Szerelem három tételben

BERKESI ANDRÁS

SZERELEM HÁROM TÉTELBEN

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-420-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

ELSŐ TÉTEL

1.

Lukács Gábor a selyemfestőben dolgozott. Az ebédidőben Koleszár Béla sokszor átment hozzá a lakatosműhelyből. Mindenki tudta, hogy Koleszár a fiú keresztapja, természetesnek vették, hogy találkoznak. Koleszár azon a késő nyári napon is meglátogatta. Gábor már messziről látta, hogy keresztapjának rosszkedve van. A gőzt már kihajtották a ventillátorok a műhelyből, jól látszottak a transzmissziók, a falakon végigfutó csővezetékek, a festőkádak. Mindenki a megszokott helyén ült. Volt, aki alacsony lócán vagy sámlin, mások a festésre váró nyersanyagon, de akadtak olyanok is, akik állva ebédeltek. Gábor a kádja mellett ült egy hengerre sodort bélésselymen, és kelkáposzta-főzeléket evett alumíniumlábasból. Koleszár leült a fiú mellé. Karó sovány ember volt, még innen az ötvenen, kefe frizurára nyírt barna haja már erősen őszült. Jó géplakatosnak tartották. Amolyan ezermester hírében állt. Tizenkilenc után önként ment emigrációba, és évekig nyomdai géplakatosként dolgozott, majd bányagépész lett egy észak-franciaországi városkában, Étaples-ban, később Tourcoing közelében egy bányatelepen. A műhelyben kevesen tudták, hogy Gábor hatéves korától, ezerkilencszázhuszonöttől, tizenkét éves koráig szintén Étaples-ban lakott. Ott járt iskolába is. Pierre bácsi nagy háza a rue de Balzacon volt, azon ment végig reggelenként Robert-ral, Charlotte-tal és François-val a Legrand Nyomda mellett az iskolába, de keresztapjával egyetlenegyszer sem találkozott. Gábor Koleszár Bélával rendszerint franciául beszélt, hogy gyakorolja a nyelvet. Most is franciául beszélgettek.

– Miért ilyen rosszkedvű? – kérdezte a fiú.

– Behívtak megint. Holnap reggel kell bevonulnom. És most meg sem állunk Ukrajnáig.

Gábor ezek után már nem csodálkozott keresztapjának rosszkedvén. Amióta elkezdődött az országgyarapítás, jószerint minden évben több hónapra behívták. Ott volt a felvidéki bevonuláson, Kárpátalján, Erdélyben, a Délvidéken. Emlékezett rá – keresztapja sokszor elmesélte –, hogy Bács-Topolyán a csetnikek vagy partizánok rájuk lőttek. A tábori csendőrök elfogtak egy szerb tanítónőt és négy diákot, aztán a városka terén felakasztották őket. Az akasztásról fénykép is készült, az egyik felvétel Koleszárhoz került, hogy miért kellett neki, azt Gábor nem tudta.

Ahogy Koleszár most ott ült összegörnyedve mellette, nagyon megsajnálta. Aztán arra gondolt, hogy jövőre neki is be kell vonulnia, huszonhárom éves lesz, nem kap több halasztást, az ország is belekeveredett a háborúba, szükség van a katonákra. Eszébe jutott, hogy hányan, de hányan belelkesültek, amikor a kormány megüzente a háborút a Szovjetuniónak. „Majd most a pofájukra verünk! – mondták. „Kassát merték bombázni?! Most aztán megkapják a magukét! Ilyen és ehhez hasonló ígérgetések hangzottak el a Holschpach vendéglőben, és ő meg a keresztapja hiába magyarázták: emberek, legyetek észnél, a németek Moszkva felé törnek, sorban foglalják el az orosz városokat, a szovjet hadvezetésnek most nem az a gondja, hogy Kassát bombázza… Rojtosra beszélték a szájukat. De hát beszélhettek. Még azzal sem törődtek, hogy volt-e besúgó a nagyteremben. Biztosan volt. Mindenhol van.

– Nincs egy hónapja, hogy leszereltem – hallotta keresztapja keserű hangját Gábor.

Hogy megvigasztalja, arról kezdett beszélni, hogy jövőre őt is berángatják, nem is tudja, hogy mi lesz anyjával. Koleszárra nézett. – Rezső már egy hónapja a fronton van – mondta. – És még nem írt. – Felállt. A csapnál elmosta az edényt és a kanalat.

– Még van időnk, gyújtsunk rá – javasolta aztán. Kimentek a vécébe. Tulajdonképpen ott sem volt szabad dohányozni, de azért ott minden dohányos rágyújtott. Gábor elővette a dózniját, sodort egy vékony, formás cigarettát, aztán a dóznit átadta keresztapjának. Rágyújtottak. Kis ideig némán füstöltek, akkor Koleszár benézett a fülkékbe, hogy üresek-e? Gábor mosolyogva nézte őt. Konspirál. Mindig óvatoskodik, suttog, hangját alig lehet hallani, még az Alföld közepén is körülnézne, hogy egyedül van-e, nem hallgatja-e ki valaki. Gábor nevetségesnek tartotta keresztapja viselkedését.

– Tiszta a levegő.

– Ezt most miért mondja? – kérdezte Gábor.

– Hát csak úgy – válaszolta Koleszár. – Fél kilencig dolgozol?

Gábor bólintott, és vállával megtámasztotta a falat.

– Ha végeztél, gyere el hozzám – mondta a keresztapja. – Beszólok anyádhoz, hogy nálam leszel. Rendben van? Azt fogom mondani neki, búcsúestet tartunk.

– Hát nem az lesz? – kérdezte Gábor gyanakodva. Keresztapja körülnézett megint. Gábor tudta, Koleszár valami „fontosat" fog mondani.

– Be akarlak mutatni valakinek – suttogta. – Az illető szeretne beszélni veled.

A fiú beledobta a csikket a vécékagylóba. Lehúzta, a víz hörögve lezúdult a tartályból. Megfordult.

– Keresztapám, én nem akarok a maguk játékában részt venni. El akarom végezni az utolsó évet, meg akarom szerezni az érettségi bizonyítványt, és utána dolgozni szeretnék. Ez minden.

– Jól van, de azért gyere csak el.

Gábor bólintott. Kikísérte keresztapját az udvarra, és hosszan nézte kacsázó lépteit, amint fáradtan haladt a lakatosműhely felé. Augusztus vége volt, de a nap még melegen sütött. Visszament a műhelybe. Éppen akkor szólalt meg az ebédidő végét jelző duda, mikor a kádjához ért. A transzmisszió szíjai már csattogtak, forgatták a tengelyeket. Dolgozni kezdett. Este fél kilencig szívhatja a tüdejébe a bázikus festék lúgos gőzét – gondolta. A ventillátorok nem sokat érnek, hamarosan olyan sűrű lesz a gőz, hogy a szomszéd gépnél álló Lujza törékeny testét sem fogja látni. Ráeresztette a gőzt a vízre, feltette a valcnit a tartóra, a bélésselymet áthúzta a feszítőhenger alatt, és rárögzítette a túloldali hengerre, aztán a melegedő vízbe belecsurgatta a festéket, és megindította a masinát. Nézte az egyenletesen futó selymet, és Lujzára gondolt. A lány nemrég múlt tizenöt éves, és nagyon szép volt. A nyár elején csókolózott vele a kád mögött a sűrű gőzben, megfogta a mellét is, olyan kemény volt, mint a félig érett őszibarack. Lujza nem ellenkezett. De amikor erőszakosan a szoknyája alá akart nyúlni, megriadt. Azóta nem engedi, hogy Gábor megcsókolja, hallani sem akar róla, hogy hazakísérje. Megkérdezte, hogy miért akarja őt hazakísérni, hiszen messze lakik, Pomázon. Gábor arra gondolt, hogy egy megállóval előbb leszállnak, gyalog mennek tovább, és valahol útközben leheverednek egy boglya tövében, aztán csókolóznak meg… Lujza nem engedte befejezni a mondatot, azt mondta, hogy ő nem kurva, és nem is lesz az, meg hogy neki már van vőlegényjelöltje. Nem tagadja, Gábor tetszik neki, mert sok mindenről tud beszélni, jóképű is, de ő nem akar vele lefeküdni. Szegény Lujza, gondolta sokszor a fiú, neki is az lesz a sorsa, mint a szép munkáslányok közül olyan soknak. Fel fog figyelni rá valamelyik gazdag polgár, és megvásárolja, aztán ha ráun, továbbadja. Nézte a lányt, és gondolatban mezítelenre vetkőztette. A látványtól izgatott lett.

Később megállította a gépet. Mintát vágott ki az anyagból, megszárította a gőzdobon, aztán rátűzte a festőkártyára, és az iroda ablakához ment. Szabó Dávid, a festőmester, éppen viccet mesélt a szakállas Dinnyés Mihály mérnöknek. Hangosan nevettek. Szabó ötvenéves múlt, ősz, nyírott bajusza rásimult vastag felső ajkára. Az alacsony, kövérkés férfi szerette a nőket, és azt híresztelte a gyárban, hogy vele örömmel fekszenek le azok a lányok és asszonyok, akiket kiszemel magának. Azzal dicsekedett, hogy a selyemkikészítőben kevés olyan szép nő van, aki még nem ismeri római-parti villájának a hálószobáját. Gábor tudta, hogy Szabó Dávid dicsekvésének van némi alapja. A nők órabére ugyanis tizennyolc és huszonnégy fillér között mozgott, az órabéreket Szabó állapította meg, aki visszautasította szerelmi ajánlatát, az nem számíthatott órabéremelésre.

Gábor bekopogott a tolóablakon. Dinnyés barátságosan intett, Szabó elhúzta az ablakot. A nevetéstől még könnyes volt a szeme. A fiú átadta a kártyát a színmintával. Szabó keresgélt a katalógusok között, közben dünnyögött magában.

– Grafitgrau elf. Azt mondja, hogy azt mondja… Ez kérem kicsit világos, kicsit vöröskés, úgy ám, de mi majd elvesszük a kedvét a vörösködéstől. – Ráírta a kártyára az új receptet, és visszaadta Gábornak. – Mondja meg nekem Monsieur Lukács, tényleg a rácson túl van a mennyország? – Nevetett.

Ezt azért kérdezte, mert azokban a hónapokban a Gábor diák dalát énekelte Jávor Pál a rádióban reggeltől estig.

– Igaz, hogy én is diák vagyok, a nevem is Gábor, de én még nem voltam a rács mögött. Ha odakerülök, ígérem, megírom, hogy ott van-e a mennyország. Bár a gyárban meg a gyáron kívül azt beszélik, hogy Szabó úr mennyországa a római-parti villában van.

A mester nyerítve felnevetett.

– Ez a beszéd, diákom. Az én mennyországom valóban ott van.

Dinnyés az ablakhoz lépett.

– Mikor kezdődik a tanítás, Gábor? – kérdezte franciául. Szabó ebből egy szót sem értett. Pislogott, figyelte a szakállas mérnököt, aztán Gáborra nézett.

– Kilencedikén – mondta a fiú. – Hála istennek, az utolsó évem. – Látta, Szabónak nem tetszik, hogy kikapcsolták a beszélgetésből, ezért magyarul folytatta. – Remélem, nem kell osztályt ismételnem.

– Ahogy én magát ismerem, fiacskám – szólt közbe Szabó –, biztosra veszem, hogy jelesen fog érettségizni.

–Nem tagadom, szeretnék jelesen végezni. – Már ment volna vissza a gépéhez, de Szabó nem hagyta abba a kérdezősködést. – És mi lesz az érettségi után?

Gábor megvonta a vállát.

–Valószínűleg be kell vonulnom. Több halasztást már nem kapok.

– Nem lesz szüksége rá – győzködte Szabó. – Még az idén vége lesz a háborúnak. Megindult a támadás Moszkva ellen. Hitler parancsot adott a város elfoglalására. Ha pedig Moszkva elesik, vége a háborúnak. Ezt írja be a naplójába, nehogy elfelejtse.

– Beírom, Szabó úr. Okvetlenül. Odahaza ez lesz az első dolgom.

– Azt is írja bele – szólt közbe Dinnyés mérnök –, hogy a németek még messze vannak Moszkvától.

– Odaérnek, Dinnyéském – gúnyolódott Szabó Dávid –, időben odaérnek. Menetrendszerűen. Erre akár mérget is vehetsz.

Dinnyés a szakállát simogatta.

– Csak azért nem veszek be mérget, mert nem értesz a hadászathoz. Tudomásom szerint még kiscserkész sem voltál.

– Rasputinkám, Rasputinkám – folytatta a gúnyolódást Szabó –, nem kell érteni a hadászathoz, csak figyelni kell az eseményeket. Hitler nem hiába volt festő és mázoló, két év alatt átrajzolta Európa térképét. Isten a tanúm rá, nem szeretem őt, de el kell ismerni, amit eddig csinált, az elgondolkoztató.

– Az – mondta Dinnyés az asztalnak támaszkodva –, de várjuk ki a végét. Szerintem Hitler csak ütközeteket, csatákat nyert, a háborút még elveszítheti. – Gáborra nézett. – Magának mi erről a véleménye, Gábor?

A fiú azon tűnődött, hogy mennyire lehet őszinte. Tartott tőlük, különösen Szabótól, ugyanakkor jólesett neki, hogy bevonták beszélgetésükbe, mintha egyenrangú lenne velük. Várták a válaszát, de melyikőjüknek adjon igazat? Dinnyést szerette, de nem ő a főnöke. Szabót nem szerette, de tőle függött a sorsa, legalábbis szeptember kilencedikéig.

– Közgazdásznak készülök – mondta –, én mindent a gazdasági adatok tükrében nézek. Ezt a háborút is. Fölírom mennyi szén, olaj, acél, nyersvas, villamos energia stb. van az egyik oldalon, és mennyi van a másikon. Már tavaly fölírtam. És zárójelben az angolok oldalára odaírtam az Egyesült Államok nyersanyagkészletét és ipari kapacitását.

– És ezt miért tette? – kérdezte Szabó. – Az USA nem lépett be a háborúba.

– De be fog lépni. – Dinnyés ezt olyan meggyőződéssel mondta, mintha titkos üzenetet kapott volna magától az elnöktől.

– Azt én nem tudom – mondta Gábor –, de az biztos, hogy nyersanyagot és mindenféle hadifelszerelést szállít az angoloknak. Ekkora üzletet a tengerentúlon nem hagynak ki. – Azt már persze elhallgatta, hogy ezeket a gondolatokat földrajztanára Waldemár Henrik oltotta belé. Waldemár többször is becsavarogta a világot, széles látókörű ember volt, diákjai rajongva szerették, pedig nem úgy nézett ki, mint egy romantikus hős, aki egy szál karddal végigverekszi magát az igazságért hetedhét határon. Alacsony volt, sovány, hatalmas homloka fölött alig látszott pár szál ősz haja. Hanem a szeme. Arra a dió nagyságú szemére a fiúknak figyelniük kellett. Mert Waldemár nagy szeme beszélt, simogatott, bátorított, biztatott, korholt, megszidott, megengesztelt és mindenekfölött tanított. Nem is akárhogyan. Waldemárnál nem lehetett megbukni, nála tudni kellett. Sok mindent. Waldemár gyűlölte a diktátorokat, az igazi demokrácia híve volt. A kormányzó urat sem szerette. Ezt így sohasem mondta ki, de nem is dicsérte meg sohasem. Amikor Magyarországról tanított, azt mondta:

– Magyarország a lehetőségek hazája, kérem, de nem élünk a lehetőségeinkkel, mert sok a kacagány, a zsinóros atilla, a vitézkötés, a rámás csizma, a sarkantyú, sok a bokázás, az urambátyámozás.

Amikor az ország Hitlertől és Mussolinitől visszakapta a Trianonban elvett területek egy részét, Waldemár azt mondta, örül, persze hogy örül, de nagyon fél, és attól tart, hogy ezeket a területeket nem ingyen adták vissza.

Gábor ott állt az iroda ablakánál. Szabót, Dinnyés mérnököt nézte, és Waldemárra gondolt. Igen, neki köszönhető, hogy az osztályukban nincs fasiszta. Azután azon tűnődött, hogy Szabó miért jobboldali, és mit remél a fasisztáktól. Itt dolgozik napi nyolc-tíz órát a gyárban, látnia kell, hogy a nyilasok mennyire primitív emberek. Megvonta a vállát. De hát ez az ő dolga.

– Hány percig menjek?

– Ja, igen – mondta elgondolkodva Szabó –, harminc percig. Aztán új mintát kérek. – Gábor indulni akart, amikor Szabó megszólalt. – Egyébként érdekes a fejtegetése – mondta. – Maga politizál?

– Más sem hiányzik nekem – felelte Gábor, és bement a festékkonyhába.

Gábor átadta a receptet Takács Gézának. Takács már mólés volt, de ezt csak az vette észre, aki régóta ismerte őt. Bólogatott, és rutinos mozdulatokkal, majdnemhogy becsukott szemmel kimérte, megkeverte a festéket, de az edényt nem adta vissza, hanem megkezdte a fiú szokásos nevelését, mondván, hogy Gábornak jövője van a nyilasoknál, ezt ő, Takács Géza garantálja. Ezt ő megmondta Gábor drága szülőanyjának is, aki igaz, elküldte őt a jó francba, de ő látta, hogy Lukács mama mélységesen elgondolkodott a szavain, mert tudja, Takács Géza nem beszél a levegőbe, és Lukács Veronikának nem mindegy, mi lesz a fiából. Pláne, ha iskoláztatja.

Gábor mondta neki, hogy most nagyon siet, de valamelyik délután bemegy a Holschpachhoz, és beszélgetni fognak, mert nagyon érdekes mindaz, amit Géza bácsi mond. Jól van, válaszolta az öreg, mert ugyebár Gábor ismeri őt, és tudja, hogy ő a javát akarja, nekik a tanult proligyerekekre nagyon nagy szükségük van. Még csak annyit: ők azt akarják, hogy ez a szegény, könnyező Magyarország ne legyen többé a bibsik paradicsoma. Azzal kegyesen elbocsátotta Gábort, menjen, végezze a dolgát, de ne feledje el, amiket hallott. Gábor visszament a kádjához. A gőz már olyan sűrű volt, hogy az iroda ablakát sem lehetett látni, arca, nyaka és inge alatt a bőre is nyirkos lett a gőztől. Jól eldumálta az időt, az isten verje meg, a víz a kádban már majdnem kihűlt. Ráeresztette a gőzt, lassan belecsurgatta a festéket a melegedő vízbe, és megindította a gépet.

Szinte megállás nélkül dolgozott fél kilencig. Akkor leállította a gépet, letisztította, gyorsan megmosakodott, felöltözött, és sietett a kapuhoz. Szerencsére az ellenőrző lámpa nem gyulladt ki, nem kellett bemennie a motozófülkébe.

A gyár előtt találkozott Dinnyés Mihállyal. Gábornak az volt az érzése, hogy a mérnök őt várta. Köszöntek egymásnak. Gábor tovább akart menni, de Dinnyés utánaszólt.

– Egy percre, Gábor.

Gábor megállt, bevárta a mérnököt.

– Meginna velem egy pohár sört? – kérdezte. – A Wéber még nyitva van. – Gábor nem akarta megbántani Dinnyést, átnézett az úttest túlsó oldalára, jól látta, hogy a vendéglő ablakai még világosak.

– Köszönettel, mérnök úr!

Átmentek a síneken. A kocsmában vágni lehetett a füstöt. Ember-ember hátán volt, az olcsó rum és a kisüsti pálinka bűze összekeveredett az izzadó testek kellemetlen, csípős szagával. A szakállas mérnöknek sokan köszöntek. Gáborék a pulthoz mentek, a mérnök két kevertet és két pohár sört rendelt. Ismerték, gyorsan kiszolgálták.

– Remélem – mondta Dinnyés –, az érettségi után nem nálunk akar elhelyezkedni.

– Még nem tudom, hogy hol fogok munkát kapni. Biztos, hogy megkapom a behívómat. – Ivott a sörből. – És ki tudja, hogy túlélem-e a háborút.

– Gábor, szeretnék segíteni magán. A nagybátyám vezető az egyik motorgyárban. Tehetséges fiatalembereket keres. Mindenesetre szólok neki, talán szót értenek egymással. És még valamit. A gyár hadiüzem, a nagybátyám esetleg katonai mentesítést is tud szerezni.

– Szóljon neki, mérnök úr. – Kiitta a sörét, aztán már másnap megfeledkezett a beszélgetésről.

2.

A telefon élesen berregett. Szulita felvette a kagylót. – Csitáry villa? – kérdezte a telefonkezelő. Marika volt, Szulita megismerte a hangját.

– Csitáry villa – mondta. – Marikám, nem ismerte meg a hangom? – Várt, közben a kapitányra nézett. Sikorszky a teraszon ült, a lányt bámulta.

– Balatonfenyves, tessék beszélni, halló, itt Budapest, kapcsolom a hívót, tessék beszélni.

– Beszélek, lépjen ki a vonalból, kedves – mondta Szulita. Megismerte anyja hangját.

– Halló, mama, te vagy? (Hülye, fölösleges kérdés, gondolta – amikor tudja, hogy ő van a vonal végén.) Csókollak, anya, mi történt?

– Szulita, drágám – mondta az asszony –, az történt, hogy apát egy-két napra a klinikán tartották. Ki kell vizsgálni, hogy mi okozta a szemgyulladást. Halló, jól hallasz?

– Igen, mama.

– Szóval holnapután, ha lehet, reggel indulunk.

– Te fogsz vezetni? – kérdezte a lány.

– Kénytelen vagyok. Ne aggódj, kislányom, lassan fogok vezetni, óvatosan. A kocsi jó, nem lesz semmi baj. Kérlek, Szulita, vigyázz magadra.

– Ezt hogy érted, mama? – kérdezte, bár nagyon jól tudta, hogy anyja mire gondol.

– Tudod te jól – mondta az asszony. – Még csak tizenhét éves múltál.

– Ne aggódj, mama. Te vigyázz apára, én vigyázok magamra. Mama, ha lesz egy kis időd, légy szíves vásárolj az Idusnál abból a Chanell parfümből, amiből szoktam venni. Idus tudja, hogy melyik az én illatom.

– Jól van, kislányom, mindent elintézek. Milyen az idő?

– Árnyékban harminckettő – mondta –, képzelheted, mennyi lehet a napon. A víz legalább huszonhat fokos. Már kora hajnalban fölkelünk, és alaposan meglocsolunk mindent.

– Még beszélnek? – kérdezte nyersen valaki.

– Nem hallja, kedves? – mondta a lány.

– De ez már…

Szulita nem hagyta, hogy végigmondja, közbevágott:

– Természetesen mi fizetjük a számlát.

Sokáig beszélt az anyjával, amikor letette a hallgatót, Marika csengetett.

– Minden rendben volt, Szulita kisasszony? – kérdezte.

– Minden, kedves Marika. – Tudta, hogy végighallgatja mindig, minden beszélgetésüket, de Szulitát ez nem zavarta.

Kiment a teraszra. A kerti kapuban Sármány Gréti és a fiúja, egy nyakigláb hadnagy állt. Integettek, kiabáltak. Szulita visszaintett, és leszaladt kaput nyitni.

– Maradjon, kisasszony – szólt rá Zsófi, a cselédlány. – Nyitok én.

– Végezd csak a dolgodat.

Összecsókolóztak Grétivel, a hadnagy bemutatkozott:

– Bérczy Pál. – Kezet csókolt. – Gréti sokat mesélt magáról.

– Képzelem, miket – mondta Szulita, és betessékelte őket a kertbe. Hirtelen megállt. – Bérczy… Azt hiszem, apám ismeri a maga édesapját. Hadmérnök, ha nem tévedek.

– Az. De diplomáciai szolgálatot is teljesít. Úgy tudom, hogy dolgozott együtt édesapjával.

– Valami rémlik. – Aztán átölelte Grétit. – Jaj, de örülök, hogy átjöttél – mondta neki, és megcsókolta az arcát. Gréti ránevetett.

– Tényleg örülsz?

– Tényleg. – Amíg a házig értek, elmondta, hogy van egy lengyel vendégük, egy lovassági kapitány, menekült.

Felmentek a teraszra, bemutatta őket a kapitánynak, azután szólt Zsófinak, hogy hozzon italokat, gyümölcsöt, aprósüteményt. Zsófi elment, Szulita pedig a hadnagyhoz fordult.

– Beszél angolul vagy németül? – kérdezte.

– Nem – mondta a hadnagy –, de franciául igen. Nem valami jól, de megértek mindent, és el tudom mondani a gondolataimat.

Kiderült, hogy a kapitány is beszél franciául.

– Akkor minden rendben van – örvendezett Szulita. – A hadnagy úr tegye kényelembe magát, vegye le a zubbonyát, az ingét, ha nem röstelli, és beszélgessenek. Gondolom, érdekli magát a lengyel tragédia. Mi elmegyünk Grétivel, mert sok megbeszélnivalónk van. Az ebédnél találkozunk. – Mindezt elmondta a kapitánynak is angolul. Gréti bement Szulita szobájába, felvette barátnője fekete fürdőruháját.

– Istenien jól áll rajtad – mondta Szulita –, mellben kicsit szűk, de így még szebb a melled.

Grétivel az első osztálytól kezdve padtársak voltak, testvérként szerették egymást. Szulita úgy hitte, nincs titkuk egymás előtt. Gréti félzsidó volt, de ez Szulitát nem zavarta. Gréti apjának ügyvédi irodáját külföldön is ismerték, Csitáryék jogtanácsosa is Sármány István volt. Gréti anyja, Lackó Edit, művészettörténetet tanított az egyetemen, és külső munkatársa volt a Szépművészeti Múzeumnak. Nemrégiben jelent meg egy művészettörténeti könyve. A barlangrajzoktól Picassóig. Több nyelvre lefordították. Gréti is művészettörténésznek készült, de a zsidótörvények miatt már nem vették fel az egyetemre, bármilyen tehetséges volt is. A lányok lementek a partra.

– Akarsz csónakázni? – kérdezte Szulita.

– Csak akkor, ha te is akarsz.

– Akkor evezzünk ki a ladikkal.

Messzire távolodtak a parttól. Szemben ültek egymással, és Szulita azon tűnődött, hogy a szünidő kezdete óta vajon volt-e viszonya Grétinek valakivel. Azt tudta, hogy tavasszal Sinka Pál doktor szeretője lett. Sinka doktor Gréti anyjának a kezelőorvosa volt. Szulita ismerte a megnyerő külsejű negyvenéves belgyógyászt, de őrá nem volt olyan hatással, mint Grétire. Úgy találta, hogy Sinka valóban elbűvölő egyéniség, sok mindent tud a világról, az emberekről, s mindazt, amit tud, jól is adja elő. Végtelenül nyugodt ember, látszólag semmi sem hozza ki a sodrából. És nagyon őszinte. Sinka doktor Grétit kislány kora óta ismerte, amolyan játszópajtási viszony alakult ki köztük már akkor. A gyerek Gréti azt csinált „Pali bácsival", amit akart. A nyakába csimpaszkodott, az ölébe mászott, összekócolta a haját meg ilyesmi. Közben Grétiből kívánatos nagylány lett. Amikor az iskolából hazafelé mentek, bár fehér matrózblúz és sötétkék rakott szoknya volt rajtuk, a férfiak bizony megfordultak utánuk. Gréti hamvasszőke volt, Szulita sötétbarna, Grétinek csillogó sötétbarna szeme volt, akkora, mint egy szilva, Szulita szeme világoskék volt, sűrű szempillája pedig feketének látszott. Gréti már a télen arról mesélt, hogy olyan furcsa lett a kapcsolata Palival. Szulita nem értette, hogy Gréti mit is ért ezen. Amikor Pali ránéz, magyarázta Gréti, különös érzés fogja el. Szeretne az ölébe ülni, átfogni a nyakát, mint régen, és azt szeretné, ha Pali mindig velük lenne, velük étkezne, ott aludna náluk. Az ő szobájában.

– Gréti, nem vagy szerelmes?

– Lehet, hogy az vagyok – mondta elmélázva Gréti –, mindenesetre nagyon jó érzés.

– És Pali tudja?

– Mit? – kérdezte Gréti.

– Azt, hogy szerelmes vagy belé.

– Nem mondtam neki, de éreznie kell. Azt hiszem, érzi is, mert titokban, hogy anyáék ne vegyék észre, sokszor néz. Szinte szúrja a bőrömet a tekintete, és nekem olyankor melegem lesz, és szeretném átölelni, megcsókolni.

– Tetszel Palinak – mondta Szulita.

Tavasszal Sármány István és felesége elutazott Svájcba. Gréti itthon maradt. Egyik délután, amikor a bejárónő is szabadságon volt, Sinka doktor váratlanul fölkereste Grétit.

– Egyedül vagy? – kérdezte.

– Egyedül vagyok. Miért?

– Zárd be az ajtót.

Gréti engedelmeskedett.

Bementek Gréti szobájába. Sinka beszélt, közben lassan, szinte szertartásosan vetkőztetni kezdte a lányt. Gréti ott állt anyaszült meztelenül Sinka előtt, és mint Szulitának mondta, nem szégyellte magát.

– Szép vagy. Gyönyörű – suttogta az orvos, és gyengéden végigfektette Grétit a pamlagon. Aztán megcsókolta. Előbb a száját, majd az egész testét, szeretettel, szenvedéllyel. Úgy lett az orvosé, hogy nem érzett fájdalmat, csak valami csodás, semmi máshoz nem hasonlítható érzést. És boldogságot. Amikor tavasszal mindezt elmesélte Szulitának, szinte újra átélte annak a délutánnak minden pillanatát.

Most ott ült a ladik ülődeszkáján, és úgy mosolygott, mint egy várandós kismama.

– Csak nem vagy terhes? – kérdezte Szulita. – Nem, nem vagyok. De ha terhes lennék, az sem érdekelne.

– Boldog vagy?

– Nagyon. Nem hittem volna valaha, hogy ilyen boldogság is létezik.

– És ez a hadnagy, ezzel mit akarsz?

Gréti hallgatott egy ideig. Aztán azt mondta:

– Semmit. Nekem Pali mellett nem kell más.

– Pali negyvenhárom éves, te tizenhét vagy. Számolj!

– Minek? – kérdezte Gréti. – És miért? – Belelógatta lábát a vízbe, szemét összeszűkítette. – Szulita, te diplomatának készülsz, vagyis politikusnak. Mikor ezt mondtad, én sohasem nevettelek ki. Figyelj jól rám. Tudod, hogy félzsidó vagyok. Tudod, hogy mi a sorsuk a zsidóknak Németországban, Ausztriában, Lengyelországban. Apám hozott Svájcból néhány újságcikket, sok fotót, lemeztelenített zsidó lányok vannak rajta. Olyan idősek, mint én vagyok. Apám nem síelni ment Svájcba, hanem azért, hogy megtudja, milyen sors vár ránk. Beszélt menekültekkel. írókkal, művészekkel, egyszerű emberekkel. Csak szörnyűségeket tudtak mondani. Lengyelországban meg a megszállt területeken bordélyházakat nyitottak a náci katonák részére. A bordélyban csak zsidó lányok vannak. Ez a sors vár ránk itt is. Pali ezt tudta. Mindezt tudta valahonnan. Ezért akarta, hogy most, ilyen fiatalon legyek az övé, hogy megismerjem a boldogságot. Apáméknak elmondta, hogy a szeretője vagyok. Ő akarta, hogy az legyek. De feleségül akar venni, és el akar innen vinni vagy Svájcba, vagy Amerikába.

– Pali zsidó?

– Dehogy – mondta ijedten Gréti. – Őskeresztény.

– És mikor indulnátok?

– Amikor Pali megszerzi a kivándorláshoz szükséges iratokat. Előtte persze összeházasodnánk.

Az arcát megnedvesítette. Szulita jól látta, hogy barátnője szeme könnyes.

– Te sírsz? – kérdezte megdöbbenve.

– Boldog vagyok, és mégis nagyon szomorú. Végül is itt születtem. Itt nőttem fel. Itt élnek a barátaim.

Szulita hallgatott. Pedig érzése szerint azt kellett volna mondania: „Igen. És itt élnek a jövendő gyilkosok is." De nem szólt. Óvatosan beleereszkedett a vízbe, kicsit várt, aztán elrugaszkodott a csónaktól, beletemette arcát a lágy vízbe, és erőteljes karcsapásokkal úszni kezdett. Vagy húsz méterre került el a csónaktól. Gréti még mindig a ladikban ült.

– Gyere – kiáltott neki. – Szép lassan ereszkedj le.

Megvárta, míg Gréti hozzá úszik, akkor a hátára fordult, és szinte mozdulatlanul lebegett a vízen. Fél szemmel a ladikot figyelte, nem akart nagyon messze kerülni tőle. Már Gréti is a hátán úszott. Megfogta Szulita kezét.

– Nagyon fogsz hiányozni.

– Ne beszéljünk róla, nem búcsúzkodunk. Még itt vagy. Ez mindennél fontosabb.

– Jól van – mondta Gréti. – Ne beszéljünk róla.

Jó ideig hallgattak, később Gréti azt kérdezte:

– És te hogy állsz a szerelemmel?

–Arra vagy kíváncsi, hogy még szűz vagyok-e? Az vagyok. Buday Jancsi régóta szeretne megfosztani ettől a szerinte fölösleges dologtól. Ő mondta így: dolog. Szerintem a szüzesség állapot. Arról lehet vitatkozni, hogy ez az állapot kellemes vagy kellemetlen. – Hasmánt feküdt a vízben, és kezdett visszaúszni a ladikhoz. Gréti mellette lapátolt. A ladikban kifújták magukat, aztán rágyújtottak. Néhány hónapja dohányoztak, Csitárynak ez nem nagyon tetszett, de nem tiltotta meg. Szerinte a dohányzás enyhe kábítószer, parancsra senki sem fogja abbahagyni. Nos, kábítószeres vagyok vagy másfél milliárd emberrel együtt – gondolta Szulita. Parafás Mirjamot szívott, Gréti Memphist.

– És hogy vagy azzal a kapitánnyal? Jóképű.

– Az – mondta Szulita. – Tetszik, nem is kicsit. Csakhogy felesége van és két gyereke.

– Ők is itt vannak?

– Fenét. Ott rekedtek Varsóban. Pontosan senki sem tudja, hogy mi történt velük. Sajnálom őt nagyon.

– Hogy is hívják?

– Jan Sikorszky. Lovassági kapitány. Vagyis huszár. Egyébként Varsó közelében közel ezerhektáros földbirtoka, nagy lótenyészete van. Vagy volt.

Gréti kifújta a füstöt.

– És hogy került hozzátok?

– Tulajdonképpen véletlenül. Apámnak van egy lengyel diplomatabarátja. Andrej Rikovszky. Még Madridban ismerkedtek össze, valamikor nagyon régen. Amikor a németek elfoglalták Lengyelországot, sok ezer lengyel katona lépte át a magyar határt. Ezeket lefegyverezték, és különböző táborokba helyezték el. A budapesti amerikai követség egyik tagja, azt hiszem, a katonai attasé, az elmúlt évben Genfben járt, és ott találkozott apám barátjával, Andrej Rikovszkyval. Rikovszky megkérte az amerikait, hogy visszaérkezése után keresse fel apámat és mondja meg neki, hogy unokaöccse, Jan Sikorszky kapitány valahol Magyarországon van. Segítsen rajta. Nos, az amerikai felkereste apámat, ő pedig az illetékeseknél intézkedett. Vagy a Belügyben, vagy a Honvédelmiben. Elég az hozzá, hogy apa levitte a kapitányt Fürjesre, a birtokra. Azt mondta Gajdár Ábrahám bácsinak, hogy a kapitány családtag, úgy bánjon vele.

– És igazolványa is van?

– Van mindene. Apa teljes felelősséget vállalt érte. Aztán a nyár elején idehoztuk Fenyvesre.

– Fantasztikus – mondta Gréti. – Szegény ember. Képzelem, hogy érzi magát. Még nem kezdett ki veled?

– Nem. Nagyon fegyelmezett.

– Hogy bírja ki nő nélkül?

– Ezt kérdezd meg Palitól. Orvos is, férfi is. És akik hadifogságban vagy börtönben vannak, azok hogy bírják ki? Vagy a papok? Biztos, hogy ki lehet bírni.

– Talán homoszexuálisok lesznek – vélekedett Gréti. – Pali egyszer azt mondta, hogy a német tisztikarban nagyon sok homokos van vagy volt, nem is tudom.

Szulita nem válaszolt. Bedobta a csikket a vízbe, megkapaszkodott a lapátban, és evezni kezdett a part felé.

Az ebédnél Bérczy hadnagy lelkesen dicsérte a kapitányt.

– Nagyszerű ember, egyszerűen nem találok szavakat. Fantasztikus. Lovasroham a tankok ellen. Hát nem csoda, hogy a német hadigépezet néhány hét alatt leverte őket! Egy ilyen vitéz népet! Micsoda bűnt követtek el a lengyel politikusok, amikor a hadseregüket szinte puszta kézzel küldték harcba!

– A mi hadseregünk fel van fegyverezve, Palika? – kérdezte Szulita, és vigyáznia kellett, hogy szavaiból ne érződjön ki a gúny. – Apám szerint elavult fegyverekkel küldték őket a frontra.

– Úgy gondolom – mondta a hadnagy –, hogy a németektől korszerű fegyvereket fogunk kapni. De meg kell jegyeznem, hogy a szovjet hadsereg is hiányosan van felfegyverezve. Azt hiszem, ez most szerencse is.

Szulita mindent lefordított Sikorszkynak. A kapitány mártást tett a húsra, és a hadnagyra nézett.

– Ön szerint az oroszokat le lehet győzni?

– Hát, kérem – kezdte a hadnagy –, most, ha nem tévedek, augusztus vége van. Meggyőződésem, hogy szeptember végéig a németek elfoglalják Moszkvát. És akkor vége a hadjáratnak. A szovjet hatalom, mint olyan, összeomlik.

A kapitány hallgatott. Kis darabkákat vágott le a húsból, lassan, finoman evett. Aztán kis idő után azt mondta:

– Nem tudom, hadnagy úr. – Furcsa – gondolta Szulita –, itt ülünk, békésen ebédelünk, csevegünk, arról vitatkozunk, hogy milyen volt az Anna-bál, hányan indultak a hagyományos vitorlásversenyen, pletykálunk, nevetgélünk, és lehet, hogy már holnap ellenségként állunk egymással szemben. Mi a hódítók oldalán állunk. Gréti holnap üldözött lesz, a kapitány esetleg megszökik, csatlakozik a partizánokhoz, és mit fog csinálni a hadnagy, ha azt a parancsot kapja, hogy harcoljon a partizánok ellen, s harc közben szembetalálkozik Sikorszkyval. Vagy mit fog csinálni akkor, ha Gréti apja munkaszolgálatosként a beosztottja lesz. Semmi sem lehetetlen. – Annyira izgatta mindkét kérdés, hogy a tenyere is megizzadt. A hadnagyra nézett. Az éppen vörös bort töltött a poharakba.

– Hadnagy úr – kérdezte –, maga mennyire őszinte?

Bérczy a lányra nézett, a vörös borral teli pohár ott táncolt az álla előtt.

– Nem értem a kérdést – mondta, és tekintete nagyon érdeklődő volt.

– Úgy értem – folytatta Szulita –, hogy ha komolyan és felelősséggel kérdezek magától egy-két dolgot, mondjuk Gréti és a kapitány előtt, hajlandó komolyan és őszintén válaszolni?

A hadnagy intett a pohárral, ivott. Ittak a többiek is.

– Nos, hogy hajlandó vagyok-e őszintén válaszolni? Ez a kérdés.

– Igen – mondta Szulita, és lefordította a kapitánynak, hogy miről folyik a disputa. Bérczy cigarettára gyújtott.

– Állok elébe, persze csak akkor, ha esetleges válaszom nem sérti tiszti becsületemet és eskümet.

– Azt hiszem, nem sérti. Szeretném, ha maga is fordítana. Mondjuk azt, amit én mondok.

– És maga az én válaszomat fogja lefordítani?

– Igen. Azt gondolom, ez így fair.

Bérczy bólintott. Vártak, amíg Zsófi felszolgálja a feketét. Miután elment, Szulita azt mondta:

– Hadnagy úr, maga tudja, hogy Gréti félzsidó és a zsidótörvények rá is vonatkoznak? – Gréti elsápadt, zavartan nézett Szulitára. Az intett neki a szemével, és cseppnyi biztató mosolyt is küldött feléje. – Szóval? –nézett Bérczyre, és várta a válaszát.

– Tudom – mondta komolyan.

– És ez nem zavarja magát?

– Nem vagyok antiszemita – válaszolt határozottan Bérczy.

– Tudja, hogy a megszállt országokban a zsidók kötelesek sárga csillagot viselni és gettóban élni? – érdeklődött a lány.

– Hallottam. De Magyarország nem megszállt ország, és nincsenek gettók.

– Még nincsenek!

– Jóslással nem foglalkozom, Szulita.

– Helyes – mondta a lány, és tovább kérdezett. – Tudja, ugye, hogy a zsidó férfiakat behívták és behívják munkaszolgálatra.

– Tudom.

– Azt is tudja, hogy hogyan bánnak velük?

– Nem tudom. De elképzelem, hogy vannak visszaélések.

– Vannak, és azok a jellemzők. Valószínű, hogy Gréti apját is behívják.

– Lehetséges – felelte a hadnagy, és szó szerint fordított. – Mióta beléptünk a háborúba, egyre több zsidó férfit hívnak be munkaszolgálatra. A törvényt nem én hoztam. Engem nem kérdeztek meg, hogy egyetértek-e vele vagy sem. De felhívom a figyelmét arra, hogy nagyon sok nem zsidót is behívnak katonai szolgálatra, és a frontra vezénylik őket. Ha most a véleményemre kíváncsi, közlöm magával, embertelennek és igazságtalannak tartom a megkülönböztetést a zsidók és a keresztények között. Nálunk a zsidók is magyar állampolgárok, nem helyes, hogy állampolgári jogaikat korlátozzák. Ha engem mint hivatásos hadnagyot egy zsidó munkászászlóalj vezetésével bíznának meg parancsnokaim, természetesen végrehajtanám a parancsot, de minden eszközzel betartanám a törvényes előírásokat, szigorúan megtorolnám a visszaéléseket. És ha Pista bácsi ott szolgálna az egységemben, természetesen nem kivételeznék vele, de vigyáznék rá, mint a többiekre. Erre volt kíváncsi? – kérdezte.

Míg a hadnagy válaszát Szulita lefordította, azon járt az esze, hogy mennyire őszinte ember Bérczy Pál. Lehetséges-e, hogy egy Ludovikát végzett tiszt így gondolkodjon? Miért ne lenne lehetséges, tűnődött. Akadnak magas rangú tisztek, akik nem németbarátok. Ismerek olyan tisztet, nem is egyet, aki nem szereti Hitlert.

– Még valamit – mondta Bérczynek, már nem nagy meggyőződéssel –, azt ugye tudja, hogy a lengyel partizánok együtt harcolnak az oroszokkal a németek és a magyarok ellen.

A hadnagy gondolkodott egy darabig, majd így szólt: – Ha meggondolom, és igazságos akarok lenni, akkor el kell ismernem, hogy a hazájukat védik, azt akarják felszabadítani.

A lány angolra fordította Bérczy szavait. Sikorszky bólogatott, tetszett neki Bérczy Pál őszintesége.

– Tudják – folytatta a hadnagy –, roppant bonyolult a helyzet. Minket, magyarokat ezeréves barátság fűz a lengyelekhez, legalábbis így tanítják nekünk, ezt tudatosítják bennünk. És valami igazság van is a dologban, ennek bizonyítéka, hogy a kapitány itt ül közöttünk és Szulita fordítja a szavaimat. De bizonyítja ezt az is, hogy a lengyel menekültekkel ez idáig a magyar hatóságok ennek a régi barátságnak a szellemében bánnak. – Töprengve összeráncolta homlokát. – Persze, hogy mi lesz holnap, azt senki sem tudja – elmosolyodott. – Bocsánat, butaságot mondtam, csak a magam nevében beszélhetek. Tehát a mondat helyesen így hangzik: hogy mi lesz holnap, azt én, Bérczy Pál páncélos hadnagy, nem tudom. Egy valamit azonban tudva tudok. – Újból cigarettára gyújtott, megkínálta a többieket is, rágyújtottak, és várták, hogy a hadnagy elárulja, mi az, amit tudva tud. – Akkor követtem el életem legnagyobb baklövését – mondta –, amikor a család kedvéért beadtam a derekamat és katonatiszt lettem.

Szulita csodálkozva nézett rá.

– Nem akart katona lenni?

– Orvos szerettem volna lenni. De mindegy, így alakult. Megyünk, kisasszony? – Megfogta Gréti karját. – Megköszönjük a kitűnő ebédet, és elügetünk, jó?

– Igen – mondta Gréti –, mennünk kell, már késő van. – Felálltak. Szulita félrehúzta Grétit.

– Mondd, Palika tudja, hogy te és Sinka Pali…

– Nem, nem tudja.

– Te lány – mondta neki Szulita –, ez a srác szerelmes beléd.

– Tudom. Sajnálom is őt nagyon. És arra gondolok, hogy ki tudja meddig élek, talán le kellene feküdnöm vele.

Szulita értette Gréti fájdalmát, és nagyon sajnálta őt.

– Menj be a szobámba Palival, ha kedved van hozzá, és gyűjtsd magadba a boldogságot. Aztán menjetek el. Én Jannal kievezek. – Megcsókolták, megölelték egymást.

A kapitány evezett, Szulita a távolodó partot nézte, Gréti és a hadnagy ott állt a tiszafa mellett, integetett, s ahogy nőtt a távolság, mindketten egyre kisebbek lettek. Már messze voltak a parttól. Sikorszky behúzta az evezőket, cigarettára gyújtottak. A lány jól látta, hogy a kapitány nagyon szomorú. Lehunyta a szemét, arcán, vállán érezte a nap melegét.

– Szulita – hallotta a kapitány lágy, meleg hangját. – Milyen név ez? Még sohasem hallottam ilyen keresztnevet.

– Nem is hallhatta – mondta a lány. – Én vagyok az egyetlen a földön, aki a Szulita névre hallgat. Ilyen név nincs is a naptárban. Tulajdonképpen nincs is névnapom. A névnapi ajándékokat is a születésnapomon kapom meg.

Megnedvesítette a vállát.

– Megkérdezhetem, hogy hogyan lett magából Szulita?

– Eláruljam?

– Ha nem titok – mondta.

– Ugyan, miért lenne az? Szulita – kezdte a lány – község Romániában Jasi és Botosani között. Nagyapám, apai nagyapám, Romániában él. Erdélyi. Erdély valamikor Magyarországhoz tartozott. Trianonban vették el tőlünk. A Csitáryak erdélyiek. Apámnak sok rokona él ott. Nos, nagyapám földbirtokos és bányatulajdonos. Vidám természetű, bohém ember. Sokan bolondnak tartják. Anyám is. Nem mondom, vannak bolondos dolgai, de azok jól állnak neki. És tulajdonképpen jó dolgok. Én imádom őt. Tudja, egyesek azért tartják őt bolondnak, mert az elvei