A Newcome család II. rész

WILLIAM MAKEPEACE THACKERAY

A NEWCOME CSALÁD

II.

Regény

Fordította

RÓNA ILONA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magyar Helikon, 1974

Borító: Sós Zoltán

978-963-376-694-1

Fordította:

Róna Ilona

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Róna Ilona jogutódja

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

mely értelmes, de igen rövid

Nincs szándékomban lebecsülni más népek ifjait, de azt hiszem, a jól nevelt angol fiú előnyére különbözik tőlük a tekintetben, hogy általában jóval szerényebben viselkedik. Nem ölti fel túl korán a frakkot s a férfias magatartást, vigyáz a nyelvére, szót fogad szüleinek, lelke is pirul, akár az arca, nem tud olyan ügyesen meghajolni és bókolni, mint egy ifjú francia, sem pedig olyan élesen visszavágni az idősebbeknek, mint tudomásom szerint az amerikai kamaszok. A mi fiaink, ha egyebet nem is, középiskoláinkban megtanulják a jó modort, illetve azt, amit annak tartunk. Rátérve ezek után arra a személyre, kiről könyvünkben a legtöbb szó esik, megállapíthatjuk, hogy valamennyi ismerőse, kivéve talán kedves unokabátyját, Barnes Newcome-ot, egyenes, őszinte, férfias, szerény és kellemes fiatalembernek tartotta. Warrington barátunk különösen élvezte a társaságát, és derűs arca, sajátos humora, vidám nevetése miatt mindig szívesen látott vendég volt nálunk. A derék Fred Bayham pedig nagyon is ragaszkodott hozzá, és sokszor hangoztatta, hogy belőle is ilyen ifjú vált volna, ha ennyire gyengéd apa vigyáz rá, és csupa jó barát irányítja pályafutása kezdetén. Valóban, férfi ismerősei közül Clive tőle kapta a leghasznosabb útmutatásokat, valósággal üldözte a fiatalembert örökös tanácsaival és prédikálásával, önmagát állítván intő példaként eléje, hogy lám, mire vezet az ifjúkori tétlenség és kicsapongás. Nála sokkal magasabb rangú társaságbeli urak szívesen fogadták maguk közé a fiút. Jack Belsize kapitány bemutatta társainak a tiszti étkezdében, sőt a St. James-palotában rendezett gárdatiszti díszvacsorára is bevezette. Lord Kew meghívta kastélyába, az oxfordshire-i Kewburybe, ahol Clive-nak része lehetett a vadászat, céllövészet és a jó társaság örömeiben. Newcome-né asszony lelkét felzaklatta, amikor ezekről az eseményekről értesült, s egyre attól rettegett, hogy a végén még vesztébe rohan az a szerencsétlen fiatalember. Barnes Newcome volt szíves elterjeszteni családja körében, hogy a fiú a züllés útjára tért, minden este felönt a garatra, józan pillanataiban pedig kockajáték, lóverseny, vagy ennél is rosszabb szórakozások járják, ezenfelül annyira megzavarta fejét Kew és Belsize társasága, hogy az éretlen süvölvény elviselhetetlenül pökhendivé vált. Ethel felháborodottan tiltakozott az efféle állítások ellen, de lassacskán talán mégis elhitt egyet-mást, mert bánatosan tekintett Clive-ra, mikor az meglátogatta nagynénjét. Sőt, remélem, imádkozott is érte, hogy hagyjon fel bűnös szokásaival. Az igazság csupán ennyi: a fiatalember élvezte az életet, amint az az ő korában és lelki alkatánál fogva természetes, bajt nem okozott senkinek, szándékosan éppenséggel nem, és sejtelme sem volt arról, hogy egynémely kedves barátja miféle hírét kelti.

Régen megállapodtak abban, hogy Clive és apja Newcome-ban tölti a karácsonyt. Ethel pedig megfogadta, hogy jó útra téríti a tékozló fiút, ha valóban az, s nagy örömmel készítette elő számukra a tartózkodás idejére kijelölt lakosztályt. Folyton csak ezen törte a fejét, hol valamelyik kedves szomszéd meglátogatását halasztotta el miatta, hol egy szép kirándulást a környékre, hiszen hamarosan úgyis megjön nagybátyja, és az efféléket majd jobban élvezhetik együtt. Még rokonaik megérkezése előtt egyik kisöccsével felkereste Masonné asszonyt, és bemutatkozott mint Newcome ezredes unokahúga. Nem győzte dicsérni a kedves idős hölgyet, és még hevesebben szállt síkra Clive védelmében (amikor bátyja, Barnes, elítélően nyilatkozott a fiatalember jelleme felől), hiszen saját szemével látta a levelet, amelyet Clive írt az öreg Masonnénak, és egy rajzot is mellékelt hozzá, mely apját ábrázolta teljes katonai díszben, lóháton, amint épp kardjával tiszteleg bengáli ezrede élén. Nem lehet mégsem olyan rossz az, gondolta Ethel, aki ennyire kedvesen és figyelmesen bánik a szegényekkel. Ilyen apának mégsem lehet teljesen elvetemült fia. Masonné asszonyság pedig, maga előtt látván a szép és jóságos Ethelt, úgy vélte, senki sem lehet túl jó és túl szép Clive számára. Az idős asszony odahajolt Ethel kisasszonyhoz, s azt súgta: szívesen keresne férjet neki, amire Ethel elpirult, s szebb volt, mint valaha. Hazatérve beszámolt a látogatásról, de egy szót sem szólt a beszélgetésnek erről a részéről.

Ott volt azonban az enfant terrible,{1} a kis Alfred, és a desszert mellett kitálalta a családnak, hogy Ethel szerelmes Clive-ba, az pedig el fogja venni feleségül, s erről Masonné asszonyságtól értesült, akit Ethellel együtt kerestek fel Newcome-ban.

– Biztosan ezt a mesét terjeszti már egész Newcome-ban! – kiáltott fel Barnes úr. – Sőt tán olvashatunk is róla a Független jövő heti számában. Uramisten, ez aztán kívánatos kapcsolat! És mondhatom, kedves ismerősökhöz jutunk kitűnő nagybácsink révén! – Szép kis zenebona tört ki az eset miatt, Barnes a szokásosnál is csípősebb és gunyorosabb volt, Ethel tiltakozott, kijött a sodrából, végül is sírni kezdett, és azzal vádolta Barnest, hogy mindig rosszindulatú híreket terjeszt unokaöccséről. Arról nem is szólva, hogy a világ legjobb emberét folytonosan becsmérli. Ezek után izgatottan felállt az asztaltól, visszavonult a szobájába, nyomban levelet írt nagybátyjának, melyet könnyeivel áztatott. Arra kérte, ne jöjjön el Newcome-ba az ünnepekre. Lehetséges, hogy a számára előkészített lakosztályba is bekukkantott. Mennyire várta már, hogy vágyott a társaságra! Soha nem ismert hozzá hasonló nemes jellemű, gyengéd, egyenes és önzetlen embert.

Lady Ann ismerte a női lélek rejtelmeit. Mikor Ethel aznap este még mindig eltelve méltatlankodással és haraggal Barnes iránt, közölte anyjával, hogy levelet írt nagybátyjának és arra kérte, ne jöjjön el karácsonykor, anyja megértően és gyengéden igyekezett megnyugtatni, és nagy szeretettel bánt vele. Bölcsen tudtára adta Barnes úrnak, amennyiben azt akarja, hogy valóban létrejöjjön a frigy, melynek gondolatától is olyan dühbe jött, azt legkönnyebben az eddigi módszerrel érheti el: ám szidja és sértegesse tovább szegény Clive-ot, és már csak ezzel is élessze fel iránta Ethel rokonszenvét. A kisasszony levélkéjét kiemelték az indításra váró postából, anyja személyesen vitte fel szobájába, lepecsételve nyújtotta át, s az ifjú hölgy elégette. Lady Ann szelíd intelmeivel azt is elérte, hogy senki ne tegyen említést az este lezajlott ostoba jelenetről, és kijelentette, hogy Clive és édesapja szívesen látott vendég a karácsonyi ünnepekre, ha jönni szándékoznak. Meg is érkeztek, csakhogy Ethel nem volt Newcome-ban. Beteg nagynénjét, Lady Juliát kellett meglátogatnia. Newcome ezredes ünnepnapjai szomorúan teltek kis kedvence nélkül, Clive pedig azzal vigasztalódott, hogy Sir Brian vadaskertjében fácánokra lövöldözött. Sikerült az eddiginél is jobban fokozni unokabátyja rokonszenvét maga iránt azzal, hogy Barnes úr kedvenc kancája lábát törte a vadászat során. Siváran teltek a napok, apa és fia alig várta, hogy visszatérhessen a maga szerényebb londoni hajlékába.

Három esztendeje már, hogy Thomas Newcome-nak része lehetett az oly régóta áhított örömben. És ha bármelyik jó barátja felteszi neki a kérdést, vajon boldog-e, bizonyára igenlő választ ad, és még azt is hozzáfűzi: mindaz megadatott neki, amit csak értelmes ember kívánhat magának. És mégis, becsületes arca a nagy boldogság ellenére egyre mélabúsabb kifejezést öltött. Ruhája egyre jobban lötyögött sovány végtagjain, étvágytalanul fogyasztotta az ételt, nyugtalanul töltötte az éjszakát, és sokszor órákig hallgatagon üldögélt a családi körben. Binnie úr a végén élcelődni kezdett, hogy Tomot bizonyára szerelmi bánat emészti, majd komolyra fordítván a szót, úgy vélte, baj lehet az egészségével, és jó lenne orvost hívni hozzá. Végül egyetértettek abban, hogy nem való ez a tétlen életmód az ezredesnek, és hiányzik neki a katonaságnál évek hosszú során át megszokott elfoglaltság.

Az ezredes váltig csak azt hangoztatta, hogy tökéletesen elégedett és boldog. Mit is kívánhatna annál többet, mint ami van: jelenleg itt van mellette a fia, ami meg a jövőt illeti, nyugalomban töltheti alkonyuló napjait. Binnie rátámadt barátjára, hogyan jut eszébe alkonyuló napokról beszélni? Ötvenéves korában a mértékletes életmódot folytató férfi ereje teljében van, Newcome viszont Európában három esztendő alatt többet öregedett, mint Keleten negyed évszázad során… s mindebben tökéletesen igaza volt, bár az ezredes kitartóan szabadkozott.

Pedig nagyon is nyugtalan volt, állandóan dolga akadt Anglia egymástól igen távol eső tájain. Okvetlenül fel kell keresnie Tom Barkert Devonshire-ben, vagy Harry Johnsont, aki most nyugalomba vonult, és Walesben lakik. Honeyman kisasszonyt meglepte gyakori látogatásaival Brightonban, és onnan a jó tengeri levegőtől, a lovaglástól és agarászástól megerősödve, kitűnő egészségben tért vissza. Megjelent Bathban és Cheltenhamben, mert mint tudjuk, mindkét helyen több Indiát járt úr él. Binnie úrnak nem volt ellenére, hogy elkísérje barátját efféle kiruccanásokra. – Azzal a feltétellel – mondotta –, ha nagyreményű fiadat nem hozod magaddal, mivel neki sokkal jobb lesz itt nélkülünk. Mi pedig, két vén legény módjára, majd elszórakozunk együtt.

Clive csöppet sem búsult, amiért magára maradt, s ezt apja is nagyon jól tudta. A fiatalembernek sokfajta elfoglaltsága, gondolata, látogatója volt, apját mindez nem érdekelte. Az idősebb Newcome magában üldögélt barátságtalan hálószobájában, és hallgatta, ahogy odafönt fia és a barátai beszélgetnek, énekelnek, szórakoznak. Clive jól ismert hangja szól valamit, és felcsattan utána a harsogó kacagás. Számos kiszólás, móka, bohóság hangzott el, amiből az apa semmit sem értett. Szívesen részt vett volna mindebben, de észrevette, hogy a társaság nyomban elhallgat, amint ő belép, és ilyenkor szomorú szívvel hamarosan távozott, s azt gondolta, jelenléte elnémítja őket, vele vagy mellette nem szórakozik jól a fia.

Nem vehetjük rossz néven Clive-tól és barátaitól, hogy az érdemes úriember jelenlétében nem tudtak szabadon és önfeledten tréfálkozni. Ha elhallgattak, mikor belépett, Thomas Newcome bánatos arca körbefordult, mintha sorra mindegyiküket megkérdezné: „Miért hagytátok abba a nevetést?" A régi bajtársak is jól szórakoznak és sokat nevetnek egymás közt, de nyomban elakad a társalgás, ha egy ifjú belép a szobába. És ha középkorú férfiak érzik ezt a feszélyezettségét az ifjabbakkal, bizonyára a fiatalok is méltán hallgatnak el szüleik előtt. Az iskolás gyerekek is elnémulnak, ha magukon érzik a felügyelő tanár szemét. Alig akad olyan szülő, bármilyen gyengéd, sőt baráti kapcsolatban áll is a gyerekeivel, aki ne tapasztalná némelykor, hogy azok másképp gondolkodnak, mint ő, vannak vágyaik s titkaik, amelyeket ő nem befolyásolhat. Az emberek azonban hiúk, és sokszor, mire apa vagy nagyapa válik belőlük, uralkodási vágyukról azt képzelik, hogy az merő aggodalom és szeretet családjuk iránt, s kétségkívül az általános panasz a gyermeki hálátlanság miatt mélyebb vizsgálódás után nem azt bizonyítaná, hogy a fiú engedetlen, hanem inkább hogy az apa követel túl sokat. Ha egy anya (és ezt sok szerető anya megteszi) fogadkozik, hogy nyitott könyv előtte leánya szíve, úgy vélem, erősen eltúlozza a dolgot, s amint felnövekszik az ifjú nemzedék, s természetesen szabadságot és polgárjogot követel magának, a szülő nem helyezkedhet egészségesebb álláspontra, mint arra, hogy kegyesen lemond a felségjogokról, az abszolút ellenőrzés igényéről. Nem egy családfőt mutathatnék, aki bölcsen és szeretettel töltötte be helyét, de nem tud lemondani hatalmáról a kellő pillanatban. Mert bizony nemcsak az ifjúságnak kell megtanulnia, mi az alázat! Sok jó szülő, bármily erényes és tiszta életű is, hízelgésre neveli a gyerekeit, és ilyenformán élősködőket teremt maga köré. Ritkán mondanak le szívszorongás nélkül vagy még úgy sem, zsarnoki jogaikról, és nem vállalják, hogy az engedelmességet és szeretetet, amit ki akartak kényszeríteni, szabadon, önkéntes adományként nyerjék el.

Jóságos ezredesünk nem a zsarnoki, hanem a szerető apák csoportjába tartozott, s minthogy egész szívével imádott fián csüngött, kénytelen volt elszenvedni azt a büntetést, mely véleményem szerint az ilyen világi és önző szeretetnek kijár (legalábbis ezt szokta hangoztatni szószékéről Honeyman úr), százféle apró keserűség, csalódás és titkolt seb formájában, melyektől az áldozat akkor sem szenved kevésbé, ha soha nem tesz róla említést.

Némelykor társaságot hívott magához az ezredes, olyan urakat, mint például Warrington, Honeyman és Pendennis, s ilyenkor, vacsora után, alkalomadtán irodalomra terelődött a szó, és vörös bor mellett jelenkori íróink és költőink érdemeit vitatták meg. Honeyman meglehetősen sokat olvasott, és a profán irodalmat, különösen a könnyebb fajtáját, elég jól ismerte. Merem állítani, kielégítő eredménnyel levizsgázhatott volna Balzac, Dumas, sőt Paul de Kock{2} műveiből, melyekről jó házigazdánknak sejtelme sem volt – csakúgy, mint komolyabb és korábbi keletű könyvekről, azaz könyvekről általában –, leszámítva ama néhányat, amelyek, mint mondottuk, vándorkönyvtárát képezték. Olyan vélemények hangzottak el, melyek meghökkentették és zavarba hozták. Hallotta például, hogy Byron nem volt nagy költő, csak okos ember, meg azt is, hogy gonoszul megtépázták Pope{3} úr hírnevét és emlékezetét, s már ideje volna ezt jóvátenni; kedvencéről, Doktor Johnsonról meg azt állították, hogy remek csevegő volt, de nem angol az, ahogy írt; s az ifjú Keats olyan lángelme, akit Raffaellóval fognak egy sorban emlegetni, továbbá Cambridge-ben egy fiatalembernek megjelent két kötet verse, mellyel egyszerre a világ legnagyobb költői közé emelkedett. Még hogy Doktor Johnson rossz angolsággal írt! Lord Byron nem tartozik a világ legnagyobb költői közé! És Sir Walter másodrendű költő! Pope urat pedig azzal vádolják, hogy gyenge író, és szegényes a képzelete, viszont Keats úr meg Cambridge-ben az a fiatal Tennyson úr lenne a modern költészet legnagyobb kiválósága! Miféle új igéket hangoztatott a pöfékelő Warrington úr, amelyeket Honeyman úr is készségesen elfogadott, Clive pedig élvezettel hallgatta őket! Nem, ezek nem az ezredes idejéből való vélemények. Hiába küszködött a Oenone{4} olvasásával, hiába próbálta megérteni a Lamiá-t.{5} Az Ulysses-szel{6} még boldogult valahogy, de nem tudta mire vélni a róla zengett dicshimnuszokat. És mit szóljon az osztatlan elismeréshez, amivel Wordsworth{7} úr minden sorát fogadják? Hiszen ő írta a Péter Bell-t, és méltán tette nevetségessé minden kritikusa. Hogyan lehet azt az unalmas Kirándulás-t csak hasonlítani is Goldsmith Utazó-jához,{8} vagy Doktor Johnsonnak „Juvenalis tizedik szatírája nyomán" írt költeményéhez? Ha igazuk van ezeknek a fiatalembereknek, hol volt hát az igazság az ő idején, és miféle tudatlanságban nevelték apáinkat? Hogy Addison úr nem több, csak elegáns esszéíró, de valójában sekélyes és jelentéktelen! A fenti megállapítások nyíltan elhangzottak az ezredes asztalánál fogyasztott vörös bor mellett, s ők ketten Binnie úrral csodálkozva bámultak a fiatalokra, mint rángatják le ifjúkoruk istenségeit az Olympusról. Binnie azért nem volt annyira megdöbbenve: a nyakas skót egyetemi éveiben Hume-ot olvasta, és már akkor is gúnyosan fitymálta egyik-másik istenséget. Newcome ezredes számára azonban a múlt század irodalmának bámulata hit kérdése volt, és istentagadásként hatott rá a fiatalemberek hitetlensége. – Még megérem, hogy Shakespeare-t is fitymáljátok – mondta, s elhallgatott, de nem nyugodott meg, mikor közölték vele, hogy Doktor Goldsmith bizony fitymálta, Doktor Johnson pedig egyáltalán nem értette Shakespeare-t;{9} Congreve-et{10} a maga idejében, sőt később is sok tekintetben többre becsülték nála. – Hogy vélekedjem arról a kritikusról, uram – kiáltott fel Warrington úr –, aki azt állítja, hogy a következő sorok, melyeket Congreve egy templomról írt:

Milyen fenséges az a nagy épület;

Nyulánk törzsű oszlopfők gőgösen

Tartják a mozdíthatatlan nehéz,

Roppant boltozatot. Milyen isteni

Békét sugároz, áhítattal töltve el,

S félelemmel, beteg lelkemet… et cetera –

szóval azt állítja, hogy ezek különb sorok, mint mindaz, amit Shakespeare valaha írt.

Hirtelen valami homályos félelemérzet fogta el az ezredest, mintha Clive veszedelemben forogna ebben az eretnek, hitetlen társaságban, de aztán szerény lelkén győzedelmeskedett az alázat. Lehetséges, hogy neki nincs igaza, s úgy áll a dolog, amint ezek a fiatalemberek mondják. Kicsoda ő, hogy szembeszegezze véleményét a tanult, egyetemen nevelkedett férfiakéval? Jobb lesz Clive-nak, ha őket követi inkább, mint apját, hiszen ő kevés iskolát járt, azt is hanyagul, és korántsem olyan eredeti szellem, mint fiának kitűnő társasága. Nem azért térünk ki ezekre a beszélgetésekre s az apró megpróbáltatásokra, melyeket a jóságos férfi elszenvedett, mintha e társalgás feljegyzésre vagy megemlékezésre érdemes volna, hanem azért, mivel nagyon is lényegesen befolyásolta mind az ő, mind fia jövendő sorsát.

A szegény ezredes hasonló sötétséget érzett maga körül, ha művészek közé került, s az ő beszélgetésüket halotta. Hol ezt, hol meg amazt a festő akadémikust támadták; kinevették Haydon urat,{11} csúfolódtak Eastlake úron,{12} vagy épp ellenkezőleg. Az asztal egyik felén istenítették Turner urat,{13} a másik oldalon pedig egyenesen őrültnek nyilvánították. De a társalgásuk nyelvéből sem értett Newcome egy szót sem. Pedig biztosan van értelme, hiszen Clive nagy érdeklődéssel kapcsolódott a vitába, és maga is állást foglalt egyik vagy másik oldalon. De mit szóljon ahhoz a rajongó lelkesedéshez, amellyel egy Tiziannak mondott tubákbarna képet fogadtak, vagy ahhoz, hogy egyebek között annyira csodálják Rubens három kövér nimfáját. Magasztalták az ókori alkotásokat, a Parthenon márványszobrait… Lehetséges, hogy ez a sérült torzó remekmű, s a kicsorbult orrú mellszobor tökéletes szépség. Nagyon igyekezett mindezt felfedezni bennük. Titokban eljárt az ezredes a National Gallerybe, katalógussal kezében végigjárta a termeket, s a British Museumban órákig álldogált az ókori szobrok előtt, és keservesen fohászkodott, vajha megértené mindazt, ami csak zavart kelt benne, akár gyermekkorában a görög nyelv elemei – ó, mennyit sírt akkoriban, amíg megtanulta: ό, χαί ή άληθηγ, χαί τό άληθεγ.{14} Pedig hát ugyanezek láttán Clive-nak ragyogott a szeme, és kipirult az arca a gyönyörűségtől. Mintha magába szívná a színeket, megrészegült tőlük, akár a bortól. A szobrok előtt ujjával követte a csodálatos körvonalakat, s felkiáltott elragadtatásában.

„Miért nem tudom élvezni azt, amit ő ennyire csodál – töprengett magában idősb Newcome –, miért vagyok vak ama szépségek iránt, melyek annyit jelentenek neki, és miért nem tudom megérteni azt, amit ő ilyen ifjú korában tökéletesen felfog?"

Így aztán elgondolkozott, milyen hiú és önző reményeket fűzött a fiához ott, a távoli Indiában – mikor a boldog jövőt tervezgette, Clive mindig szorosan mellette volt képzeletében: hogyan fognak együtt olvasni, dolgozni, játszani, gondolkozni, derűs jókedvben –, s most fájdalmasan, megalázó érzéssel állapította meg magában, mi lett mindebből a valóságban, és szomorúan hasonlította egykori gyengéd elképzeléseihez. Most együtt voltak ugyan, de ő továbbra is magányos maradt. Az ő gondolatai nem azonosak a fiúéval, és szeretetét a fiatalember viszonozza ugyan, de szívének csak egy részét nyújtja neki. Ezt a fájdalmat bizonyára sokan érezték már, akik nagyon szerettek. Nem egy férfit vagy nőt tömjéneztek vagy imádtak, és cserébe csak annyi érzést adtak, amennyit bálványtól remélni lehet. Ott az a híres szobor a Szent Péter-bazilikában,{15} melynek lábujját elkoptatták a csókok, de az csak kimérten és hidegen ül helyén az örökkévalóságig. Ahogy a fiatalember növekedett, apja úgy érezte, hogy minden nappal egyre jobban eltávolodnak egymástól. És az ezredes csak borongósabb és hallgatagabb lett. Civil barátja észrevette ezt a búbánatos unalmat, és szokásos csúfondáros módján beszélt a dologról. Némelykor azzal ugratta a klubban, hogy Tom Newcome bizonyára szerelmes, máskor meg úgy vélte, nem Tom szívével, hanem a májával lehet baj, és azt ajánlotta, szedjen kék pirulát.{16} Ó, te együgyű! Ki vagy te, hogy sejthesd, mi lakik más ember szívében, elég, ha a magadét ismered. Mire valók a szárnyak, s miért nő toll rajtuk, ha nem azért, hogy repüljön a madár? Az ösztön, mely téged fészkedhez köt, a fiókákat más fa keresésére hajtja, hogy párjukkal új fészket rakjanak maguknak. Mintha Thomas Newcome, ha mégannyit görnyed is képek és költemények fölé, képes lenne azokat Clive szemével nézni!… Mintha azzal, hogy szótlan üldögél borospohara mellett, és lesi, mikor fordul a kulcs a zárban, annak jeléül, hogy hazatért a fia (mikor is az ezredes harisnyában lopózik vissza hálószobájába), mintha bőkezű ajándékokkal, rendületlen szeretettel, bármilyen tervezgetéssel vagy imádsággal elérhetné, hogy első maradjon a fia szívében!

Egy alkalommal Thomas Newcome benyitott Clive dolgozószobájába, s a fiatalember annyira belefeledkezett az írásba, hogy nem hallotta apja lépteit. Mikor észrevette látogatóját, a papírlapot hirtelen kabátja zsebébe gyűrte, és mélyen elpirult. Az apát ez nagyon fájdalmasan érintette. – Ó, bocsánat – nyögte ki végre, mikor szóhoz jutott –, nem tudtam, Clive, hogy titkaid vannak előttem.

A fiú arca nyomban felderült. – Tessék, itt van, apám, ha látni akarja – azzal előhúzta a papírlapot, melyen sem több, sem kevesebb nem állt, csak virágos versszakok egy bizonyos ifjú hölgyhöz címezve, aki e pillanatban (ki tudná megmondani, hány előd után) a prima donna assoluta{17} helyét töltötte be Clive szívében. S nyugodjon meg, asszonyom, ne siessen ítéletével, ne tulajdonítson semmi rosszat, se Clive úrnak, sem pedig krónikásának. Merem állítani, ön is érzett szívében egy-két fellángolást még házasságkötése előtt, s a kapitány vagy a pap vagy az érdekes külföldi fiatalember, akivel táncolt, bizony megdobbantotta szívét, még mielőtt e kincset Gáncstalan úrnak ajándékozta volna. Clive nem követett el egyebet, mint amit az ön fia is megtesz, ha tizennyolc vagy tizenkilenc éves lesz, feltéve, hogy van magához való esze, és méltó fia olyan bájos hölgynek, amilyen ön.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

mely egy párizsi látogatásról, továbbá néhány

kellemetlen és kellemes londoni eseményről számol be

Mint már mondottuk, Clive úrnak lassacskán saját ismeretségi köre alakult ki, és dolgozószobájában a kandalló fölötti tükröt annyi díszes meghívó ékesítette, hogy mikor az ifjú Moss, egykori tanulótársa e szentélybe belépett, tátva maradt a szája a csodálkozástól. – Lady Bary Rowe – olvasta a nevet fennhangon az ifjú héber –, Lady Gaughton, tádcra, bit látok! Bicsoda világfi lesz belőled, Newcome! Ez biztosan egész más dolog, mint az az ugrabugrálás Levisonnál, ahol együtt tanultuk a polkát, és egy shillinget fizettünk egy pohár forralt borért.

– Hogy fizettünk, Moss? Te sohasem fizettél semmit! – kiáltott fel nevetve Clive, mert valóban az agyafúrt ifjú soha egy pennyt sem költött a magáéból a fogyasztásra.

– Persze, persze, az ilyen előkelő estélyen biztosan aggyi pezsgőt ihatsz, abeggyi tetszik – folytatta Moss. – Lady Kicklebury, kisebb társaság a korai órákban. Szavamra, hiszen már csaknem minden főrendhez bejáratos vagy. He ezeknek az előkelőségeknek valami tiptop csipkére, gyémántra, más egyébre lenne szükségük olcsó áron, szólhatnál egy jó szót az érdekünkben, nagy szívességet tennél vele.

– Adj néhány cégkártyát – feleli Clive –, majd osztogatok belőlük, ha bálba megyek, de a barátaimat jobban kell kiszolgálni, mint ahogy engem. A múltkor, Moss, olyan förtelmes szivart küldtetek nekem, amilyet az istállófiú nem szívna el.

– Micsoda világfi lett ebből a Newcome-ból! – mondta Moss úr Clive egy másik volt művésznövendék társának. – Múltkor láttam a Parkban lovagolni Earl of Kew, Belsize kapitány és még egy csomó úr társaságában. Ismerem én valamennyit, de ő alighogy biccentett felém. Jövő vasárnap én is szerzek lovat magamnak, akkor majd meglátjuk, megismer-e vagy sem. Vigye el az ördög a modorát! Hiszen tudom én, miféle gróf ő, van neki egy nagynénje Brightonban, aki lakást ad ki, meg egy nagybátyja, aki nemsokára a bíróságon prédikálhat, ha nem vigyáz magára.

– Newcome sosem adja a grófot – válaszolt méltatlankodva a megszólított. – Mit bánja ő, ki szegény, ki gazdag; engem éppen olyan szívesen meglátogat, akár egy herceget, és mindig igyekszik segíteni a barátain. Nagyon tehetségesen rajzol, kitűnő a megjelenése, még beképzelt is lehetne, de cseppet sem az; nem is ismerek jobb fiút nála.

– Annyit mondhatok, hogy legalább másfél éve nem fordult meg nálunk – jegyezte meg Moss úr.

– Mert mikor elment, behúzták valami alkalmi vételbe! – kiáltott fel Hicks, akivel Moss úr a fenti beszélgetést folytatta. – Mondta is nekem, nem bírja anyagiakkal ezt az ismeretséget, mert maguktól sohasem szabadul egy nyakkendőtű, egy díszes csomagolású kölnivíz vagy egy csomag szivar nélkül. És ha az üzletet kihagyjuk a dologból, szeretném tudni, hova akar maga Newcome-mal együtt járni?

– Van neki egy rokona, aki háromhavonként megjelenik nálunk megújítani a váltóját – felelt Moss úr vigyorogva. – És én ezt jól tudom. Ha felkeresem az Albanyban Earl of Kew-t meg Belsize kapitány urat a knightsbridge-i kaszárnyában, bizony örömest beeresztenek. Különben úgy hallom, nincs is sok pénze az apjának.

– Tudja az ördög, és bánom is én! – kiált fel az ifjú művész, és indulatosan dobbant csizmája sarkával a kövezeten. – Mikor betegen feküdtem abban a szörnyű zugban a Clipstone Streeten, meglátogatott az ezredes, de Newcome is mindennap, sőt minden éjjel, annyi szent. Mikor már jobban lettem, bort küldtek, meg édességet és tápláló dolgokat. Azt szeretném tudni, Moss, hányszor jött el hozzám maga, meg segített-e már valakin életében?

– Hát, én távol tartottam magam, Hicks, nem szerettem volna, ha azt hiszi, arra akarom emlékeztetni, hogy tartozik nekem két font három shillinggel. Ezért nem mentem el – felelt Moss úr, akiről elmondhatjuk, kedélyes fickó volt. Mikor aznap este megjelent a biliárdteremben, nyilvánvaló volt, hogy Hicks elmesélte a történetet, mert mindenki nekiszegezte a kérdést: hogy is volt azzal a két font három shillinggel, amivel Hicks adósa maradt?

A fent leírt közvetlen beszélgetésből is következtethetünk rá, hogyan telt hősünk élete. Különböző rendű-rangú személyekkel került kapcsolatba, de soha egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy restelkedjék pályaválasztása miatt. Az előkelő társaságban senkit sem zavart, sőt nem is érdekelt senkit, hogy Clive Newcome úr a festésnek vagy egyéb kedvtelésnek hódol-e. Clive pedig hiába látta oly sok iskolatársát szétszéledni a világban, némelyek katonai pályára léptek, mások az egyetemi élet szellemi vagy fizikai élvezeteiről meséltek lelkendezve – ő eltökélte magában, hogy a művészet a hivatása, nem is lett hozzá hűtlen semmilyen más úrnő kedvéért, és kitartóan nyűtte az ecsetet. Gandish úr műtermében gyakorlatra tett szert, mestere irányításával lerajzolta a gipszmintákat és a szobrokat, kikeverte a kívánt színárnyalatokat. Nevelőtanára, Grindley úr, egy egyházközség lelkésze lett, Clive azonban nem kívánt mást helyette, inkább egy modern nyelvtanfolyamra iratkozott be, ahol jó eredménnyel és könnyen tanult. Már elég erőt érzett magában arra, hogy mester nélkül fessen, de úgy találta, a Fitzroy Square-i házban nem megfelelő a világítás. Clive úrnak tehát műterem kellett, valahol a közvetlen szomszédságban, ahol függetlenül folytathatja kedvenc foglalkozását.

Édesapját bizonyára fájdalmasan érintette még ez az átmeneti különválás is, de a krónikás történetesen szemtanúja lehetett egy jelenetnek, mely az ezredes megnyugvására szolgálhatott. Együtt látogatott át ugyanis Newcome ezredessel az új műterembe; nagy ablaka volt középen, nem hiányoztak belőle a csinos függönyök, faragott szekrények, kínai porcelánok, fegyverek és egyéb szükséges művészi kellékek, s a fiatalember, akinek arca szeretetet és ragaszkodást tükrözött, odalépett apjához, és átnyújtotta a két díszes kapukulcs közül az egyiket: – Ez a maga kulcsa, apám – mondta –, sőt az a kívánságom, hogy elsőnek üljön nekem. Bár történelmi festő vagyok, de azért néhány portré kedvéért leszállok erről a magaslatról. – Az ezredes