Az aranyhajú

TATAY SÁNDOR

AZ ARANYHAJÚ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-680-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

ÉNEK A SZŐLŐHEGYRŐL

– Hát érdemes szőlőt telepíteni? – mondták szombaton este. Olyan az, mint a kényes gyermek. Csak gond, csak rettegés hosszú évekig, és kire mosolyognak majd a fiatal szőlő első fürtjei?… „Ki tudja, mi lesz?" Olyan ez, mint a rákbetegség. Se éjjele, se nappala tőle az olyan embernek, mint a szőlősgazda, aki nem percekben, nem is években, hanem évtizedekben méri az időt.

– Mi lesz akkorra? – ezt mondta szombaton este Juli, és ráhagyta Ferenc is, mikor befejezték az őszi takarást, s a szőlőskertet a korai hold fényes, fekete öltözetben találta. Földszag áradt a felhantolt rendekből, és ők fájdalommal hagyták ott a szőlőt, mint a friss sírt. Eddig, ha mást nem, hát vermet azért ástak itt-ott, s gyökeres vaddal elfoltozták kikeletkor a hiányt. De most azt mondták ők, akik mind a ketten kerek ötvenévesek voltak, hogy nem érdemes.

Csakhogy jött a tétlen vasárnap, melyen munka nem, csak az ital gyötri valamelyest a testet, s utána a hosszú éjszaka. A konyhai ágyon régebben oldalt feküdtek, és egyikük jeltelen akarata elég volt hozzá, hogy egyszerre dobják át testüket a másik oldalra, térdek keresték a térdek hajlatát. Most már hanyatt feküdtek, mint azok, akik örök álmukat alusszák. Elnyúltak némán egymás mellett a sötétben. Sovány orruk, lábuk hüvelykujja az égnek mutatott, kiállván sárgán a takaró alól. Körmükön a holdsugár csillogott.

Meghatározza az éjszaka nyugalmát az elmúlott nap éjfélig. Jól végzett munkád úgy, mint a jó lelkiismeret. De Ferenc tudta, hogy éjfél után csak annak nyugodt az álma, aki előtt olyan a holnapi nap, mint a könyv megírt lapja. És jaj, ha tudja az ember, hogy lába tétován lép reggel a földre. Akit pedig munka vár, akármi, és nem teszi, tétova lesz annak a keze, a lába mozgása.

Ferenc hát éjfélkor elkezdett töprengeni. Mert a hosszú éjszakák azért lettek, hogy tűnődjék az élet törvényei felett, aki ötvenéves, és ha kitárta szívét az igazság előtt, jutalma az, hogy hajnalban egy óra édes álom jut neki.

– Hát mégis mész? – kérdezte Juli reggel, látván, hogy az ura ásóját, csákányát előhozza a fészerből.

– Megyek! – A szerszámok tiszták voltak, ragyogtak, csak az ásót kellett egy kicsit megreszelni. Mert hogy kemény lesz ott a föld, azt tudta.

– Sz’ azt mondtad, nem mész!

– Mégis megyek. Kiforgatom azt a kis darabot ott a diófa fölött. Ha más nem, hát annyi, hogy egy kis tüzelőd lesz onnan, hiszen az már félig erdő, meg a vén tőkék is, a gyökerek!…

– Akkor készítek reggelit. – Juli szívesen belenyugodott, mert tudta, hogy nyugodalmas az a nap, melyen időben munkába indul az ember. Minden rossznak pedig szülője a munkátlan tétovázás a ház körül.

Reggelit készíteni nem volt olyan egyszerű dolog, mert a disznó még ott nyögött, nyivákolt a hidasban. A végén csak kenyeret adott neki meg egy kis sót.

– Eredj, diót találsz még ott a vékában. Ebédet meg majd viszek.

Köd volt, sűrű köd. Ferenc azért, amint felnézett, látott a messzeségben valami kék derengést. A ruhába kötött kenyérdarabot felakasztotta az ásója nyelére, és ezekkel a szavakkal indult el:

– Meglásd, mire hozod az ebédet, ott fenn fényesen süt a nap. Az is lehet, hogy mire felérek!

Ez olyan beszéd volt, melyet Juli fölöslegesnek tartott, mint sok más szavát és gondolatát az urának. De nem haragudott, még az első években megszokta, s azóta inkább szerette érte.

Hegyvámgyöpnek hívták azt a sarkot, ahol Ferenc a szőlőhegy szagát megérezte. Ferenc nem kérdezte soha az öregektől, miért hívják ezt a helyet Hegyvámgyöpnek? De gondolta, hogy valamiféle tizedet adtak itt le egykoron uraknak, papoknak vagy magának a királynak. Ezt az illatot mindig itt érezte meg először, ahová a hegy hajlatai északról, délről összefutottak. Más volt ez, mint a mezők lehelete. Nemcsak most, gyümölcsök hullása és borok mormolása idején, hanem nyáron is. Miből állt most a tél küszöbén ez az illat?

A szőlők levele lehullott, és ott rothadt a rendek között, hosszan elnyúló ágyakban. Törkölyt szórtak ki itt is, ott is. Olyat is, amiből kipárolták a lelket, s olyat is, ami ott égett saját tüzében a földön. A pincékben már nem hallatszott a forró must zenéje, de a szellőzők még keserűt leheltek. Az útparton ellapult gyümölcsösök, szilvaszemek, melyeknek bogarak hordták szét húsát, bőrük a magra száradt.

A kéményeken venyigének és nyers gyökereknek csípős füstje szállt.

A legmélyebb horhos kínálta sáros útját Ferencnek, hol az egyik part tövében keskeny patak is csobogott. „Ki ásta ezt a mély árkot a hegyoldalba? Ki vágta ezt a mély sebet? Ferencnek sok olyan gondja volt, melyet az asszony feleslegesnek tartott. Feleslegesnek és régebben károsnak is. De ez már réges-rég volt, mert áldott az a házasság, hol nagyobb az ember bölcsessége, mint az asszony bolondsága. „Az ember és a patak együtt vájják a horhost. A patak megduzzad, és elmossa a földet, hogy újra munkát adjon a csákánynak, míg el nem fogy a hegy. De hát ki kezdte? A víz indult el az ember nyomán, vagy az ember követte a patakot?

Aki könnyen felel erre, hogy mindig mindenütt a víz volt az első, az nézze meg: ennek a pataknak a forrása egy vén pincéből tör ki… A makacsok azt mondják, másutt volt a forrás, de rácsúszott a föld, mert van úgy is néha, hogy a hegyek megindulnak. Eltűnt akkor a forrás, majd felbukkant újra abban a pincében. Mivel pedig hetekig a föld alatt bujdokolt, olyan rettentő erővel tört fel, hogy megemelte a hordókat, nekifeszült a vesefalaknak, meglazította a boltot, és a homlokzat akkor kidűlt… Sütött a nap ragyogva, és mégis áradat zúdult a horhosban. Áradat, a hátán hordókkal, sajtárokkal. Régen volt ez, rettentő rég. Ha nem lett volna olyan régen, akkor még beszélnének róla, kiknek az ősei haltak meg akkor ebben az útban.

Sűrű köd ült az úton, a tízméteres partok felett összehajló fák már homályban úsztak, de Ferenc mégis tudta, hogy nem felhő, hanem kék ég borul a ködre. Tudta az esőcseppeknek, a fák maradék zöldjének és magának a földnek a színéről. Különösképpen a baloldalt emelkedő, magas homokkőfalat figyelte. Nemcsak a csillámló föld játszott kékesszürke színeket a ködben. Apró kagylók, csigák voltak a partba ágyazva, melyek részeire bontották a fényt. Sok ezer éves tenger maradékai… Ennél a magas falnál meg szokott állni. Gyermekek és kirándulók ábrákat véstek oda. Tele volt karcolva az oldal, ameddig csak felérték. Ritkábban még azon felül is, nyilván egymás vállára álltak, akik oda írtak. De mindezek felett, vagy két ölnyi magasságban, öt mélyen bevésett betű kérkedett:

„MAGDA".

Ha azokra a betűkre tekintett, egy kurta mosoly mindig végighúzott az ajkán. „Ez az én Magdám! Az emberek nyújtóznak, nyögnek, egymás nyakába állnak, hogy minél magasabban díszelegjen a nevük. Ő hajmeresztő magasságban, gyökérről gyökérre kapaszkodva eljut két méterre mindenki fölé, s éles bazaltszilánkkal odarajzolja a nevét: „Magda.

Akkor még csak tizenkét éves volt, és Ferenc gyenge testét kékre verte ezekért a betűkért. Szombati napon történt az, és Juli este, mikor fürösztötte a lányt, tömpe ujjával rámutatott egyenként a kék foltokra.

– Látod, milyen, bolond vagy! Nyomorékká tehetted volna azt a lányt.

– És ha leesett volna?…

– De nem esett le. És ha egy kicsit arrább ütsz, nézd csak… Mitől vadultál meg ennyire? Te!

Magda bőréről eltűntek a kék foltok, most finom ruhák takarják a testét, és nem kívánkozik vissza a hegyre. De a neve itt van, mindenkinek a nevénél magasabban. És nem véletlen dolog, hogy éppen az ő neve díszeleg legmagasabban.

Feljebb a partot egészen benőtték a gyökerek. A furcsa alakú gyökerek erős karokkal nyúltak ki a partból és élő fákat tartottak. Mintha kitárt tenyéren álltak volna azok a fák. Egy tőke, ölnyi földdarabbal együtt, lecsúszott az oldalba, s most ott állt szüreteletlen. Satnya bogyóinak darazsak szívták ki a levét.

Hirtelen kaptatóval emelkedett ki az út a partok közül. És ott, annál az ároknál, ahova Bende Lajos testét ledobták, a köd felett már kék foltokat látott, melyek a futó fehér tömegek között hol előbukkantak, hol eltűntek megint. Majd baloldalt mintha tűz támadt volna egyszerre… Egy vén körtefa, mely az imént még szürkén szunyókált, most tündökölni kezdett. Ágai közül nyílként előtörő, éles, ezüst sugarak szúrtak a ködbe. Szivárványszínű víz csepegett róla. Még egy lépés, és Ferenc csákányának hegyén a napsugár szikrázott. Majd még egy, és szellő érte az arcát, nap sütötte a homlokát, a köd már a térde alatt gomolygott.

Lenézett a hegyről, és nem látott mást, csak a szürkésfehéren gomolygó ködöt. Olyan volt, mint a tenger. Hullámzott, mint a tenger, csak azért minden mozdulata puhább volt. Víz csobogás nélkül, tenger mormolás nélkül.

Előtte tenger, háta mögött a hegy, melyet lucskosan otthagyott a köd. Hátrafordult, és abban a pillanatban hangosan nevetnie kellett. De úgy nevetett, hogy a sziklák visszhangozták. Mert Szarka Sándor, vállán egy szép szál, remegő kőrisfával, úgy futott a köd után, mint akit otthagyott a kocsi. A sziklák alatt levő csepőtéből jött, ott vágta ki a fát a köd leple alatt, s most a bolondos köd otthagyta a lopott holmival. Futott hát lefelé a köd után, csak úgy cuppogott a lába. A kőrisfa meg ugrált a vállán, mintha a földbe akarná verni cöveknek az embert.

„Csak verné is bele! Maradna ott rettentő példának. Mert mi lesz végtére ebből az erdőből?"

A