Idegen szobák

MÁNDY IVÁN

IDEGEN SZOBÁK

1957

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kaposvári Franciska

978-963-374-916-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Mándy Iván jogutódja

ÜGYNÖK A KÓRHÁZBAN

– A nyár reménytelen. Nyáron egyszerűen nem lehet szövetet eladni. Nyáron nem öltözködnek az emberek.

Komlós még mondott volna valamit, de Molnár, a kis Molnár, a Hotel Adria portása egy mozdulattal félbeszakította.

– Nézze, Komlós, ne tartson filozófiai előadásokat a nyárról!

A kis Molnár megmutatta a számlát, Komlós megmutatott egy mintát (szürke, angol anyag). A portás kézbe vette az anyagot, és akárcsak magát az ügynököt sodorgatná az ujjai között.

– Én nem bánnám, de Lakosnak pénz kell. Lakost csöppet se nyugtatják meg ezek az anyagok.

A dolog be volt fejezve. Lakosé a szálloda, Lakos különben is gyanakodott Komlós mintáira. (– Ismerem a maga Kazár utcai angol szöveteit!)

Molnár jó fiú volt, kiadta Komlós holmiját. Így hát az ügynök kis lakktáskájával elindulhatott a Rákóczi úton. Mi jön most? Utak, végtelen utak egyik szállodától a másikig… mindenütt előszedi a mintáit, hogy aztán szépen visszarakja.

Komlós megállt. Aha, a Radó! A kefefejű Radó!

Radó hátratett kézzel, szigorú tekintettel ott állt Langfelder és Társa előtt. Az első pillanatban úgy tűnt, mintha éppen csak ki akarna emelni valakit a Rákóczi út forgatagából, kiszólítani, mint egy szigorú tanár, hogy két sarok között kegyetlenül beszekundáztassa.

Radó beleszimatolt a levegőbe, elindult, hozzátapadt egy háthoz, kísérte végig az utcán, de akár végig egy életen, és közben forró vallomásként:

– Hogyan? Ön csak így elmegy Langfelder és Társa előtt? Ellensége önmagának? Nem akar egy jó felöltőt, zakót? Tekintse meg üzletünket, vételkényszer nélkül!

A hát eltűnt, és Radó már egy családot kísért. Radó a loknis hajú kislányt választotta ki. Radó „ráment" a kislányra.

– Tünemény! Valóságos csoda! Ilyet csak filmen látni! Hogy kell öltöztetni egy ilyen kis angyalt… ez aztán a művészet! – Radó lehajolt, szökdécselt a kislány mögött, aztán fölpattant, és úgy oldalról valósággal belemenetelt a papa arcába.

– Vétek így járatni! Nem tudom, hol tetszett venni ezt a kockás kabátkát, de valóságos merénylet!

A merev tekintetű apa nem törődött vele, egyáltalán meg se hallotta. – Radó a másik oldalról rohamozott.

– Tűrheti ezt egy anya? Tűrheti, hogy így járjon a kislánya?

Az anya megállt egy cukorkásbolt előtt.

Radó fölkapta a kislányt.

– Olyan kabátot mutatok neked!…

A gyerek bőgni kezdett Radó kezei között.

– Nem teszi le mindjárt! – ugrott oda az apa.

– Így molesztálni az embert! – kiabált az anya. – Rendőrt kéne hívni.

– Kérem, kérem… – Radó egy pillanat alatt letette a gyereket. – Majd még talán elrabolom ezt a kis penészvirágot! Még csak ez hiányzik!… Ehhez szóljon! – fordult Komlóshoz.

Komlós a járda széléről figyelte Radót. Túlságosan „rámenős" – gondolta, és ezt meg is mondta.

– Nem lehet így lerohanni valakit.

Radó vállat vont.

– Azért hívnak Bulldog Radónak. Különben vérmérséklet dolga, higgye el. Nézze meg H. Havast.

Magas, szürke ruhás, kopaszodó férfi sétált a másik oldalon. Oly előkelően, oly hanyagul, mint aki boldoggá teszi az embert, ha odavet egy-egy szót.

– Azt mondják, főhadnagy volt – bólintott Komlós.

– Soha! Évekig vidéken ügynökölt, az öreg Beneda hozta fel Pestre.

H. Havas a másik oldalon egy szőke nőhöz lépett. Kedvesen, otthonosan, mint aki itt randevúzik.

– Azt mondják, hogy megmérgezte a feleségét.

– Nem is volt felesége. Ez is csak legenda. – Radó hirtelen Komlós táskájára nézett. Komlós is a táskát nézte.

– Kiraktak a szladiból.

– Miért nem megy a családjához?

– Nincs családom.

– Pillanat! – és Radó levetette magát a járdáról.

Komlós látta, hogy H. Havassal áll az út közepén, autók és villamosok között, a kettévált Vörös-tengeren.

Radó megragadta H. Havas kabátgombját, úgy magyarázott, bele az arcába. H. Havas a vállát rángatta. Az egész egy percig tartott, aztán Radó megint ott volt Komlósnál.

– Mindig átjön az én oldalamra!

– Megmondta neki?

– Nyugodt lehet…

– És ő?

– Csak szalámiért jött át. – Radó a járda szélén állt, mint egy hadvezér, aki megakadályozza az ellenséges partraszállást. – Nekem mesél ilyet? Azt hiszi, nem tudom, hogy innen akart elcsípni egy vevőt?

Komlós oldalt elnézett, és azt mondta:

– Viszontlátásra.

– Hová megy? – Radó megint a kis táskára nézett. – Fogadni mernék, sejtelme sincs, hová megy?

Komlós elvigyorodott, mint egy fáradt ló.

– Az Astóriában van egy barátom, csak nem akarom zavarni. A Pannóniában pedig tévedésből egy külföldi vendégnek adták át a lakosztályomat.

Radó leintette.

– Hagyjuk ezt! Miért nem megy kórházba?

– Nem vagyok beteg.

Radó a fejéhez kapott.

– Ember! Maga megérdemli, hogy itt essen össze az utcán! Hát ki megy betegen a kórházba?

Radó megint lekísért valakit a sarokig, aztán visszajött.

– Hát én beteg voltam, amikor tavaly a Szent Sebestyénben feküdtem? Hát a Barna bácsi beteg, aki már egy fél éve ott van? A Kakuszi? – Nincs pénzük! Nincs pénzük!

– De hát hogyan?…

– Ide figyeljen! Szépen elmegy a Szent Sebestyénbe, a belgyógyon keresi Atkáry doktort, rám hivatkozik, nyugodtan megmondhatja, hogy én küldtem.

– És erre Atkáry doktor?

– Ágyat ad magának. Tudja, mennyi szövetet kapott tőlem Atkáry?

– Nálam is van minta.

– Még ma este ágyat kap! Siessen, hogy vacsora előtt odaérjen.

– Köszönöm.

– Ne köszönjön semmit.

Radó megint elkapott valakit, hogy aztán visszatérjen.

– Hallja-e? Az esti ájtatosságnál ott legyen! És aztán minden vasárnap a kápolnában.

– De én, hogy úgy mondjam…

Radó ránézett.

– Az nem számít, annak csak örülnek a nővérek! Vagy nem akar dupla adagot ebédre? Külön vajat? Gyümölcsöt? A Colomba nővérnek mondja meg, hogy a Radó üdvözli. Colomba nővér kétszer is megmentett, amikor ki akartak írni.

Lassan már elváltak ott az utcán, arcok, vállak léptek közéjük. Radó azért még beszélt.

– …Mondja meg neki, hogy még megvan a rózsafüzér. Barna bácsit is üdvözlöm, lehet, hogy vasárnap kiszaladok. Ha kilép, még uzsonnát is kap.

Komlós kilépett.

Azért a sarokról még visszanézett.

A kocsiút közepén, a délutáni napfényben megint azt a két férfit látta, Radót és H. Havast. A tömeg összecsapott felettük.

A Keleti pályaudvar órája vakítóan ragyogott, és a kis táska meglódult az ügynök kezében.

A nővér vezette be a fürdőbe. Úgy csattogott előtte háromszögletű, fehér fövegével, mint egy vitorlás. Oldalán kulcsok. Csak akkor nézett Komlósra, amikor kinyitotta az ajtót.

– Tessék.

Komlós meghajolt a túlvilág ajtajában.

– Radó üdvözli a Colomba nővért.

– Ludmilla nővér vagyok.

Az ajtó becsukódott Komlós mögött. Bent, a fürdőben, három fehér kád fogadta. Az ügynök mindegyiket megsimogatta, mintha meg akarná őket szelídíteni. Levetette ruháját, ingben leült az egyik kád mellé. Kinyitotta a csapot, közben jólesően dörzsölte a nyakát. – Nyaralás… tiszta nyaralás…

Az ajtó hirtelen kinyílt, és berepült egy csomag.

– Ezt vegye fel!

Kék-fehér csíkos kórházi ruhájában sorra ellépett az ágyak előtt. Csontig aszott, barna kéz emelkedett feléje. Bikics vagyok. Éppen csak megérintette, elfogódottan, mint egy őskori leletet. Kövér férfi törökülésben az ágyon. Kéri Géza. Aztán, ahogy Komlós a szomszéd ágyhoz lépett, utánaszólt.

– Remélem, nem csapkodja az ajtót, remélem, csöndesen közlekedik.

A fehér bajuszos Barna bácsi köpenyben állt az ágy előtt. Komlóshoz hajolt, ahogy megkérdezte.

– Remélem, nincs valami baja? Tudja, nem szeretném, ha elkapnék valamit.

– Nem… nem…

– Mivel jött be?

Mire Komlós szinte hangtalanul.

– Szövet.

– Én feketében. A fiamnak fűszerüzlete van, ő látja el Atkáryt kávéval. Még mindig olcsóbb, mármint a fiamnak, mintha otthon lennék.

Az öreg összébbhúzta köpenyét. – A fiammal nem is lenne baj, de a felesége… – Köhögni kezdett, aztán csak legyintett.

– Radó üdvözli Barna bácsit, és lehet, hogy vasárnap kijön.

Barna bácsi abbahagyta a köhögést.

– Nem jön ki, mert ruhát és anyagot ígért az egyik ápolónőnek. – Ravaszkásan hunyorított. – Talán még mást is. Szóval, Radó nem jön ki, amíg Aranka itt van.

Aztán Barna bácsi, mint egy szívélyes házigazda, hazakísérte Komlóst az ágyáig. Az ágyra nézett, Komlósra, majd megint az ágyra.

– Ez sikerült, ez aztán igen!

– Pedig nem is kértem az ablak mellé.

– Két éve feküdtem itt.

– Nem huzatos?

– Mit gondol?

– A kerítésen túl azok a fények…

– A Három Arab! Néha átmegyek egy pohár sörre.

– Zene?

– Egész jól hallani. De azt hiszem, rövidesen vacsorázunk.

Komlós egyedül maradt az ágyával. Ez az övé. Akárcsak a pokróc meg az éjjeliszekrény. A táblán ott a neve. Láztáblája is van. (Ki tudja, talán már láza is?) Hőmérőt is kap, aztán majd csak felírnak valamit. Eszébe jutott egy szó. Tünet… tünetek… milyen tünetei vannak? – Vagy öt-hat éve mellhártyája volt. Akkor egyszer azt mondták, most jön a krízis. Felragyogott ettől a szótól. – Krízis! – Igazi kórházi szó. Jön a krízis, túl vagyunk a krízisen. – Igen, majd mindenfélét kérdeznek az embertől, foglalkoznak vele.

Kinyitotta az éjjeliszekrény fiókját. Idegen, nyikorgó bádoghang.

Közben látta a pályaudvart meg az utcákat… és egy embert, aki az utcán kering. De nem kering az utcán, mert itt ül az ágy szélén, és van neki fiókja.

– Krízis!

Földöntúli boldogsággal végignyúlt az ágyon.

– Üljön csak mellém!

Komlós Barna bácsi mellé került az első vacsoránál. Az öreg tányért is hozott neki a konyhából, figyelmeztette, hogy egyen csak szépen lassan…

– …Aztán nem kell mindjárt újra kérni. Üljön nyugodtan, és nézzen a nővérre.

Komlós nyugodtan ült a tányér fölött. Egy kígyóbűvölő tekintetével nézett a nővérre. Az apáca a guri-guri kocsi fölött, bele a leveseskondérba. Kemény, széles arca párás volt az ételgőztől.

– Bikics bácsi nem kap vacsorát! – mondta mellette a szőke konyhalány.

– Tudom – bólintott a nővér. – Már mondta az Atkáry doktor úr, hogy a gyomra miatt…

A fejek az asztalon előrehajoltak. A kövér Kéri Géza – Komlóssal szemben – villáját tologatta.

– Azelőtt mindenki annyit vehetett, amennyit akart.

– Azelőtt… – Barna bácsi felsóhajtott. – Emlékszem, amikor először idekerültem…

– Az is igaz, hogy azelőtt nem mindenkit vettek fel. – Kéri Barna bácsira nézett, és most már ugratta a villáját az asztalon.

Barna bácsi fölkapta a fejét.

– Mit akar ezzel?

– Nyugodtan hozzáteheti, hogy igazgató úr. – Kéri a villáját pöckölte. – Azért, mert jelen pillanatban talán nincs vállalatom…

Barna bácsi az apácát nézte, úgy felelt.

– Talán? És jelen pillanatban? Senki se tud a Takarmányi vállalatáról, de arról mindenki, hogy már egy éve itt van, igazgató úr!

Az igazgató előrehajolt.

– Maga beszél? Akit már háromszor kihajítottak?

– A felesége is idejár kosztért!

– Még soha egy tányér levest nem vitt el!

– Kérdezzük csak meg Adélkát.

Az igazgató köhögni kezdett, és Barna bácsi átfogta Komlós vállát.

– Az új betegnek, nővérke!

Barna bácsi a kocsihoz ügetett a tányérral. Mögötte Komlós. Ahogy visszatértek, az igazgató gyilkosan suttogta. – Beszemtelenkednek mindenhová!

– Erről maga is tudna beszélni. – Barna bácsi a levesét szürcsölgette.

Az igazgató szinte belekönyökölt Barna bácsi tányérjába.

– Mi jogon? – sziszegte. – Csak azt szeretném tudni, mi jogon kap mindig dupla adagot?

Barna bácsi igen gondosan megtörölte bajuszát.

– Ki díszítette fel az oltárt?

Az igazgató felpattant.

– Maga… még maga mer erről beszélni! – Felkapta a tányérját, és bevágtatott a szobába.

Valaki fölemelkedett az asztal végén.

– Mi baja az igazgató úrnak?

Barna bácsi vállat vont. – Meg kell tőle kérdezni. Különben ő is kap repetát… más is. Csak hát… – Aztán Komlóshoz. – Kellemetlen alak, de ki törődik vele?

Komlós a tányért kocogtatta, akárcsak egy vendéglőben.

– Ki törődik vele?!

Barna bácsi egy délután magára kanyarította kórházi köpenyét. Olyan volt ebben a kopott kórházi malaclopóban, mint egy letört bérgyilkos, akire már csak egészen vacak kis feladatokat bíznak.

– Jöjjön csak – mondta Komlósnak –, bemutatom valakinek.

Fölmentek a második emeletre. A folyosón két nő sétált karonfogva, kék-fehér csíkos kórházi ruhában. Egyszerre fordultak Barna bácsi felé.

– Rég nem láttuk, Barna bácsi.

– Elhanyagol bennünket.

Az öreg mondott valamit, hogy nem érezte jól magát a héten, aztán hirtelen megkérdezte:

– Kovácsné?

Az egyik nő felnevetett.

– Ó, persze, Kovácsné! Mindig csak Kovácsné… Bent van a szobában.

Barna bácsi bevonult Komlóssal a hatosba. Mögöttük még hallatszott a nevetés.

– Féltékenyek leszünk, Barna bácsi!

– Vigyázzon, Barna bácsi!

Barna bácsi úgy derékból meghajolt a szobában.

– Hölgyeim!

Aztán mintha cukrokat dobálnának a bácsi felé.

– Csakhogy feljött!

– Már úgy vártuk!…

– De régen sétáltunk…

– Mikor rendez már valami kis mulatságot?…

Barna bácsi mindkét kezét lengetve.

– Bízzanak bennem! Már beszéltem a főorvos úrral… – Közben szinte észrevétlenül az utolsó ágy felé terelte Komlóst. És egy bűvész mozdulatával. – Asszonyom, engedje meg…

Kissé zsíros arcú, fekete hajú nő feküdt az ágyon. Minden fényes volt rajta. A haja, a bőre… Szirupos, fekete szeme szinte felszívta Barna bácsit.

– Komlós Imre – mondta Barna bácsi.

Komlós az ágyat nézte. A takaró lecsúszott Kovácsnéról. Az éjjeliszekrény fiókja kihúzva, kompótostányért lehetett látni, kölnisüveget, hátára fektetett könyvet.

Barna bácsi konferált.

– Asszonyom! Olyan valakit mutattam be… nos, szóval egy tartalmas embert.

Kovácsné intett, Komlós leült.

– Tudja, legszívesebben ki se mozdulnék a szobából – kezdte az asszony.

– Annyira unalmas? – Komlós közelebb húzta a székét. Érezte, hogy Barna bácsi eltűnt a háta mögül.

– Hát kik vannak itt? – Kovácsné könyöke alá gyűrte a kispárnát, úgy nézett Komlósra. – Hát lehet itt valakivel értelmesen beszélni?

A férfi behúzta a nyakát. Igazán nem is tudta, mit mondjon. De miért zörög úgy Kovácsné párnája? Üres cukrosstaniclik lehetnek alatta, gyűrött papirosok.

– Hiszen ha a férjem élne.

Komlós lehajtotta a fejét.

– Szomorú, valóban.

– Bár csak egyszerű vendéglős volt…

– Ó, az nem tesz semmit!

– Mindig én választottam ki, mit olvasson. – Kovácsné felsóhajtott, majd hirtelen megkérdezte. – Nem sétálnánk egyet?

És mielőtt Komlós még bármit is mondhatott volna.

– Várjon meg a folyosón, csak éppen magamra kapok valamit!

Komlós megvárta a folyosón.

– Nem járna rosszul ezzel az asszonnyal!

– De Barna bácsi! Az én helyzetemben…

– Miért? Magát Atkáry rakta be ide, és Atkáry betegei öröklakók.

– De Barna bácsi…

– Nyugodtan nősülhet erre az ágyra!

– Hogy képzeli?

– Tudja, hogy Kovácsné el van bűvölve magától?

Komlós ágya önérzetesen reccsent egyet.

Ez már éjszaka volt. A kórterem sötét, csak az ajtó fölött égett a kék lámpa.

A terem megtelt nyögéssel, szuszogással, krákogással, de Barna bácsi beszélt, beszélt, akárcsak egy éjszakai kávéházban.

– Azt mondta, ilyen művelt emberrel régen találkozott.

És akkor egy hang a sötétből.

– Hány embernek mondta már ezt Kovácsné?

Aztán már csak az ágy mérges, gonosz kis reccsenései. – Hány embertől volt már elbűvölve Kovácsné? És főleg hány embernek próbálta már maga Kovácsnét?

Ezt már nem hallgathatta tovább Barna bácsi.

– Igazgató úr, ez a hang!…

– Mennyi jutalékot kap Kovácsnétól?!

– Hogy képzeli?!

Valaki felnyögött. – Mi az? Mi van itt?

Egy másik. – Nem hagyják az embert aludni.

Komlós egy pillanatra úgy érezte, föl kéne kelni, és odalépni az igazgató ágyához. Mégse hagyhatja Kovácsnét. Igaz, a parkban együtt találta egy műtőssel. (– De Imre, kérem, csak nem nézhetek le valakit azért, mert műtős?…)

Komlós a paplanát húzogatta, és nem kelt fel.

Közben az ágyak csatája.

– Fazekas doktorral is maga hozta össze Kovácsnét!

Barna bácsi ágya sértetten nyekkent.

– Fazék halálosan szerelmes volt Kovácsnéba.

– Azért rúgta ki!

Komlós rántott egyet a paplanán. Nem, ezt már mégse lehet lenyelni.

Egy harmadik hang is megszólalt. Billik, a hajópincér.

– Kovácsnétól már a műtősök is menekülnek!

Komlós állig fölrántotta a paplant. Szinte újra hallotta az asszonyt. „Csak nem nézhetek le egy műtőst."

Egy darabig csönd volt, aztán Barna bácsi.

– Nagyon jól tudom, kedves igazgató úr, miért fáj magának Kovácsné!

Az igazgató. – Rólam beszél?

– Nagyon jól tudom, mennyit szaladgált utána.

Az igazgató roppant hidegen.

– Barna úr! Én semmiféle nő után nem szaladgálok. Különösen nem egy ilyen… ilyen…

– Milyen?!

Komlós maga is meglepődött, ahogy felült az ágyában és megkérdezte.

– Mit akar mondani, igazgató úr?

De nem az igazgató felelt. Billik, a hajópincér.

– Na né… megszólalt az új fiú!

Nevetés a sötétben.

Komlós hülyén, gyámoltalanul ült az ágyban. Mit csináljon? Felkeljen? Feküdjön vissza? Megint Barna bácsit lehetett hallani.

– Kovácsné szóba se állt magával, kedves igazgató úr! Kovácsné jól ismeri magát, kedves igazgató úr!

Ez megsemmisítően hangzott.

Az igazgató egy sértett reccsenésben.

– Mit akar ezzel mondani?

– Úgyis tudja.

– Beszéljen, kérem!

– Ha kedvem tartja.

– Követelem!… (A hang elfulladt.)

A teremben csönd volt. Vészes, vihar előtti csönd. – Komlós megvakarta a nyakát, aztán visszafeküdt. (Itt mi lesz… hogy itt mi lesz!? )

Barna bácsi suttogva.

– Kovácsné nagyon jól ismerte az ön üzleteit, igazgató úr… – majd alig hallhatóan –, hogy hová juttatták önt ezek az üzletek.

Mint egy megpattant rugó. – Miről beszél?

Valaki felsírt. – A harmadik altatót veszem be!…

Senki se törődött vele. Érezni lehetett, hogy a terem ébren van. Vár és figyel.

Az igazgató elfulladva.

– Ha arra céloz, hogy én, hogy engem…

– Nem először bújtatták pizsamába, ha éppen tudni akarja!

– Kikérem magamnak! Nem tűröm… ezért felelni fog! Remegett az ágy, remegett az éjjeliszekrény, az egész kórterem.

– Engem nem sérthet meg egy ilyen ingyenélő… akit a fia is kidobott!

Barna bácsi ágya fölsírt. – Nem dobott ki! Akármikor hazamehetek.

– Akkor miért nem megy?

– Maga miért nem megy?

Aztán a csengő. – Nővér! Nővér!

Dermedt csend. Majd az igazgató.

– De Bikics bácsi! Ne nyomkodja a csengőt!…

Bikiccsel nem lehetett beszélni. Le se vette kezét a csengőről.

– Az embert nem hagyják aludni!

A szoba könyörgő kórusa: – Bikics!…

– Nővér! Nővér!

Felcsapódott a villany, és egy szigorú, katonás hang.

– Mi van itt?

Másnap főorvosi vizit. Barna bácsi, az igazgató, Komlós, Billik, ott álltak az ágyuk előtt. A magas, ősz főorvos egyik ágytól a másikhoz ment.

Barna bácsi vigyázzba vágta magát, de a főorvos rá se nézett.

A főorvos a kórlapra nézett, aztán Atkáry doktorhoz fordult.

– Elég régen itt van már…

Fullasztó csönd.

A főorvos továbblépett. – Komlós kinézett a kertbe. Repül a Barna bácsi… repül a terem.

– Komlós Imre!

– Tiszteletem… – Komlós nyelt egyet. Mintha nem is egy fehér köpeny, de egy jéghegy állna előtte. A panasz?… Mi a panasza? Te Úristen, mi a panasza?

A főorvos hideg kék tekintete. Nem lehetett elkerülni. Komlós ott állt a főorvos előtt, és nem volt panasza. Egyszerűen nem volt semmi panasza.

– Fulladás, köhögés – mondta végül.

Atkáry latinul mondott valamit.

Komlós feje rándult egyet.

– Éjjel izzadni szoktam!

De akkor már nem állt előtte senki. Csak úgy magának motyogta.

– Éjjel izzadni szoktam…

Vizit után senki se ment ki a kertbe.

Barna bácsi lefeküdt. Arca lehetetlenül összezsugorodott, szája remegett. Az igazgató az ágy sarkán ült, ujjával köröket húzogatott a takarón. Hirtelen fölállt és kiment.

– A főorvos után