az ajtónak támaszkodott. Figyelmesen néztek egy láthatatlan színpad felé. Álmodó suttogás, mintha valami váratlan dolog történt volna. Valami különösen meglepő. A lány, az ajtó mellett, tapsra emelte a kezét. De nem tapsolt.

Közelebb mentem. Olyan ingerültség kapott el.

Hát igen! Elkezdik az előadást, és engem még csak nem is értesítenek! Meghívó vagy ilyesmi? Úgy, kérem! Szépen vagyunk, mondhatom. Még csak meghívót sem kapok a darabom bemutatójára!

Megálltam a fürdő előtt.

– Talán beengednének?!

Meg se hallották. Feszült figyelem az arcokon, ahogy nézték az előadást.

– Elképzelhetetlen, hogy beengedjenek?!

Meglöktem a lány vállát. Megtaszítottam. Csörömpölés onnan elölről. A szappantartó belecsúszott a kádba.

Előrefurakodtam.

– Igazán nem akarok zavarni, de mégis a darabom!

Rosszalló pisszegés. – Elképesztő! – mondta valaki. – Egyszerűen elképesztő!

Még mindig nem fordultak felém. Abban már nem is reménykedtem, hogy ülőhelyet kapok, de azért talán…

Előttem egy törülköző.