A második leány: A Simeon család II.

TATAY SÁNDOR

A MÁSODIK LEÁNY

A Simeon család II.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1977

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-650-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

ELADÓ LÁNYOK

A kutya kétségbeesetten ugatta az új kaput. A gyalulatlanul, kócosan feketére mázolt deszkákról még mindig éktelen kátrányszag áradt. A kutya ettől is szűkölt, és a rázúduló szűnni nem akaró harangszótól is. Szeretett volna az udvaron a sűrű bokrok közé bújni, szerette volna fejét a korhadt kútágas borostyánlábai alá dugni, hogy ne érezze a tűrhetetlen szagot, és ne hallja a három harang zagyva kalapálását. Hiába, a néhány ölnyi fekete felület mozdulatlan, részvétlen állt előtte. Nem volt, aki kaput nyisson. Keserű ugatása lassankint egyhangú, fájdalmas vonítássá olvadt össze. Végül is hasa alá kapta a farkát, orrával elkezdte az utca porát túrni, amíg ismerős nyomra nem akadt, s akkor megnyúlt testtel loholt végig az Öreg utcán, arra, amerre az éneklő temetési menet az imént elhaladt. A kiskastély irányából még hallatszottak is a gyászos, elvékonyult hangok.

Mióta Viola az eszére emlékezett, a Simeon háznak nem volt kapuja. Két vaskos, faragott kőoszlop őrizte az egykori nehéz kapu emlékét erős vassarkokkal, fenn két emberfej nagyságú kőgolyóval. Őrt álltak mellettük a vén fenyők. Csak némely nyáron óvta a lányok virágait csellengő baromfiktól valami könnyű, rögtönzött, széthúzható kerítés.

Most, mikor kopottan leszállt a vonatról papirosba kötött könnyű csomagjával, örült a néptelen délutáni utcának. Alig várta, hogy beosonjon a sebhelyes oszlopok mellett. És hogy lehajtott fejét felemelte, szemközt találkozott a fekete kapuval, mely arcába verte az éktelen harangkongást. A kiskapu is zárva volt. A kiskapu az egyik oszlop mellett haszontalan állt akkor is, mikor e kátrányos deszkák helyén nem volt semmi. Az élősövény is hézagos volt akkor, most megsűrűsödtek a glediciabokrok, és három sor tüskésdrót vonult előttük. E tüskésdrótok láttán megborzongott. A bokrok hosszú tüskéi meg mint a szuronyok.

Sovány ujjával élesen kopogott a kiskapun is, az érdes fekete deszkán is, de hiába, kutya sem ugatott rá… Először jobbra indult, hogy a kocsmaudvaron át kerül be, de aztán meggondolta, megfordult, és besietett a másik oldalon levő parasztházba. Az a ház is csendes volt, csak egy vénasszony gubbasztott a folyosón. Ekkor szűnt meg a harangszó. Viola gyors és ütemes kopogást hallott. A vénasszony botja verte remegő keze alatt a folyosó kövezetét. Miként a botja, ugyanolyan sebesen járt fel-alá az álla. Mintha biztatott volna, mintha sürgetett volna valaki dolgozó cselédet, pedig mást nem, csak az idő múlását sürgethette.

– Jó napot, Örzse néni! – kiáltott rá Viola. A köszönése nagyon is kiáltásra sikerült, mert attól félt, elszorult torkán nem tud hangot kierőszakolni.

– Nem vagyok siket, lelkem, csak vak vagyok, majdnem vak… Hallom a hangjáról, hogy valamelyik kisasszony, csak nem látom, melyikük. No, jöjjön közelebb hát.

A szeme nem látszott vaksinak, inkább szúrós volt a tekintete, mint a tőr. Viola az ügyész számon kérő tekintetére emlékezett, aki tegnap a bűneit ráolvasta.

– Csak nem a Viola, szent egek, hát megkerült?… Na, lássa! Kellett magának a börtön?

– Nem börtön, Örzse néni, internáló tábor.

– Mindegy, annak is rácsa van…

– Főképp tüskésdrót – mondta szórakozottan és gyorsan, hogy mielőbb kérdezhessen. – De hát, Örzse néni, minek az a fekete kapu a házunkon?

– Az öreg méltósága akarta, Isten nyugosztolja. Azt mondta, hogy a csőcselék…

– Hát meghalt?

– Most temetik.

Violának csúnya lett az arca a hasztalan erőlködéstől, hogy könnye ne hulljon. Míg a sírás, mint áldott kéz el nem simította homlokát.

– Azért nincs hát senki a házban.

– Nincsen senki. Meg itt is csak magam vagyok. Annyi idős volt, mint én. Egy napon születtünk. Réges-régen feküdt bénán, de erősebb volt nálam. Azt hittem, túlél, de nem csoda, ennyi minden után. Az ősszel Amál nagysága halála, aztán meg az a gyalázat, ami magával történt. A télen már egyre hallgatagabb lett. Mondtam is neki, hogy nem éri meg a tavaszt. Megharagudott rám, és lám, igazam lett. Az a kapu az utolsó parancsa volt. A kommunizmus óta mindig emlegette a kaput meg a drótkerítést. A böjt elején azt mondta, ha húsvétra nem lesz kapu, nincs Isten az égben, és nincs gyermeki tisztelet az elaggott szülő iránt. Ezt mondta az áldott jó fiának. Hát itt van, a kapu meglett húsvétra, de ő már nincs. Nem is láthatta, csak a kalapácsok ütését hallotta. Jobb is talán, mert biztosan nem ilyen kátrányos fekete kaput gondolt. Parasztház elé való ez, nem ilyen helyre. De ennek is a maga édesapja jó szíve az oka. Előre odaadta a pénzt a patonai ácsnak, s itt hagyta a félig kész munkát. Még le kellett volna neki gyalulni, és befesteni. Kiölte ez a háború a tisztességet az emberekből, kisasszony, becstelenek lettek, a szavukat nem tartják. A kuka András kente be kátránnyal a gyalulatlan deszkát. Még most is érzem a szagát. A kerítésből is csak tüskésdrót lett. Mert elterjedt ez a tüskésdrót is a háború óta. Él, mint az irigység és a gyűlölet, mint a bojtorján a gazdátlan földben.

– No, csak menjen – mondta, s a föld újra kopogni kezdett a botja alatt. – Menjen, talán még föld felett találja a koporsót. – És mikor Viola el akart indulni, még utána szólt.

– Azt beszélik, maga férfiruhában járt a kommunizmus alatt. Igaz-e?

Viola megindult, nem az utca felé, hanem le a hosszú, keskeny udvaron. Tudta, hogy ha máshol nem, gyerekkori búvóhelyén, a patak medrében átszökhet a hátsó udvarba. Tavasz volt, és tavasszal a patak szélesen folydogált. Szélesen és simán, mert a szomszéd, aki megtért a fogságból, kiárkolta a medret, egyetlen kavics sem csobogtatta tiszta vizét. A meggyfák virágai fehérlettek tükrén, és kéklett az ég. Megszabadulván az öregasszony szúrós tekintetétől, Violának itt megnyugodott a szíve. A léckerítés szélső lábai benn álltak a vízben. Száraz lábbal nem lehetett átjutni, hacsaknem a kerítés tetején.

Leült arra a lapos kőre, melyre a mosott kendert szokta kirakni a szomszédasszony.

Mit visz

a sebes víz?

Lepke szárnyát,

szúnyog lábát,

egy leány kendőjét,

árva keszkenőjét…

Régi tavaszokon erre a dalra taposták összefogózva a patak vizét. Különösen futó eső után, ha meggyorsult a folyása, és játékosan dobálózni kezdett a gyökereken. Amire akkor soha nem gondolt, most végtelen mélabút talált a dallamban is, a szövegben is. Míg levetette a cipőjét, nem tudott szabadulni ettől a daltól. Mert egy percig sem gondolkodott azon, hogy megpróbáljon köveket dobálni a vízbe, és azokon átgázolni, hanem megfeledkezve börtönről-temetőről, míg gombolgatta a cipőjét, egy cseppet még dúdolta is ezt a nótát. Ilyen volt Viola.

Égő lábujjai kiszabadultak a cipőből, belelépett a hideg vízbe, s az elnémult patak; bokája körül most ismét énekelni kezdte a régi dallamot.

A kerítés mellett a Simeon ház udvarán is meggyfa állott, virágos ágai áthajoltak a patakon. Mikor Viola, kezében cipőjével és csomagjával kilépett az illatos ágak alól, az udvaron megrebbentek a tyúkok. De a következő pillanatban felborzolt szárnyakkal megálltak. Csend volt, mikor Viola felfelé haladt az udvaron, csak egy gyenge huppanás, a macska leugrott az ól tetejéről, és elnyújtott léptekkel követte. Bár betette maga után a lécajtót, mikor az első udvarra ért, a macska a kerítés tetején utána szökött ide is. Ezt a kerítést is gondosan helyrehozták. A ház egyébként sebhelyes volt. Annak már hírét vette Viola, hogy a timpanon leomlott egy átvonuló román hadoszlop robajára. A helyén maradt tátongó sebet régi deszkával és kátránypapírral takarták be. Pedig mindenekfelett ez a néhány oszlop – felette az elnyúlt háromszöggel – volt az, amiért a házat kastélynak nevezték, hacsak nem vesszük számba a vén, sötét fenyőket.

Az első udvar olyan volt, mintha hadak dúlták volna. A porban százféle lábnyom, a virágágyak letiporva, s ezt nem ellenséges hadak, hanem a halott számtalan tisztelői cselekedték, míg egy hosszú énekszóra s egy szentbeszédre összezsúfolódtak a tüskésdróton és a glediciabokrokon belül. A rozmarinbokor, melyet holtáig gyűlölt az elköltözött, kitörött tőben. Megnyomorodott Katalin tulipán- és jácintágya. Violának most, hogy Katalinra és kék locsolókannájára gondolt, könnyebb volt a sírás, mint az imént az öregasszony szeme előtt. Az udvar poros közepén állt, mely olyan volt, mint a kocsmaudvar nyári mulatság után. De látni vélte a Szent Mihály lovának négy lába nyomát a porban. Persze, látomás volt ez, csupán. Ha ott lettek volna is a nyomok, eltiporta azokat a koporsó után kivonulók tömege. A koszorúk után egy-egy élő- vagy művirágszirom maradt, s valami nehéz szag ült az esőt áhító fülledt udvaron. Mikor pedig az egyetlen nyitott ablakhoz ment, ami teljes hihetetlen volt tavasszal, krizantémillatot érzett onnan kiáradni.

Ez az ablak a betegszoba ablaka volt. Betegszoba. így hívták két évtizede, s azóta mindig volt lakója. Most üres lett. Viola csak hírből tudta, hogy egykor a nagyapa fegyverszobája volt ez. Néhány trófea ott függött még a betegágyak fölött. Vaddisznóagyarak, kifeszített farkasbőr Amália néni ágya előtt egy erdélyi vadászat emlékeképpen abból az időből, mikor Claire férjhez ment Csonka Lukácshoz. A szoba mennyezetén egy kicsi kerek lyuk volt, melyet valamikor parafával dugtak be, és bemeszelték, de felette a mész mindig kereken elvált. Az öreg Simeon elöltöltős puskája egyszer vigyázatlan elsült a fegyverszobában, akkor esett oda az a lyuk. Ugyanez a golyó szétroncsolta a ház utolsó gyertyás kandeláberét, s átfúrta a padláson az üres bölcsőt. Ezt az esetet azért emlegették, valahányszor új Simeon gyereket kezdtek ringatni. Kié lesz a kiürült szoba, míg nem kerül bele új elesett? Hajlékot lel tán benne a megtért tékozló?

Viola emlékezete óta a házat kívülről sohasem zárták be. Kulcsa nem volt a nagyajtónak, a zára bizonyára rég berozsdásodott, csak bévül volt a csikorgó, nehéz retesz. Ez a ház sohasem ürült ki teljesen, csak most. Az ajtó engedett kétujjnyit, amint lenyomta a kilincset. Benyúlt a kémlelő rácson, s a retesz ujjának egyetlen mozdulatára engedett. Kitárult egyszerre mind a két ajtó, az üvegajtót a szél tolta be előtte. A konyhát átalakították már nyárára hallnak, nyilván nem sokkal a temetés előtt, mert érezni lehetett még a friss mész illatát. A terem közepén ott állt a terebélyes empire íróasztal, melyre a Simeonokat fel szokták ravatalozni.

A fekete lepel nem volt már rajta. A fiókok helye üresen tátongott. Végigjárta a lakást, s az úgynevezett nappali szobában állapodott meg, hol hatalmas könyvszekrény, egy régi szalongarnitúra állt, s a nagy íróasztal helyén most csak az egymásra halmozott fiókok. Ide sütött be legjobban a nap, s a karcsú dívány puha helyet kínált. De nyugton ülni nem tudott egy percnél tovább. Az összerakott íróasztalfiókok közül a legfelsőben levelek duzzadtak. Ez volt az a jobb oldali mély fiók, amelyben az apa a családi leveleket összehalmozta. Oda ment, gondolván, hogy így még a család érkezése előtt hírt kap a közben lefolyt eseményekről. De úgy történt, hogy az első papírdarab, ami a kezébe került, a saját keserű emlékeit ébresztette. Simeon piszkozatot szokott készíteni még a család tagjainak írott levelekről is, felolvasta előbb a feleségének, gyakran a béna anyjának is, azután írta csak az ismert csontszínű miniszterpapírjára, melyből egy másik fiókban nagy tömeg feküdt hosszú évek óta. Még a háború előtti időkből maradt. Az apának ez a levele, melyet Viola lélegzetvisszafojtva olvasott végig, így szólt:

Nagyságos

dr. Brünner-Bényi Tibor m. kir. ügyész úrnak.

Mélyen tisztelt Ügyész úr, Kedves Barátom!

Nehéz szívvel vettem kezembe a tollat, mert meggyőződésem, hogy ennek a szomorú ügynek a lefolyását helyes dolog volna szabadjára engednem. Annál is inkább, kedves barátom, mert feltétlenül hiszek igazságszolgáltatásunk tökéletességében. Már amennyire a gyarló ember ilyenfajta tevékenysége tökéletes lehet. Mindenekfelett helyesnek kell tartanom az elmúlt évek politikai bűnöseinek példamutató felelősségre vonását. És szentül hiszem, mert fájdalmas volna nem hinnem, hogy hatóságainkat ebben a munkában a javító-, nevelőszándék vezeti, s nem akar többé a bosszúállással szerencsétlen, megnyomorított hazánkban ismét olajat önteni erre a félelmes, lappangó tűzre.

(Ez volt a bevezetés. Simeon leveleiben mindig megvolt a bevezetés, a tárgyalás és a befejezés, annak klasszikus módján, és erre tanította gyermekeit is. A levél a művelt ember lelkének tükre – emlékezett szavaira Viola –, olyan tükör, mely képét őrzi az enyészet után is. Úgy írjon hát levelet az egyszerű ember, mintha művet írna a halhatatlanságnak. Akkor is, ha csak utódai emlékezetében akar élni. Fontosabb hagyaték ez minden emberi javaknál. Hátra maradt sorai ne legyenek szertelen asszonyi fecsegések. Simeon József ritkán írt levelet, de amit borítékba tett, mindezek szem előtt tartásával írta.)

Fentiekből nyilvánvaló Ügyész úr előtt, hogy levelemet családunkat ért csapás, ha úgy tetszik, gyalázat, szerencsétlen Viola lányom esete miatt írom. Szerencsétlennek mondom, és nem bűnösnek, mert meg vagyok róla győződve, hogy lányom félrevezetés és hozzá még a hatóságok részéről is bizonyos tévedés áldozata. Mi is volt az ő társadalmunk ellen elkövetett vétke? Hadd rekonstruáljam ön előtt e sajnálatos eseményeket úgy, ahogy azok az én atyai szememmel nézve, egymásból következnek. Családunk – ami nem egyedülálló eset volt a háborús években –, meg kell vallanom, több elemi csapástól sújtva nehéz anyagi viszonyok közé került. Bele kellett egyeznem, hogy Viola lányom a tanítóképzőt elvégezvén, állást vállaljon. Ez a gondolat különben az én nevelési elveimnek meg is felelt. Sohasem akartam gyermekeimet egyéni képességeik kifejtésében akadályozni. Viola pedig erre a pályára határozottan hajlamot érzett. Képességének gyorsan bizonyságát is adta, mert azt az elhanyagolt bányatelepi iskolát, ahol történetesen állást kapott, már a tanév első felében felettes hatóságainak teljes megelégedésére szinte a csodával határos módon rendbe hozta; az addig, mondhatni, utcára vetett iskolakerülő gyerekek, mind tanulmányaikban, mind erkölcsiekben, sőt a vallásos nevelésben is rendkívül gyors előrehaladást mutattak. Erről egykorú írásbeli dokumentumok vannak kezemnél a bányavállalat igazgatóságától és a tanfelügyelőségtől is. Ismeretes dolog, annak idején a hírlapok is megírták, hogy ugyanezen a bányatelepen, 1918 legelején egy sajnálatos körülmények között lefolyt tüntetés volt. Ezt a felvonulást, amint azóta minden apró részletében értesültem róla, asszonyok kezdték, és egyszerűen pacifista tüntetésnek indult éppen akkor, amikor mindannyiunk előtt érthetetlen okból húzták-halasztották politikusaink az oroszokkal folytatott breszflitovszki béketárgyalásokat. Dobjon követ ezekre az elkeseredett egyénekre az, akiben abban az időben már nem élt olthatatlanul a békevágy. Nem volt talán senki, aki ezeknek a szerencsétlen asszonyoknak nyomorúságát, kínszenvedését jobban ismerte volna, mint az én lányom. Hiszen a gyermekek nap mint nap hírt vittek e szegényes háztartások gondjairól, mondhatni, mindig tudta, mit tesznek tűzhelyükre, és belelátott ételes fazekaikba. Nos, nem lehet csodálkozni, ha elkeseredésüknek e spontán megnyilatkozásában részt vett. Különösen nem csodálkozhatik az, aki ismeri Viola lányom heves temperamentumát, s gyermekkorától benne élő hajlamát az igazság keresésére.

Ez a tüntetés valamiféle végeláthatatlan sorban állásból indult el. Ha jól emlékszem, olajat árultak az egyik üzletben, s a lányom maga is ott állt egy kis kannácskával, mert ragaszkodott hozzá, hogy maga élelmezi magát, s a posta bizonytalansága miatt romlandó és törékeny Csomagot nem is mertünk küldeni neki. Ott volt, és a tömeghangulat magával ragadta. Az az ő temperamentumából természetesen következik, hogy az elsők között ment, és talán az is közrejátszott ebben, hogy az asszonyok az iránta érzett tiszteletből, nem kevésbé szeretetből is az élre engedték. De hogy ez bizonyos elhatározott tervből következett volna, vagy hogy ennek a spontán megmozdulásnak bárminemű köze lett volna előzetes kommunista konspirációhoz vagy egyéb megbélyegzett szocialista mozgalomhoz, azt határozottan tagadom. Az én lányomnak abban az időben ilyen dolgokról egyszerűen fogalma sem volt. Nem tehet ő róla, hogy a hazatérő bányászok csatlakoztak a tüntetéshez, hogy az félelmetes arányúvá duzzadt, megindulván a város felé, egyre nőtt, mint a lavina, s rövidesen a bolsevista Oroszország iránti szimpátia tüntetéssé változott, sőt a végén egyszerűen kommunista tüntetéssé. Mikor a csendőrség tüzelni kezdett, már az Internacionálét énekelték. Sajnos, idáig fajult a dolog, de ma is meggyőződésem, hogy nem volt ebben semmi tervszerűség, sem összeesküvők keze, hanem a dolgok természetes rendje szerint történt így. Hallgatni kellett volna, és szégyenkezni a megtörténtek felett, de az újságok világgá kürtölték, a hatóságok pedig bűnbakot kerestek a kiontott vér miatt. És meghurcolták az én szerencsétlen lányomat is. Ügyész úr némileg joggal gondolhatja most, hogy hisz én magam is ítéletet mondtam a lányom felett azzal, hogy attól a naptól fogra kitiltottam a házamból. Szomorú tény az, hogy így történt, de higgye meg, barátom, nem az iránta érzett harag vezetett, nem is az, hogy bűnösnek tartottam volna, de apai szívem végtelen fájdalmára meg kellett tennem a családom érdekében, hagyományaink becsüléséből éppúgy, mint többi gyermekem jövőjének szem előtt tartásából. De hogy milyen rettentő csapás volt számomra s mindannyiunk számára ez ártatlan gyermeket feláldozni a többiért, azt Ügyész úr, ki házunkban nemegyszer megfordult, bizonyára tudja. Átéltem Ábrahám minden kínját, ki áldozati oltárra tette magzatát. Ma már biztosan tudom, hogy ha nem kényszerülök erre a lépésre, leányom nem jutott volna ennyire ezen a kálvárián. Az már a periratokból is nyilván ismeretes Ön előtt, hogy ez eset után állásából elbocsátották, és később a kórháznál kapott valamilyen adminisztrációs munkakört. A kommunizmus alatt természetesen rehabilitálták, sőt azt hiszem, anélkül hogy ő erre törekedett volna, magasabb állást kapott. Az Ügyész úr a birtokában levő iratokból bizonyára pontosan tudja, mi volt a címe, én csak annyit tudok, hogy a megyénél az egészségi és népjóléti ügyeket intézte. Megvallom, csodálkozással tölt el, hogy ez a fiatal lány alkalmas volt ilyen munkakör betöltésére, s azóta sem tudok szabadulni a gondolattól, kedves barátom, hogy mi túlságosan lekicsinyeljük lánygyermekeink képességeit, az ilyenféle tisztségeknek pedig nagy feneket kerítünk.

Mi lehetett hát a bűne, amiért most törvény előtt áll? Nem cselekedett ő mást a rendelkezésére álló rövid idő alatt, mint küzdött a nehéz télről maradt spanyolnátha utolsó hullámaival és a tavaszt alig váró, az utolsó háborús télen végképp kiéhezett és éretlen gyümölcsökre rákapott gyermekek között feltörő vérhassal. Terrorfiúkkal járta a vidéket – mondják a vádlói, akik esetleg manapság hamis tanításra akarják jövőjüket megalapozni, hogy olybá tűnjenek fel, mintha nemzeti hagyományaink s a keresztény erkölcsik kizárólagos őrei lennének. Ne haragudjék, kedves barátom, hogy ilyen kemény szavakra fakadok, de az igazság szorgos keresése nélkül nem tudunk olyan állapotokat teremteni ebben a meggyötört országban, melyre Isten áldását adhatja, s a vak bosszúállásnak áldozatul eshet a jövőnk, melyet csak a kereszténység szellemében építhetnénk fel.

Befutotta környékünket híre a legfőbb vádnak, hogy férfiruhában száguldott valamilyen teherautón, és tölténytáskát viselt az oldalán. Fennen hangoztatják ezt olyanok, akiknek érdeke, hogy köztiszteletben álló családokat is kompromittáljanak ilyen vádakkal. Nos, az igazság ebből annyi, hogy egy alkalommal, viharos eső lévén, valóban egy tiszti esőköpenyben szállt le egy alkalmi katonai teherautóról, és bőrtáska függött a válláról. De mi volt ebben a táskában? Élő tanúi az ottani beteg és megmentett gyermekek szülei. Néhány üvegcse nehezen beszerezhető orvosság volt benne, s egy-két maroknyi kockacukor. Orvos és ápoló hiányában maga hordta házról házra, s maga csepegtette cukorra, maga adta a lázas gyermekek, szájába ezt a gyorsan ható orvosságot, melyet kiadni nem lehetett tudatlan emberek kezébe, mert használatával a legcsekélyebb visszaélés vagy vigyázatlanság szerencsétlenséget okozhatott…

A szoba mennyezetén árnyak jelentek meg, és halk beszéd hallatszott. A nap fénye is megtompult, ahogy ellepték az utcát a temetőből hazatérők. Viola nem folytathatta tovább a levélolvasást. Átugrotta a befejező szakaszt, mely bizonyára a humanizmushoz, a szabad élet alaptörvényeihez fellebbezett, s még egy pillantást vetett az üdvözletre:

Viszontszolgálatra mindig kész híve:

Simeon József

A levél alatt rövidke utóirat is volt.

P. S. Ne felejtse el, Barátom, hogy mához tíz napra Oculi vasárnapja lesz. Híven tavalyi megbeszélésünkhöz, az idén is örömömre szolgálna, ha együtt tölthetnénk a szalonkavadászat e hagyományos napját. A jelek szerint az idén bő zsákmányunk, eshet.

A levél néhány mondata hullámos vonallal alá volt húzva. Többek között az utóirat egy része is. Viola tudta, hogy a nagyanya megjegyzésének a nyomai ezek. Az utóirat hangját egészen bizonyosan túl szerénynek találta a beteg úriasszony, s az apának úgy kellett ezt megfogalmazni, hogy az a bizonyos Brünner-Bényi vegye megtiszteltetésnek, ha Simeon Józseffel vadászhat.

Ez azonban az öreg Simeonné utolsó intézkedései közé tartozott, úgy, mint a fekete kapu. A gyászruhás család most riadtan tért vissza temetéséről, mint a pásztor nélkül maradt nyáj. Viola kitekintett az ablakon, és látta, hogy a pap a házig kísérte a hazatért gyászolókat. Kijárt ez a Simeon családnak, de magának Simeon Józsefnek különösképpen, aki az egyházközség világi feje volt. A pap arca, ki még egyszer részvétét fejezte ki, megelégedett volt, nyilván a gyászszertartás tökéletessége miatt, de bizonyára mindenekfelett azért, hogy a sokat vergődött lélek fáradalmainak jutalmaképpen végül is az úrvacsora felvételével távozott az élők sorából.

Szapora kopogást hallott a visszhangos szobák padlóján. Elsőnek Pikk, a kutya rohant be a szalonba, boldog nyüszítéssel egyenest neki, két lábával valósággal odatapasztotta vállát a plüss díványhoz, nem tudta megakadályozni, hogy nedves orra a homlokát ne érje. Aztán örömében szinte megzavarodva fordult néhányat sebesen a lába előtt, majd állát lihegve a térdére támasztotta.

– Szentséges isten, boldogságos egek!

A fehér arcú Jolán rohant be, aki időközben a ház belső mindenesévé lett, és még jobban meggömbölyödött sok munkája ellenére. Szokása szerint féktelen jajveszékeléssel adott hangot örömének, majd fejbe ütvén a kutyát, maga omlott Viola elé, szorosan átölelte térdét.

A gyászolók Mátét engedték maguk előtt. Máté az elmúlt évek alatt elvégezte a teológiát, és a múlt nyáron pappá avatták. Most reverendában volt, és a reverendának járt ez a tisztelet. Lehajtott fővel jelent meg a nappali szoba ajtajában, s hogy feltekintett Violára, ha lehet, még jobban elsápadt. Mert arca úgyis fehér volt és sovány. Szakállt most nem viselt, csak gyér vörösesszőke bajusz omlott a felső ajkára. De színtelen arcáról nagy kék szeme olyan élénken ütött ki, mint fekete luter-kabátjáról a csipkés, azsúros hófehér mózestáblák.

Mögötte az egész család megtorpant néhány pillanatra. De aztán a gyermekek, mint a szélvész törtek be kétoldalt Máté mellett, ki ekkor már felemelte áldó mozdulattal a karját, s vézna alakját a reverenda bő ujja s gazdag berakásai tekintélyessé tették. Magukkal ragadták a nehéz fekete szövetet, valóban úgy, mint a viharos szél.

Valamivel később, mikor az apa homlokon akarta csókolni lányát, alig fért hozzá a rajta csüggő gyerekektől. A felnőttek is szeretettel ölelték magukhoz, sőt legtöbben könnyezve, de ebben már korántsem volt olyan túláradás, olyan féktelenség, mint a kutya, a szolgálólány és a gyermekek örömében. Mozdulataik magukon viselték a gyászos nap lassú méltóságát. Fájdalommal figyelte ezt a tizenkét éves Tamás, aki az öröm első percei után félrevonult a hideg kályha sarkához, s szorongott azért, hogy rossz szó ne érje megtért testvérét. Csak Irén, az anya volt olyan, mint mikor vakációra tértek haza gyermekei az iskolából. Az öröm akkor is könnyeket szokott csalni a szemébe. És Máté fogadta hivatásához illően azzal a megkülönböztetett szeretettel, amely a tékozló fiú példázata szerint a megkerült báránynak jár. Benedek bátya, az egykori hajóskapitány, éppúgy nem felelhetett ezért a szerencsétlenségért, mint az egész háborúért, amelyet elejétől fogva utált, a legelső naptól fogva, amikor pedig dalolt a falu, és lobogtak a pántlikák. De annyi bizonyos, hogy ebben a pillanatban meg tudta volna fojtani Vilmos császárt egy kanál vízben.

A nővérei félénken közeledtek hozzá. Még Klára is, pedig ő volt az, aki, bár a nagyanya életében nem léphette át a szülői ház küszöbét, felkutatta mindazokat az adatokat, melyeket Simeon József sorjában leírt az ügyészhez címzett levelében. Kézen vezetve a négyéves Júliát, szótlanul csókolta meg a húgát. Lassan lépett hozzá Katalin is, de aztán szép szőke feje valósággal rátapadt a vállára. Ott volt még akkor is, mikor Anna, a legkisebbik, megcsókolta a másik oldalról, anélkül hogy egyetlen csepp könnye hullott volna. Pedig a temetőben hangosan sírt, mikor a koporsót lebocsátották, szinte jajveszékelt, mintha a béna öregasszony halála mindennek a végét jelentette volna.

A csendes és jóságos Claire után egy ember lépett elő, akit Viola az első pillanatban nem ismert meg. Nem volt még éppen öreg, de haja, bajusza tiszta ősz. A megzöldült, itt-ott foltos ferencjóska lomposan lógott rajta. Nagy bajusza a szája két sarkára csüggött, bozontos szemöldöke eltakarta a felső pilláit. A bűnbánat és alázatosság képét megfesthették volna róla. Ez az ember is megölelte Violát.

– Isten hozott, szelíd gyermek – mondta. Szavajárása volt e két utolsó szó, így mondta: szelíd gyermek. Erről megismerhette volna sötétben is. Amália néni elhagyott férje volt, ki ennyire megőszült. A vadászat, a tarokk-kártya s a vörös bor bánatos szerelmese… A nagyanya halála után előtte is megnyílt a Simeon ház kapuja. Mintha erély többé nem lett volna a házban. Egyedül Anna volt olyan erős, hogy nem szólt hozzá. Mert szerinte az, hogy Amália néni feje fölött a tükörbe lőtt, annyi, mintha szíven lőtte volna, vagy még rosszabb annál. Hát rosszabb lett volna-e az ilyen halál az ötéves mozdulatlanságnál? Ebben nem mondtak ellent Annának a többiek, de azt a vádját, hogy most haszonlesésből jelent volna meg itt, mivel magához szedett emlékképpen Amália hagyatékából egy s más apró értéktárgyat, azt mindenki más tagadta. Annán kívül nem volt senkiben ennyi rosszhiszeműség. Sem az igazságnak ilyen makacs firtatása.

Annának jutott eszébe, még mielőtt bárki is kérdéseket tehetett volna Violának a történtekre vonatkozóan, hogy kivezesse ebből a szobából, ahova a részvétlátogatók bármely pillanatban betérhettek, és a nap méltóságához illő ruhát adjon rá. Azt is számba vette egy pillanat alatt, hogy Viola rendkívül lesoványodott, ha felvenne egyet a régi ruhái közül, szánalmas lenne benne, ami a család szégyenét még csak növelné. Ők ketten egyforma magasak voltak, csakhogy Viola mindig teltebb, Anna sovány, csontos. Elhatározta tüstént, hogy a saját ruháját adja rá, azt a sötétkéket, melyet az érettségire kapott.

Az öltöztetést azonban már a másik két lány végezte. Így történt, hogy e szeretettel és boldogsággal gazdag szertartás, ezen az estén, mely különben nagyszombat estje volt, másfajta ünnepet teremtett a házban. Irén és két lánya mintha elfelejtették volna a gyászt, boldog izgalommal suhantak ide-oda a szobákban. Szekrényajtók nyíltak muzsikálva, fiókok csosszantak itt is, ott is. Gőzölgő víz ringatózott a kezükben, könnyebb, nehezebb ruhadarabok lobbantak. Hol a nagy előszobában, hol a konyhában álltak össze susogni, vagy éppen annak a szobának az ajtója előtt, hol Violának tetőtől talpig le kellett mosdania, s felöltenie az elébe halmozott ruhadarabokat. Nem a sírba tételre, hanem azokra a napokra emlékeztetett ez, mikor egy-egy újszülött érkezett a Simeon házba.

Ezalatt a nappali szobában összeült a három testvér, Simeon József, Simeon Benedek és özvegy Csonka Lukácsné, Simeon Claire, hogy a hagyatéki ügyekkel kapcsolatban egy s más dolgot megtárgyaljanak. Negyediknek maguk közé engedték az elhalt Amália férjét, akit Muzsnainak hívtak, de a családban csak Muzsinak nevezték, a gyerekek Muzsi bácsinak. Természetesen nem a negyedik testvér jogán, hanem mint tanácsadót, mert Muzsnai nyugalmazott jegyző lévén, jártas volt az ilyen hagyatéki dolgokban.

A közjegyző még nagypénteken, vagyis a temetés előtt megjelent a házban, és felolvasta a végrendeletet. A megboldogult a birtok anyai részét is szabály szerint egyenlő arányban a három élő gyermekére hagyta, bár az okiratban, melyet az utód nélkül elhunyt Amália temetése után meg kellett újítani, megjegyezte eléggé maliciózus hangon, hogy hátralevő napjait aggodalom terheli, mert gyermekei egyéniségében nem lát bizonyítékot arra, hogy ezen a maradék birtokon meg tudnának kapaszkodni. Bár csak annyi haszna lenne, hogy a nagyszámú unokáknak, különösen a kisebb fiúgyerekeknek megfelelő nevelést nyújthassanak belőle. Kérte Claire-t és a gyermektelen Benedeket, hogy a birtok együtt tartásával legyenek segítségére ebben a nagy családdal megáldott Józsefnek.

Volt azonban a végrendeletben egy záradék, melyre senki nem számított, amely mindenkit ámulatba ejtett. Ez a záradék szó szerint így hangzott:

Azt a récsei határban… telekkönyvi szám alatt fekvő kereken húsz katasztrális hold erdőt, mely nem képezte családi örökségemet, hanem amelyet áruba bocsátott leánykori ékszereimből forrón szeretett, drága Amália lányomnak nászajándékképpen vásároltam, és amely annak utód nélküli elhalálozása után visszaszármazott rám, osztatlanul és maradéktalanul kedves unokámra, Simeon Annára hagyom. Először azért, mert mióta iskoláit elvégezte, Amália lányom és saját magam ápolásában olyan rendkívüli odaadást és önfeláldozást tanúsított, hogy ezért meg kell öt különböztetnem. (A felolvasáskor Irén ennél a mondatnál hangosan felzokogott.) Másodszor azért teszem ezt, mert benne a család hagyományaihoz való oly mértékű hűséget látok, olyan erélyt és olyan buzgalmat, hogy a majdan teljesen szétaprózódó birtok e különálló egységét bizonyára meg tudja őrizni, megbecsülni, és kellőképpen gyümölcsöztetni.

Valóban úgy volt, hogy Anna az utolsó időkben teljesen magára vállalta a betegek ápolását. Mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a nagyanya teljes bizalmát bírja. Az utolsó hónapokban, mikor a beteg kezei egyre nehezültek, már a leveleit is neki mondta tollba, s ez a helyzet kétségtelenül tekintélyt biztosított neki a családban. De erre azért senki nem számított, még maga Anna sem. Az első pillanatban élénk tiltakozással, szinte felháborodással fogadta. De aztán a közjegyző okos szavaira megnyugodott… Tartozott még ehhez a passzushoz néhány sor, ami aztán egyesekben, különösen Klárában élénk felháborodást keltett. De a vele történt dolgok miatt neki volt a legkevesebb szava ebben a családi gyülekezetben… E sorok így szóltak:

Ennek a birtokrésznek a gondozását pedig ezen unokám nagykorúságáig távoli, de annál inkább szeretett rokonomra, Karáth Elekre bízom. Akinek becsületessége, szaktudása és kitűnő gazdasági érzéke biztosíték számomra, hogy Anna nagykorúsága vagy házasságkötése napján kitűnő állapotban kapja kézhez ezt a hagyatékot.

Ez a Karáth Elek Claire férjén, a hősi halált halt Csonka Lukácson keresztül került sógorságba a családdal. Tizennyolc karácsonyán jelent meg Simeonéknál, mint erdélyi menekült, s jó néhány hónapig élvezte a ház vendégszeretetét. Itt húzódott meg a Tanácsköztársaság idején. Meg kell vallani, ezalatt nem terhére, inkább segítségére volt a családnak. Főképp anyagi vonatkozású dolgokban kitűnő tanácsokkal szolgált, s kritikus helyzetekben, mikor a család szinte tehetetlenné vált, ő remekül feltalálta magát. Hamar felismerte azt is, hogy ha befolyását tartósítani akarja, a nagyanya ágyánál kell strázsálnia. Foglalkozásra nézve erdész volt, s bizonyos, itt is fellelhető erdei füvekből kitűnő főzetet tudott készíteni a beteg asszony felfeküdt sebeire, s amit az orvos nem tudott elérni, ezekből teljesen kigyógyította. Azonkívül megtanította egy kellemes játékra, melyet a pókerkártyával egy kézzel lehetett játszani, vagyis nem kellett a kártyát legyező alakban tartani, amit a nagyanya béna kezével nem tudott volna, hanem három lefordított csomóból kellett szedegetni. Finnek volt köszönhető, hogy a beteg abban az időben nem nagyon izgatta magát a külvilág eseményeivel, hanem sokszor még álmatlan éjszakáin is a játék különböző fogásairól gondolkodott, s előfordult, hogy elégedetten felnevetett, mikor sikerült egy fondorlatos játéktervet kieszelni a következő napra.

A proletárdiktatúra bukása után a nagyanya felajánlotta, hogy összeköttetéseivel segítségére lesz az elhelyezkedésében. Karáth azonban, amivel a nagyanya tetszését és nagyrabecsülését végképpen elnyerte, kijelentette, hogy nem óhajt az üldöztetés jogán állást kierőszakolni magának. Elég a baja a megcsonkult országnak a tehetetlen menekültekkel, majd ő gondoskodik magáról. Gondoskodott is. Azt tudták Simeonék, hogy nem jött Erdélyből üres kézzel. Meglehetősen sok értéktárgyat és olyan valutát hozott magával, melynek ezekben a napokban is volt értéke. Fűrésztelepet létesített annak a szomszédos falunak a határában, hol az elárvult Muzsnai élt, s ez a fűrésztelep az eltelt két év alatt elég jó vállalkozásnak bizonyult. Ez alatt az idő alatt is a családhoz tartozónak tekintette magát. Minden másnap este belovagolt fekete kancáján. A temetés előkészítésénél is segítkezett, ő adta a koporsónak való tölgyfa deszkát, s most is a nagyanyának valami hátra maradt ügyes-bajos dolgát intézte a községházán.

Ide várták e családi megbeszélésre is, mely elég vontatott volt. Mikor felemlítették ezt a különös záradékot, Muzsnai hosszan kesergett az emlékein.

– Bizony gyönyörű kis erdő az, kérem. Csupa gyönyörű kőrisfa, s mi nem vettük hasznát, hacsak nem számítom a tisztító bokorirtást, és hogy kőrisbogarat rázattam benne tizennégyben. Akkor szép pénzt adtak ezért a patikusok. Tizenhatban akartuk először kitermelni. Ürömmel vette volna meg a kincstár puskatusnak. Leveleztem is az ügyben Lupovics gróffal. De akkor jött az a szerencsétlen este… Rettenetes este volt. Esküszöm, azóta sem volt puska a kezemben. Ott függött, rozsda marta, míg el nem rekvirálták.

Ezt a jeremiádot a testvérek már ismerték. Nem is igen figyeltek rá. Elhangzása után mély csend lett. Aztán a nagyanya rendelkezése szerint megállapodtak abban, hogy a birtokot továbbra is együtt kezeli József. Claire-nek bizonyos terményben megállapított járadékot fizet. Benedek azonban erről lemondott. Kijelentvén, hogy neki éppen elég annyi, amennyit eddig is haszonélvezett, és emiatt a haláleset és talmi értékű örökség miatt nem hajlandó megváltoztatni az életkörülményeit, sem újabb gondot a nyakába venni. Valahogy úgy fejezte ki magát az ő egyéni logikájával, hogy éppen elég neki ennyi jövedelemmel takarékoskodni, ő nem hajlandó még többel takarékoskodni.

Hogy a rájuk maradt vagyon mit ér, azt megállapítani reménytelen volt, mert ki tudta volna megállapítani csak a terhek súlyát is, mik bizonytalan értékű papírkoronában, aranyban és terményben nehezedtek a birtokra. Néhány rövid mondattal megegyeztek az ingatlanok ügyében, aztán megint a némaság; és ez a némaság volt olyan aggasztó, mint a küszködésben kifáradt beteg utolsó csendje. Az, hogy ebben a csendben nem feszültek leplezett szenvedélyek. Sem irigység, sem titkos gyűlölködés, e korszakot lezáró haláleset után az új életnek semmi vajúdása.

Nem hangzott el élénkebb szóváltás akkor sem, mikor a nagyanya és Amália hátrahagyott ingóságaira került a sor. Mert míg élt a nagyanya, nem engedett hozzányúlni a szerencsétlenül járt Muzsnainé apróságaihoz sem. Claire két kicsi szobája a Keleti pályaudvar épületében zsúfolva volt már a dúsabb idők emlékeivel. Benedek urat, a hajóskapitányt tengeren túli kincsein kívül egyéb nem érdekelte. Ha adódott hangos szó, csak azért volt, hogy egymásra erőltették a listán szereplő tárgyakat. Ha volt olyasmi, aminek nem akadt más gazdája, azt könnyezve elfogadta Muzsnai.

Bizonyos apróbb tárgyakat név szerint egyes unokáira hagyott a nagyanya. Természetesen Klára és Viola kivételével, akiket megtagadott… Így hagyta Mátéra a kegytárgyait; egy nehéz ezüstkeresztet, bibliáját, imakönyvét, a két finom mívű kínaezüst gyertyatartót, melyeket az éjjeliszekrényére állítottak, ha időnkint úrvacsorát vett. Volt tizenkét rézvasalója, melyeket Julián, az orosz fogoly elrejtett akkor, amikor még a két kisebbik harangot is elvitték ágyúcsőnek. Ezek Kataliné lettek, aki bolondja volt a csipkéknek.

Istvánra, Simeon Józsefek elsőszülött fiára hagyta kicsi, de vaskos íróasztalát s írókészletét, mely nehéz, férfias darabokból állt. Nagy borostyánkő nyomtató, ezüstporoló, két vastag, bögyökös elefántcsont tollszár, végükön kukucskálóval, melyek egyikén át Herkulesfürdő, a másikon Marienbad képe látszott kerek hasú, vékony lábú fürdőzőkkel, kik közül többen éppen akkor hajították el mankóikat.

Mindannyian elszomorodtak, mikor az örökségnek ez a része szóba került, mert az elsőszülött fiú mit sem utált jobban, mint az íróasztalt az összes tartozékaival. Legfőképpen ugyanazt az íróasztalt, mely most örökségül jutott neki. Mert a nagyanya ellentmondást nem tűrő parancsa nap mint nap odaszegezte ehhez az asztalhoz, s míg agyában készen volt az örökmozgó gép terve, ujjai a lombfűrész, a finom vésők és gyaluk után kívánkoztak, bilincsként feszült rá a latin nyelvtan vaslogikája, mely idegen és gyötrelmes volt testének, lelkének. István ugyanis csak a leghidegebb téli hónapokban lakott benn a kollégiumban, ősszel és tavasszal vonattal járt be a városba. A nagyanya ragaszkodott hozzá, hogy a keze ügyében maradjon, mert szerinte nem lehetett ebből a gyermekből másképp embert faragni. Mert esze van – így mondta még a halálos ágyán is –, csak a család gyámoltalanságát bizonyítja, ha félben marad, és valami iparos vagy kereskedő lesz belőle a család harmadik szégyeneképpen. Még el sem temették, István kijelentette, hogy a negyedik gimnáziumot még hajlandó elvégezni, ha szükséges, a pótvizsgára is elkészül, de tovább nem tanul, inkább világgá megy. Ez a fenyegetés nem volt éppen nyomaték nélküli, mert István már két ízben megcselekedte, hogy mindenki rémületére eltűnt néhány napra a háztól, s visszatérvén azzal fenyegetőzött, hogy ha megbüntetik érte, soha többé nem látják. Benedek bátyának az volt a véleménye, hogy annál szigorúbban kell büntetni, ha menni akar, csak menjen, majd visszahozza a nyomorúság. De ismervén a gyermeket, ezt a többiek nem osztották. Az efelett kialakult kilátástalan vita folyt éppen, amikor Karáth bekopogott az ajtón, és a húsz hold erdő jogán ott is maradt a családi tanácsban.

Karáth nem volt teljes feketében. Régi szabású barna zsakettet viselt, melyet még menekülésekor hozott magával, és amelyet azóta is minden ünnepies alkalomkor viselt s olyankor, amikor valami előkelőbb emberekkel tárgyalt üzleti ügyekben. Csak egy fekete kokárda volt a hajtókáján. Ferenc József császár és király halálakor készítették ezeket a kokárdákat, és némely vidéki rövidárusnál még ebben az időben is hevert belőle. Ez a Karáth, aki a tettek embere volt, azt ajánlotta, hogy hívják be Istvánt, és kérdezzék meg, mi akar lenni. Mert hogy kész tervei vannak, az egészen bizonyos. Röviddel később István meg is jelent a családi tanács előtt, és kijelentette, hogy asztalos akar lenni. Ezt az elhatározását pedig meglepően azzal indokolta, hogy ő nem akar huszonnégy éves koráig az apja kenyerén tengődő gyermek maradni. A vele egyidősek, akik inasnak mentek, máris sokkal komolyabb emberek a diáktársainál, maholnap önálló keresetük lesz, tizennyolc éves korukban akár megnősülhetnek, és huszonnégy éves korukra tisztes polgárok lehetnek. Ha pedig jogot tanul vagy valami mást az egyetemen, akkor meglett férfifejjel kezdheti az életet valami szerencsétlen íróasztal mellett. Intézheti az iparosok és kereskedők ügyes-bajos dolgát, vagy taníthatja a gyerekeiket. Hát nem, ő ebből nem kér magának, ő ember akar lenni mielőbb. Úr lenni egy nagy műhely felett, tele gyalupaddal, esztergapaddal, mindenféle modern gépekkel, a tehetetlenebbek pedig csak intézzék az ő adóügyeit, vagy ha úgy fordul, hát a pereit, és tanítsák a gyerekeit, ha azok éppen latint akarnak tanulni, hát tanítsák arra.

Ezen a beszéden Claire majdnem sírva fakadt. Muzsnai, a jegyző dühbe gurult, Benedek hatalmasat nevetett. Akkorát, ami egyáltalán nem illett a helyzet komorságához. Karáth pedig lelkesen felugrott a helyéről.

– Ez aztán a beszéd – kiáltott –, végre egy bölcs Simeon gyerek! Belőled ember lesz, fiam, kezeskedem róla. Neked van füled, hogy halljad az idők szavát. Így lesz a miénk az ország, így bizony, és nem az aktákkal tartjuk meg. – Nagy szavalatot vágott ki amellett, hogy az ipart és kereskedelmet nemesi rangra kell emelni az országban, mert a jövő azon áll, vagy bukik…

Simeon József megelégedetten mosolygott, mert hajlamos volt arra, hogy gyermekei minden tettét és szándékát jóra magyarázza, azonkívül nagy kő is esik le a szívéről, ha nem kell megvívnia a harcot e makacs gyerek továbbtanulásáért.

István vajmi keveset törődött a felette elhangzó védőbeszéddel. Egész idő alatt egy kis rézkereket figyelt, amely leesett az egyik fotel lábáról, és Muzsnai alatt billegett a fotel,