Vagyonregény

KERÉKGYÁRTÓ ISTVÁN

VAGYONREGÉNY

– ipszilon-történet –

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-624-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Kerékgyártó István

Hihetetlen dolgokra képes a véletlen! Amiről még csak álmodni sem mertünk, egyszer csak hopp, az ölünkbe pottyan. Ez a könyv is a szerencsés véletlennek köszönhető.

Ott kell kezdenem, hogy úgy két évvel ezelőtt eljött hozzánk feleségem öccse a családjával – aki egyébként postás, és egyszerű, jóravaló ember –, hogy nevem napján felköszöntsön. Már javában koccintgattunk, amikor a sógor a homlokára csapott, majd elfelejtették, hoztak ám ők nekem valami érdekeset, és a sógornőm szatyrából egy papírköteget halászott elő.

A minap a Király utca egyik használtcikk-kereskedőjénél vettek egy porszívót, egy öreg, zöld Rakétát, mesélte szégyenkezve, hogy nekik csak ilyenre telik. Aztán otthon észrevették, hogy a masina sípolva szívja a levegőt, mint egy asztmás öregember. Amikor a sógor szétszedte, egy iratköteg lógott ki a gép belsejéből. Kiemelte, félredobta, aztán újból elindította a porszívót, és az mindjárt szét is fújta a lapokat. Ő meg csak úgy találomra összeszedegette ezeket, és most elhozta nekem, mert: „láttam, hogy valami vállalatok meg gazdasági dolgok vannak benne, hátha te hasznát veszed", mondta, és átadta a pírokat.

Megköszöntem, aztán a könyvszekrényem aljába tettem, s csak hetek múlva került újra a kezembe. Akkor fedeztem föl, hogy a sógor révén kincshez jutottam. Hiszen mint gazdaságtörténészt évek óta foglalkoztatott a rendszerváltás egyik legizgalmasabb és persze legtitokzatosabb következménye: néhány ember igen gyors meggazdagodása, az új tulajdonosi réteg létrejötte. A semmiből születtek a generációk sorsát kijelölő családi vagyonok, pedig a semmiből való teremtés még a jóisten számára sem volt egyszerű feladat. Talán ezért is képzelték egyesek istennek magukat, akiket persze a közvélemény sátánként bélyegzett meg. (Alig hittem a fülemnek, amikor egy barátom így fakadt ki: „Azonnal felakasztatnám azokat, akik egy-két év alatt ilyen hirtelen megszedték magukat".)

Vagy mégsem a semmiből jöttek létre ezek a vagyonok? E genezis megfejtésére kísérletet tettek már írók, újságírók, közgazdászok, persze mind olyanok, akik kívül rekedtek, ezért nem is ismerhették az általuk ábrázolni kívánt világot. A szociológusok – noha a legfurfangosabbnak vélt mélyinterjús technikák egész sorát bevetették – semmitmondó válaszokat kaptak azoktól, akik egyáltalán szóba álltak velük.

Mivel magam sem jutottam előrébb vágyott témám feldolgozásában mint az iménti szakmák képviselői, ezért már-már feladtam volna tervemet, amikor a sors, ezzel a különös ajándékkal: a porszívóban talált iratköteggel lepett meg.

Ettől a naptól kezdve estéim és nemritkán éjszakáim is a kéziratok olvasásával, rendezésével teltek.

A kötet gerincét egy nő életútjának – Annának nevezi magát – 1989-től 1997-ig tartó szakasza teszi ki, amelyet saját maga jegyez le, egy kényszerpihenője alkalmával, amit valami vidéki panzióban tölt.

Azoknak a lapoknak a hátoldala azonban, melyekre Anna kinyomtatta a történetét, nem mindig maradt üresen oda ugyanis egy másik nő – bizonyos Kata – kézzel írt megjegyzéseket fűzött. A könnyebb áttekinthetőség érdekében ezeket dőlt betűkkel szedettem.

 Ezt – a könyv mintegy kétharmadát kitevő részt – egy zavarba ejtő fejezet követi. Kata beírásai megszűnnek, az azonban hogy Anna följegyzései hogyan folytatódnak – 1997 tavaszáig amikor váratlanul megszakadnak – maradjon egyelőre meglepetés. Itt fog kiderülni az is, miért adtam a kötetnek Az Ipszilon-történet címet.

A lapok sorrendjének megállapításánál vezérelvként a szigorú időrendet választottam. Ezt a kéziratcsomagot én ugyanis a valósághoz hű, a közelmúlt igaz történeti dokumentumának tartom. Írói nyilván nem szánták regénynek – így, az összeillesztés után mégis az lett. A vagyon világának regénye: vagyonregény.

Óhatatlanul felmerül azonban egy morális probléma, amit én – mint relatíve tisztességes ember – nem kerülhetek meg. Vajon van-e jogom, hogy a szerzők beleegyezése nélkül közreadjam írásaikat? Úgy vélem, igen! Bár érveim nem véglegesek és megdönthetetlenek, mégis tiszta lelkiismerettel állítom, hogy helyesen jártam el, amikor a közlés mellett döntöttem. Majd két évem telt el azzal, hogy – miközben összerendeztem kézirataikat – fölleljem az alkotókat. Sajnos azt kell mondanom, hogy a szövegből kiolvasható és azonosításra alkalmasnak tűnő összes utalást végigjárva sem jutottam eredményre. Anna egyes szövegeiből megállapítható azonban, hogy ezt az írást ő maga is kiadásra szánta, ám ebben valami – talán Kata emléke, talán a halála, – megakadályozta. Kata viszont, aki minden erővel gátolni próbálta a megjelenést: halott. Őt azonban többrétegű inkognitó fedi.

Arra az esetre, ha a fentiek ellenére valaki felbukkanna, és felelősségre vonna, hogy ő a szerző, úgy neki ennyit mondanék: „Soha nem állítottam, hogy én írtam, amit te írtál, a honorárium tekintetében pedig gondoskodtam rólad." A könyv esetleges bevételének összegével ugyanis – ha lesz egyáltalán ilyen –akként rendelkeztem, hogy költségeim levonása nélkül egy államilag garantált értékpapírba fektetve kamatozzon kamatos kamatostul tíz évig. Ez az összeg azt illeti, aki igazolni tudja nekem szerzőségét.

Végül pedig meg kell említenem: Ott, ahol azt elkerülhetetlennek éreztem, lábjegyzetekkel{1}

1. EGY DÖNTÉS STÁCIÓI

{2}

Azt hiszem, az egész kálváriám azon az 1990. évi kora őszi napon kezdődött. Reggel, amikor – a gyöngykavicsok miatt lábujjhegyen – a villa faragott tölgykapujához tipegtem, tele voltam bizakodással. A szecessziós épület bejáratát az oldalsó frontra helyezték, nehogy elrontsa a kovácsoltvas erkélyek szabdalta impozáns homlokzatot. Mielőtt benyitottam volna, még egy utolsót igazítottam hajamon, aztán csak álltam. Nem volt kilincs az ajtón. Éppen dörömbölni akartam, amikor valahonnan egy női hang megelőzött.

– Miben segíthetek, asszonyom?

– Hát… – dadogtam, nem értettem, honnan tudja, hogy nő áll az ajtó előtt –, hát én itt… én itt fogok dolgozni.

– Tessék bejönni, nyitom az ajtót.

A kapu mögött néhány lépcsőfok, aztán egy ólomüveg ajtó nyitott szárnyain keresztül pazar, kétszintes előcsarnokba jutottam.

Később megtanultam, hogy milyen sokat segít egy „entrée ügyfeleink elvarázsolásában. Egy-egy új vendég érkezésekor néha én is ott álltam a monitor előtt, és néztem, ki hogyan bizonytalanodik el már a belépéskor. Milyen képet vág, amikor megpillantja az előcsarnok mennyezetén az aranyozott kazetták faragott indáit, a hatalmas, kerámiaborítású kandallót, a recepciós pultnál a csinos lányokat. Mindez azt üzente a belépőnek: „Jól tetted, hogy minket választottál, de vigyázz, ez a hely nemcsak eddig került pénzbe!

Alighogy beértem az előcsarnokba, máris ott termett az egyik sötét szoknyás, fehér blúzos lány, és a mikrofonból már ismerős hangján énekelte:

– Üdvözlöm, az ügyvezető asszony azt kéri, foglaljon helyet a szobájában, azonnal érkezik – s bevezetett egy faborítású, csupa ablak terembe, ahol három tökéletesen azonos, óriási íróasztal állt, aztán magamra hagyott.

Az egyik asztalon kis kitámasztható fotóállványt vettem észre. A képen Kata és Nándi Bori kezét fogta. Valami vízparton álltak, mindhárman fürdőruhában. Nándinak már volt egy kis pocakja, de Kata úgy nézett ki, mint amikor 1977-ben megismertem. Még a napra is emlékszem, éppen a huszonegyedik születésnapomat ünnepeltem. Akkor találkoztam először Lacival. Felkért táncolni, aztán átvitt a saját asztalukhoz, hogy bemutassa gyerekkori barátját, Nándit, meg Katát, akik akkor már két éve együtt jártak. Azon az éjszakán vele többet beszélgettem, mint Lacival. Már jó ideje a férjem volt, amikor egy veszekedésnél a fejemhez vágta: „Te már akkor jobban érezted magad Katával, mint velem."

Ahogy néztem a képen Nándit, eszembe jutott, hogy mekkorákat tudtak ezek Lacival marháskodni. Mi lányok hamarosan kívülről tudtuk már a történeteiket, untuk is őket egy idő után, de nem úgy a fiúk, akiknek még felnőtt fejjel is ezek a tán igaz se volt sztorik jelentették a közös múltat.

Már a megismerkedésünk pillanatában tetszett nekem ez a fekete, göndör hajú lány. Azóta semmit sem változott, hajoltam közelebb a fényképtartóhoz. Sőt, talán még jót is tett neki a szülés, kikerekedett a csípője, asszonyosabb lett. Szerettem, hogy nem beszélt annyit, mint én, de ha szólt, akkor nagyon pontosan fogalmazott. Mindazt olvasta, amit én még csak szerettem volna elolvasni. Egyszóval nagyon imponált nekem stílusával és műveltségével, amit nagyrészt otthonról hozott.

Amikor először jártam szülei budai villájában, akkor értettem meg ennek a különös humornak és életszemléletnek a gyökerét: zsidó-nagypolgári miliő volt, én meg egy katolikus kispolgári világból jöttem. Mégis úgy éreztem, hogy nagyon közel áll hozzám ez a kultúra, de ennek az okát ma sem tudom.

Ahogy néztem a képet, eszembe jutott, amikor ötödévesen bejelentettük a mamájának, hogy mi most azonnal otthagyjuk a jogot, és beiratkozunk a filozófia szakra. Szegény asszony alig tudott meggyőzni bennünket, hogy már csak egy szemeszter, fejezzük be, aztán tanulhatunk akármit. Úgy is lett. Egy év múlva – mivel ő korábban a pesti jogi karra járt – végre évfolyamtársak lettünk; levelezősök a filozófia szakon. Évekig havi egy hetet a pesti lakásukban töltöttem, amikor konzultációra kellett járnom. Ez volt barátságunk legszebb időszaka. Nyolcvanegyben mindketten első gyerekünkkel a hasunkban diplomáztunk.

– Ális, kális, fiskális! – hallottam a hátam mögül Kata kiáltását.

– Aki kakál, pisál is! – válaszoltam.

– Szerző, cím ?

– Boris Vian, Pekingi ősz!

– Fel van véve – mondta nevetve, és megölelt.

– Ez a ház egyszerűen fantasztikus, marha jó! – lelkendeztem. – Miért nem mondtad, hogy ilyen? Elköltöztünk… meg felújítás, de ez…

– A fenéket jó – mondta, hozzám lépett, megint megölelt, s közben a fülembe súgta: – Már nagyon vártalak.

– Tiszta hülye vagy! Mi az, hogy nem jó? Hát mi jó neked, ha ez se jó? – kérdeztem tőle.

– Semmi sem jó! – fakadt ki –, nem jó ez a terem, ahol egymás szájába… – Aztán elhallgatott, kis szünet után csendesen hozzátette: – De hasznos. Na, gyere! Megmutatom neked. Nézd csak meg a mi kis színpadunkat! Az előcsarnok! – vonszolt maga után, de itt már lehalkította a hangját. – Egy vagyonba került ennek a funkció nélküli, fényűző előszobának az eredeti tervek szerinti rekonstrukciója.

Benyitott egy nagyobb szobába, amit egy hatalmas ovális asztal uralt, körben székek, a mennyezeten rafinált gipszstukkó, a falakon képek. Kohán, Herman Lipót, Márffy-csendélet…

– Mind, mind díszlet – mutatott a képekre.

– Másolatok?

– Ja, neeem! – nevetett –, azt azért nem. Béreljük őket. Egyelőre egy évre. Leírható költségként, a vendég meg hadd higgye… Mondom, hogy díszlet. Ez egyébként a nagy tárgyaló. Szép, de ha egy kávét kell behozni a lányoknak, akkor három másik szobán kell átverekedniük magukat, s felét kilötykölik. A másik… Gyere csak – és kinyitotta az előcsarnok következő ajtaját –, a másik meg ez. A nagy tárgyaló szinte mindig foglalt – mondta legyintve –, ezért itt egyszerre három-négy megbeszélés is folyik. Képzelheted, mekkora az áthallás – mutatta a spanyolfalakkal szeparékra osztott termet.

– Fantasztikusak ezek a bútorok meg a színek! – lelkendeztem tovább.

– Mondtam, hogy színpad. De hogy ne képzeld majd magad primadonnának, megmutatom, hol dolgozunk.

A többes számot, azt hiszem, csak tapintatból mondta, mert hogy ő hol dolgozik, azt már láttam, az a színpad része volt.

Felmentünk a csarnok széles, faburkolatú lépcsőjén.

– Ide se ügyfél, se rokon, se barát, érted? – fordult felém nyomatékkal –, senki más nem jöhet fel, csak a munkatársak. Még az alvállalkozók sem – tette hozzá, mintha már most arra készültem volna, hogy egy csapat alvállalkozót csempésszek fel az emeletre.

Megrántottam a vállam, jó, jó, rendben.

– A vendégeket csak a fogadóba vagy a tárgyalókba visszük, azért költöttünk azokra annyit. Itt a back office-ban munka van. Az asztalokon dossziék, iratok, nincs szükség arra, hogy bárki belenézzen. A piszkozatokat, a felesleges másolatokat meg ledarálni! Csak egy példányt archiválunk mindenből, a többi megy a darálóba. – És mindjárt meg is mutatta, hogy működik az iratmegsemmisítő, amiből több is volt az emeleti szobákban és folyosókon.

Figyeltem az arcát, de nem viccelt, úgy tűnt, hogy ez az egy év szabályosan paranoiássá tette erre amúgy is hajlamos barátnőmet. A pattogó, már-már őrmesteri hang is szokatlan volt tőle.

Benyitott mindhárom emeleti szobába:

– Hölgyek, urak! Anna, az új munkatárs! – Helló! Szia! – emelkedett néhány kar a magasba, de alig pillantottak fel papírjaikból a nálam legalább tíz évvel fiatalabb, sötét öltönyös fiúk és szoknya-blúzos lányok.

A harmadik szobában, ahol már hárman ültek, megmutatta az asztalomat, aztán visszamentünk az ő szobájába, vagy – mint később megtudtam – ahogy mindenki nevezte, a „tulajdonosi irodába".

– Miért nem választottátok szét ezt a nagy termet három irodává? – kérdeztem szórakozottan, s közben ujjongtam magamban. Ez az, a szimatom megint nem csapott be, ez az, amire én gondoltam! Valami ilyesmire vágytam. Kényelem, gazdagság, sőt, egyenesen pompa, ami itt körülvesz. A tárgyak, a fényűző bútorok, a sikeresnek tűnő emberek, ahogy öltözködnek és mozognak, azok a hatalmas, csillogó autók az udvaron – mind azt sugallták akkor nekem, hogy ezért aztán érdemes volt! És ekkor eszembe jutott az a dunántúli város, a tanácsháza a nevetséges újsütetű politikusaival, azok a szerencsétlen falvacskák a rájuk szakadt önállóságukkal, és mindez nagyon távolinak tűnt.

Mert lehet, hogy mégis inkább 1988 nyarán kezdődött az én kálváriám, amikor a miniszterelnök bejelentette, hogy a nagyvállalatok egy részét szívesen eladná nyugati befektetőknek? Amikor Kata – két kollégájával együtt – otthagyta a bankbéli vezetői állását, és pénzügyi tanácsadó céget gründolt? Lehet.

Egy folyóirat nemsokára megírta, hogy a bejelentés blöff volt. Jogszabályok hiányában ugyanis egy párt- és kormányfő az állami vagyonnal bármit megtehetett – kivéve azt az egyet, hogy eladja.{3} De addigra már megérkeztek az irodává alakított belvárosi albérletbe a bizományiból a bútorok, és Erzsike, a gépírónő ölbe tett kézzel várta, hogy diktáljanak neki.

– És most mi lesz? – kérdeztem Katától, valamikor nyolcvankilenc elején amikor Pesten járva meglátogattam.

– Hogyhogy mi lesz? Mi van? Beindult a spontán privatizáció, és még mi minden lesz itt…! Te csak ne aggódj – nevetett, és kezét az enyémre tette –, tele leszünk melóval! Nem kell sok idő, és itt mindenkinek olyan feladatai lesznek, amilyenekről ma még csak nem is hallott. Ekkor jövünk mi! – nevetett megint.

Magabiztos volt, mint mindig. Nem akartam mondani, hogy nem aggódom én, van nekem állásom, és egyébként sem hittem abban, amit mond, ezért csak ennyit válaszoltam:

– Tudod, Kata, te könnyen ugrálsz. Amíg neked Nándi keresi a bankban a pénzt, addig az én Lacim a levéltárban szöszmötöl, úgyhogy én nem engedhetem meg magamnak az ilyen kis kalandozásokat.

– Na várjál csak, mondta, dolgozunk mi még együtt.

Akkor válaszra sem méltattam ezt a megjegyzését. Így utólag visszagondolva, azt hiszem, ő már akkor biztos volt benne, hogy nincs is az olyan messze. Ő már látta azokat a változásokat, amelyekről akkor nekem még fogalmam sem volt. De azt hiszem, még várt egy kicsit, hadd érlelődjék bennem az elhatározás, hadd tapasztaljam meg

én is, amit ő már akkor tudott. És megint igaza lett. Bogarat tett a fülembe, amitől kritikusabban kezdtem figyelni akkori életemet, és ami tényleg fontos döntéshez vezetett.

Kata kézirata az első oldal hátulján{4}:

Most, hogy belenéztem itt-ott ebbe a… hogy is mondjam… irományodba, most már világos előttem: Anna, te megőrültél. Te nem erkölcsi hőssé, hanem egy szánni való libává írtad magad. A két alapvető tévedésed: egyrészt ostobán túlmoralizálod a múltat, másrészt magad is elhiszed, hogy ezt ki kellene adatni. Jól gondoltam, hogy meg kell szereznem ezt a vacakot, csak azt sajnálom, valószínűleg te sohasem fogod látni, mi az én véleményem erről.

 Egyben azért igazad van: Jó, ha az ember kiírja magából az egészet, úgyhogy most végigolvasom, és belefirkálok. De csak magamnak! Vagy talán egyszer, ha meggyógyultál, ha észhez tértél, talán egyszer neked is megmutatom. De jó lenne! Meggyógyulnál, leszállnál a földre, és megint emberi mértékkel mérnéd, ami emberi. S talán megint folytathatnánk együtt, te meg én…

Kata kézirata a negyedik oldal hátulján:

Soha nem beszéltünk még erről. Igaz is, csak a szerelmesek szokták állandóan felemlegetni megismerkedésük történetét. Mégis jól esett, hogy ilyen kép maradt meg benned rólam. Az viszont meglep, hogy gyerekkorom enyhén hisztériás, nyugtalanul vibráló színhelyét te idilli polgári fészeknek fested le. Különös, hogy én meg tőled irigyeltem azt a vidéki nyugalmat, amit a családod árasztott. Irigyeltem, hogy rokonaid mind egy helyen élnek. Amikor édesanyád temetése után engem is meghívtál a családi összejövetelre – ami jól esett, mert olyan kedvesen fogadtak, mintha csak magam is családtag lennék – figyeltem azt a sok öregembert. Ők nem tűntek el haláltáborokban, akik meg túlélték a háborút, nem emigráltak, mint az én rokonaim, akik Londontól Brazílián át Izraelig élnek. Irigyeltem a tárgyakat, amelyeket nem szórt szét a történelem: a régi fotók, iratok, minden megvolt. Nekem ez ismeretlen világ. Hozzátartozóid kiegyensúlyozottnak tűntek, egy lassú, nyugodt élet állt mögöttük, legalábbis az enyéimhez képest. Nem kellett elhagyniuk szakmájukat, hitüket, értékeiket és otthonukat, többségük szülei, nagyszülei házában élt.

És téged is irigyeltelek. A fesztelenségedet, az állandó jó kedvedet. A cserfes naivitásodat, ami azért nem buta naivság, hanem inkább annak az embernek a rácsodálkozása volt a világra, akit még nem csaptak be. Mindig sokkal öregebbnek éreztem magam nálad… Én már gyerekkoromban öregnek éreztem magam. A családi legendárium tele volt sötét fejezetekkel, nagyszüleim haláltáborokban haltak meg, s bár szüleim nem sokat beszéltek nekem a szörnyűségekről, arról amit átéltek, árulkodott apám paranoiás komorsága és anyám neuraszténiája.

Láttam, hogy nem érted, miről van szó, ezért akkor még nem részleteztem neked a tervemet, hogy szeretném, ha hamarosan te is otthagynád azt az egész tanácsi mókuskereket, és együtt dolgoznánk. Tudtam – amit, úgy látszik, te még csak nem is sejtettél akkor –, hogy a világ milyen gyorsan meg fog változni, hogy hamarosan neked is menned kell. Tudtam, hogy hozzám fogsz jönni, és én új pályára állítalak. Azt persze én sem tudhattam, hogy egyszer majd annyira felgyorsulsz ezen a pályán, hogy nemcsak köz,- hanem önveszélyessé is válsz. Nem fogom hagyni, hogy egy olyan morális maszlagra való hivatkozással, ami a valóságban sohasem létezett, kicsinálj engem, és azt sem hagyom, hogy magadat veszélybe sodord.

1.1

Néha mintha csak egy pillanat műve volna egy egész életutat meghatározó döntés. Meg is tudjuk mondani később, melyik volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy… De ha mélyebbre ásunk magunkban, akkor kiderül, hogy egy beszélgetés, egy különös vasárnap esti hangulat, egy addig hétköznapinak tűnő esemény, amely hirtelen nyugtalanítóan hatott ránk – ezek mind-mind kirakós kockái voltak annak a döntésjátéknak, ami egésszé állt össze bennünk. Elmosódtak a kockák közötti finom hézagok, és egyszer csak élesen, határozottan megjelent a döntés. Ettől fogva nemigen értjük, hogyan is tudtunk tegnap még így élni, és nem úgy, ahogy eztán fogunk. Sóvárgunk az újra, és elviselhetetlennek tűnik a régi. Félünk az újtól, mert nem ismerjük, félünk a régitől, mert ismerjük.

Az igazi döntés az lenne, ha nem kellene választanunk, de ha már ezt felismertük… Akkor már tudjuk, hogy ez hatalmunkban áll, s halogatása maga is egy döntés. Ebben rejlik az igazi tragédia, legbelül most már tudjuk: változtass, vagy ne változtass – mindegy, mindkettőt meg fogod bánni.

Könnyű annak, aki még nem ismerte fel, hogy maga is meghatározhatja élete döntő lépéseit. Ő bátran okolhatja mindenért a sorsot.

Engem úgy neveltek, hogy fiatal lány koromtól magam alakíthattam a jövőmet. Életem majd összes kacskaringója saját elhatározásomból fakadt. Ezekre a döntésekre ma is pontosan emlékezem. Mámorítók voltak, azt hiszem, ezt az érzést hívják szabadságnak. Bár néha irigylem azokat, akik nem ismerték meg ennek a bódulatnak az ízét.

A Katával való beszélgetést követően még másfél évet húztam le abban a vidéki városban, ahol akkor már két éve a tanácsi apparátus főnöke voltam. Női vébé-titkár egy megyeszékhelyen, komoly dolog volt ez akkoriban. A tanácselnök a közeli egyetemi város jogi karáról csábított el. Tíz éves oktatói múltam, meg az, hogy nem a pártbizottságról helyeztek oda, némileg ellensúlyozta férfi beosztottaim előtt a nememből fakadó hátrányomat, bár azt hiszem, úgy istenigazából soha nem fogadtak be.

Ebben a félévben még legalább három jelet kaptam, ami Kata malmára hajtotta a vizet, és végül elvezetett a döntésemig: Ősszel már valóban együtt dolgoztunk. Mint egy vadászkutya szagot kaptam, beleszippantottam Kata világába, s azt hiszem kerestem az ürügyeket, az alkalmakat, hogy elhitessem magammal, hogy az addigi életemen változtatnom kell.

Ennek öt éve. S most mégis úgy tűnik, mintha legalább száz esztendő koptatta volna azóta idegeimet, testemet és agyamat – no meg persze a becsületemet. Itt vagyok negyvenévesen, betegen, kiégetten és talán kisemmizetten. Hol van már az emberiességbe, a tisztességbe vetett akkori naiv hitem? És hol van már a tavalyi vagyon?

Már csak abban bízom, hogy igazuk lesz az orvosoknak, és segíteni fog rajtam ez a vidéki panzió. A tulajdonos maga főz, szobám nagy üvegajtaja mindjárt a kertre, vagy inkább valami kis erdőfélére néz. Emlékezni és írni fogok, majd megint emlékezni és megint írni, megpróbálok legalább magamnak bevallani mindent. Életre kelteni és megölni ezt az egészet – hogy meggyógyuljak.

Meg talán arra is jó lesz az emlékezés, hogy megtaláljam a megoldást. Mert lehet, hogy van megoldás arra, ami elől menekülök. Kell hogy legyen.

Az első jel egy felfuvalkodott majom képében nyolcvankilenc márciusában érkezett hozzám egy ezüst színű csodaautón. Éppen irodám ablaka előtt álltam, amikor látom ám, hogy a kockalámpás Ladák közé siklik valami csillogó gyönyörűség, aminek a típusát nem tudtam megállapítani, mert akkor még néhány keleti kocsin kívül nem ismertem fel az autókat. Ruganyos léptű utasa körüljárta, mire az hármat pittyentett. Ez igen, mondtam magamban, először láttam ilyet.

Egy perc múlva a párnázott ajtó nesztelenül résre nyílt, megjelent Teri, a titkárnőm, és suttogva jelentette: – Vendéged jött. – Többet nem mondhatott, mert a fürge léptű fiatalember belökte, elsodorta, megsemmisítette, feloldotta, mint a hipó a borfoltot a fehér abroszból.

– Na mi van csajszikám? – ölelt át, és bizalmaskodva szorongatni kezdett, mint annak idején a kollégiumi diszkóban. – De jól nézel ki! – lehelte a fülembe.

Minden férfi azt hiszi, hogy ha egy nő valamikor a bizonytalan múltban kicsit közelebb engedte magához, akkor ő ezt bármikor, bárhol ott folytathatja, ahol akkor abbahagyta. Amikor lefejtettem magamról, a bal kezével a fotelba lökött, a jobbal pedig egy széket perdített maga elé, hogy lovagló ülésben rátelepedjen.

– Csücsülsz a tanácsi szemétdombodon, mi? – kérdezte.

Én csak bólintottam: megadtam magam. Ha mindent ráhagyok, gondoltam, előbb lerázhatom. Látogatóm valami lapkiadó vezetője lett, amit megvett egy svéd vagy norvég, már nem tudom. Állati jó helye van. A főnöke ezer kilométerre, de őbenne teljesen megbízik.

– Szabad kezet kaptam, Ancsikám, érted? Dzsenerálmenedzser, kocsi meg minden.

Éppen az ablakhoz vonszolt, hogy megmutassa az autóját, amikor benyitott Teri:

– Vilmos bácsi! – suttogta izgatottan.

– Kapcsold!

Vendégem csalódottan huppant egy fotelbe, én meg az íróasztalomnak támaszkodva telefonálni kezdtem.

­– Már hogyan zavarna maga engem, kedves Vilmos… Persze, persze, ez a dolgunk… Hát hogyne…

Vendégem szemét összecsippentette, száját eltátotta, fején meg rántott egyet, hogy ki az, de én egy kézlegyintéssel elintéztem.

– Jövő kedden… Igen… Az jó… Jó… jó lesz.

Amikor letettem a kagylót, felpattant:

– Ki volt ez? Tudod, hogy vigyázzba vágtad magad, amikor beszéltél? – röhögött.

– A megyei kisgazda vezér – válaszoltam kedvetlenül, mint akit rajtakaptak.

– És ki nem szarja le? – röhögött tovább. – Tudod, hogy én hova küldöm ezeket a pártokat, ha egy-egy cikk miatt szórakozni próbálnak velem? Menjen a külföldi tulajdonoshoz vagy a bíróságra!

Én persze azonnal magyarázkodni kezdtem, hogy a testület bízott meg az új pártok segítésével, nekem kell irodát szereznem nekik{5}, meg hogy milyen szép feladat ez, de ő csak mosolygott.

– Ancsikám, te be vagy tojva ezektől, a feneküket meg fényesre nyalod.

Mivel kínos volt, hogy ennek az öntelt majomnak végül is igaza van, inkább másra tereltem a szót.

Ő is váltott – itt járt a városban, és hallotta, hogy én itt… És akkor ő mindjárt mondta, hogy mi milyen kedves, régi barátok vagyunk…

(Gondolom, az összes vendéglátójának elmesélte, hogy egyszer tizenvalahány éve lefeküdtem vele…) És akkor ő úgy gondolta, ha már úgy is három napig itt kell maradnia, akkor jó lenne, ha mi….

Na, ekkor szóltam közbe, hogy a fiamnak torokgyulladása van, a férjemnek pedig – akivel nagyon szépen élünk! – holnap ünnepeljük a születésnapját.

Megértette, és amilyen hirtelen jött olyan gyorsan el is tűnt.

– Ki volt ez az alak? – kérdezte Teri.

– Senki. Egy hülye – legyintettem.

Valójában azonban napokig nem ment ki a fejemből, sőt bosszantott, amit az orrom alá dörgölt, most már kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy tényleg szervilis vagyok az új pártok képviselőivel, és tényleg félek tőlük. Irigyeltem ezt az alakot, a fellépését, a függetlenségét – meg persze a pénzét. Hirtelen eszembe jutott Kata ajánlata. A napokban hívott telefonon, hogy mikor kezdjük már a közös munkát.

1.2.

Kilencven márciusban mindennapossá váltak a pártvezetők látogatásai. Őket tekintettem afféle második jelnek, mely megint csak azt üzente nekem: El innét, de mihamarabb! Ekkorra már jövetelük célja is megváltozott. Nyolcvankilenc nyarán még csak a székházaik kiválasztásáról beszéltek velem. Kimértek és bizalmatlanok voltak. Az ősz folyamán mintha oldódott volna velem szembeni ellenérzésük, decemberben már voltak, akik „áldott karácsonyt" kívántak nekem és kedves családomnak, február végén hóvirágcsokrokat húztak elő aktatáskáikból, márciusban pedig már szinte fesztelenül terpeszkedtek a vendégfotelban, és kérés nélkül rám borították politikai elképzeléseiket. Mintha csak rajtam próbálták volna ki, mielőtt kiállnak velük a nyilvánosság elé. Én persze szinte sohasem mondtam véleményt, csak mosolyogtam és bólogattam. Azt hiszem, pontosan ezt várták tőlem.

Na és persze udvarolgattak. (Talán nem tűnik nagyképűségnek, ha megjegyzem, hogy ezt igazán megértem. Tényleg jól néztem ki akkoriban. Harmincöt éves voltam, reggelente tornáztam és úsztam, s már egy-egy jobb ruhát is megengedhettem magamnak. Na, nem ott a városban, hanem Pesten vettem ezeket, ahol már egészen jó cuccokat lehetett kapni. A Pannónia utcában volt egy kis butik, ahová havonta legalább egyszer elmentem. Térd feletti szoknyákat és ruhákat hordtam, persze nem minit, de azért olyat, hogy látsszon a lábam, ha egyszer jó a lábam – ezt még azok a nők(!) is elismerték, akik utáltak. Még alig kellett festeni a hajam, látszott, hogy természetes vörös. Sötétzöldet, csaut meg krémszínűt hordtam. Egyszóval tetszettem a pasiknak. Méghozzá az összes korosztálynak! A huszonéveseknek érett nő voltam, az ötven felettiek meg úgy gondolták, hogy ez mégsem egy mai csitri, hátha kedveli a tapasztalt urakat.)

Négy lovagom volt: Marci, a csapzott hajú, zavaros tekintetű fideszes; Kálmán, a gonosz kis emdéefes öregúr; Vilmos bácsi, a legszebben bókoló kisgazda és Lajoska, a buta, de sármos eszdéeszes. (A szocialistáknak megvoltak a székházaik, még több is, mint amire szükségük volt, ezért ők nem jártak hozzám, a kereszténydemokrata vezető pedig – ha jól emlékszem, valami bőrdíszműves – ki tudja, miért nem jött…)

Ennek a négy, egymástól annyira különböző férfinak – azon kívül, hogy szívesen időztek nálam – volt egy közös vonása: Kollégáimat, a tanácsháza összes dolgozóját, kirúgták volna. Ez persze nem abból fakadt, hogy ismerték a dolgozók politikai felfogását – többségüknek, azt hiszem, akkoriban nem is volt ilyenje –, hiszen ezek túlnyomórészt szakemberek voltak, tenni akarták a dolgukat, túl akarták élni az egészet, ahogy eddig is túléltek már különféle politikai viharokat. Még csak nem is abból eredt a pártvezetők ellenszenve, hogy ismerték volna a tanácsiak szakmai képességét, egy-egy adóügyi, szabálysértési vagy gyámügyi előadó munkáját. Ők minden létező intézményben – beleértve annak összes dolgozóját – az eltörlendő kommunista múltat látták. E tekintetben megingathatatlannak látszottak, ezért hamar letettem arról, hogy kimozdítsam őket ebbéli meggyőződésükből.

Néha úgy tűnt, mintha velem kivételt tettek volna – kérés nélkül. Meg-megcsillantották, mi minden lehetnék, ha majd ők lesznek a fő-és alispánok, elnökök, polgármesterek és köztársasági megbízottak, ki-ki pártja programja szerint válogatva a titulusokból. A kimondott – másoknál az elhallgatott – feltétel a pártjaikba való belépés volt.

Ennyi év után visszanézve különösen szembeötlő, hogy akkor arrafelé – vagy talán vidéken másutt is? – mennyire különböztek ezek a semmiből előbujt helyi próféták a pártjukat reprezentáló budapesti elittől.

Marci sem a Bibó kollégiumból került a helyi Fidesz élére, hanem a városi postahivatalból. Azt beszélték róla, hogy levélkihordó, mások szerint nem kézbesítette, csak kis fachokba válogatta a leveleket, éppen ez a monoton munka kezdte ki az idegeit. Én sohasem mertem rákérdezni. Nem tudott egy helyben megülni.