A jegyesek II. kötet

ALESSANDRO MANZONI

A JEGYESEK

II. kötet

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Európa Könyvkiadó, 1971

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-329-414-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Ha valaki gondozatlan mezőn gazt lát, például lósóskát, és szeretné tudni, vajon a mag, amelyből kikelt, ott a mezőn ért-e meg, vagy a szél hordta oda, vagy madár hullatta le, akármennyit töri is a fejét rajta, nem találja ki soha. Éppúgy mi sem tudnók megmondani, vajon a maga józan eszéből vagy Attilio gróf sugalmazására támadt-e a gróf-nagybácsinak az az elhatározása, hogy a tartományi főnök atya segítségével vágja ketté a legbiztosabban ezt a bonyolult csomót. Csak annyi bizonyos, hogy Attilio nem véletlenül ejtette el azt a szót; és ámbár el lehetett készülve rá, hogy az ilyen nyílt tanácsnak a gróf-nagybácsi gyanakvó gőgje valószínűleg ellene szegül, mégis mindenáron fel akarta villantani előtte ennek a megoldásnak az ötletét, és rávezetni őt arra az útra, amelyen el akarta indítani. Másfelől ez a megoldás teljesen a gróf-nagybácsi szája íze szerint való volt, és természetesen következett a körülményekből; fogadni lehetett volna rá, hogy bárki sugalmazása nélkül magától is rájött volna. Arról volt szó, hogy ebben a nagyon nyílt harcban az egyik unokaöccse, aki az ő nevét viseli, ne maradjon alul, mert ez volt a legesleglényegesebb szempontja a tekintély megóvásának, amit nagyon-nagyon a szívén viselt. Ha unokaöccse maga vesz elégtételt, az a bajnál is rosszabb orvosság volna, s egyúttal rengeteg kellemetlenség melegágya, tehát mindenáron és haladéktalanul meg kellett akadályozni. Ha ráparancsolna, hogy azonnal térjen vissza a kastélyába, először is nem engedelmeskednék, ha pedig mégis, ez annyit jelentene, hogy a család meghátrál vagy megfutamodik a kolostor elől. Rendeletek, hatósági kényszer, s egyéb ilyen ijesztések nem értek semmit ilyen tekintélyes ellenféllel szemben: a világi és a szerzetes papság nem tartozott a világi igazságszolgáltatás hatáskörébe, mégpedig nemcsak a személyek, hanem a helyek sem, ahol laktak; ezt már annak is tudnia kell, aki soha nem olvasott más regényt, csak ezt; amiért is fogadja részvétünket. Az ilyen ellenféllel szemben legfeljebb annyit érhetett el, hogy igyekezett eltávolítani, ennek pedig a tartományi főnök atya lehetett az eszköze, mert tőle függött, hogy a barát marad-e vagy áthelyezik.

Nos, a rendfőnök atya és a gróf-nagybácsi régóta ismerte egymást; ritkán találkoztak ugyan, de ilyenkor mindig majd elolvadtak a barátságtól, és kézzel-lábbal igyekeztek túltenni egymáson az udvariaskodásban. És néha bizony jobb azzal jóba lenni, aki sok ember felett áll, mint eggyel azok közül, aki csak a saját érdekét látja, csak a saját szenvedélyét érzi, és csak a maga ügyével törődik, ellenben a másik egy pillantással száz összeköttetést, száz következményt, száz érdeket, száz csapdát, száz veszedelmet lát, ennélfogva százfelől is hozzá lehet férkőzni.

A gróf-nagybácsi, miután mindent jól megfontolt, egy napon meghívta ebédre a rendfőnök atyát, és a kedvéért páratlanul finom szakértelemmel összeválogatott vendégkoszorút hívott meg. Néhány magas rangú rokonát, akiknek már a családi neve is csupa főúri előkelőség volt, és akik puszta viselkedésükkel, ama velük született biztonsággal, úri fölényükkel, ahogy meghitt közvetlenséggel beszéltek nagy dolgokról, szinte önkéntelenül minduntalan kifejezésre juttatták és éreztették felsőbbségüket és hatalmukat. Meghívta még néhány pártfogoltját, akiket örökletes függőség kötött a családhoz és egész életre szóló lekötelezettség az ő személyéhez; ezek már a levesnél elkezdtek mindenre igent mondani a szájukkal, a szemükkel, a fülükkel, egész fejükkel, egész testükkel, egész lelkükkel, és a gyümölcsig úgy meggabalyították az embert, hogy már azt sem tudta, hogyan kellene nemet mondani.

Az asztalnál a grófi házigazda hamarosan Madridra terelte a beszélgetést. Rómába sok úton el lehet jutni, ő minden úton Madridba jutott el. Beszélt az udvarról, a gróf-hercegről, a miniszterekről, a kormányzó családjáról, a bikaviadalokról, amelyeket egészen hitelesen tudott leírni, mert kiváltságos helyről nézte végig; az Escurialról{1} is pontosan be tudott számolni, mert a gróf-herceg egyik híve végigvezette minden zegén-zugán. Jó ideig az egész társaság csak őrá figyelt, mint valami tanárra, aztán külön-külön beszélgető csoportok alakultak; ő pedig akkor más ilyen gyönyörű élményekről mesélt tovább, mintegy bizalmasan, a tartományi főnök atyának, aki ott volt mellette, és végtelen türelemmel hallgatta, hallgatta, hallgatta. De a tartományi főnök atya bizonyos ponton ügyes fordulatot adott a társalgásnak, elszakadt Madridtól, és udvarról udvarra, méltóságról méltóságra, ráterelte végül Barberini bíborosra, aki kapucinus volt és az akkor éppen uralkodó VIII. Orbán pápa testvéröccse, úgy ám! A gróf-nagybácsi kénytelen volt tűrni, hogy amaz is beszéljen egy darabig, kénytelen volt hallgatni és eszébe venni, hogy ebben a világban elvégre mégsem minden előkelő személyiség az ő embere. Nem sokkal utóbb fölkeltek az asztaltól, s akkor megkérte a rendfőnök atyát, hogy menjen át vele egy másik szobába.

Két hatalom, két ősz fej, két tapasztalt és érett ember állt itt egymással szemben. A méltóságos úr hellyel kínálta a nagyon tisztelendő atyát, aztán maga is leült és megszólalt:

– Tekintettel a köztünk fennálló barátságra, bátorkodom szóba hozni atyaságod előtt egy mindkettőnket érdeklő ügyet, hogy négyszemközt intézzük el, és ne keressük az elintézés más módját, mert az esetleg… s ennélfogva őszintén és kereken megmondom kegyednek, miről van szó, és bizonyos vagyok benne, hogy csak egy-két szót kell váltanunk, és máris megegyeztünk. Mondja csak, a kegyedék pescarenicói kolostorában van egy bizonyos Cristoforo atya?

A tartományi főnök igent intett.

– Mondja meg nekem atyaságod őszintén, jó barát módjára… hogy ez az ember… ez az atya… személy szerint nem ismerem őt, ámbár jó néhány kapucinus atyát ismerek: csupa arany ember, buzgók, bölcsek, alázatosak; gyermekkorom óta máig is barátja vagyok a rendnek… de minden népesebb családban… mindig van egy különc, egy keményfejű… és ez a Cristoforo atya, bizonyos jelentésekből tudom, olyan ember… egy kicsit kötekedő fajta… hogy nincs meg benne a kellő okosság, a kellő tapintatosság… fogadni mernék, hogy már nemegyszer gondot okozott atyaságodnak is.

„Értem: szálka a szemében – gondolta magában a tartományi főnök. – Én vagyok az oka; tudtam, hogy ez a szerencsétlen Cristoforo olyan ember, akit szószékről szószékre kell küldözni, és nem szabad hat hónapig ugyanazon a helyen hagyni, különösen nem falusi kolostorokban."

– Ó – szólalt meg aztán –, igazán sajnálattal hallom, hogy méltóságodnak ilyen véleménye van Cristoforo atyáról, holott tudtommal olyan szerzetes… példakép a kolostorban, és a faluban is nagyra becsülik.

– Tökéletesen értem; atyaságodnak kötelessége… azonban, azonban, őszinte barát módjára figyelmeztetni akarom valamire, amit jó lesz tudnia; ha pedig már tudna róla, anélkül, hogy megszegném hivatali kötelességeimet, fel kell tárnom kegyed előtt bizonyos… lehetséges következményeket; egyebet nem mondhatok. Tudjuk, hogy ez a Cristoforo atya pártfogásába vett egy odavalósi embert, egy olyan embert… atyaságod bizonyára hallott már róla… éppen azt, aki hatalmas botrányok közben megszökött a rendőrség kezei közül, miután azon a rettenetes Szent Márton-napon olyasmiket… olyasmiket… követett el… bizonyos Lorenzo Tramaglinót!

„Jaj!" – gondolta magában a tartományi főnök, hangosan pedig így szólt:

– Ez a körülmény teljesen új előttem, de mint méltóságod bölcsen tudja, egyik feladatunk éppen az, hogy megkeressük és visszahozzuk az eltévelyedetteket…

– Jó, jó, de védelmünkbe venni bizonyos fajta eltévelyedetteket… veszedelmes dolgok ezek, kényes ügyek…

És most ahelyett, hogy felduzzasztottá volna az arcát, és nagyot fújt volna, összehúzta ajkait, s annyi levegőt szívott be, amennyit rendszerint ki szokott fújtatni magából, és így folytatta:

– Helyesnek tartottam, hogy figyelmeztessem kegyedet erre a körülményre, mert ha esetleg őkegyelmessége… megtörténhet, hogy valami lépést tesznek Rómában… én nem tudok semmit… és Rómából jöhetne kegyednek…

– Nagyon hálás vagyok méltóságodnak ezért a figyelmeztetésért, de bizonyos vagyok benne, hogy ha értesüléseket szereznek ebben az ügyben, kiderül, hogy Cristoforo atyának mindössze annyi dolga volt azzal az emberrel, akiről méltóságod beszél, hogy helyre akarta billenteni a fejét. Cristoforo atyát jól ismerem.

– Hisz kegyed jobban tudja nálam, hogy milyen ember is volt ő a világban, és miféle huncutságokat követett el ifjúkorában.

– Éppen az a dicsősége a szerzetesi ruhának, gróf úr, hogy egy ember, akiről világéletében annyi rosszat beszéltek, miután ezt a ruhát felöltötte, egészen más emberré változott. És mióta Cristoforo atya ezt a ruhát viseli…

– Szívesen elhinném, őszintén mondom: szívesen elhinném; de néha-néha, mint a közmondás tartja… nem a ruha teszi a barátot.

A közmondás nem illett egészen oda, de a gróf hirtelenében csak úgy odacsapta egy másik helyett, amely már-már a nyelve hegyén volt: „Kutyából nem lesz szalonna."

– Vannak bizonyos adataim – folytatta –, vannak bizonyos jelenségek…

– Ha kegyed határozottan tudja – szólalt meg újra a tartományi főnök –, hogy ez a szerzetes valami hibát követett el (elvégre mindnyájan tévedhetünk), igazán lekötelez, ha tájékoztat róla. Ha érdemtelenül is, de én vagyok a feljebbvalója; s éppen azért vagyok az, hogy megjavítsam, hogy meggyógyítsam.

– Megmondom kegyednek: ez az atya nyíltan pártfogásába vette azt az egyént, akiről beszéltünk, de ezzel a kellemetlen ténnyel kapcsolatban van egy másik kínos ügy, ami esetleg… De így négyszemközt most mindjárt elintézhetjük az egészet. Arról van szó, hogy ez a Cristoforo atya összeveszett don Rodrigóval, az unokaöcsémmel.

– Ó, ezt sajnálom, sajnálom, igazán sajnálom.

– Unokaöcsém fiatal, szenvedélyes ember, sokat tart rangjára, és nincs hozzászokva, hogy felingereljék…

– Kötelességemnek tartom hitelesen tájékozódni erről az esetről. Amint már mondtam méltóságodnak – és olyan úrral beszélek, aki igazságos, és jól ismeri az embereket –, valamennyien húsból vagyunk, valamennyien tévedhetünk… az egyik ember éppúgy, mint a másik; és ha Cristoforo atya esetleg elkövetett volna…

– Nézze csak, atyaságod, ezek olyan dolgok, mint az imént is említettem, hogy kettőnk közt kell elintéznünk, el kell temetnünk, nem szabad túlságosan felkavarnunk… mert akkor csak elmérgesítjük. Kegyed tudja, mi következik azután: ezek az összekoccanások, ezek a csipkelődések néha valami semmiséggel kezdődnek, és aztán dagadnak, dagadnak… Ha meg akarjuk találni az okát, vagy nem jutunk a végére, vagy pedig száz más bonyodalmat fakasztunk fel. Tehát elsimítani, csírájában elfojtani, nagyon tisztelendő atyám: csírájában elfojtani, elsimítani! Unokaöcsém fiatalember; a barát, amint hallom, még mindig fiatalosan nyakas és szenvedélyes… tehát a mi kötelességünk, hiszen eléggé idős emberek vagyunk, sajnos… nemde, nagyon tisztelendő atyám?…

Ha valaki ott lett volna ebben a pillanatban, láthatta volna, hogy olyan ez, mint mikor komoly opera kellős közepén tévedésből a kelleténél korábban húznak fel egy színfalat, és egyszerre csak meglátják az egyik énekest, amint kedélyesen cseveg valamelyik társával, mert ebben a pillanatban igazán eszébe se jut, hogy közönség is van a világon. A gróf-nagybácsinak az arca, a mozdulata, a hangja, amikor azt mondta, hogy „sajnos… nemde", egészen természetes volt, ebben nem volt semmi politika, csakugyan igaz volt, hogy bosszantotta előrehaladott kora. Nem mintha siratta volna ifjúkorának szórakozásait, lendületét, édességét: csupa léhaság, csupa bolondság, csupa semmiség volt az. Bosszúságának sokkal nyomósabb és komolyabb oka volt, éspedig az, hogy számított bizonyos magasabb hivatalra, mihelyt megüresedik, de félt, hogy már nem éli meg. Ha elnyerhette volna, bizonyosan nem törődött volna semmit sem az életkorával, nem kívánt volna semmi mást, és boldogan halt volna meg, mint mindazok, akik szenvedélyesen kívánnak valamit, és esküdöznek, hogy ha ezt sikerül elérniük, soha többé nem kívánnak semmit.

De hagyjuk csak, hadd beszéljen ő.

– A mi kötelességünk – folytatta –, hogy legyen eszünk a fiatalok helyett is, és helyrehozzuk az ő baklövéseiket. Szerencsére még van időnk rá; még nem ment híre a dolognak, még van alkalmunk a principiis obsta{2} erélyes alkalmazására. Vigyük minél messzebb a tüzet a szalmától; van rá eset, hogy valaki az egyik helyen alkalmatlan, sőt talán galibát is okoz, máshol pompásan beválik. Atyaságod bizonyára bölcsen megtalálja a megfelelő alkalmazást ennek a szerzetesnek. Viszont szerencsére itt van az a másik körülmény is, amelyre nyilván gondolni fog az, aki… esetleg azt kívánja, hogy helyezzék el innen; tehát ha valami távolabbi helyen alkalmazza őt, egy csapásra két legyet ütünk; minden magától elrendeződik, vagy helyesebben szólva, nincs semmi baj.

A tartományi főnök atya már a beszélgetés eleje óta várta ezt a következtetést. „Hát igen – gondolta magában –, látom már, hová akarsz kilyukadni; a régi nóta: ha az urak, vagy akár csak egy is közülük, megharagszik egy szegény barátra, vagy útjukban van a szerencsétlen, nem kutatják, hogy igaza van-e vagy sem, hanem az elöljárója máris köteles eltávolítani."

És mikor a gróf elhallgatott, és nagyot fújt utána, ami annyit jelentett, hogy vége a mondókájának, a rendfőnök ennyit mondott:

– Tökéletesen megértettem, mit akart mondani a gróf úr; de mielőtt ezt a lépést megtenném…

– Lépés is, meg nem is lépés, nagyon tisztelendő atyám, inkább természetes dolog, inkább mindennapos dolog; és ha nem választjuk ezt a megoldást, mégpedig azonnal, máris előre látom a rengeteg zűrzavart és a bajok végtelen sorozatát. Valami baklövés… az unokaöcsém… nem hinném… itt vagyok én… ezt én… de ha már a dolog idáig fajult, haladéktalanul és kíméletlenül ki kell húznunk a méregfogát, különben tovább burjánzik, és nem marad titokban, és akkor nemcsak az unokaöcsém… Darázsfészekbe nyúlunk, nagyon tisztelendő atyám. Kegyed tudja, egy családba tartozunk, vannak összeköttetéseink…

– Tekintélyes összeköttetések.

– Kegyed ért engem: csupa olyan ember, akinek nemes vér folyik az ereiben, és aki ebben a társadalomban… mégiscsak jelent valamit. Kezdődik az érzékenykedés, az eset közös üggyé dagad; és akkor… még az is, aki különben szereti a békességet… Igazán megszakadna a szívem, ha kénytelen volnék… ha abba a helyzetbe kerülnék… éppen én, aki mindig őszinte hajlandósággal voltam a kapucinus atyák iránt!… Kegyeteknek, hogy jót tehessenek – mint ahogy jót is tesznek a hívek igaz épülésére –, békességre van szükségük, nem szabad viszálykodniuk, hanem jó egyetértésben kell élniük azzal, aki… Meg aztán kegyeteknek is vannak rokonaik a világban… és ezek a csúnya kakaskodások, ha elhúzódnak, egyre jobban elterebélyesednek, elburjánzanak, és rengeteg embert magukkal sodornak… Én pedig, ha már ezt a szerencsétlen hivatalt viselem, kénytelen vagyok megőrizni bizonyos méltóságot… őkegyelmessége… az én előkelő kartársaim… az ügy hamarosan testületi üggyé válik… főképpen ama bizonyos másik körülmény révén… Kegyed tudja, hogy szokott történni az ilyesmi.

– Valóban – szólalt meg a rendfőnök atya. – Cristoforo atya tulajdonképpen hitszónok, és már előbb is gondoltam rá… Éppen most kérnek tőlem valakit… de ebben a pillanatban, ilyen körülmények között, olyan színezete lehetne a dolognak, mintha büntetés volna; márpedig a büntetés, ha előbb nem tisztáztuk világosan a…

– Nem büntetés, dehogy! Előrelátó gondoskodás, közös megegyezéssel létrejött megoldás, hogy elejét vegyük azoknak a bajoknak, amelyek esetleg… hiszen már kifejtettem.

– A gróf úr meg én, mi ketten természetesen így fogjuk fel a dolgot; tisztában vagyok vele. De ha csakugyan az a tényállás, amit méltóságodnak jelentettek, lehetetlennek tartom, hogy ki ne szivárgott volna belőle valami a környékre is. Mindenütt vannak izgatók, bajkeverők, konkolyhintők vagy legalábbis rosszindulatú kíváncsiak, akiknek pokoli örömük telik benne, ha látják, hogy az urak hajba kapnak a barátokkal; ezek folyton szaglásznak, csűrnek-csavarnak, locsognak… mindenkinek vigyáznia kell a maga méltóságára; nekem pedig, aki, ha méltatlanul is, de a főnökük vagyok, határozottan kötelességem… A szerzetesi ruha becsülete… nem magánügyem… hanem olyan kincs, amelyről… A kegyed öccseura, mivel annyira fel van háborodva, mint méltóságod mondja, úgy foghatná fel ezt a dolgot, mintha elégtételt adtunk volna neki, és… nem mondom… hogy dicsekednék vele és világgá harsonázná, de…

– Hogy gondolhat ilyesmire, nagyon tisztelendő atyám? Az én unokaöcsém lovag, akit odakint a világban rangjához méltó módon és illendőképpen tisztelnek, de az én szememben gyerek még. És hajszálnyi pontossággal azt fogja tenni, amit én parancsolok neki. Sőt, többet mondok: az unokaöcsém nem is fog tudni róla. Mi szükség van rá, hogy mi beszámoljunk erről? Olyan dolgok ezek, amelyeket magunk közt intézünk el, jó barátok módjára, és köztünk is marad. Emiatt ne fájjon a feje. Én már hozzászoktam a hallgatáshoz, elhiheti. – És nagyot fújt. – A fecsegők pedig – folytatta – ugyan mit mondhatnak? Hiszen mindennapos dolog, hogy egy szerzetes más vidékre megy hitszónoknak! Meg aztán nekünk, akik látunk… akik előre látunk… akiknek a feladatunk, hogy… nekünk igazán rá sem szabad hederítenünk a locsogásokra.

– De hogy elejét vegyük a pletykának, jó volna, ha ezúttal a kegyed unokaöccse-ura nyilvánvaló jelét és bizonyságát adná barátságának… nem éppen irántunk, hanem a szerzetesi ruhánk iránt…

– Természetesen, természetesen, ez jogos kívánság… csakhogy nincs szükség rá: én tudom, hogy unokaöcsém mindig illendő módon bánt a kapucinusokkal. Mégpedig szíves hajlandóságból, ez már családi hagyomány, meg aztán tudja, hogy nekem is kedvemre tesz vele. Egyébként ebben az esetben… ez valami rendkívüli dolog… tökéletesen jogos. Csak bízza rám, nagyon tisztelendő atyám, majd én kiadom a parancsot az unokaöcsémnek… Vagyis óvatosan kell beadagolnunk neki, nehogy megsejtse, mi történt kettőnk között. Mert nem szeretném, ha olyan helyre ragasztanánk tapaszt, ahol nincs is seb. Amiben pedig megegyeztünk, minél gyorsabban hajtja végre, annál jobb. És ha akadna véletlenül valami távoli megbízatás, hogy egészen megszüntessünk minden alkalmat…

– Éppen most kértek tőlem hitszónokot Riminibe, és talán minden más ok nélkül, magamtól is éppen rá esett volna a választásom…

– Igazán pompás, igazán pompás. És mikor?…

– Ha már meg kell lennie, hát azonnal.

– Azonnal, azonnal, nagyon tisztelendő atyám, jobb ma, mint holnap. – Aztán fölállt, és így folytatta: – És ha tehetek valamit, akár én, akár családom, barátainkért, a jó kapucinus atyákért…

– Tapasztalásból ismerjük már e család jóságát – mondta rá a rendfőnök atya, miközben maga is fölkelt, és megindult a kijárat felé, legyőzője nyomában.

– Eloltottunk egy szikrát – mondta a gróf, és megállt –, egy szikrát, nagyon tisztelendő atyám, amely esetleg hatalmas tűzvészt okozhatott volna. Jó barátok egy-két szóval is el tudnak intézni nagy dolgokat.

Mikor az ajtóhoz ért, kitárta, és mindenáron a rendfőnök atyát tessékelte előre; beléptek a másik terembe, és csatlakoztak a társasághoz.

Ez a nagyúr mindig nagy alapossággal, nagy művészettel és nagy rábeszélő képességgel intézte az ügyeit, de mindig el is érte a kívánt eredményt. Csakugyan, a most előadott beszélgetéssel sikerült elérnie, hogy Cristoforo atyát Pescarenicóból gyalogszerrel Riminibe küldjék, ami pedig jókora séta.

Egy este Pescarenicóba kapucinus érkezett Milánóból, és levelet hozott a gvárdián atyának. A levélben parancs volt Cristoforo atya számára, hogy induljon Riminibe, mert ott fog prédikálni a nagyböjtben. A gvárdián atyának küldött levélben részletes utasítás volt: mondja meg az illető barátnak, hagyjon abba minden ügyet, amibe esetleg belefogott abban a faluban, ahonnan most távoznia kell, és még levelet se írjon senkinek; az a testvér lesz az útitársa, aki a levelet hozta. A gvárdián aznap este egy szót sem szólt; reggel magához hívatta Cristoforo atyát, megmutatta neki az utasítást, és megparancsolta, hogy fogja a tarisznyáját, botját, kendőjét és derékövét, és ezzel a kísérő atyával, akit, íme, bemutat neki, azonnal induljon útnak.

Mindenki elképzelheti, mekkora csapás volt ez a mi Cristoforónkra. Azonnal Renzo, Lucia, Agnese jutott eszébe, és hogy úgy mondjuk, felkiáltott magában: „Ó, Istenem, mihez fognak most szegények, ha én nem leszek itt!" De tekintetét az égre emelte, és vádolta magát, hogy megfogyatkozott a bizakodása, és azt képzelte, hogy bizonyos ügyben nélkülözhetetlen. Keresztbe tette kezeit a mellén, engedelmessége jeléül, és fejet hajtott a gvárdián atya előtt; ez aztán félrehívta, s megadta neki azt a bizonyos másik utasítást, szelíd szavakkal, mintha tanács volna, de határozottan, mivel parancs volt. Cristoforo testvér felment a cellájába, vette a tarisznyáját, beletette a breviáriumát, a nagyböjti prédikációs könyvét, a bocsánat kenyerét; felkötötte csuháját a bőrövvel, elbúcsúzott azoktól a testvérektől, akik éppen a kolostorban voltak, és utoljára fölkereste a gvárdiánt, hogy áldását kérje; aztán pedig társával együtt nekivágott a megszabott útnak.

Említettük már, hogy don Rodrigo, aki egyre konokabbul ragaszkodott hozzá, hogy végrehajtja gyönyörűséges tervét, elhatározta, hogy egy rettenetes ember segítségéhez folyamodik. Ennek az embernek sem a vezeték-, sem a keresztnevét,{3} sem a rangját nem tudjuk megmondani, és még csak nem is célozhatunk egyikre sem; annál furcsább ez, mert erről a személyiségről nem egy korabeli könyv (és hangsúlyozom: nyomtatott könyv) megemlékszik. Hogy ez ugyanaz a személy, azt azonos tények kétségbevonhatatlanul bizonyítják, de mindegyik könyvből kirí a nagy igyekezet, hogy a világért se árulja el a nevét, mintha csak égette volna az író tollát és kezét. Mikor Federigo Borromeo bíboros életrajzában Francesco Rivola kénytelen erről az emberről beszélni, csak ennyit mond róla: „Dúsgazdag és előkelő származású úr – és egy szóval sem többet. Giuseppe Ripamonti, aki a Storia Patria ötödik részének ötödik fejezetében részletesebben beszél róla, csak így emlegeti: „egyvalaki, „az a bizonyos, „az az ember, „az az egyén, „az a személyiség. „Elmondom egy bizonyos embernek a történetét – írja szép latin stílusban, amelynek itt hevenyészett fordítását adjuk –, aki, bár a legelső volt a városi főurak között, mégis a vidékre tette át székhelyét, a határszélre, s ott aztán biztonságban élt, úgyhogy gaztettet gaztettre halmozott, fittyet hányt a törvényszéknek, a bíráknak, minden hatóságnak, az uralkodónak; teljesen független életmódot folytatott, befogadta a menekülteket, hiszen maga is menekült volt valamikor, aztán visszatért, mintha semmi sem történt volna…" Ettől az írótól átveszünk néhány más részletet is, amit alkalmasnak látunk arra, hogy hitelesítse és megvilágítsa a mi névtelenünk történetét, amelyet, íme, folytatunk.

Megtenni mindent, amit a törvény tilt, vagy bármiféle hatóság ellenez, bíráskodni és ítélni mások ügyeiben, minden egyéb érdek nélkül, pusztán úrhatnámságból, rettegést kelteni mindenkiben, csatlósokul használni olyanokat, akik maguk is csatlósokat szoktak tartani: ezek voltak mindig a fő szenvedélyei ennek az embernek. Már serdülő korában felháborodást s egyúttal türelmetlen irigységet érzett, valahányszor hallotta és tapasztalta a rengeteg erőszakoskodást, marakodást, és látta a sok garázda zsarnokot. Ifjúkorában a városban élt, s nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, sőt maga kereste az alkalmat, hogy tengelyt akasszon a leghírhedtebb efféle fickókkal, útjukat állja, megmérkőzzék velük, alaposan megleckéztesse őket, vagy kényszerítse, hogy a barátságát keressék. Mivel nagyobb volt a vagyona, és több volt a csatlósa, mint a legtöbbnek, s talán vakmerőbb és szívósabb volt valamennyinél, sokat közülük arra kényszerített, hogy abbahagyjon minden vetélkedést, néhánynak alaposan ellátta a baját, sokat barátjává fogadott; nem éppen egyenrangú barátaivá, hanem – mivel csak így voltak kedvére valók – alárendelt barátaivá, akik elismerik, hogy alattvalói, és lesik a parancsait. Adott esetben azonban ő maga is eszközük, mindenesük tudott lenni valamennyiüknek; sűrűn kérték is ügyes-bajos dolgaikban ennek a hatalmas szövetségesnek a támogatását; az ő szemében pedig a vonakodás annyit jelentett volna, mint csorbát ejteni a tulajdon tekintélyén, és cserbenhagyni hivatását. Ilyen úton-módon részben a maga, részben mások érdekében annyi gazságot követett el, hogy már sem a neve, sem a rokonsága, sem sok barátja, sem a maga vakmerősége nem volt elegendő arra, hogy megvédje a büntetőtörvénytől és a hatalmasok felháborodásától; tehát kénytelen volt visszavonulni és távozni az államból. Azt hiszem, erre a körülményre vonatkozik az az érdekes eset, amelyet Ripamonti elbeszél: „Egy ízben, midőn távoznia kellett a tartományból, ilyen szerényen, ilyen alázatosan, ilyen csendben távozott: lóháton vonult végig a városon, trombitaharsogásban, nyomában egy falka kutya; és mikor a királyi palota előtt elhaladt, az őrszemmel goromba üzenetet küldött be a kormányzónak."

Távolléte alatt sem szakította meg az érintkezést, hanem állandóan összeköttetésben maradt hírhedt barátaival, akik – hogy szóról szóra lefordítsuk Ripamontiból – „továbbra is titkos szövetségben maradtak vele, aljas fondorkodásokra, gyalázatos bűntényekre. Sőt, úgy látszik, hogy ekkor került összeköttetésbe magasabb rangú személyekkel is, bizonyos új és szörnyű bűntények elkövetésére, amelyekről az imént említett történetíró titokzatos rövidséggel beszél. „Néhány külföldi fejedelem is igénybe vette segítségét – írja – egy-egy nevezetesebb gyilkosságra, és gyakran küldtek neki messziről is fegyveres csapatokat, hogy az ő vezénylete alatt szolgáljanak.

Végül is (nem tudni, mennyi idő múlva) vagy azért, mert valami hatalmas közbenjárás révén megszüntették az üldözését, vagy azért, mert vakmerősége valóságos védőpajzsa volt, elhatározta, hogy visszatér, és csakugyan vissza is tért, de nem Milánóba, hanem egy közeli várkastélyba a bergamói területen; Bergamo akkoriban tudvalevőleg a velencei államhoz tartozott. „Ez a ház – megint Ripamontit idézem – a vérengzés valóságos műhelye volt; valamennyi szolga fejére vérdíj volt kitűzve, és itt az volt a kötelességük, hogy ők vagdossanak le fejeket; sem a szakács, sem a kukta nem volt fölmentve az emberölés alól, még az inasok kezeit is vér szennyezte." Ezen a gyönyörűséges házicselédségen kívül – mint ugyanez a történetíró mondja – volt neki még egy bandája ugyanilyen mákvirágokból, szétszórva és mintegy beszállásolva különféle községekben, a két állam határán, ahol ő maga is élt; ezek mindig vakon engedelmeskedtek minden parancsának.

A környéken, jó darabon, minden zsarnok kénytelen volt előbb-utóbb választani e kivételes zsarnok barátsága vagy gyűlölete között. De akik először megpróbáltak szembeszállni vele, úgy megjárták, hogy aztán már senki sem mert ilyesmivel próbálkozni. Nem volt senki, aki függetleníthette volna magát tőle, csak a maga ügyeivel törődhetett volna és visszahúzódhatott volna. Egyszer csak megérkezett hozzá valamelyik küldönc azzal a paranccsal, hogy hagyja abba ezt meg ezt a vállalkozását, ne zaklassa tovább ezt meg ezt az adósát, vagy egyéb ilyesmivel: erre pedig igennel vagy nemmel kellett felelni. Ha valaki alattvalói hódolattal rábízta bármiféle ügye elintézését, a másik fél abba a kényszerhelyzetbe került, hogy vagy elfogadja döntését, vagy pedig kesztyűt dob neki; ez pedig annyit jelentett – mint a közmondás tartja –, hogy Istennek ajánlhatta lelkét. Sokan, ha nem volt igazuk, hozzá folyamodtak, hogy a valóságban igazuk legyen; sokan pedig, akiknek igazuk volt, azért fordultak hozzá, hogy maguknak szerezzék meg ezt a hatalmas pártfogót, és így ellenfelük már ne férkőzhessen hozzá; de az egyik is, a másik is szívvel-lélekkel a csatlósává lett. Megesett néha, hogy egy-egy szenvedő szegény, akit valamelyik hatalmaskodó zaklatott, hozzá folyamodott; ilyenkor ő pártját fogta a gyengének, s kényszerítette a hatalmast, hogy békén hagyja, hogy jóvátegye bűnét, hogy bocsánatot kérjen, vagy pedig, ha az illető megmakacsolta magát, hadat indított ellene, és kényszerítette, hogy eltakarodjék arról a vidékről, amelyen zsarnokoskodott, vagy pedig gondoskodott róla, hogy még gyorsabban és még szörnyűbb módon meglakoljon. És ilyen esetekben ezt a rettegett és irtóztató nevet egy-egy pillanatra áldották az emberek, mert ezt a, nem mondom éppen, hogy igazságot, de jóvátételt vagy legalábbis csekély kárpótlást abban az időben semmiféle más magán- vagy állami hatalomtól sem remélhette senki. Leggyakrabban, sőt rendszerint, aljas vágyainak, kegyetlen élvezeteinek, nagyúri szeszélyeinek szolgája volt ez a hatalom. De akármire használta is, az eredmény mindig ugyanaz volt: mindenkiben meggyökeresedett az a mélységes meggyőződés, hogy kénye-kedve szerint mindenbe belevághat, mindent megtehet, akár jogos, akár jogtalan, pedig ez a két szempont lépten-nyomon korlátot szab az emberek szabadosságának, és visszakozásra kényszeríti őket. A hétköznapi zsarnokok híre rendszerint nem terjedt túl azon a kis területen, ahol ők voltak a leggazdagabbak és legerősebbek; minden kerületnek megvolt a maga zsarnoka, és ezek annyira hasonlítottak egymásra, hogy a népnek semmi oka sem volt azokkal törődni, akik nem az ő nyakán ültek. De ennek a mi zsarnokunknak a híre már jó ideje eljutott a milánói tartomány minden zugába; viselt dolgait széltében-hosszában tárgyalták a népmesék, és a neve valami ellenállhatatlant, furcsát, meseszerűt jelentett. Az a gyanú, hogy mindenütt vannak szövetségesei és bérgyilkosai, ugyancsak segített mindenütt elevenen tartani a hírét. Mindazonáltal ez csak puszta gyanú volt, hiszen ki vallotta volna be nyíltan, hogy az ő csatlósa? De minden zsarnok a szövetségese, minden gonosztevő a csatlósa lehetett, és ez a bizonytalanság még jobban hizlalta az efféle hiedelmeket, és csak fokozta a rettegést. És valahányszor imitt-amott ismeretlen és a szokottnál elvetemültebb brávók alakjai bukkantak fel, és valahányszor valami borzalmas gaztett történt, és nem tudták rögtön megmondani vagy kitalálni, hogy ki követte el, mindannyiszor annak a nevét ejtették ki vagy suttogták, akit mi kénytelenek leszünk Névtelennek nevezni az említett szerzők (enyhén szólva) túlságos óvatoskodásának jóvoltából.

Ennek az embernek a várkastélya mindössze hét mérföldnyire volt don Rodrigo palotájától: ez az utóbbi, alighogy ő maga is úr és zsarnok lett, kénytelen volt belátni, hogy ennek a hatalmas embernek a tőszomszédságában nem folytathatja a maga mesterségét anélkül, hogy hajba ne kapjon, vagy meg ne egyezzék vele. Ennélfogva fölajánlotta neki szolgálatait, és barátjává lett, magától értetődik, csak olyan módon, mint a többiek is; nem egy szolgálatot is tett neki (kéziratunk nem mond többet ennél), és mindannyiszor ígéretet kapott, hogy viszonzásul segíteni fogja, bármiféle alkalom adódik rá. De don Rodrigo szöges gonddal igyekezett takargatni ezt a barátságot, legalább annyira, hogy ne vegyék észre, milyen szoros és milyen természetű. Maga is szívesen volt zsarnok, igaz, de nem elvadult zsarnok; ez a mesterség csak eszköz volt az ő kezében, nem cél; szabadon akart élni a városban, élvezni akarta a társas élet kényelmeit, szórakozásait, megtiszteltetéseit; és ezért ügyelnie kellett bizonyos látszatokra, tisztelnie kellett rokonait, ápolni magas rangú személyek barátságát, ott tartani egyik kezét az igazság mérlegén, hogy szükség esetén a maga javára billenthesse, vagy el is tüntethesse, vagy adott alkalommal a fejéhez vághassa valakinek, mivel így könnyebben célt érhet, mint a fegyveres önbíráskodással. Márpedig a bizalmas viszony – mondjuk inkább, a szövetség – ilyen emberrel, az államhatalom arcátlan ellenségével, bizonyára nem vált volna javára, különösen a gróf-nagybácsinál nem. Az a kevés pedig, amit az ilyenféle barátságból nem lehetett eltitkolni, olybá tűnhetett, mint kényszerű kapcsolat olyan emberrel, akinek az ellenséges indulata igen veszedelmes lehetett, s ezért a kényszerhelyzet miatt meg lehetett bocsátani neki; mert ha az, akinek a kötelessége, nem akar vagy nem tud intézkedni, végül is belenyugszik, legalábbis bizonyos határig, hogy ki-ki maga intézkedjék a maga ügyeiben; és ha nem mondja is ki ezt a beleegyezését, legalább szemet huny.

Egy reggel don Rodrigo pompás vadászruhában, gyalogos brávók néhány főnyi kíséretével kilovagolt; Hóka mellette lépkedett, másik négy brávó mögötte, és elindult a Névtelen vára felé.

HUSZADIK FEJEZET

A Névtelen kastélya keskeny és komor völgy fölött emelkedett, hegycsúcson, amely zordon hegyláncból emelkedik ki: és igazán nehéz volna megmondani, vajon összeköti-e vele vagy elválasztja tőle az a rengeteg sziklatömb, hegyfal, a sok tekervényes barlang meg szakadék, ami mindkét oldalán messze húzódik. A hegységnek csak a völgyre néző oldala járható; meredek lejtő ugyan, de egyenletes és megszakítatlan; fent, a magasban rétek, lent, a lejtő aljában mezők, rajtuk elszórtan néhány házikó. A völgyfenék kavicsos vízmosás, amelyen az évszakok szerint kis vízér vagy zúgó hegyi patak rohan lefelé; akkoriban éppen a két állam határa volt. A szemközti hegyoldalban, amely úgyszólván a völgy másik falát alkotja, ugyancsak van néhány megművelt lejtő; a többi törmelék és szikla, meredek, úttalan és kopár hágó, legfeljebb egy-egy cserje tengődik a hasadékokban és az árokpartokon.

A roppant vár magasából, mint a sas vérrel szennyezett fészkéből, a zsarnok úr szemmel tarthatta az egész területet, ahová csak ember betehette a lábát; és nem ismert el senki magánál följebbvalót még fent, a magasságban sem. Ha körültekintett, láthatta ezt az egész területet, a lejtőket, a völgyfenéket és a benne kitaposott utakat. Az az út, amely kacskaringósan fölfelé kapaszkodott a rettenetes rablóvárba, ha felülről nézte az ember, olyannak látszott, mint a kígyózó szalag; az ablakokból, a lőrésekből a várúr kedvére megszámlálhatta a fölfelé érkezők lépéseit, és százszor is megcélozhatta őket puskájával. És a brávó-helyőrség segítségével, amelyet a várban tartott, még tekintélyesebb csapatból is akárhányat lelőhetett vagy letaszíthatott a völgy fenekére, mielőtt még felérhettek volna a csúcsra. Egyébként nemhogy a várba, de még a völgybe sem, még csak futtában sem merte senki betenni a lábát, akit a vár ura nem látott szívesen. Ha felbukkant volna valami poroszlóféle, úgy bántak volna vele, mint ellenséges kémmel, akit elfognak a táborban. Még most is beszélnek azoknak az embereknek a tragikus sorsáról, akik utoljára nekivágtak ennek az útnak; de ez már mind régen történt, és a fiatalabbak közül senki sem emlékezett rá, hogy efféle embert látott volna a völgyben, akár elevenen, akár holtan.

Krónikásunk ilyennek írja le ezt a helyet, de a nevét nem mondja meg; sőt, hogy útbaigazítást se adjon a fölfedezésére, don Rodrigo útjáról sem mond semmit, hanem egyenesen odavezeti őt a völgy közelébe, a hegy lábához, a meredek és kanyargós ösvény torkolatához. Ott egy kocsma volt, amelyet bátran őrszobának is lehetett volna nevezni. Az ajtó fölött függő öreg cégér mindkét oldalára sugárzó napot festettek, de a nép, amely néha-néha úgy mondja a neveket, ahogy hallja, néha pedig eltorzítja a maga szája íze szerint, ezt a kocsmát csak a Rosszéjszaka kocsmájának nevezgette.

A közeledő lódobogás zajára megjelent a küszöbön egy tetőtől talpig felfegyverzett siheder, kinézett, és visszament, hogy jelentse a dolgot annak a három csatlósnak, akik éppen kártyáztak holmi összevissza nyomorított, piszkos kártyával. Az, aki a vezetőjük lehetett, kijött az ajtóba, s mikor felismerte gazdájának barátját, tisztelettel köszöntötte. Don Rodrigo nagyon udvariasan viszonozta köszöntését, és megkérdezte, hogy az úr a várban van-e; mikor a bandavezető azt felelte neki, hogy valószínűleg igen, leugrott lováról, odadobta a kantárszárat Illabereknek, az egyik csatlósának. Levette válláról a puskáját, és átadta Hegylakónak, mintha csak meg akarna könnyebbülni fölösleges terhétől s annál kényelmesebben akarna fölfelé kapaszkodni, valóságban azonban azért, mert nagyon jól tudta, hogy ezen a lejtőn tilos volt fegyveres embernek fölmenni. Aztán kivett a zsebéből néhány ezüst húszast, átadta Hordóhasúnak, és ennyit mondott neki:

– Várjatok meg itt, és addig is mulassatok jól ezekkel a derék vitézekkel.

Végre kihalászott a zsebéből néhány aranypénzt is, és markába nyomta a bandavezetőnek azzal, hogy a fele az övé, felét meg ossza szét az emberei között. Végezetül Hókával, aki maga is letette a puskáját, megindult gyalogszerrel fölfelé. Eközben az említett brávók és Fortélyos, aki a negyedik volt köztük (lám, lám, mily gyönyörű nevek, érdemes gondosan megjegyezni valamennyit), ott