Nálunk, New Hontban

GRENDEL LAJOS

NÁLUNK, NEW HONTBAN

Le a szabadsággal!

(Luis Buñuel: A szabadság fantomja)

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

978-963-374-124-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Grendel Lajos

ELSŐ RÉSZ

Megbíztak, hogy írjak egy könyvecskét New Hontról. Ne túl hosszút, de mindenképpen érdekfeszítőt.

Valamelyik kora tavaszi napon megjelent egy elegáns úr a Kiadóban, és hosszasan elbeszélgetett az igazgató úrral. Kezdetben feldúltnak látszott, vagy inkább zaklatottnak, mint aki elvesztette az iratait és a pénztárcáját, ráadásul otthagyta a felesége, kirúgták az állásából, s egyetlen támasza, a nagynénikéje, éppen haldoklik. Magyarán: rossz passzban van. Leporolta a havat a kabátjáról, a kalapját néhányszor a lábszárához verte, ugyancsak avégett, hogy a rátapadt hópihéket eltávolítsa a kalap karimájáról. Ezután szelíden, csaknem alázatosan érdeklődött az igazgató úr kiléte felől.

– Az igazgató úr a helyén van – feleltem röviden, s némiképp bizalmatlanul, hiszen honnan tudjam, ki fia borja, mik a szándékai, s nem valamilyen merényletet forgat-e a fejében.

– Lenne szíves bejelenteni? – mondta az elegáns úr, s egészen olyan volt a tartása meg a hanghordozása, mint aki egy nagyon régi világból érkezett.

– A titkárnő majd bejelenti – mondtam.

Délben, az elegáns úr távozását követően, behívatott az igazgató úr, és úgy kezdett mustrálni, mintha először látna az életben. Megnézett jobbról, megnézett balról, én pedig, bár hellyel kínált, kezdtem úgy érezni magam, mintha sorozóbizottság előtt állnék meztelenül, amely hamarosan a katonai szolgálatra való alkalmasságom felől hoz súlyos ítéletet. Az igazgató úr egyébként is különös, titokzatos, kiszámíthatatlan ember volt. A legszebb férfikorban járt, vagyis már pocakot eresztett, rohamosan kopaszodott, továbbá olvasószemüveget használt, s néha minden ok nélkül megrándult a szemöldöke.

Az igazgató úr a maga útját járta. Néha napokra eltűnt, s mi, a Kiadó fiatal, szorgos munkatársai csak az újságok hasábjairól értesültünk arról, hogy életben van, egészséges, sőt interjút adott. Egyszer bajuszt növesztett, s több mint fél évig viselte a férfiábrázat e sohasem avuló, sosem divatjamúlt díszét anélkül, hogy hivalkodónak tűnt volna fel vele. Aztán minden ok nélkül, egyik napról a másikra levágatta a bajuszt, viszont szivarozni kezdett, de erről a szokásáról is letett, mielőtt rabjává vált volna. Időről időre kékharisnyák keresték föl, akikkel kifogástalan udvariassággal társalgott, csak a szeme villanása árulta el olykor, hogy mellkasában férfiszív dobog.

– Könyvecskét kellene írni New Hontról – mondta most, az alkalmassági mustra végén.

– New Hontról? – kérdeztem. – Miért éppen New Hontról?

– Azért New Hontról – magyarázta meg türelmesen az igazgató úr –, mert New Hontról még soha senki egy árva sort sem írt. Róluk valahogy mindenki mindig megfeledkezik.

S ezután nagylelkűen adott nekem három nap gondolkodási időt. De hogy megkönnyítse a dolgomat, már másnap délután meghívott a felújított Aranyfácán sörözőbe, amelynek falait szarvasagancsok és vaddisznóbőr díszítették. Meghívását igen nagy megtiszteltetésnek kellett tekintenem, mert az igazgató úr a Kiadó kapuján kívül nemigen állt szóba fiatal munkatársaival. Ezért tíz perccel korábban érkeztem a megbeszélt időpontnál, nehogy akár fél percig is várakoztatnom kelljen. Ő azonban így is megelőzött. Nagyon fontos lehet neki ez az ügy, gondoltam, még csak nem is leplezi, milyen fontos. Az igazgató úr civilben volt, vagyis öltöny és nyakkendő nélkül, magas nyakú, kötött fekete pulóverben és fekete farmernadrágban, mint aki innen feketemágia-szeánszra megy. Sörén már leülepedett a hab, noha csak néhány kortyot ivott a korsóból, s olyan ünnepélyes mozdulatokkal lapozgatott az előtte fekvő Newsweek magazinban, mint valami antikvár könyvritkaságban, amelynek az értékével ebben a kótyagos kocsmai társaságban egyes-egyedül ő van tisztában. Az igazgató úr kiválóan beszélt angolul, de ezzel a tudásával sem hivalkodott, mintha mifelénk ez is a világ legtermészetesebb dolga lenne, mintha nálunk még a hajléktalan guberálók is akármikor felmondanának néhány sort Keats ismert verseiből, ha az ember szépen megkéri őket rá.

– Well – mondta az igazgató úr elégedetten, amikor megálltam az asztalánál és tiszteletteljesen üdvözöltem. – Kicsit korán érkezett.

– Pontos akartam lenni – szabadkoztam, s ő megértően, bár némileg rosszallóan bólintott.

– Mégsem volt pontos – mondta. – Korábban jönni éppúgy nem erény, mint elkésni.

– Nem kellett várnom a villamosra – magyarázkodtam illedelmesen.

Az igazgató úr jóindulatúan elmosolyodott.

– A villamosok... – mondta sokat sejtetően, s megint csak rosszallóan, de nem fejezte be a mondatát. Leültem. – Térjünk a tárgyra – mondta szárazon, mert az igazgató úr civilben sem sokat teketóriázik.

Ejtettük hát a villamosokat, elvégre beszélgetésünk tárgya New Hont volt és a róla írandó könyvecske, amelynek a megírásához néhány szempontot szeretne adni nekem, mondta. Ezeknek a szempontoknak az összegereblyézését az igazgató úr kissé messziről kezdte, bizonyára azért, nehogy egyetlen szempont is veszendőbe menjen, és mert az ember vagy alapos munkát végez, vagy semmilyet. Miről érdemes könyvet írni? – tette föl a kérdést, s mivel önmagának tette föl, nyomban válaszolt is rá. Olyan témákról, amelyek érdeklik a közönséget. Híres emberek életéről, például, mondta egy kicsit gúnyosan. A híres emberek élete sok olvasót érdekel, mert az olvasók nagy többsége egyáltalán nem híres ember, s azt hiszi, hogy a híres emberek életrajzából megtudhatja annak a titkát és módját, miképpen válik az egyszerű ember híres emberré. Hiszen a híres ember sem volt mindig híres, ő is előbb pelenkába kakált, csak aztán lett híres. Érdemes még könyvet írni tudományos témákról is. A tudományos témák, kivált ha egyszerű, érthető nyelven pertraktálja az író, nagy érdeklődésre tarthatnak számot, mert az olvasók zöme semmit sem konyít a tudományokhoz, s érthetetlen módon még azt is megbocsátja a könyv írójának, ha az hülyének nézi őt. A tudományos témájú művek közül is főképpen a betegségekkel és a betegségek gyógyításával foglalkozó művek népszerűek, mivel a legtöbb olvasót valamilyen betegség viszi majd egyszer a sírba, míg annak, hogy az olvasó fölfedez valamilyen ismeretlen, trópusi baktériumot, lássuk be, csekély a valószínűsége. Természetgyógyászattal, kuruzslással és egyéb alternatív gyógymódokkal elodázhatjuk sírba dőlésünk időpontját. Hogy miképpen, azt ezekből a könyvekből tudhatjuk meg. Érdemes továbbá útirajzokat is kiadni, mivel rövid életünkben mindenhová úgysem tudunk elutazni, s az ilyen könyvek némiképpen pótolják a személyes élményeket, még ha csupán annyira is, mint a maszturbálás a páros együttlét páratlan gyönyöreit.

– A világ még mindig felfedezésre vár – merengett el egy pillanatra az igazgató úr, de bár ne tette volna, mert elveszítette érdekfeszítő gondolatmenete fonalát. – Hol is tartottam? – kérdezte ijedten.

– Az útirajzoknál – mondtam.

Hálásan bólintott.

– Igen. Az útirajzok... A világ csupa titok. Tele van érdekességekkel. A mi dolgunk az, hogy megfejtsük ezeket a titkokat és az olvasók elé tárjuk.

Az igazgató úr mindezeket a szárnyaló gondolatokat jóindulatúan ajánlotta a figyelmembe, de ha nincs rájuk szükségem, hát csak bátran dobjam el őket, mint a használt papírzsebkendőt, mondta, hiszen bizonyára nekem is vannak eredeti gondolataim, és hálás lenne, ha ezekkel megismertetném őt. S még arra is felhívná a figyelmemet, hogy New Hontot csakugyan elhanyagolja nemcsak a nagypolitika, hanem a sajtó is, mintha nem is létezne, vagy mintha New Hontban semmi említésre méltó esemény sem történhetne. New Hontot emberemlékezet óta nem sújtotta árvíz, nem tizedelte meg lakosságát sem földrengés, sem járvány. Szegény New Hont-iak beérnék egy közepes erősségű szélviharral is, csak hogy odafigyeljen rájuk az ország néhány napra.

Idáig érve az igazgató úr elérzékenyült, s bizalmasan közölte velem, sokáig fogalma sem volt róla, hogy létezik ilyen nevű település az országban. Olykor még a térképekről is lefelejtik, ami igazán nagy méltánytalanság.

– Legfőbb ideje hát, hogy felfedezzük New Hontot – vonta le a tanulságot érdekes eszmefuttatásából az igazgató úr. – Senki sem teszi ezt meg helyettünk. A polgármester majd útba igazítja.

Az Akasztó-hegy lábánál megbúvó városka polgármestere nem más volt, mint az az elegáns úr, aki kora tavasszal meglátogatta a Kiadót. Szívélyesen fogadott, mintha régi ismerősök lennénk vagy távoli rokonok, biztosított róla, hogy mindenben a rendelkezésemre áll, ha bármi problémám adódik, csak bátran forduljak hozzá. Addig maradok a városban, ameddig jólesik, a szerény ösztöndíjat pedig, amely fedezi itt-tartózkodásom költségeit, tekintsem előlegnek. Szállásom a városi hivatal vendégházában lesz, az egy csendes, nyugodt hely, elmélkedésre és írásra fölöttébb alkalmas, s akár hölgylátogatót is fogadhatok ott, hiszen a túlzásba vitt elmélkedés és írás megárthat az egészségemnek.

A polgármesterrel csakhamar összebarátkoztam, s arról is egykettőre megbizonyosodtam, hogy ez a barátságos, jó modorú, bár egy kicsit félszeg, középkorú férfi nagy tekintélynek örvend a városban. Még a legjobb barátai, sőt a családtagjai is polgármester úrnak szólítják. Matematikatanárból lett független jelöltként a város polgármestere, mindjárt a kommunista rezsim bukása után. Azóta csupa robot az élete. A városban ő kel fel a legkorábban, mert ezt a város első polgáraként kötelességének tartja. Amikor mindenki édes álmát alussza még New Hontban, ő már talpon van, s azon töri a fejét, miképpen lehetne a New Hont-iak életét még jobbá tenni. Eleinte sokat bánkódott amiatt, hogy rengeteg tennivalója megfosztja a családi élet apró, de mégsem elhanyagolható örömeitől. Gyötrő gondját a városi önkormányzat beleegyezésével végül úgy oldotta meg, hogy délután öt és hét óra között fogadóórákat tart a feleségének és két tinédzser korú leányának, akik közül az egyik tehetségesen hegedül. Erre az időre minden hivatali teendőjét elfelejti. Mindez természetesen nem vonatkozik a hétvégékre és az ünnepnapokra, ezeket otthon, a családi tűzhely melegénél tölti.

A polgármester arra is megkért, hogy hetente egyszer tegyem tiszteletemet a hivatalában, s őszintén – de a legőszintébben! – számoljak be neki élményeimről, érzéseimről, tapasztalataimról, s kendőzetlenül – de a legkendőzetlenebbül! – mondjam el az ezekkel kapcsolatos véleményemet. Ez magyarul azt jelentette, mondhatok bármit, csak a kendőzetlen véleményemet nem. Ezért mindig dicsértem az ottani állapotokat, a New Hont-iak előzékenységét, kedvességét és vendégszeretetét, s ez láthatólag jólesett a polgármester úrnak. Hálából egyre jobban a bizalmába fogadott, s attól sem riadt vissza, hogy egyik-másik titkát megossza velem. Még azt is elárulta, hogy a gyakorlati feladatok elvégzése mellett az önkormányzat egy nagyon kényes – szellemi! – feladat megoldásával is megbízta. Szerencsére, mondta, hosszú távú feladat ez, de így is állandó fejtörést okoz neki.

Érdeklődésemre, hogy mégis miben áll a szóban forgó kényes feladat lényege, előbb megvakarta a feje búbját, majd hümmögött, végül a homlokát ráncolta. Szemlátomást habozott, tétovázott, azon töprengett, vajon nem árul-e el, ha nem is államtitkot, de indiszkréciót, amikor ezt egy idegen orrára köti, mégha ez az idegen azért tartózkodik is a városban, hogy könyvecskét írjon róla.

– Nos, arról lenne szó – mondta suttogóra fogva a hangját –, hogy ki kellene találnom New Hont eszméjét.

– Attól tartok, nem értem világosan, amit mond, polgármester úr. Mit kell kitalálnia? – kérdeztem elhűlve.

– New Hont eszméjét – ismételte meg a polgármester. – A világon minden elvek szerint és valamilyen eszme érdekében működik. De mi lehet New Hont eszméje? Egyszerűbben mondva: minek van New Hont a világon?

– És önök nem tudják? – csodálkoztam.

– Tudtuk, de elfelejtettük – vallotta be töredelmesen a polgármester. – Mi itt, New Hontban, folyamatosan felejtünk.

– Az baj.

– Nekem mondja? – sóhajtott a polgármester.

S elpanaszolta, hogy ő maga is nagyon feledékeny, persze az ember feje nem káptalan, de akkor is! Ez a magyarázata annak, hogy őt mindenki polgármester úrnak szólítja, mert ha nem így szólítanák, egy napon talán elfelejtené, hogy ő New Hont polgármestere, és visszamenne matematikát tanítani a gimnáziumba. A mindenféle ügyes-bajos napi dolgai mellett tehát az a legfőbb kötelessége, hogy megtalálja New Hont elveszett eszméjét. Mert vegyük csak New Yorkot! Mi New York? A pénzvilág fővárosa. Hát Párizs? A művészetek fővárosa. És Bécs? A valcer fővárosa. Na de New Hont minek a fővárosa? A hülyeségé? Az talán mégsem! Ezért reggel nyolc és kilenc óra között, amikor a legnagyobb fordulatszámmal működik az ember agya, ő New Hont eszméjén töri a fejét. Keserves egy óra ez, ilyenkor senki sem zavarhatja, a telefonját is kikapcsolják, ő meg csak ül magára hagyatva a bőrfoteljében, és bámul bele a semmibe. Hiába, eszmék nélkül még gondolkodni is lehetetlenség. Régi barátja, Kálmán bácsi, azt tanácsolta neki, hogy próbáljon meg rájönni, mi az ő személyes eszméje, s akkor talán New Hont eszméjét is megtalálja. Igen ám, de az ő eszméje az, hogy kitalálja vagy megtalálja New Hont eszméjét, s nem biztos, hogy ennek a hatalmas feladatnak meg tud felelni. Mintha Püthagoraszt azzal bízták volna meg a régi görögök, hogy találja fel a villanyvasalót. Mára az önkormányzat képviselői is belátták, hogy nem megy az ilyesmi egyik napról a másikra. „Kell nekünk egyáltalán ez az eszme? – kérdezgették mind többen. A polgármester azonban hajthatatlan maradt. „Eszmék nélkül megáll az élet – felelte a kétkedőknek és a kishitűeknek.

Az elveszett eszme ügyében később Kálmán bácsit is kifaggattam. Ő azonban csak bosszúsan legyintett.

– Az eszmét nem elvesztettük, hanem eltékozoltuk – mondta.

– Tehát akkor tudja, hogy mi volt az?

– Tudtam, de elfelejtettem – vallotta be röstellkedve Kálmán bácsi.

Véleménye szerint az eszmét utoljára 1968-ban tékozolták el a New Hont-iak, vagy inkább utána, a rákövetkező sötét esztendőkben. Az eszme, amelyről ma már nem tudja, mi is volt, nemcsak úgy elveszett egyik napról a másikra, hanem inkább elfogyott, mint az éléskamrából a liszt, a só, a cukor vagy a rizs. Amivel képletesen azt is akarja mondani, hogy a New Hont-iak megették az eszmét. De lehet, hogy a bajok gyökerei még messzebbre nyúlnak vissza. Egészen 1944 karácsonyáig...

Az ágyúdörgés nem kelet felől hangzott fel, ahogy mindenki várta, hanem délről, mintha az éjszaka során valaki – talán tréfából – negyvenöt fokos szögben, az óramutató járásának irányában, elfordította volna az égtájakat, hogy New Hont lakóit végképp megzavarja a tájékozódásban. Az ágyúk tompa dörgése nem keltett riadalmat, sokan föl sem ébredtek rá. Csak az örökké álmatlanul hánykolódókat, a mindig nyugtalanokat és mindig ébereket ugrasztotta ki ágyukból. De ők is inkább megkönnyebbültek. Mindenki, az egész város, már napok óta feszülten készült az eseményekre, a fülsiketítő ágyúbömbölésre, tűzesőre, lónyerítésre, vagyis az oroszok bevonulására. Hol vannak az oroszok? Mért nem jönnek már? Nem várták őket repeső szívvel, inkább szorongva készültek az elkerülhetetlen elemi csapásra, de azok fütyültek rájuk, nyilván fontosabb hadi eseményekkel voltak elfoglalva, semhogy éppen New Hont utcáin parádézzanak, pedig lassan egy hete volt már, hogy a németek, nyilas elvbarátaik társaságában, kapkodás nélkül