Októberi vihar

BERKESI ANDRÁS

OKTÓBERI VIHAR

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-452-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

1.

Az asszony a két férfi közé állt. Arca fehér volt, mint a frissen mosott gyolcs, sovány, beteges teste remegett, arcán a rémület ült. – Istenem, most segíts – gondolta, és sovány kezét védőn felemelte. Szemével emberét kérlelte, csitította, testével a fiút védte.

– Ne, Józsi, ne izgasd fel magad! – tört fel melléből a kérlelő szó.

Bruckner arca eltorzult. Nyakán lüktettek az erek, a féktelen düh elfojtása pipacspirosra festette arcát. Szavakat keresgélt, kiáltani akart, de nem jutott eszébe semmi sem Nagyokat nyelt, mintha mérgét préselte volna le torkán. Ádámcsutkája fel és alá mozgott. Tudta, hogy vereséget szenvedett. Mint évek óta mindig, ha Julis azzal a könyörgő szemével ránézett. Most sem tudott ellenállni, akarata megbénult, s ütésre emelt ökle, mint a helyéből kimozdított szikladarab, tehetetlenül aláhullott.

Mélyet lélegzett, dühös pillantást vetett a fiúra, azután megfordult, és bement a szobába.

Az asszony megszédült. Az idegeiben vibráló feszültség lassan felengedett, de a rosszullét érzése erősödött. Behunyta szemét. Aprózva kapkodta a levegőt, ösztönös mozdulattal megfogózott a konyhaszekrényben.

Lélegeznem kell, jó mélyeket, és mindjárt elmúlik – gondolta, és eszébe jutott anyja tanácsa, amit még kislány korában mondott, mikor szédülés fogta el: „Vegyél mély lélegzetet, kislányom, meglátod, jobban leszel." Igen, már szűnik is a rosszullét, már kicsit jobban érzi magát.

Lassan megfordult. Szemben álltak egymással. Az asszony és a fiú. A ráncokkal körülárkolt barna szem megállapodott László feldúlt arcán, a rövidre nyírt szőke, göndör hajon, aztán tovább siklott az ugrásra kész, izmos testen, a barna, ökölbe szorított kézen, majd ismét vissza, és megpihent a katonazubbony fekete hajtókáján csillogó sárgaréz fegyvernemi jelzésen, amely szikrázva verte vissza a villanylámpa fényét. S ahogy a villogó kis tankocskát nézte, megnyugtató bizonyosság áradt szét testében. Jó volt tudni, hogy László él, itt van, s ha akarja, akár meg is ölelheti. Eszébe jutott a tegnap délutáni jelenet. A Baross utcában felgyújtott harckocsi, s a belőle égő ruhával kiugráló rémült katonák szánalmas vergődése. – Laci itt van, és él… de most el kell küldenie, legalábbis addig, míg Józsi meg nem nyugszik. – Vigyázott, hogy el ne érzékenyüljön, mert a fiú megérdemli a kemény szót. Durva, gőgös volt Józsival szemben, igaz, a férje sem válogatta meg szavait. Mert Laci mégsem ellenforradalmár. Fenét az. Fegyvert fogott a többi fiatallal együtt, ők tudják, hogy miért. Nem biztos, hogy Józsinak van igaza. S ha László ellenforradalmárrá lett, akkor ők is hibásak, hisz 14 éves kora óta ők nevelik.

Halk, rábeszélő hangon szólalt meg:

– Most menj el! Nem maradhatsz itt… Majd gyere el holnap… vagy talán holnapután…

László összeszorította ajkát. Arcizmai idegesen ugráltak… Szóval kidobták. Azért, mert megmondta az igazat. Úgy látszik, Bruckneréknál az igazságot az évek arányával mérik… Nem… azért sem fog könyörögni. Forrt benne az elfojtott indulat.

– Jó, elmegyek – mondta dacosan. – Szóval kidobtak, Julis néni. Rendben van. Erzsinek mondják meg… különben, ne mondjanak semmit! – Határozott mozdulattal nyakába vette a géppisztolyt, és köszönés nélkül kilépett az ajtón. A folyosón egy pillanatra megállt, felnézett a sötét, felhős égboltra. Várta, hogy az asszony utánaszóljon, visszahívja, kérlelje őt, de nem mozdult senki és semmi. Csak a mély éjszakai csend vette körül. A távolból elmosódott lövöldözés zaját hozta a szél. Felriadt. Mintha riadót dobolnának a géppisztolysorozatok. Igen, neki ott a helye… ott, ahol társai küzdenek – villant át agyán, s gyors léptekkel nekivágott a ködös, októberi éjszakának.

Sűrű köd ülte meg a Mátyás teret. A fák körvonalai alig észrevehetően sötétlettek át a gomolygó ködön, s a tér lámpáinak sárgás fényét szomjasan itta fel a mindent betakaró tejszerű fehérség. A fiú jobbra-balra tekingetett, nyugtalanul forgatta a fejét. Katonaköpenyének gallérját felhajtotta. Tudta, hogy nem kell félnie, hiszen a környék a Faragó-csoport ellenőrzése alatt áll, azért mégsem jó érzés ilyen időben egyedül kóborolni.

– Bitang! Gazember – lüktetett agyában Józsi bácsi rekedt hangja. Bitang? Ő, aki fiatal életét percenként kockáztatja a szabadságért? Ha ezt nem Józsi bácsi mondja, hanem valaki más, hát nem ússza meg szárazon. De mit csináljon ő egy ilyen megcsontosodott öreggel, aki még most, a forradalom második napján sem akarja eldobni szemellenzőjét, nem akar látni. Hogy meri őt ellenforradalmárnak nevezni? Meg a többieket, akik most vérüket hullatják. Nem érti Józsi bácsit. Mi haszna van neki abból, hogy szembehelyezkedik a fiatalsággal. Hiszen a párt lapja is helyeselte az egyetemisták megmozdulását. Az egész világ feléjük néz, csodálattal tekint rájuk, mert fegyvert fogtak a magyar szabadságért. Felelős államok kormányfői, tudósai üdvözlik őket, és akkor egy ilyen öreg, megrögzött szektás száll szembe velük? Neki még mindig a régi vezetők kellenek. Kár, hogy Erzsi nem volt otthon. Ketten biztosan meggyőzték volna az öreget. Erzsi! Vajon merre járhat most? Jó lenne egymás mellett küzdeni. Meg kell találnia a lányt! De hol keresse?

A Baross utca és a Szigetvári utca sarkára ért. Megállt. Figyelt. Itt kell valahol Doktornak és társának lennie. Éjfélig ők a biztosítók. Merre lehetnek? A ködben csak pár méterre látott. De már észre kellett volna venniök – fűzte tovább gondolatait… Lehet, hogy elfáradtak és lepihentek valamelyik lakásban? Disznóság! Forradalmi harcosok így nem viselkedhetnek. Leváltatja őket, ilyen alakokkal nem lehet harcolni.

– Állj! – csattant a fülébe Doktor ideges hangja. Mégis helyükön vannak a fiúk, ő pedig gyanúsítja őket.

Megállt. A kapu alól két fegyveres lépett ki. Az egyik síöltönyben, a másik pufajkában és csizmában volt.

– Én vagyok, fiúk, Török László – szólt megkönnyebbülve.

Doktor magas, vékony testén lötyögött a ruha. Fáradtságtól elgyötört arca ráncos volt, s orra hegyére csúszó fekete keretes szemüvegével inkább mesemondó anyókához hasonlított, mint forradalmi harcoshoz. Társa nem lehetett több tizenhét évesnél. Ügyetlenül mozgott a két számmal nagyobb csizmában. Derékszíjába három nyeles kézigránátot tűzött, talán hogy harciasabb legyen.

Rágyújtottak.

– Majdnem kilyukasztottunk – szólalt meg csendesen Doktor. – Borzasztó ez a sűrű köd, semmit sem lát az ember.

– Jól csináltátok, Doktorkám. Éppúgy, mintha tényleges katonák lennétek – dicsérte őket László. – Tanuljátok meg, hogy az utcai harc a legnehezebb, különösen ilyen időben, óvatosnak kell lenni. Nem történt semmi?

– Belejövünk, nem olyan nagy dolog. Ezt is meg lehet tanulni. Az ember ilyenkor ösztönösen cselekszik. Tudod, az ösztön – kezdett magyarázni Doktor, de László félbeszakította:

– Azt kérdeztem, nem történt semmi különös?

– Egy fosztogatót fogtak el a műegyetemiek. Valamelyik ékszerüzletbe tört be. Agyon akarták lőni a helyszínen, de nem engedtük, mert délelőtt nagyon hősiesen harcolt. Bekísérték Faragóhoz, hogy vizsgálja ki az ügyét. A tiszta forradalom érdekében nagyon kell vigyázni az ilyen…

– Jó, rendben van – szólt közbe Laci, mert unta Doktor bőbeszédűséget. – A mi csoportunkhoz tartozik a fosztogató?

– Nem! – felelte Doktor.

Kezet fogtak, s László elindult a parancsnokság felé.

Érdekes ember ez a Doktor – gondolta. Nem hajlandó elárulni igazi nevét. Jó lenne tudni, miért. Lehet, hogy sok kalandregényt olvasott? Á, különben nem is érdekes. Lényeg az, hogy okos, megbízható ember. Kommunista. Filozófiát tanít, most fegyvert fogott a kezébe, és a tanítványaival harcol. Lelkes gyerekek ezek az egyetemisták. És évekig lebecsülték őket. Folyton azt hangoztatták, hogy jampecek, kozmopoliták. Íme, ezek a jampecek most hősökké váltak, és nem is akármilyen hősökké. Egy világot lehetne meghódítani velük. Csak egy iránymutató vezér kell, és ők mennek, s még a halált is legyőzik. Micsoda fiatalságuk van!… – Büszkeség töltötte el a fiatal katona szívét, hogy ő is ezek közé a hősök közé tartozik… Aztán kicsit elszégyellte magát. Megint frázisokban gondolkodik. Mi az, hogy hősök. Egyszerű emberek, akik teljesítik hazájuk iránti kötelességüket.

*

Faragó százados 1945-ig a csendőrnyomozóknál szolgált. Képzett, okos ember volt, óvatos és megfontolt. Sűrű, fekete hajában itt-ott már ősz szálak csillogtak. Mióta a börtönből megszökött, bajuszt növesztett és szemüveget hordott. Volt barátai is nehezen ismertek volna rá. Három éve dolgozott hamis papírokkal egy fémipari szövetkezetben mint segédmunkás. Huszonharmadika óta pedig a csoport parancsnoka. Főleg fiatal egyetemi hallgatók, diákok és szökött katonák tartoznak csoportjába. Nagyszerű anyag, állapította meg az első napon Faragó. Lelkesek, önfeláldozók, vakmerőek, és ami a fontos, népszerűek. Sokan közülük DISZ-isták és párttagok, akik a „hibák" ellen harcolnak. Miért ne támogatná őket a lakosság?

A fiúk úgy tudták, hogy ő horthysta katonatiszt volt. Nem mondta meg, hogy a csendőrségnél szolgált, mert tudta, hogy a katonatiszteket másképpen nézik ezek a fiatalok. A csendőröket nem szeretik. De most ez nem is fontos. Hajtsák végre az utasításait, és bízzanak benne, ez a lényeg. Majd eljön a nap, amikor nyíltan kiállhat eléjük…

Faragó már a huszonharmadikát megelőző napokban részletesen kidolgozta taktikai elképzelését. A Csatayék terve szerint az ő feladata a Baross utca, Kálvária tér környékének ellenőrzése volt. A Rádió ostrománál megszervezett egy harmincöt-negyven főből, főleg egyetemistákból és szökött katonákból álló csoportot. A „társaságot egy nap alatt katonai egységbe „szervezte. A harc szempontjából fontos pontokon felderítőket állított fel, Csatayval megteremtette az összeköttetést, és fegyvereseit kisebb csoportokra bontotta. A szűk józsefvárosi utcákban nagyobb egységekkel nem lehetett eredményesen működni.

Az öt-tíz főből álló fegyveres csoportok hol itt, hol ott hajtottak végre rajtaütéseket, sőt egy időben egyszerre több helyen is, így a lakosságnak úgy tűnt, mintha az egész körzet hemzsegne a felkelőktől. Senki sem tudta megmondani, hányan vannak. Rácsapni és visszavonulni. Ez volt a taktika. Faragó jó hasznát vette a katonáknak, egyrészt, mert a lakosság így azt hitte, hogy a hadsereg a felkelők oldalán áll, és ez nem volt rossz, másrészt, mert képzettségüket jól fel tudta használni. A felderítők vezetőjének Török László páncélos honvédet nevezte ki. László értelmes, technikumot végzett fiú volt.

Mikor Faragónak jelentették a fosztogató elfogatását, azzal a szándékkal kísértette be őt, hogy agyon fogja lövetni. A népszerűség kedvéért áldozatot is kell hozni. Ezek a fiatal megszállottak annyit papolnak a tiszta forradalomról, és annyira komolyan veszik, hogy példát kell nekik mutatni. Marhaság, de így még jobban megbíznak benne, és tömegpropaganda szempontjából sem rossz.

Az iskola igazgatói irodájában volt Faragó főhadiszállása. A szoba tömve volt lőszerrel, fegyverekkel, konzervvel. Az asztalon hevenyészett térképvázlat. Piros pontok jelezték a felállított felderítőket, s az egyes fegyveres csoportok helyét.

Csak az asztali lámpa égett. Faragó nem szerette a nagy kivilágítást. Most úgy állította be a lámpát, hogy ő lehetőleg árnyékban maradjon. Nem akart sokat teketóriázni, mert egy órára megbeszélésre kellett mennie Csatayékhoz. Kiszólt az ajtón.

Az elfogott férfit két diákfiú kísérte be.

A fosztogató – hajlott, majomszerű testtel, majdnem térdig érő kezekkel, sűrű, homlokába benőtt hajjal – egykedvűen állt meg a szoba közepén. Borostás arca furcsa vigyorba torzult. Egykedvűen nézte a szoba parkettjén végigfutó torontáli szőnyeg mintáit. Sötétkék szerelőruha volt rajta, öv helyett katonai derékszíjat viselt. Lábán vadonatúj, duplatalpú sportcipő.

Faragó ismerősnek találta az előtte álló alakot. Valahol már találkoztam vele – gondolta, de hiába kutatott emlékei között, nem tudott rájönni, hogy hol. – Talán katonám volt? Nem, ahhoz túl fiatal. Hadifogságban? Persze hogy ott! De mikor és hol? Megkérdezzem? Nem, egyelőre nem kérdezem meg, de mindenesetre egyedül beszélek vele – döntötte el a kérdést.

A fiatal, overallos férfi most felnézett. Sűrűn pislogva kutatta, hogy ki ül a lámpa mögött, de a szemébe hulló fény zavarta látását, csak egy elmosódott test körvonalait vette ki. Gyomrában idegesség táncolt. Hiába bátorította magát – ne izgulj, Pislogó, „haverok" között vagy –, a belsőszorongás csak nem szűnt meg.

Jó lenne rágyújtani – gondolta. – Azok a mafla kölykök elszedtek mindent tőlem. – Egy ideig tétovázott, kérjen vagy ne kérjen. Végül úgy döntött, hogy kér. Rekedtes hangon megszólalt:

– Főnök, adj egy „spanglit".

Faragóba villámként csapott a felismerés. A pislogó szem, a rekedtes hang, a majomszerű, hosszú kezek… Megvan… Tudta már, ki áll előtte…

– Fiúk – szólt a két fegyvereshez –, hagyjatok magunkra! Majd én kihallgatom a barátunkat.

A diákok szó nélkül távoztak.

Aki hosszabb időt tölt börtönben, elzárva a világtól, annak rendkívül kifinomul a hallása. Évek óta nem látott emberek kilétét képes azonnal megállapítani a hangjuk alapján. Pislogó pedig hosszú éveket töltött különböző börtönökben mint ismert kasszafúró. Nem látta ugyan a lámpa mögött ülő ember arcát, mégis ráismert. Ujjongani szeretett volna. Jó helyre került. Nincs mitől félnie. A százados úr neki jó „haverja".

– Hogy hívnak? – zavarta meg gondolatait Faragó hangja.

Pislogó elmosolyodott. Megjátssza magát, úgy tesz, mintha nem ismerne – gondolta, aztán hangosan felnevetett.

– Főnök, ne add a Csekonicsot. Talán nem akarsz emlékezni a „haverodra"?

Felismert – villant át Faragó agyán –, most már mindegy.

– Pislogó, te vagy? – kiáltott mesterkélt meglepetéssel.

– Ki lenne más, főnök?

– Szép kis találkozás! Szóval te vagy az a fosztogató?

– Fosztogató?… Marhaság!… Mit kell ilyen balhét csapni? Meg akartam vámolni azt a vacak ékszerüzletet, s majdnem kinyírtak azok a viccsek.

– Csendesebben, Pislogó – csitította Faragó. – Azért nincs okod így viháncolni, ezek a fiúk komolyan veszik a forradalmi tisztaságot, és követelik a megbüntetésedet. Peched volt, komám. Komoly időket élünk.

Pislogó arcára fagyott a mosoly. Nem tudja, hogy komolyan beszél-e, vagy tréfál Faragó. Ez szép – gondolta. –Úgy látszik, a főnök helyezkedik, jó pontot akar szerezni, még képes lesz kinyíratni.

– Főnök, csak nem gondolod, hogy bajom lehet – szeppent meg a sokat átélt betörő. – Ennyire megváltoztál?

– Ide figyelj, Pislogó. Komolyan akarok beszélni veled. Elintézem ezt az ügyet. Nem lesz könnyű. De a jövőben egyéni munkát csak akkor végezhetsz, ha én szólok. Érted?

– Értem.

– Most pedig figyelj! – folytatta Faragó. Megigazította a lámpa ernyőjét, s mintha meg akarná bűvölni, átható tekintettel nézett Pislogó szemébe. Darabosan, szótagolva ejtette ki a szavakat. – Te nem ismersz engem! Soha nem találkoztunk. Én nem vagyok csendőrtiszt. Nehogy elfelejtsd! Katonatiszt voltam! Érted?

Pislogó nem értette, de azért válaszolt.

– Értem, de kínálj már meg egy spanglival.

Faragó odadobott egy doboz Kossuthot.

– Gyújts rá, a többit tedd el!

Pislogó mohón kapta el a dobozt.

– Kösz – mondta. – Gyufám sincs.

Míg rágyújtott, a régi emlékek jutottak eszébe. A váci börtön, ahol több mint két évet töltött együtt Faragóval. Zárkatársak voltak. Ott szerette meg a századost. Igaz, sokat dolgozott Faragó helyett, jóformán csicskása volt, de szívesen tette, mert a csendőrtiszt jó rabtárs volt. Nem nézte le őt, nem éreztette vele alacsonyrendűségét, hogy ő csak „csöves és nem politikai. Szinte kényszerítette, hogy tegező viszonyban legyenek. S ez nagy dolog volt Pislogó szemében, mert a többi magasrangú katona megkövetelte a méltóságos megszólítást a „csövesektől. Pedig Faragó a háború előtt nagyobb úr volt, mint azok. Negyvenezer hold nem kevés. Állítólag a kormányzót is személyesen ismerte. Lehet, hogy ez nem igaz, de a lényegen nem változtat. A százados nagy fiú volt a múltban, és mégsem vágott fel.

– Megértettél mindent? – riasztotta fel gondolataiból Faragó hangja.

– Igen, főnök, de szeretnék kérdezni valamit. Mi a fenének dolgozol te kényeskedő tacskókkal? Ezekkel nem sokra mész. Ha szükséged van emberekre, szóljál. Idecsődítem a fiúkat. Vagány gyerekek, értik a balhét – hadarta. – Olyan bandát verbuválok, amilyet még nem látott a világ. Behozom a dzsumbujiakat, ha akarod.

Faragó összeráncolta a homlokát. Erősen gondolkodott. Nem rossz, amit Pislogó mond. Ha tovább akarnak menni a megkezdett úton, a harcosokat is fel kell váltani. Minél kevesebb a gondolkodó ember a csoportban, annál jobb. Pislogó társai nem filozofálgatnak. Ismeri az ilyen típusú embereket, őket nem érdekli, mi van a kulisszák mögött. Kisvártatva megszólalt:

– Figyelj, Pislogó. Azon ne törd a fejed, hogy ezek a fiúk miért vannak itt. Ez politika. Ahhoz pedig te nem értesz. Ellenben, amit a barátaidról mondtál, abban van valami. Nem bánom, vedd fel velük a kapcsolatot, és hozd ide őket. De vésd jól az agyukba, hogy ők nem „csövesek", hanem nemrég szabadult politikai elítéltek, akik hosszú évekig szenvedtek. S minél többet szenvedtek, annál jobb. Érted?

Pislogó elmosolyodott. Lehet, hogy ő nem ért a politikához, de átlát a szitán. Nevetve mondta:

– Nagy ravasz vagy, főnök. Rendben van minden.

– Akkor most végeztünk egy időre – nevetett Faragó, és felállt. – Még beszélgetünk. Érdekel, hogy mikor szabadultál, és mi történt szökésem után. Egyelőre ne menj sehová. Világos?

– Mint a nap – válaszolta Pislogó.

Faragó behívatta az egyik diákot, és komoly, katonás hangon utasítást adott neki:

– Bajtárs! Töröknek jelentsd, hogy ez a szabadságharcos, utasításomra köztünk marad. Tárgyalásra megyek, feltétlenül várjon meg! Hajnal felé visszajövök.

– Értettem – felelte a fiú, de arcán értetlenség tükröződött.

*

A csoportban egy óra alatt mindenki megtudta, hogy Faragó elengedte a fosztogatót, sőt még a csoportba is felvette. Doktor, mikor a szolgálatból bevonult, tanítványaitól értesült a dolgokról. Az rendben van – gondolta –, hogy nem állította fal mellé, de hogy még a harcosok közé is felvette, felháborító. Összehívta hallgatóit, megtárgyalták Faragó döntését, és elhatározták, hogy tiltakoznak ellene.

Felháborodva keresték fel Lászlót, aki éppen a századost helyettesítette.

László kinézett az ablakon. Az utcán sűrű köd gomolygott. A szemben levő házakat már alig látta. Gondolatai Erzsinél jártak. Nyugtalan volt. Kedvetlenül hallgatta Doktorék zajos tiltakozását. Igazuk van – gondolta –, de most más, fontosabb dolgok is vannak. Különben Faragó tudja, hogy mit csinál. Ügyes, becsületes magyar embernek tartotta.

– Majd beszélek vele – mondta kedvetlenül. – Megkérdezem Faragót. De most nincs itt, még az éjjel egy gépkocsi jött érte, valami sürgős tárgyalásra hívták.

A fiúk zajongva távoztak. Doktor visszamaradt.

– Mondd, László – kérdezte –, neked mi a véleményed Faragóról?

– Rendes ember – válaszolta László.

– Ezzel nem mondtál sokat, mi az, hogy rendes ember? Ez nem meghatározás.

– Nézd, ahogy én tudom, régi tiszt volt. A helytelen káderpolitika következtében félreállították. Azóta valamelyik szövetkezetben dolgozik. Magyar ember, aki most fegyvert fogott a függetlenségért éppen úgy, mint te vagy én. Közelebbről nem ismerem. Remélem, most nem is akarsz itt káderkérdésekkel foglalkozni?!

– Én is jó véleménnyel vagyok róla, bár még nem sokat beszélgettünk – felelte Doktor. – Annyit azonban megállapítottam, hogy képzett, bátor ember, és nagyon jól látja a helyzetet. Azt mesélik róla, hogy a Rádiónál csodálatos hősiességgel küzdött.

– Nem tudom – felelte László –, én sajnos nem voltam ott. De ahogy tegnap a Telefonközpont elleni támadást azzal a pár emberrel megszervezte, az nagyszerű volt. Nézd, Doktor, én megbízom benne.

– Én is. Nem bizalmatlanságról van szó – vette át a szót Doktor. – De hátha ez a betörő félrevezette őt. Nagyon kell vigyáznunk. Tudod, a szektások úgyis azt akarják bizonyítani, hogy a csőcselék fogott fegyvert. Beszélj vele, jó? Én most lefekszem néhány percre. Kicsit elfáradtam.

Majd leragadt a szeme az álmosságtól. Borostás arca betegesen sápadt és sovány volt. Látszott rajta, hogy napok óta alig aludt.

– Feküdj le – biztatta László. Szeretett volna már egyedül maradni.

A magas, sovány tanársegéd elhagyta a szobát.

László bement az igazgatói irodába. Noteszét nézegette. Kit hívjon fel? Ki tudna felvilágosítást adni Erzsiről? Megkísérelt három számot is. Két állomás állandóan foglaltat jelzett, a harmadiknál pedig nem vették fel a kagylót. Úgy látszik, nincsenek otthon.

Hányadika is van? Igen, ma huszonötödike, csütörtök. Mennyi minden történt két nap alatt. Miért is harcolnak? Végeredményben elérték azt, amit akartak. Nagy Imre a miniszterelnök, a kormány teljesítette a követelések többségét. Hát akkor miért? Nem lenne jobb, ha letennék a fegyvert? Minek a további vérontás? Lehet, hogy Faragónak van igaza. Addig küzdeni kell, ameddig az orosz csapatok itt vannak. Ebben tényleg van igazság. „A kormány csak akkor lesz, fiam, cselekvőképes, ha idegen csapatok nem tartózkodnak hazánk területén" – jutottak eszébe Faragó szavai. Nem elég az eredményeket kivívni, meg is kell tartani azokat. Hol is olvasta ezt? Már nem tudja. Lehet, hogy a politikai oktatáson hallotta. Na, mindegy. De most mi az istent csináljon? Hol keresse Erzsit? Meg kell őt találnia. Menjen fel megint Brucknerékhez? Nem, azt nem teszi. Szavát adta rá! Az öregekkel nem tárgyal. Vége… Majd, ha győztek! Akkor majd felmegy. Büszkék lesznek rá. Józsi bácsi biztosan bocsánatot kér majd tőle… Megbocsásson? Talán megbocsát. Még nem tudja.

Négy óra felé a felderítők közül többen bejöttek. Faragót keresték. Fiatal diákok, egyetemisták voltak. Egyöntetűen arról számoltak be, hogy a főútvonalakon nagy a mozgás, páncélkocsik, tankok cirkáltak megállás nélkül, és rendőrségi alakulatokkal is találkoztak. A karhatalmi erők a mellékutcákba nem mentek be. További utasítást kértek. Felvegyék-e a harcot, támadjanak-e, vagy csak figyeljenek?

László – Faragó távollétében – nem adott támadási parancsot, nem akarta keresztezni a százados terveit. További figyelést rendelt el, és szétosztotta köztük az éj folyamán sokszorosított röpcédulákat azzal, hogy terjesszék. A felhívások sztrájkra szólították fel a munkásokat, s a koalíciós kormány megalakítását és egypár miniszter azonnali leváltását követelték.

A fiúk elolvasták a cédulákat. Nagy vita alakult ki. Doktor is átjött az irodába, és bekapcsolódott a vitába. Nem helyeselte a koalíciót, mert az visszafejlődést jelentene.

– Nincs arra szükség – mondotta –, hogy a polgári pártoknak működési engedélyt adjunk, hanem a párt felső vezetését kell megtisztítanunk a visszahúzó erőktől.

Érveit egyesek lehurrogták. Marhaság, amit mond. Igenis, legyen egészséges versengés a pártok között. Az elmúlt évek bizonyították, hogy egy párt nem vállalhatja az ország vezetését. Különben is, a kommunisták eljátszották tekintélyüket.

– Fiúk, vigyáznunk kell – ellenkezett Doktor. – Annyira jobbra tolódhatunk, hogy nem lesz visszaút. Ne felejtsétek el, hogy egy ilyen tömegmozgalomban a salak is felszínre kerül.

– A mi kezünkben van a fegyver, szó sem lehet jobbratolódásról – kiáltozott egy másodéves műszaki egyetemista. – Úgy látszik, beijedtél!

László nehezen tudott rendet teremteni köztük.

– Ne vitatkozzunk, fiúk, ezek a követelések jogos követelések. Nem mi találtuk ki, de egyetértünk vele. Az a parancs, hogy terjeszteni kell. Tessék végrehajtani a parancsot. Aki nem engedelmeskedik, adja át a fegyverét, és menjen isten hírével. A forradalmi fegyelem ma a legfontosabb.

Idegesítette a folytonos vita. Meg nagy gondban is volt. Döntenie kellett. Éjfélkor lejár a szabadsága. Ha a délelőtt folyamán nem vonul be, katonaszökevénnyé válik. Megszegje esküjét? És, ha bevonul… és, ha a nép ellen küldik harcba? Köteles-e olyan parancsot teljesíteni, amellyel nem ért egyet? Mit csinálna, ha éppen ezek ellen a fiúk ellen kellene harcolnia? Teljesítené a parancsot? Ha szívére hallgat, akkor nem. De ő mégiscsak katona. Honvédesküt tett. És hátha rosszul lát? Azt mondják, hogy a hadsereg egyes részei átálltak a felkelőkhöz. Ő még nem találkozott ilyen csapatokkal.

A fiúk elmentek már, és ő ott ült egyre sötétebb gondolataival. Próbálta meggyőzni magát szándékának helyességégéről. Minden rossz emlékét felidézte. De az érvek mellett mindjárt megjelentek az ellenérvek is. Kár, hogy Faragó nincs itt. A százados világosan látja a célt, határozott, ő nem ingadozik. Erős egyéniség. Mit habozik? A felkelés oldalára állt, és kész! Visszaút nincs. Csak előre. Igaz, élhetne az amnesztiával, de most fusson meg gyáván? Most hagyja cserben küzdő társait? Ezt nem teheti. Doktor is tépelődik. Persze neki is igaza van. De Doktor kommunista, és más szemszögből nézi az eseményeket. Ő nem kommunista, nem vették fel a pártba, mi köze hát a párt problémáihoz? Semmi. Neki itt a helye. Nem önmagáért harcol, hanem a népért. Egyénileg mit kap ő a győzelem esetén? Legfeljebb egy kitüntetést. És ha otthagyja a féllábát? Akkor kap egy műlábát. Az lesz az övé. De mégis itt kell maradnia. Vállalja a következményeket, mert így élni nem lehet tovább. Még az sem érdekli őt, hogy ki vezeti az országot. Tőle maradhatnak a kommunisták, de félelem nélkül lehessen élni, emberi körülmények között. Ne üldözzenek senkit. Neki kitől kellett félnie és mitől? Jó, neki nem, de másoknak igen. Például Faragónak. És miért? Mert a múltban tiszt volt?

Álmos lett. Kezére hajtotta fejét és elaludt.

2.

Éjféltől kettőig Erzsi volt a figyelő. A Belügyminisztérium nyitott ablakánál állt, és le-lecsukódó szemmel figyelte a Roosevelt teret. Nem sokat látott. A sűrű ködben a fák is alig látszottak. Szeme is belefáradt az erős nézésbe. A félig leeresztett ablakredőny alatt nyirkos levegő áradt a szobába, átjárta testét, belopózott a ballonkabátja alá. A vékony selyemsál nem sokat melegített. Fáradt is volt, álmos is. Szeme olykor lecsukódott, de a hideg felébresztette.

Gondolatai Lászlónál jártak. Azt beszélték meg, hogy kedden este hét órakor az Opera előtt találkoznak. Ő pontosan ott volt, de László nem jelentkezett. Várt fél óráig, de a fiú nem jött. Pedig sohasem szokott késni. Minek is ment László Gödöllőre? Tudta, hogy milyen feszült a helyzet. Nem, ő azért is kiment. Biztosan késett a HÉV, vagy talán nem is jött. Azóta nem látták egymást. Lászlónak ma éjfélkor lejár a szabadsága, és ki tudja, mikor találkoznak. Legalább Pestre vezényelnék őket.

Rágyújtott.

A felvillanó gyufa fénye megvilágította a lány dús, barna haját, mélyen árnyékolt szemét. Arca most egy duzzogó kislányéhoz hasonlított. Egykedvűen fújta a füstöt. Két napja szokott rá ismét a dohányzásra, pedig megígérte apjának, hogy többé nem vesz cigarettát a szájába. Vajon szülei megkapták-e az üzenetét? Ha nem, akkor most nyugtalankodnak. Kár, hogy nincs otthon telefon. De abban a vacak József utcai házban egy lakásban sincs. Még a szomszédoknak sem tud üzenetet átadni. Reggel majd felhívja a gyárat. Apja reggel biztosan kimegy.

Elmélázva hallgatta a fiúk horkolását. Milyen nyugtalanul alszanak… Felállt. Kissé félrebillentette a padlóra tett asztalilámpa ernyőjét, hogy láthassa az alvókat. Három férfi feküdt a sarokban. Egymást melegítve összebújtak. Erzsi megigazította rajtuk a takarót. Egy pillanatra Vas Bélán felejtette a szemét. A fiú arca torz volt, fogait görcsösen összeszorította, mintha valami nagy erőt fejtene ki. Mi nyugtalaníthatja szegényt? A lány karcsú árnyéka megnyúlt a falon. Feje már nem látszott, mert a lámpa csak félig világította meg a szoba falát. Megigazította az ernyőt, és visszalépett az ablak mellé. Fázósan összehúzta magát, és tovább figyelt. Az éjszakai csendet csak néha zavarta meg egy-egy távoli motor zúgása. Órájára pillantott. Egy óra volt. Még van egy kis időm – gondolta.

Az ajtó csendesen kinyílt. Erzsi felkapta a fejét, kíváncsian nézett a belépőre. Hidvégi Károly őrnagy lépett be.

– Hogy van, Erzsike? – kérdezte halkan, mosolyogva a férfi. – Nem álmos?

– Fázom, és álmos is vagyok – felelte halkan a lány.

– Vegyen magára egy pokrócot – ajánlotta az őrnagy. – Hozzak?

– Nem, köszönöm. A hideg ébren tart!

Hidvégi az egyik széket óvatosan a lány mellé tette és leült.

– Rágyújt? – nyújtotta Erzsi felé a cigarettás dobozt.

– Nem, most dobtam el.

A férfi élvezettel szívta cigarettáját. A füstöt lassan, adagolva eregette.

– Hogy állunk? – kérdezte a lány.

– Kérdezzen valami könnyebbet – mosolyodott el az őrnagy.

– Maguk sem tudják, őrnagy elvtárs?

– A vezetők biztosan tudják, velem nem közölték. Annyit tudok, hogy a Rádiót visszafoglaltuk. A Nemzeti Múzeum viszont leégett.

– A Nemzeti Múzeum? – döbbent meg Erzsi. – Borzasztó!

– Igen.

– És ez biztos?

– Én nem láttam, de így jelezték. Elhihető. Mondja, Erzsike, hogy került maga ide? – kérdezte Hidvégi.

– Magam sem tudom. Eszem ágában sem volt idejönni. Kedden este még én is tüntettem, másnap reggel pedig már itt voltam maguk között.

– De miért éppen ide jött?

– Ide küldtek.

– Maga hol tüntetett?

– Nem tudnám már megmondani, merre jártam. Ha rágondolok, még most is felkavar. Tudja, soha nem vettem részt ilyen megmozdulásban. Sokat olvastam a tömegpszichéről, de nem hittem, hogy ilyen létezik.

– És most rájött, hogy mégis van, ugye?

– Igen. Nem tudja az ember kivonni magát a hatása alól. Ha csak nézi az áradó tömeget, tárgyilagos tud maradni, de ha belekerült a sodrába, vége. Valami ismeretlen erő kapja el, viszi, tolja őt mindig csak előre, a hangulat pedig körülfolyja a testét, rátelepszik az agyára, és azt kiabálja, amit a többiek, megszűnik az egyéni akarat, és a tömeg diktál, irányít, parancsol.

– És maga is kiabált?

– Hogy kiabáltam-e? Úgy ordítottam, ahogy a számon kifért.

– Aztán mit kiabált? – kérdezte nevetve Hidvégi.

– Összevissza mindent. És szívből kiabáltam, s akik mellettem mentek, azok is szívből kiabáltak.

– De mit?

– Hát például: „Nem vagyunk mi fasiszták, meg „Aki magyar, velünk tart!. Aztán „Gerő mondjon le". Én ezekkel a jelszavakkal most is egyetértek.

– Azzal is, hogy „aki magyar, velünk tart"?

– Azzal is!

– És ha, mondjuk, egy volt gyáros ment az egyik oldalán, a másikon egy SS tömeggyilkos?

– Egyetemisták között voltam – mondta a lány.

– De tegyük fel, hogy az előbbiek is ott voltak. Azokkal is együtt kiáltotta volna a jelszót? Vagy őket nem tartja magyaroknak?

– Hát…

– Hát bizony, ez sántít, Erzsike. Hasonlít egy kicsit a francia burzsoázia negyvennyolcas jelszavaira, „Mindenki testvér, „Aki magyar, velünk tart. Az alapgondolat azonos. Mindenki jöjjön egy zászló alá. És ment a munkás is, meg a gyáros is. Aztán tudja, mi lett ebből a szép jelszóval összekovácsolt egységből?

– Tanultam, de már a részletekre nem emlékszem – válaszolta Erzsi.

– Az történt, Erzsike, hogy negyvennyolc februárjában a francia proletariátus megdöntötte a júliusi monarchiát, a burzsoáziával együtt kikiáltották a köztársaságot. A prolik azt hitték, hogy ők győztek, hiszen a jelszó „mindenki testvér volt. Aztán júniusban olyan leckét kaptak, amit sokáig nem felejtettek el. Napóleon Lajos tábornokaival megmagyarázta a proliknak a jelszó igazi tartalmát. A burzsoák a testvér szó alatt csak a burzsoák testvériségét értik. Nehogy így járjunk mi is az „aki magyar, velünk tart jelszóval. Mert a régi rend urai a prolit nem tartják magyarnak…

– Ez igaz – mondta elgondolkodva a lány. – Később már én is láttam, hogy valami baj van.

– Miből látta?

– Mikor a SZOT székházáról a csillagot kezdték leverni. Akkor forrt torkomra a kiáltás. És tudja, mi rémített meg?

– Micsoda? – kérdezte érdeklődve az őrnagy.

– Mikor egypáran elkiáltották magukat, hogy „nem kell vörös csillag!, „le a szovjet csillaggal, a tömeg egy pillanatra kijózanodott. Körülnéztem. Láttam, hogy az emberek arca megváltozik. Aztán mind többen vették át a jelszót. De állítom, hogy az összegyűlt emberek nagy része hallgatott. Kiáltani akartam, hogy mit akartok a vörös csillaggal, de nem mertem. Mit fognak gondolni rólam a hangadók? Talán azt, hogy nem vagyok magyar. Olyan forró volt a hangulat, hogy minden bátorságom elszállt. Sokfélére gondoltam akkor. De nemcsak én voltam így. Azok mind, akik némán ott álltak körülöttem. És mi, szótlanok, mi voltunk többségben.

– Így van ez – vette át a szót Hídvégi. – Ha valaki a vörös csillag leverését az ablakból nézi, csak azt látja, hogy több ezres tömeg áll az utcán, s ezt örökíti meg a fényképezőgép lencséje is. De azt már nem mutatja a kép, hogy milyen gondolatok fordulnak meg közben az emberek agyában, vagy milyen érzések égnek a szívükben.

– Igen – folytatta a lány. – Kétségbe voltam esve. De állítom, ha valaki abban a hangulatban fel merte volna emelni a szavát, menten széttépték volna.

– Ez könnyen lehetséges – hagyta helyben Hidvégi.

– Erről már beszélgettünk Vas Bélával is, amíg ideértünk.

– Vas Béla? – gondolkodott az őrnagy. – Melyik is az?

– Az a fekete, göndör hajú fiú. Olyan, mint egy olasz sportember.

– Tudom már. Aki a kettes ablaknál van.

– Igen – felelte a lány.

– Régen ismeri őt?

– Még a DISZ-ből. Nagyon lelkes, becsületes fiú.

– Már nem olyan fiatal – nevetett a férfi.

– Ugyan már, hogy lehet egy huszonnyolc éves fiatalemberre azt mondani, hogy már nem fiatal? – védte őt a lány.

– El kell ismerni, jó vágású gyerek.

– Az a baj, hogy túl forró fejű. Szeret kitűnni a többiek közül.

– Vannak időszakok, amikor az ilyen emberek sokat érnek.

– Emlékszem – mondta mosolyogva a lány –, hogy mennyi baj volt vele. Ötvenhárom nyarán együtt jártunk ejtőernyős kiképzésre. A parancsnokság egyszer bemutatót rendezett. Ott volt a miniszter is és több vezető elvtárs. Láttam, hogy Béla ideges, valamiért nagyon nyugtalan. Mi még nem ugorhattunk, mert kezdők voltunk. „Béla, mi bajod? –kérdeztem. „Fene egye meg az egészet – válaszolta. „Ilyenkor nem ugorhatok, amikor itt vannak a fejesek." Az egyik géppel minket is felvittek, hogy tanuljunk. A fiúk nagyon izgatottak voltak. Bélának és nekem nem volt ejtőernyőm. Az ugrás előtt ejtőernyővel homokzsákokat szoktak kidobni. És tudja, mit csinált az az őrült? A homokzsák ejtőernyőjét magára vette, s míg a többiek a homokzsákot keresték, ő addig kiugrott.

– Az ördögbe! Tényleg vakmerő – ismerte el Hídvégi. – És nem történt semmi baja?

– Csak a lábát törte el. Különben semmi. Szóval – folytatta a lány –, ott találkoztam a tüntetésen Bélával. Az arcáról láttam, hogy ő is megdöbbent. Odaszaladtam hozzá. A kérdések özönét zúdítottam rá. Ő politikailag fejlettebb. Most is pártbizottsági tag és alapszervezeti párttitkár.

– Hol? – kérdezte az őrnagy.

– A Finomműszerek Gyárában.

– Tudom, ott a Soroksári út környékén. Az az új hadiüzem, ugye?

– Igen – felelte Erzsi. – Elég az hozzá, hogy kérdezem Bélát: „Mi van, érted ezt?"

– Mi van? – fordult hozzám. – Nem tudom, de ha így folytatódik, akkor ellenforradalom lesz – válaszolta. Még olyan komolynak soha sem láttam őt. Aztán latolgattuk az eshetőségeket. Bélának fantasztikus tervek jutottak az eszébe. Arra gondolt, hogy kimegy a gyárba, és az éjszakai műszakot behozza a városba. Ellentüntetést akart szervezni. Később, hogy tovább mentünk, a karhatalmat szidtuk a tehetetlenségéért. Hol a párt? Hol a kormány? – szegeztük egymásnak a kérdéseket.

Az őrnagy újabb cigarettára gyújtott. Hagyta, hadd beszéljen a lány. Érdekelte őt, amit mond, hiszen huszonharmadika óta nem volt az utcán, és annyi mindent meséltek, hogy maga sem látott tisztán.

Erzsi tovább beszélt. Észre sem vette, hogy újra az elmúlt napok élményeinek hatása alá kerül. Újra átéli a két nap történetét. Hangja halk volt, de átizzott rajta a harag, a tehetetlen düh.

– Mikor a Lenin körútra értünk, már feje tetején állt minden – mesélte. – Megdöbbenve néztük a teherautókkal száguldozó fegyveres fiatalokat. Az autókon piros-fehér-zöld zászló. Arcuk piros volt a lelkesedéstől. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem járta át a szívemet néha a melegség. Szerettem volna köztük lenni. Éreztem, hogy jót akarnak. Amikor azonban a Horizont égő tüzét láttam, az utcán lobogó könyvmáglyát, elkeseredtem. Csak álltam és bámultam. Ez nem lehet igaz. Ezt mi nem akarhatjuk! A lángok körül ugráló emberek akaratlanul is a nomád népeket becsapó sámánokat juttatták eszembe. Akkor már hallottuk a lövöldözést is. Összevissza rohantak az emberek. A legvadabb hírek keltek szárnyra, és aljas indulatokat felkorbácsolva szálltak a város különböző pontjai felé. Végigfutott a jelszó: „A Rádióhoz!" Úgy