Küszöbök

BERKESI ANDRÁS

KÜSZÖBÖK

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-456-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

ELSŐ RÉSZ

„Aki felvette az SS-zubbonyt, eljegyezte magát az aljassággal. Mindent, ami egykor emberi volt benne, elnyomott és megfojtott."

A fűszálak között egy nagy testű hangya futkározott, látszólag céltalanul. Andrea hason fekve egy ideig egykedvűen nézte, aztán letépett egy hosszú fűszálat, és játékosan az állatka útjába helyezte. Csaba hanyatt feküdt a lány mellett, szemét lehunyta, csontos, barnára sült, sovány arcán izzadságcseppek gyöngyöztek. Egyenletesen lélegzett, mintha aludna. Andrea rápillantott, néhány másodpercig pihentette, tekintetét a fiú arcán, majd visszafordította fejét, és a hangyát kereste, de már nem látta sehol sem. Ajkát csalódottan lebiggyesztette, szemét résnyire becsukta, s most csak elmosódottan látta a fűszálak lándzsáit. Úgy érezte, mintha repülőgépen ülne, és nagy magasságból figyelné az alatta mélyen elterülő, zöld erdőséget. Még nem ült repülőgépen sohasem, de a magasból ilyennek képzelte el a kilátást.

Haragudott a fiúra. Közel egy órája heverésznek a pázsiton, Csaba az arcát sütteti a nappal, és vele nem törődik. Mintha itt sem volna. „Drágám, már alig várom a pillanatot, hogy újra veled lehessek. Reggeltől reggelig azt csináljuk majd... Szóval azt. Tudod, mire gondolok, ugye?... Drágám, drágám... A levélről Kati jutott az eszébe, és majdnem felnevetett. Hát igen. Most még nevethet. De ha apóka megtudja, hogy mi történt, nem fog nevetni. A „drágám meg itt sütkérezik mellette, és nagyokat hallgat.

A ház mögött, a platánokkal övezett utcában egy csapat Hitlerjugend menetelt. Pergett a dob, a fiúk lépései egyszerre csattantak az aszfalton, vékony cérnahangon énekeltek egy közismert indulót. Andrea fogai közé harapta a zsírosan fényes fűszálat, és dúdolni kezdte a dalt. „Bátran, csak bátran, bátran, csak bátran... Hirtelen rosszkedvű lett. Gyáva. Most értelmetlennek tartotta, hogy önmagának hazudjon. Igenis, gyáva. Pesten úgy ült vonatra, hogy Berlinben a pályaudvaron azonnal közli apjával, ha Csaba ott lesz, vele is: megengedték, hogy levizsgázzon, de világosan megmondták: a negyedik osztályba már nem iratkozhat be. Vagyis kicsapták az intézetből. Tenyerével végigsimította a selymes pázsitot. Drágám... nézte a fiú arcát, vastag, majdnem egyenes szemöldökét, erős, kiálló arccsontját, ívelt orrát, kicsit előreugró állát. Sűrű, homlokába hulló hajában felfedezett néhány ősz hajszálat. Hamar meg fog őszülni. Hamarább, mint Attila bácsi. „Én, kislányom, már harmincéves koromban ősz voltam. Tizennégyben deresedni kezdett a hajam, tizenhatban, az olasz fronton, pedig már télapónak neveztek a katonáim. Jó, hogy most nincs háború, Csabus lassabban lesz télapó.

Felhőt sodort a nap elé a szél, egyszerre hűvös lett. A fiú álmosan felnyitotta a szemét.

– Unatkozol, kisasszony? – kérdezte, és hosszú karjával átölelte Andreát.

– Hát nem vagy túlzottan szórakoztató. Igenis, unatkozom.

– Akkor csókolj meg.

Andrea az egyemeletes épület felé nézett. Nem látott senkit, a kert is üres volt. A nyírfák meg a platánok lombjai álmosítóan zizegtek a feltámadt szélben. Lehajolt, megcsókolta a fiú homlokát, szemét, aztán, hogy Csaba a nyakát szorosan átölelte, a száját is. Hosszan, egyre felhevültebben csókolóztak, és most azzal sem törődtek, hogy meglátják őket.

Később sokáig zavartan hallgattak. Tudták: a kezdeti gyerekes ellenségeskedésből kinövő szerelem szenvedéllyé érett, már nem elégíti ki őket egymás közelsége, ölelkezni, szeretkezni akartak. Különösen a legutolsó találkozásuk óta. Közel egy évig nem látták egymást, a kényszerű távollét komollyá érlelte érzéseiket. És mégis... Lelkük mélyén féltek, pedig tudták, útjuknak ez a végállomása már látható, tapintható közelségben van. Csaba tartózkodóan viselkedett. Szerette és becsülte Andreát, ismerte az életét, erényeit és hibáit, azt akarta, hogy nagyon boldog legyen. Szívesen feleségül venné. S ha házasságuknak már semmi akadálya sem lenne, ha csak tőle, egyedül tőle függne, egy másodpercig sem tétovázna, hanem most, azonnal felvinné a szobájába. Azt is tudja, hogy Andrea nem ellenkezne. De a házasság pillanatnyilag nem az ő szándékától és érzéseitől függ. Mi sem lenne egyszerűbb, mint könnyedén azt mondani: Andi, bízz bennem. Számomra csak te vagy. Feleségül veszlek. Nyugodt lelkiismerettel utazhatsz haza Budapestre, én, csetényi Hajdú Csaba feleségül veszlek. Micsoda nemes szavak! És micsoda banális fogadkozás! Most húszéves. Négy év múlva fejezi be az egyetemet, orvos lesz valamelyik kórházban.

Cigarettára gyújtott. Megkínálta a lányt is. Szerette volna, ha Andrea megszólal, de a lány a füstöt maga elé fújva hallgatott, Csabának eszébe jutottak a szülei. Anyám szereti Andit, gondolta, de csak a gyerekkori játszótársamat látja benne, Géza bácsi lányát, az viszont még álmában sem jutott eszébe, hogy Andi a menye lesz. Anyának elvei vannak, nekem ugyan idegenek, érthetetlenek ezek az elvek, de ő esküszik rájuk. A maga módján tiszteli Géza bácsit, tudomásul veszi, hogy apa legközelebbi barátja, de ez minden. Bernáthék rangon aluliak, ezért ellenezné, hogy családi kapcsolatba kerüljünk velük. Hogyan alakulna az életem, ha anyám akarata ellenére eljegyezném Andit? Kitagadnának. Tulajdonképpen vállalnom kellene a kitagadás kockázatát. Éppenséggel vállalhatnám, csakhogy hülyeség lenne. Mihez kezdenék? Még az egyetemi tanulmányaimat se fejezhetném be. Elmehetnék tisztviselőnek valahova, de én nem akarok hivatalnok lenni.

A szél felerősödött, a villa mögött az égen sötét csőfelhők tornyosultak.

– Nem fázol? – kérdezte a lánytól. Andi nemet intett a fejével, tekintete zavart volt. Csaba arra gondolt, hogy tartózkodó magatartását valószínűleg félreérti, talán azt hiszi, már nem szereti, azért nincs folytatása a csókolózásnak. Megfogta a lány kezét, megszorította. – Nézd, Andi, meg kell hogy magyarázzak valamit.

Andrea sejtette, hogy a fiú mit akar megmagyarázni neki. Gúnyosan elmosolyodott. – Ne magyarázz semmit – mondta. Lehajtotta az arcát, mintha szégyellné magát, cigarettáját unott mozdulattal elnyomta a fű között. – Kicsaptak a líceumból. – Hangja színtelen volt, a szavai mögött beláthatatlan üresség tátongott.

Csabát annyira váratlanul érte a lány közlése, hogy a meglepetéstől nem talált szavakat. Bénultsága azonban csak néhány másodpercig tartott.

– És ezt csak most mondod?

– Csak most. – Letépett egy fűszálat, rágcsálni kezdte.

Csaba gyanakvó tekintettel nézte a lányt. Ugrat – gondolta ­, én, hülye, pedig felülök neki. Hiszen levizsgázott, bizonyítványt is kapott.

– Mit hülyéskedsz? – hangja akarata ellenérc ingerült volt, Andrea azonban nem is vette észre, hiszen gyerekkoruk óta sokat veszekedtek egymással. – Bizonyítványt is kaptál.

– Persze hogy kaptam. De közöltek velem, apának pedig megírták, hogy a jövő évben nem vesznek fel. Ez nem kicsapás? Szerintem az. Nem is iratkoztam be.

A cigaretta már majdnem a fiú körmére égett. Messzire, egy jázmin-bokor tövéhez hajította.

– Gratulálok. Mit csináltál?

– Pofon ütöttem Katit.

– Pápayt?

– Azt, a dögöt. Nem tudtam, hogy spicli. – Csibészes mosoly bujkált a szemében. – Akkora pofont adtam neki, hogy a szemüvege is darabokra tört. Milica nénit meg a guta kerülgette.

– Remélem, őt nem vágtad szájon?

– Őt nem. De most már bánom.

– Köpd ki azt a vacak füvet. Mi vagy te, kecske? Folyton legelsz.

Andrea látta, hogy a fiú ideges, váratlanul és valószínűleg kellemetlenül érte a hír. Elfi mama, ha meghallja a történteket, szörnyülködni fog. Csabuska pedig már anyukájára gondol. A fiú hátrasimította homlokából a haját. – De hát mit árult be Pápay? Mit csináltál?

– Hülye voltam – mondta őszintén a lány. – Felolvastam neki a leveledből.

– Te tényleg hülye vagy. Mit szólnál hozzá, ha én is felolvasnám a leveleidet? Várhatod, míg újra írok. Ilyet még nem is hallottam. Még jó, hogy nem a rádióban olvastad fel. Szerelmes levelek Berlinből.

– Most mit csinálsz ebből ilyen nagy murit? Hülyeséget csináltam, beismerem. Ha akarod, tisztelettel bocsánatot kerek. – Hangjából kiérződött a gúny, de tekintete inkább fájdalmas volt. – Különben is csak két-három mondatot olvastam fel. – Csaba csak akkor kezdett ájuldozni, amikor a lány megmondta, hogy melyek voltak a felolvasott mondatok, de nem szólt, csak ökölbe zárta ujjait. – Az a varkocsos béka megkérdezte, hogy én, illetve te, vagyis hogy mi azt csináljuk-e? – Elpirult, de elhatározta, hogy azért is elmond mindent. – Én meg fel akartam vágni, és azt mondtam, persze hogy azt csináljuk. Már régen, ő meg egészen beleremegett, izgatott lett, azután faggatni kezdett, hogy milyen, mit érzek akkor, jó-e és így tovább, de én erre már isten bizony nem válaszoltam neki semmit, csak annyit mondtam, hogy ha nagy lesz, majd ő is megtudja. – Meghúzta a vállát. – Arra igazán nem gondoltam, hogy az a béka azonnal Milica nénihez szalad, és zűr lesz a dologból. Tudtom nélkül átkutatták a szekrényemet, a levelet pedig elvették, és akkor már ők kezdtek faggatni, én meg először bőgtem, amiért elvették a levelet, aztán elmondtam őket mindenféle vacak, irigy vénkisasszonyoknak. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miket vágtam a fejükhöz. – Gondolkodva felnézett a felhősödő égboltra. – Az biztos, hogy azt is mondtam Milicának, hogy papkurva.

Csabának valahogyan elillant a dühe. Már sajnálta a lányt. Hirtelen maga elé képzelte a líceum barátságtalan, rideg igazgatói irodáját, a csont és bőr Milica nénit, Andit, aki emberségében megalázva áll az ösztövér igazgatónő előtt. Sajnálatát a felháborodás váltotta fel.

– Rohadtak – mondta dühösen. – Apád mit szólt?

– Nem tudja. Nem mertem megmondani neki.

– Majd én megmondom.

A lánynak ez nagyon jólesett. Most, hogy Csabát maga mögött tudta, már nem félt. – Kösz, de én akarom megmondani.

– Mikor? Úgy tudom, holnap apámmal együtt Ausztriába utaznak.

– Ma este megmondom. Tulajdonképpen örülök, hogy otthagytam őket. Beiratkozom a Szilágyiba. Miért kell kollégiumban laknom, nem igaz?

– Maradj itt.

– Azt hiszed, nem maradnék? Intézd el, és itt maradok.

A fiú hanyatt dőlt. – Az úrjézusát – mondta. – Ha itt maradhatnál.

– Tényleg szeretned? – A fiú fölé hajolt, és szájon csókolta. Ebéd után ért haza. Apja már mindent tudott. Ott hevert az íróasztalán a líceum igazgatójának a levele. Bernáth Gézát is váratlanul érték a történtek, háromszor is elolvasta a levelet. Nem tartotta szerencsésnek, hogy Andreának másik gimnáziumban kell folytatnia, a tanulmányait. Mindent elhitt az igazgatónő leveléből. Pápay „Kati megporozását éppúgy, mint Andrea „durva, nyomdafestéket nem tűrő, drasztikus jelzőit, azt azonban nem hitte, hogy évek óta szerelmi viszonyt folytat a mellékelt levél írójával, csetényi Hajdú Csaba egyetemi hallgatóval. „Elolvastam a »bűnjelet«, ami megcáfolhatatlanul bizonyítja, hogy az Ön lánya bűnös, a líceum szabályzatával és szigorú előírásaival összeegyeztethetetlen életmódot folytat, de a piros tintával aláhúzott mondatok: „Drágám, már alig várom a pillanatot, hogy újra veled lehessek. Reggeltől reggelig azt csináljuk majd... Szóval azt. Tudod, mire gondolok, ugye?" Ezek a sorok egyáltalán nem bizonyították Andrea bűnösségét.

– Ostobaság – dörmögte, és az asztalra dobta a levelet. – De majd meglátjuk.

Andrea megcsókolta apját. A levelet is azonnal meglátta az asztalon.

– Elolvashatom? – kérdezte.

– Nem neked írták, de elolvashatod.

Felvette a levelet. Szótlanul végigolvasta. – Pontosan így történt – mondta.

Bernáth hátradőlt a karosszékében. Megtömte pipáját, rágyújtott.

– Minden igaz? – kérdezte. A lány az apjára nézett. Hirtelen kiolvasta tekintetéből, hogy mire gondol.

– Még lány vagyok – mondta halkan. – Egyébként minden igaz. Szeretném, ha elhinnéd.

Bernáth kinézett az ablakon. Odakünn csendesen esett, ólomszürke volt az égbolt.

– Elhiszem – mondta. – De egyáltalán nem örülök a történteknek. Én mindig azon voltam, hogy megértsem a problémáidat. Ha igazad volt, elismertem. De úgy gondolom, most nem volt igazad. – Kivette a szájából a pipát, megpiszkálta a parazsat, közben egy-egy pillantást vetett a mogorva arccal figyelő lányra. – Én még sohasem ütöttelek meg. Akkor sem, ha megérdemelted volna. Hogy jössz te ahhoz, hogy arcul üssél egy másik embert?

– Besúgott! – A lány arca szinte lángot vetett az indulattól. – Spicli, hát nem érted?

– Akkor is – mondta az apja. – Nem mondhatod, hogy megalkuvásra neveltelek. De utálatosnak és undorítónak tartom az efféle magatartást. Úgy tudom, Pápay Kati gyenge teremtés. Ugye, jól tudom? – Andrea bólintott. – Gyengébbet megütni... Csuda nagy dolog... – Látta, hogy a lány szemét ellepi a könny, De nem törődött vele. – Persze, nem tudom, ki hogy van vele, magam részéről gusztustalannak tartom a szerelmi ügyek kiteregetését. Őszintén szólva, ez a tulajdonságod nagyon váratlanul ért. Sok mindent megértek, azt is, hogy indulatos voltál, és Milica nénit legorombítottad. Nem helyeslem, de megértem, ha figyelembe veszem a körülményeket. De hogyan értsem a dicsekvésedet? Barátnőd Pápay? Tudtommal nem. És ha barátnőd volna?

– Igazad van – mondta a lány. – Hagyd abba, hülye voltam. Elismertem Csabának is. Ne kínozz.

– Csabának is elmondtad?

A lány szeméből kibuggyantak a könnyek. Bólintott. – Elmondtam. Semmit sem tagadtam le. Úgy lerámolt, hogy nem álltam a lábamon.

Bernáth megsajnálta a lányt. Szerette volna megvigasztalni, de tudta, hogy most helytelen lenne. Szenvedjen csak. Edződjön. Még úgysem sejti, hogy milyen nehéz idők jönnek. Becsületes, tiszta kölyök. Ha Csabának is bevallotta, hogy a levelét megmutatta Pápaynak, akkor még nincs baj.

– Ne bőgj – mondta szigorúan. – A sírással semmit sem oldunk meg. Itt van a fiatalúr levele. Tedd el. Az ügynek ezt a részét lezárhatjuk. A továbbiakat pedig megbeszéljük, ha visszajöttem.

Este, lefekvés előtt Bernáth azt mondta:

– Tudom, hogy szereted Csabát. Én is kedvelem őt. De gondolj arra, januárban leszel csak tizennyolc éves.

– Ezt most miért mondod? – apjához ment, és a lábához ereszkedett a szőnyegre. Már nem gondoltak a délutáni beszélgetésre, nem felejtették el, csak következetesen betartották a sok évvel ezelőtt kialakított játékszabályt, ha tisztázták egymással a nézeteltéréseiket, többé nem beszéltek róla. – Évek óta egyedül élek. Eddig nem jutott eszedbe, hogy vigyáznom kell magamra?

– Dehogynem. Csakhogy Csaba két éve Berlinben tanul. Most viszont két hétig reggeltől estig együtt lesztek.

– Ahogy te tévedsz – mondta a lány mosolyogva. – Ha Csabának esze van, estétől reggelig. Most olyan országban élek, ahol a lánynak szülni dicsőség.

– Igen, De te nem német lány vagy. – Bernáth elkomolyodott. – Tréfán kívül. Ostoba dolog lenne, ha összeszednél egy gyereket.

Andrea felállt, leült apjával szemközt egy alacsony zsámolyra. A nyitott ablakon behallatszott a magasvasút csattogó zaja. – Apa, az osztálytársaim közül már sokan nem lányok. Hülyeségből vesztették el a szüzességüket. Én még lány vagyok, és nem szeretnék ostobaságot elkövetni. Tizenhét éves múltam, szeretem Csabát. Mondd meg nekem, hogy mit csináljak. Én igazán hallgatok rád.

Bernáth már bánta, hogy szóba hozta a dolgot. Andi most már addig fogja faggatni, amíg megnyugtató választ nem kap. De ezekről a dolgokról nagyon kínos beszélni. Tekintetével végigsimogatta a lány hosszúkás arcát, sötétbarna haját, a fehér blúzon átdomborodó mellét. Hát igen. Andi már nem gyerek. Megnőtt, és most azt szeretné, ha ő áldását adná a szerelmükre. Mindig nyíltan és őszintén beszélt vele mindenről, így a szerelemről is, sohasem ijesztgette őt a pokollal, mennyei üdvösséget sem ígért neki, a hittankönyvet meséskönyvként olvasták, a jóisten meg Jézus Krisztus Andi tudatában a Hófehérkével, a törpékkel, Piroskával és a farkassal került egy társaságba. Most egy pillanatra azon tűnődött, helyes volt-e ez a nevelési módszer, jól tette-e, hogy megfosztotta a valláserkölcs illúzióitól? Igen, jól tette. Bizonyára boldog emberek az istenhivők, de az élet azt bizonyítja, hogy a szerelem és a testi vágy megkeseríti a vallásos emberek boldogságát. A vallás előírásai nyomasztó terheket raknak a lelkiismeretükre, a „bűn" érzésétől nem tudnak felszabadultan szeretni.

– Ismered a felfogásomat – mondta a lánynak. – Beszélgettünk erről sokat. A szerelem nemcsak érzelmi, hanem testi kapcsolatot is jelent. Azzal válik teljessé! Hogy ez a teljesség mikor következik be, arra nincsen szabály és előírás. Ti évek óta szeretitek egymást. Most mondjam azt, hogy a szerelmetek érzelmi határa tizennyolc éves korodig terjed, utána az érzelmi kapcsolatot kiterjeszthetitek a testi kapcsolatra is? Ostobaság lenne. Csak azt mondhatom: az a kapcsolat, ami megaláz, lealjasít, amit másnap vagy később magad előtt is szégyellsz, ami az undor érzését váltja ki benned, az nem szerelem.

*

Andrea hanyatt feküdt, tekintetét végigfuttatta a mennyezet megsárgult tapétáján. A heves északi szél időnként bele-belekapott az ablak-redőnybe, megzörgette, aztán csend lett megint. Csaba egyenletesen, nyugodtan lélegzett, mélyen, egészségesen aludt mellette.

A lány számolgatni kezdte a napokat. – Úristen – gondolta –, három nap múlva vonatra ülök. Lehetséges, hogy tíz hónapig nem látjuk egymást megint? – Karja már nagyon fájt, óvatosan kihúzta a fiú feje alól. Cigarettára gyújtott, a hamutartót a takaróra tette, és csendesen cigarettázott. Az elmúlt tíz nap eseményei összekeveredtek benne, hagyta, hogy gondolatai összevissza csapongjanak, hiszen számára csak egyetlen emlék létezett, a vasárnap éjszaka, amikor egymásé lettek. Hétfőn, mikor kimentek az állomásra Elfi néni és Attila elé, nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy arca biztosan elárulja az éjszaka történteket. Az elindulás előtt hosszan fürkészte arcát a tükörben, kereste rajta a változást. Úgy találta, hogy tekintete nyugodtabb, derűsebb, szemének kék színe pedig áttetszőbb. Elfi néni nem láthatott rajta semmi különöset, mert azonkívül, hogy dicsérte remek, barna színét, nem szólt, megcsókolta az arcát, megölelte. Attila is barátságos volt, és nem találta most ellenszenvesnek, pedig szőke haja vörösebbnek látszott, mint máskor. Újra megpróbálta visszaidézni az elmúlt napok eseményeit, a szeretkezéssel töltött órákat, a csendes beszélgetéseket, az álmodozást a jövőről, De a felidézett képek rögtön elmosódtak. Távolinak tűnt minden, csak a boldogság érzése volt valóságos, szinte tapintható. Lehet, hogy az arcán semmi sem látszik abból a változásból, amin keresztülment, De ő tudta: már nem azonos azzal a lánnyal, aki tíz nappal ezelőtt volt.

Óvatosan kibújt a takaró alól. Magára öltötte köntösét, majd óvatosan a fürdőszobába ment. Langyos vizet eresztett a kádba, és megpróbálta gondolatok nélkül élvezni a fürdés örömét. De nem sikerült, mindig eszébe jutott valami.

Tegnap este arról beszélgettek, hogy Csaba miért viselkedett olyan tartózkodóan megérkezése után. Nagyon örült a fiú őszinteségének, De azért kicsit szomorú volt, arra ugyanis nem gondolt, hogy Elfi néni ellenezné a házasságukat. Erőt vett keserűségén.

– Nem azért akartam a tiéd lenni – mondta –, hogy feleségül vegyél. Csaba csodálkozó szemmel meredt rá.

– Te akartál az enyém lenni?

Nevetve válaszolt. – Azzal jöttem el Pestről, hogy a nyáron a szeretőd leszek. Jól hallottad, az akartam lenni, a szeretőd.

Habosra szappanozta testét, aztán a vízbe merült. Persze, szívesen a felesége lenne, De sohasem fog szólni a házasságról. Aztán majd csak történni fog valami. Elfi néni mindenesetre utálja. Örülhetne, ha olyan menye lenne, mint ő. Csak azt tudná, hogy ezek a Huttenek mire olyan büszkék.

– Úgy látszik, anyád Walter bácsinak is megtiltotta, hogy megnősüljön – mondta tegnap este Csabának.

– Fenét – mondta nevetve Csaba.

– Akkor miért nem nősül meg? Gazdag, jóképű, és még nem is olyan nagyon öreg.

– Ez mind igaz, csakhogy Walter bácsi homokos. Döbbenten nézett rá.

– Te ezt honnan tudod?

– Tőle, Walter bácsitól. – Aztán Csaba elmesélte a furcsa históriát. Poor Endre két évvel ezelőtt nem kapott szállást a teológia kollégiumában. Csaba meghívta Walter bácsihoz. Néhány hónapig nem történt semmi. Békességben éltek. Egyszer csak Endre kétségbeesve közölte Csabával, hogy Walter bácsi kikezdett vele. Mi az, hogy kikezdett? – kérdezte Csaba. – Beszélj magyarul, szentfazék. Meg akart izélni? – Azt nem – mondta Endre ijedten, de nem volt hajlandó elmesélni a részleteket. Még aznap elköltözött a villából. Csaba figyelni kezdett. Feltűnt, hogy Walter bácsi tisztiszolgája és gépkocsivezetője lányos képű fickó. Azt is észrevette, hogy a villában rendezett baráti összejöveteleket mindig nők nélkül tartják. Kezdte magát rosszul érezni, elhatározta, hogy elköltözik ő is. Másnap bejelentette szándékát. Walter bácsi csodálkozott, és faggatni kezdte: miért akar elköltözni. Csaba nem sokat handabandázott, megmondta az igazat. Walter bácsi megdöbbent, aztán beismerte, hogy homoszexuális. Megkérte Csabát, hogy édesapjának ne szóljon.

– Tudod – mondta Csaba –, tulajdonképpen sajnálom őt.

– Miért kell sajnálni? – kérdezte ő. – Walter bácsi így boldog. A boldog embert pedig nem kell sajnálni.

Ha Elfi nyanya sokat ugrál – gondolta fürdés közben –, tányérjára rakom a homokos testvérkéjét. – Amikor visszament a szobába, Csaba már ébren volt, cigarettázott.

– Már azt hittem, megszöktél – mondta. – Mehetek mosdani? A lány bólintott, majd a tükör elé ült egy zsámolyra.

– Jó lesz, ha sietsz. Anyád veszekedni fog, ha elkésünk. – Rossz kedve lett. Mióta megtudta, hogy Elfi nem tekinti őt egyenrangúnak, furcsa, a gyűlölethez közel álló érzés támadt benne, ha az asszonyra gondolt. Ösztönösen azonban azt is megérezte, hogy Hajdúné iránti ellenszenvét el kell titkolnia, már csak Csaba miatt is, mert tudta, hogy a fiú rajongva szereti anyját. Ez újabb bosszúságot okozott, hiszen a vak is látja, hogy a család kedvence Attila.

– Nincs nagy kedvem a ma esti vacsorához – mondta később Csabának. Már mindketten felöltöztek, rendbe hozták a lakást, alaposan kiszellőztettek. – Szívesebben maradnék veled.

– Én is veled – mondta a fiú, és megcsókolta a lány homlokát. – De anyát nem bánthatjuk meg. Endre; is meghívta.

A lány becsukta az ablakot, behúzta a függönyt, leeresztette a redőnyt. Most azt kellene mondanom – gondolta –, hogy utálom anyádat, bátyádat meg egyenesen ki nem állhatom, mindig úgy mustrál, mintha legalábbis kurva lennék. – De gondolatait nem merte elmondani, s ezért dühös lett.

– Endre visszajött már Pestről? – kérdezte mérgét lenyelve. Csaba leült, előrehajolva a cipőfűzőjét babrálta. – Ha meghívták, visszaérkezett. Remélem, Endre ellen nincs kifogásod?

– Rendes gyerek. Kicsit mulya, de rendes. – A karosszék támlájára ült, beletúrt Csaba hajába. – A másik barátodat mikor mutatod be?

Csaba átkarolta a lány derekát, felnézett rá. Szeméből meleg fény ömlött Andreára.

– Radovicsot? – A lány bólintott. – Soha – mondta nevetve a fiú. – Milánnak csak akkor foglak bemutatni, ha már semmi közünk nem lesz egymáshoz. – Előrenyúlt, közelebb húzta magához a kristály hamutartót, cigarettára gyújtott. – Milán életveszélyes. Meglát, és elcsábít.

– Gondolod, hogy sikerülne? Az nemcsak Milántól függ.

Csaba ölébe húzta a lányt. – Milánnak minden sikerül. A nők megbolondulnak érte. Nem tudom, miért, De így van. Ö meg nincs tekintettel arra, hogy a lánynak másvalaki is udvarol.

– Igaza van – mondta Andrea. – Ha tőled valaki el tud csábítani, arról nem a csábító tehet. Vagy te, vagy én.

Csaba nevetve összeráncolta a homlokát. – Az anyád. Ti összebeszéltetek? Milán is ugyanezt mondja. Tavaly Balatonon két nap alatt elcsábította Babarczy Emőkét, Attila bátyám nagy szerelmét.

– Ennek, látod, örülök – mondta őszintén a lány.

– Nem tudom, hogy ez miért okoz neked örömet? Hogy Emőkének azt okozott, azt értem. De neked?

– Talán azért örülök – mondta Andrea –, mert nem kedvelem a bátyádat. – Kis ideig gondolkodott, majd váratlanul megszólalt: – Engem senki sem tudna elcsábítani tőled. Nagyon szeretlek. – Hangja szokatlanul komoly volt. – Ha tudnád, hogy mennyire szeretlek.

Megcsókolták egymást. Csaba keze a lány mellére csúszott.

– Anyád vár – suttogta Andrea, De nem bánta volna, ha a fiú ölbe kapja, és az ágyhoz viszi.

– Igaz – mondta kijózanodva Csaba. – Mennünk kell. – Később a lépcsőházban azt mondta. – Lehet, hogy Milánnak igaza van, De egyre több ember gyűlöli ezért. Attila sohasem fogja megbocsátani neki, hogy Emőkét a hátára fektette. Soha.

Egymásba karolva lépkedtek a néptelen utcán, a magasvasút megállója felé. Andrea fejét a fiú széles vállára hajtotta, és arra gondolt, hogy nem tudna élni ebben a hatalmas városban, este félne a néptelen utcákon, nappal viszont az egyenruhások örökös felvonulásától, a csizmatalpak dobajától, a zsidókkal heccelődő tömegtől, a vartyogó hangoskodástól. Közel a megállóhoz, az Albert tér sarkán emberek tolongtak: ahogy közelebb értek, azonnal meglátták az SA-legényeket és a rendőröket, akik láthatóan a rendet akarták fenntartani. A háromemeletes ház bejárata és az üzletek nem látszottak az összevissza kiabáló emberektől. Sok volt köztük a formaruhás fiatal.

– Ne menjünk oda – mondta Csaba, megállítva a lányt.

– Mi történik ott?

– Sok minden. – Felhajtotta a trencskója gallérját, és szorosan magához vonta a lányt. – Nem szeretem látni ezeket a dolgokat. Segíteni nem tudok, csak felidegesítem magam. – Összehúzott szemmel figyelte az oda-vissza hullámzó tömeget, fülelt, hátha az ordibálásból meghall valami érthető szót. De azonkívül, hogy „zsidó", mást nem értett meg. Ebből viszont már mindenre pontosan tudott következtetni. Magával húzta a lányt, és a megálló felé indult. – Ezért nem szeretek itt élni – mondta. – Biztosan összeromboltak megint egy zsidó üzletet.

A lány szó nélkül lépkedett. Eszébe jutott Csaba festőművész ismerőse, akit elhurcoltak. – Hogy hívták azt a festő barátodat? – kérdezte.

– Nem tudom, kire gondolsz.

– Akinek az a német lány szeretője volt.

– Whittmann – mondta a fiú komoran. Maga előtt látta a sovány, lázas tekintetű Pault, aki nem volt hajlandó emigrálni, pedig tavaly még lehetősége lett volna rá.

Az állomáson élesebb volt a szél, a várakozó utasok a keskeny épület falához húzódtak.

Paul talán már nem is el – gondolta. – Milán a tavasszal azt mondta: „Paul zseni, minden századik év dob ki magából egy-egy ilyen rendkívüli tehetséget." Lehet, hogy a fiú zseni, ő ezt nem tudja megállapítani, nem ért a festészethez, mindenesetre furcsa vásznak kerültek ki a keze alól. És mit ért a zsenialitásával? Csapongtak a gondolatai. Nézte a csendben várakozó embereket, többségük asszony volt, öltözködésükről ítélve tisztviselők, kispénzű emberek, és azon tűnődött, hogy honnan az úrjézusból van ezekben a félénken félrehúzódó, hallgatag nyárspolgárokban időnként annyi féktelen indulat. A fiúk azt mesélték az egyetemen, hogy Whittmannt, amikor a rendőrök elhurcolták, a kapu előtt a polgárok szinte péppé verték, és Erikát is leköpdösték.

Később a kocsi hátsó peronján azt mondta a lánynak:

– Tudod, Andi, nagyon örülök, hogy nem vagyok német, annak pedig még jobban, hogy te nem vagy zsidó.

– Akkor nem szeretnél?

– Dehogynem. De minden bonyolultabb lenne. – Aztán lassan, a felindulástól remegő hangon elmesélte most már teljesen Whittmann történetét.

Andrea döbbenten hallgatta. Egy-egy pillanatra maga előtt látta Erika Sommer szép arcát, s azon gondolkodott, hogy ő mit csinált volna a lány helyében. Paul nem akarta, hogy az övé legyen, De Erika azt mondta, szereti, és mindent vállalt. Talán nem hitte, hogy azokat a hülye törvényeket komolyan veszik.

– Hol van most a lány?

– Valamelyik koncentrációs táborban – mondta Csaba. – Apja azzal úszta meg a letartóztatást, hogy nyilvánosan megtagadta.

– Szegény lány – mondta Andrea. Megfordult, homlokát a hűvös ablaküvegnek feszítette.

A szerelvény hangos dübörgéssel száguldott a berlini házak között.

*

Elfi asszony saját fiaként szerette Poor Endre másodéves teológust. Poorné, a beteges, kicsit hajlott hátú Róza, az ő rábeszélésére küldte fiát a berlini teológiára. Elfi, aki jóban volt a berlini evangélikus egyházkerület néhány vezetőjével, könnyűszerrel elintézte, hogy Endre ösztöndíjat kapjon. Nem mintha erre Pooréknak szükségük lett volna, hiszen vitéz Poor Viktor a Német-Magyar Kereskedelmi Társaság ügyvezető igazgatója és számos vállalat felügyelő bizottságának a tagja volt, jövedelme öt gyerek külföldi tanulmányát is lehetővé tette volna, Elfi azért fáradozott, mert így biztosra vette Endre kiküldetését.

– Ezt a megtisztelő ajánlatot, kedves Rózám, nem utasíthatjátok vissza – magyarázta. Elfi asszonyt egyáltalán nem érdekelte, hogy Endre hivatást érez-e a lelkészi pályához, arra számított, hogyha a Poor gyerek Berlinben tanul, közelsége jó hatással lesz Csaba jellemének alakulására. Erőszakos magatartásának ez volt az igazi oka. Ugyanis évek óta nyugtalanította őt Csaba különös irányba fejlődő egyénisége. Azzal tisztában volt, hogy kisebbik fia rajongva szereti őt, hallgat is rá, de felismerte a cinizmusra való hajlamát, a családi hagyományok iránti közönyét, a lelkesedés hiányát. Titokban évekig azt remélte, hogy Attila katona, Csaba pedig lelkész lesz. Kisebbik fia azonban az érettségi előtt határozottan kijelentette, hogy orvos akar lenni. – Anya – mondta Csaba –, én nem tudom bebizonyítani, hogy van isten, azt sem, hogy nincs. Azt mondjátok, hogy van, nem vitatkozom, elhiszem. Kedvetekért templomba is járok. Rendszeresen részt veszek az úrvacsorán is. De bocsáss meg, drága Mutti, azt már ne kívánjátok tőlem, hogy el is higgyem mindazt, ami a bibliában van. Élvezettel olvasom, mert mint olvasmány nagyon érdekes, helyenként szinte költői, de csak úgy tudom felfogni, mint afféle irodalmi alkotást.

Elfinek nagyon fájt ez a beszéd, Hajdú tábornokot különösképpen nem érdekelte, mert – bár istenhivő volt – nemigen lapozgatta a bibliát. Az volt a véleménye, hogy isten van, létezik, hiszen valakinek lenni kell, aki igazgatja a világegyetem dolgait, de a bibliát valamikor okos papok találták ki isten létének bizonyságára, s amíg jobb és hasznosabb dokumentumot nem produkálnak, addig szükség lesz a szentírásra.

Elfi úgy látta, hogy Endre jó hatással van Csabára. Szerette a csendes, fanatikus teológust, és szerette Radovics Milánt is, Csaba másik barátját. Igaz, őt megint másképpen és más meggondolásokkal.

Elfi asszony augusztus tizenhatodikán Londonból jövet egyenesen Budapestre utazott, ott akart lenni Attila hadnaggyá avatásán. Büszke volt a fiára. Az avatás után két napot még Pesten töltöttek, és augusztus harmincadikán este érkeztek Berlinbe. Endre is velük jött, a tanítás megkezdése előtt a teológia könyvtárát akarta bújni, két év óta a magyar reformátorok életéhez keresett adatokat.

Az úton sokat beszélgettek. Elfi főleg Angliáról és az egyiptomi utazásairól mesélt, egyáltalán nem titkolta, hogy nagyon tetszik neki az angol társadalom, az évszázados hagyományok tisztelete, amit remekül össze tudtak egyeztetni a modern élet megkívánta demokratizmussal. És mindez azért tetszik neki, mert az angolok demokráciája mélységesen tiszteletben tartja a hagyományokat, az egyes társadalmi osztályok előjogait.

Endre lelkesen helyeselt, Attila azonban szenvedélyesen vitatkozott anyjával. Igen, híve ő is a demokráciának, De borzasztó lenne elképzelni, ha Magyarországon angol mintára demokratikus jogokat adnának a primitív, írni-olvasni nem tudó népnek, vagy mondjuk, a zsidóknak. Először meg kell törni a zsidó bankárok és gyárosok hatalmát, a magyar földbirtokosokat ki kell szabadítani a zsidó bankárok karmai közül, aztán át kell nevelni a népet, vissza kell szerezni az elrabolt területeket, utána majd lehet demokráciáról mesélni. Még beszélni is. De addig vaskézre van szükség. Központi akaratra. Elég baj, hogy Gömbös beteg, és a zsidó bankárokkal paktáló Bethlen Pista bácsi ellenzéki politikát folytat.

Endre sok mindenben igazat adott Attilának is, de megjegyezte, hogy politikai egységre csak akkor lehet számítani, ha a kormányzat valamiképpen segít a nép nyomorán. Hitler némely intézkedésével nem ért egyet, De mégis csodálja, bizonyos értelemben isten ostorához, Attilához hasonlítja, mert hatalomra jutása óta csodákat művelt. Visszaadta egy legyőzött nép nemzeti büszkeségét, hitét, megszüntette a munkanélküliséget, ha radikálisan is, De alapvetően felszámolta az isten- és egyházellenes bolsevizmust, az erkölcsöt romboló weimari szabadságot, a minden isteni és emberi eszményt sárba tipró dekadenciát.

Elfi kényelmesen hátradőlt az ülésen, egész testével átvette a szerelvény puha ringását, és élvezte a fiúk vitáját. Nem tetszett ugyan Attila néhány megállapítása, tudta, hogy szemléletét a katonaiskolában alakították ki, De meggyőződéssel hitte, a fiú szemléletét sikerül majd ügyesen befolyásolniuk. Nem sürgős, nem kell fejjel rohanni a falnak. De azért nem mulasztotta el, hogy véleményét kimondja.

– Félek, fiam, hogy Hitler bajt fog hozni a német népre.

Attila csodálkozva nézett anyjára.

– Hogy érted ezt?

Az asszony egy-egy csepp kölnit tett nyakára, a füle mögé, aztán aranyszipkájába illesztett egy egyiptomi cigarettát.

– Bizonyos jelek – mondta megszíva a cigarettát – arra mutatnak, hogy Hitler tanácsadói, közvetlen munkatársai primitív emberek, ellenségei a német arisztokráciának. Csak egy példát, kedvesem. Walter egyidős apáddal. Vajon miért alezredes még ma is? Mert rossz katona? Nevetséges. Kiváló képesítésű vezérkari tiszt. Valószínűleg azért nem lép elő, mert a Führer tanácsadói az arisztokráciát látják benne.

– Mondanék én valamit, édesanyám – szólalt meg Attila. – Nagyon kérlek, ne érts félre, nem akarlak megbántani. – Elhallgatott, pecsétgyűrűjét forgatta az ujján. – Biztos vagy te abban, hogy amit te és mondjuk, Walter bácsi érez, az valóban demokratikus érzés?

Elfi mosolyogva megrázta szőke fejét, jelezvén, hogy nem érti fia szavait.

– Megmagyarázom – mondta a hadnagy. – A Huttenek akkor is bárók, ha nem használják a bárói címet. A Hajdú család sem a hétszilvafás nemesek közül való. Ha jól tudom, közel nyolcezer magyar hold a földbirtokunk. Tehermentes birtok ez, ami nem kis dolog. Neked is jelentékeny vagyonod van. Vagyis mi valakik vagyunk. Múltunk, társadalmi helyzetünk, súlyunk sok mindenre kötelez minket. Helyénvalónak tartod például azt, hogy édesapa legjobb barátja egy liberálisan gondolkodó újságíró?

– Bernáth Gézára gondolsz?

Attila bólintott. – Őrá. – A fülkében meleg volt. Kigombolta a zakóját. – Nekem személy szerint nincs kifogásom Bernáthék ellen, de édesapa sok mindenben átveszi Géza bácsi liberális nézeteit és elveit.

– De ez miért baj? Nem értem.

– Bernáthnak nincs vagyona. Hivatalnok. Nyilvánvaló, hogy az az ember, aki hivatalnoki fizetéséből él, másképpen gondolkodik a világról és mindenről, mint mi. Másképpen kell gondolkodnia. Továbbmegyek. Rendjén való, hogy az öcsém legjobb barátja egy Radovics Milán nevű fickó? Nem ismerőse, édesanyám, a barátja. Ez nem lenne veszélyes akkor, ha a saját köréből is barátkozna néhány fiúval. Mosolyogsz, pedig ez nem mosolyogni való. Mi szükség van arra, hogy Csaba puszipajtása legyen a cselédeknek. Miska bácsit nem lehet levakarni róla, és őt sem az öregről. És meg valamit, Andrea. Gondolod, kettőjük kapcsolata meg ma is pajtáskodás? Édesanya, hogy ti ezt elnézitek, az nem demokratikus gondolkodás, hanem liberalizmus. – Felemelte a kezét. – Bocsáss meg, csak egy kérdést még. Ha Csabus bejelenti, hogy feleségül akarja venni Andit, mit fogsz mondani?

Endre többször közbe akart szólni, sápadt, sovány arca nemegyszer kigyúlt, De fegyelmezte magát. Nem értett egyet Attilával, s egy-egy megállapítása indulatot váltott ki benne. Most azonban nagyon kíváncsi volt, hogy Elfi néni mit mond.

Az asszony azonban fölényesen hallgatott. Közel tíz éve járja férjével a világot, diplomaták között tölti napját, nem egyszerűen úriasszony a fogadásokon, dekoráció az estélyeken és a vacsorákon, hanem szinte pótolhatatlan munkatársa is férjének. Remek megfigyelő, összefüggéseket felismerő asszony, akinek már kialakult véleménye van önmagáról, férjéről, a világról és az emberekről. És elvei is vannak, méghozzá biztos alapokon nyugvó, megingathatatlan elvei. íme, Attila őszinte beszéde nevelési elvét igazolja. Ha nem lett volna baráti viszonyban a fiával, Attila akkor is kitárulkozott volna. Nem baj. Csak a katonaiskola hatása érződik Attila öntudatán, az ő nevelése nem? Dehogynem. „Mi, Hajdúk, és mi, Huttenek, vagyunk valakik." Ezt nem a Ludovika nevelte a gyerekbe. Persze hogy sok igazsága van Attilának. De az igazság csak az élettapasztalattal együtt ér valamit. Válaszolni fog neki, De nem Endre előtt. Azt fogja mondani neki: Fiacskám, néhány dolgot meg kell tanulnod. Az élet nem laktanya, ahol vigyázzba állnak előtted az emberek, mint a bakák, és nem válaszolhatnak, mert helyzetednél fogva csakis neked lehet igazad. Tehát meg kell tanulnod, hogy családi ügyeket még barátok előtt sem tárgyal meg az ember. Csak akkor, ha létkérdésről van szó. Endre a barátunk, De nem a miénk, hanem az egyházé. Tehát a mi ügyünk nem tartozik rá. Igen, fiam, neked igazad van, mi valakik vagyunk. Mivel azok vagyunk, megengedhetjük magunknak, hogy Bernáth Gézával barátkozzunk. Csetényi Hajdú vezérőrnagy különösképpen megengedheti magának, mert ő nagyon jól tudja, hogy ennek a barátságnak meddig terjedhet a határa. Bernáth okos ember, és ezt ő is nagyon jól tudja. Csaba öcséddel már bonyolultabb a dolgunk.

Alkatilag ő nem hasonlít egyikünkre sem. Ellentmondásos, de eredeti egyéniség, épp ezért nagyon nehezen lehet csak irányítani. Paranccsal vagy utasításokkal nem sokra megyünk nála. Nem barátkozó természet, nemigen szereti az ostoba emberek társaságát, azt viszont el kell ismerned, hogy a mi körcinkben, főleg a fiatalok között, elég sok esetben ostoba, üres fejű ember akad. Nem kényszeríthetem arra az öcsédet, hogy ezekkel a fiatalokkal barátkozzék. Radovics Milán... Társadalmi helyzeténél fogva nem tartozik hozzánk. Ez igaz, de érdekes, színes egyéniség, akit mi emelünk fel, aki szintén szeretne valaki lenni, De csak a mi segítségünkkel lehet valaki. Radovics nagyon jól tudja, sokat beszélgettem vele – neki kell felemelkednie Csabához, vagyis hozzánk, nem pedig Csabának kell lesüllyednie. Radovics kitört a környezetéből, ez csak a rendkívüli tehetségeknek sikerül. Közben azt is felismeri, hogyha felszínen akar maradni, alkalmazkodnia kell. Nekünk történelmi feladatunk, hogy a tehetséges népi erőket magunkhoz láncoljuk. Andrea... aranyos, tiszta kölyök. Szeretem őt. Hogy nincs vagyona? Azt gondolom, ez nem lényeges. Ha Csaba szereti, és boldog lesz vele, én áldásomat adom rájuk. Ebben nem ismerek tréfát. Fiacskám, én anya vagyok. Mit érnék azzal, ha a fiamat boldogtalannak tudnám? Andi nem gazdag, de gondolkodásában, életszemléletében, magatartásában hozzánk tartozik. És ez a lényeg.

A vonat lassított. Az asszony egy pillanatra kinézett az ablakon. Aztán így szólt.

– Nem értettelek félre, Atti. De most fáradt vagyok és éhes. Ebéd után majd beszélgetünk.

A teológus lehajtott fejjel állt. Arra számított, hogy az asszony vitatkozni fog Attilával. Elfi néni kitérő válasza csalódást okozott neki. Világosbarna fakó haján megcsillant egy bevetődő fénysugár, aztán tovatűnt.

A vonat sebesen robogott az ismerős vidéken. Endre lázas szemében nyugtalanság látszott, szégyellte magát, úgy érezte, hogy hallgatásával elárulta barátját. Lehunyt szemhéja mögött Andrea szomorkás arca jelent meg, aztán régi emlékek jutottak eszébe. Ott áll előtte a lány, matrózblúzt, sötétkék rakott szoknyát visel. – Te nem kérsz fel, Endre? – A mamák a falak mentén ülnek. Csaba elmélyülten játszik, ügyesen variálja a témát, de remek ütemet diktál, most ránéz, szemével biztatja, kérd fel, papzsák, megengedem, hogy felkérd. Átkarolja a lányt, tenyere megizzad az izgalomtól, Andreának a hátán megfeszülnek az izmok, szorosabban ölelj – mondja így nem lehet táncolni. Gépiesen engedelmeskedik. Nagyokat nyel, most már tudja, szereti a lányt. De Andi Csabához tartozik.

Endrét a korán jelentkező nemi vágyak alaposan megkínozták, és kínozzák ma is. Húszesztendős, és még nem volt dolga nővel. Ösztöneit eddig még sikerült legyőznie szívós és kemény akarattal, de fantáziáját nem, gondolatban már sokszor átélte a szeretkezés örömet és kínjait. Természetesen Andreával. Mindig csak vele, és sokszor úgy érezte, semmi meglepetés nem érné, ha Andrea egyszer mezítelenre vetkőzne előtte.

A vonat lágyan ringott, a kerekek vadul csattogtak. Endre hátradőlt, fejét megtámasztotta, sovány, beesett arca pirosra gyúlt. Elfi néni hangja mintha a végtelenből jött volna. Halkan beszélt, egyetlen szavát sem értette.

Mélyet lélegzett, felnyitotta a szemét.

– Én azt hiszem – mondta –, Csaba hálát adhat a Mindenhatónak, ha Andrea feleségül megy hozzá.

Csodálkozva néztek rá, nem értették, hogy miért mondta ezt, hiszen az asszony közel egy órája egészen másról beszélgetett Attilával. Látta csodálkozó tekintetüket, De nem törődött velük, felállt, s mint az alvajáró, kitámolygott a fülkéből.

A vonat hosszan, elnyújtva fütyült, a kéményből kipattanó szikrák fényes csíkokat húztak az ablakok elé.

*

Andreát váratlanul érte Elfi néni kedvessége. Megölelte, megcsókolta, magával vitte a konyhába, megmutogatta neki az ételeket, megkóstoltatta vele a paprikás csirkét, aggódva nézett rá, vajon sikerült-e. Az asszonyból annyi melegség ömlött rá, hogy teljesen elérzékenyült, ellenszenve is elpárolgott.

Walter von Hutten nagyon tapintatosan viselkedett, nem jött haza, hagyta, Elfi kedve szerint vendégelje meg magyar barátait, ám az italról, ötcsillagos francia konyakról, zamatos magyar pálinkáról és a nehéz rajnai borokról időben gondoskodott. Üreg házvezetőnője, az ősz hajú Annabella anyó és unokahúga, a kék szemű Lujza szolgálta fel az ételeket, az italtöltögető szerepkörét Attila önként vállalta.

A hadnagy meglepően szívélyes, előzékeny volt, és Andrea úgy találta, hogy tekintetéből most hiányzik a mohó kívánás, szinte testvérként beszélget vele. Endre lapos, zavart pillantásait már megszokta, álmában sem gondolta volna, hogy a teológus zavara mögött már-már beteges érzékiség húzódik meg.

Étkezés közben alig-alig beszélgettek, az a néhány mondat, ami mégis elhangzott, a jó ízű vacsorához fűződött. Odakünn a szél időnként orkánszerűen tombolt, aztán átmenetileg elcsendesedett, hogy később újult erővel rákezdjen. Andrea Elfi nénivel szemben ült. Az asszony érdeklődve nézte a lány kipirult arcát, a sötét pillákkal árnyékolt, mélykék szemét. Néha az volt az érzése, hogy Andrea valamelyik közel-keleti országból vetődött ide, alakja, testtartása, arcának éle az egyiptomi nőket juttatta eszébe.

Már befejezték az evést, amikor Endre váratlanul felállt. Felsőtestével kicsit előredőlt, lapockája élesen kirajzolódott. Bal kezével megigazgatta aranykeretes szemüvegét, jobbjában borral telt poharat tartott. Csaba felhúzott szemöldökkel, összeráncolt homlokkal nézett rá, nem tudta, mit akar a barátja, kíváncsian várt. Andrea kipirult arccal mosolygott, Attila alig észrevehetően böffentett, és gyorsan cigarettára gyújtott. A szőke Lujza kuncogva állt az ebédlő bejáratában, fehér batisztkötényét markolászta, aztán karjával hívogató mozdulatot tett.

Endre az asszonyra nézett. Halkan, papos lejtéssel ejtve a szavakat, engedélyt kért, hogy a poharát a Hajdú család egészségére és Attila hadnaggyá avatására ürítse, kérve a Mindenhatót, hogy adja áldását a család minden tagjára. Ez év májusában – mondta –, Budavár visszafoglalásának kétszázötvenedik évfordulójára magyar küldöttség tisztelgett a katolikus világ vezetőjénél a Vatikánban. Nekünk, evangélikusoknak, vitáink vannak a katolikusokkal, De úgy érzem, amit a pápa a magyar küldöttségnek mondott, azzal mélységesen egyet kell értenünk. A mai idők, mondotta többi között az egyház feje, nagyon hasonlítanak a kétszázötven évvel ezelőttihez, mert ma szintén általános veszedelem, a kommunizmus fenyegeti alapjaiban nemcsak a kereszténységet, hanem az emberiséget is.

Csaba ásítva az asztalra könyökölt. Meghülyült ez a papzsák – gondolta –, mi történt vele, hogy kortes lett? Majd ő megmondja ennek a szentfazéknak, hogy kik fenyegetik az emberiséget. Bosszankodva rágni kezdte az ajkát, és csak anyjára való tekintettel nem hülyézte le barátját. Ezt a marhát – csóválta a fejét –, már elfelejti, hogy mit csináltak a nácik Whittmann-nal és Erikával?

– A magyarok – hallotta Endre hangját – ma ismét nagy feladatok előtt állnak...

Nem bírta tovább. Indulatát leplezve közbeszólt:

– Hülye vagy, szentfazék. Idd ki a borodat, és ülj le. – Felemelte a poharát. – Egészségünkre.

Közbeszólását döbbent csend követte. Andrea ijedten Elfi nénire nézett. Az asszony fegyelmezetten mosolygott, egyetlen arcizma sem rándult meg, de nem nyúlt a poharához. Attila megszívta cigarettáját.

– Folytasd – mondta biztatóan Endrének, aki még mindig zavartan állt. A teológusnak azonban elment a kedve az ünnepi beszédtől, arcát kipirosította a szégyenkezés.

– Bocsánat – mondta, és leült. Látszott rajta, hogy nagyon fájnak neki Csaba szavai.

– Most, ugyebár – mondta az asszony, szavait Csabához intézve –, remek jópofának hiszed magad. – A mellére mutatott. – Ott, belül, most ünnepelsz. Hajdú Csaba, ragyogó humorával, agyoncsapta barátját, Poor Endrét. Ez