Válogatott novellák

MESTERHÁZI LAJOS

VÁLOGATOTT NOVELLÁK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Szerkesztette: Kőrössy P. József

Korrektor: Horváth Zsuzsanna

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-299-509-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Mesterházi Lajos jogutódja

KETTEN

Ketten mentek az úton, apa és fia. Az apa negyven év körüli, szürke szemű, szőke, magas ember, nagyon elegáns, nagyon megnyerő. A fiúcska alig nyolcesztendős, vékonyra nyúlt, fekete szemű, ideges gyerek. Kék matrózsapkája kicsit ügyetlenül a homlokába húzva, látszott rajta, bár a világért sem mutatta, hogy erőlködik, szaporázza a lépést az apja nyomában. A férfi hosszú, rugalmas lépésekhez szokott, neki sem esett könnyen a fiához igazodnia. A fasorban kevesen jártak ilyenkor, hétköznap délután. Távolabb egy lovas ügetett, egyenletesen, kicsit pedánsan emelkedve és süllyedve a nyeregben. A fákon át rézsút besütött a nap, zöldes, templomos fényt vetett az út fölé. A fák alatt a hullott levelekkel apró, gyorsan elülő, hirtelen felugró forgószelecskék játszottak, meg egy szökött kutyakölyök, valahonnan a közeli kertekből. Kézen fogva mentek az apa és fiú. Kicsit heves, kicsit tüntető is volt az a kézfogás. A fiú nem nyúlt le, hogy harisnyáján igazítson, ahogy szokta járás közben; az apa jobb kézzel vette elő az órát zsebéből, szokatlan mozdulattal, mert baljában a fia keze volt. Tartották egymás kezét, ahogy a lépést tartották egymással: feszesen, kis megerőltetéssel, sok jóindulattal, mint akik éppen csak nem szoktak még össze eléggé. Erre gondolhattak mind a ketten, amint szótlanul mentek a fák alatt. A fiú büszkén, az apa csodálkozva, szégyenkezve is talán, elfogódott lámpalázban apa és fia is, mosolyogva.

Még a vonaton támadt az ötlete, hogy a gyereket magához veszi. „Nem, lehetetlen – gondolta aztán –, teljesen lehetetlen! Mégis, ebben a tiltakozásban volt valami, valami, amitől felcsillan a rossz angyal szeme, ha kísért; kis repedés a védelem falán, hogy kész a lélek, de kész a vágy is, és az ember megszédült már egy pillanatra az öröm mélységei fölött. Triesztben – úgy tervezte – szállodában tölti el az éjszakát, az utolsó pillanatban meggondolta magát, és felszállt a csatlakozó gyorsra. Éppen csak annyi ideje volt, hogy a csomagját a hordárnak adta, és a büfében egy eszpresszót ivott. „Teljesen lehetetlen! Mindent meg kellene változtatnia, egész életmódját. Szokásairól leszokni, új dolgokat szokni meg. „Az én koromban?... Megtért világcsavargó?" Jó angyalok is kísértenek néha, mert kell, hogy a megszokás sziklafaláról leszédüljön az ember az Isten örömébe. Az éjszaka egyre mélyebben borult, pöfögve, megfeszülve vonszolta magát a szédítő folyóvölgyek fölött a vonat. Aztán nekilendült megint, futott egy darabon, fürge csattogással vágták a kerekek a sínszelvényeket. Ügyes kis vonat! Ljubljana után egész jól belejött a dolgába.

Pedig szép lenne nagyon; lakást venne ki, valahol a hegyekben, jó közlekedési lehetőséggel, a gyerek onnan járna iskolába. Majd meglátjuk! Ő maga pihenne. Most úgyis ez a terve: pihenni egyet, nagyot... Nehéz, nagyon nehéz!...

Az öreg egyetemi tanárral valamivel a magyar határ előtt kezdtek beszélgetni. Csak úgy, mindenféléről. Ismerték egymást hírből, újságból, és örültek mind a ketten, hogy találkoztak, meg annak is, hogy nem kell magányosan ásítaniuk végig a hosszú hajnalt és a félnapos reggelt, ami az útból még hátra volt. A professzor csak pár hetet töltött Olaszországban.

– Jó újra itthon?

– Nagyon jó. Jó, hogy a vámtiszt magyarul beszél, goromba és neveletlen, de magyarul az. És magyarul kéri a jegyet a kalauz. Szinte hihetetlen: egyszerű ember és magyarul beszél. Persze...

Két csomag jugoszláv cigarettát vett még a horvát határállomáson. Most odaadta a kalauznak mind a két csomagot. „Hozzon egy doboz Memphist, öregem!" Olyan pocakos, bajuszos kalauz volt. Nem viccelődött, mégis minden szó viccesen jött ki a bajusza alól. Sok van ilyen – még rendőrben is – errefelé.

Az öreg professzor elszunyókált, ő nem volt álmos. Kicsit felfrissült a hajnali szélben, a mosdóban lemosta az arcát kölnivel. Egyre az ötletén rágódott megint, amint a vonat a Balaton felé himbálta egyenletesen a sík úton. Kétségtelenül hosszabb időre jött most haza. Anyósánál maradjon? Szállodában éljen? Akkor már kényelmesebb, ha lakást vesz ki Budán, persze Budán. És odaviszi a gyereket is. A gyerek, Istenem, kicsi fiam! Nyolcéves lesz az ősszel. Nyolcéves! Hogy telik az idő! Harmadikos, nem, másodikos. Hízott valamit vajon? Erősödött?

A Balaton üres volt már: nyárutó. Igaz, lehet, hogy csak aludtak még a nyaralók. A víz szürkén fodrozott, libegett a szélben a nád. Kicsit sáros volt a víz, viharvert... Tegnap ilyenkor még az olasz tavaknál járt! A Garda, micsoda mély, tengeri kék! Azért a Balaton is kedves. A Balaton kedves, a Garda más, az szép... A professzor felébredt:

– No most, remélem, idehaza marad, megunta végre az örökös csavargást. Ugye?

– Igen – felelte hirtelen, szinte nem is figyelve –, igen – tette hozzá még egyszer –, azt hiszem, itthon maradok. – Aztán közlékenyebb kedvvel: – Van valami tervem, ha az sikerül... Lenne munkám itthon is bőven... Meg aztán a fiam. Igen, fiam van, már nem is kicsi! – A fényképét mutatta: – Egy éve nem láttam. Biztosan megnőtt azóta. Leveleztünk. Olyanokat írt, hogy a Szabados megdobta a tanító bácsit, de véletlenül, mert a Kertészt akarta... – Nevettek. – Igaz, azt hiszem, most itthon maradok a fiammal. – Kicsit bizonytalanul mondta még, kicsit meggyőződés nélkül is talán. De örült, hogy kimondta. A professzor Balatonszabadiban leszállt.

Hat éve múlt, hogy a felesége meghalt. Nagy bánat mellett nagy gond is szakadt rá: egy szerződés külföldre szólította éppen, és ott volt a gyerek. Csöppnyi még, kicsit fejletlen, beteges is, nem beszélt, csak egyes szavakat. Két éven át mindent, amit a gyerek körül tenni kellett, az asszony látott el. „Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy a gyerek szobatiszta-e! – vallotta be magának. – És mit kell tenni, ha éjszaka sír?" Megkönnyebbült, amikor anyósa felajánlotta, hogy a gyereket magához veszi. Ott a gyerek jó helyen van, az bizonyos. Nem is kényeztetik...

Mégis most, hogy nyolcéves, nem lehet apa nélkül tovább. Mert olyan ez, mintha apját is elvesztette volna, szegényke, nemcsak anyját... Egy évben egyszer-kétszer ha látja, pár napra, hétre csak. Akkor sem apját látja, csak kedves bácsit, aki elviszi az Állatkertbe és nem szól semmiért. Nem, az nem apa. A nagyapja az apja, ahogy a nagyanyja lett az anyja, ö csak olyan... nem is tudom, mi.

Mégis csodálatos, mennyire szereti őt a gyerek. Ha jön, napokkal előbb már csak arról beszél. Rajzol neki. Azok a kedves, buta kis rajzok! Verset tanul, felköszönti sorra az elmaradt névnapért és születésnapért. Az anyósa neveli így, áldott jó asszony! De a gyerek – az nem lehet nevelés csupán –, az az öröm, amikor a nyakába ugrik: „Papa!" Vékony kis karjával átfogja a nyakát, és úgy hozzábújik, olyan szerelmesen, úgy beolvadva szinte az ölelésbe...

Most egyszerre érezte, itt a vonaton, a Balaton és Székesfehérvár között, azt az ölelést. Karjában, mellén érezte azt az apró csontú, melegen dobogó, törékeny valóságot: „Kicsi fiam, édes kicsi fiam! És akkor nincs ágybabújás aznap este, hálóingben még újra kiszalad, megmutat egy ritka bélyeget, az acélgolyócskát, „ackos árulja el titokzatosan, „ez mindent visz... Tulajdonképpen mit jelent az, hogy „ackos, és mi az, hogy „mindent visz"?

Évek jöttek a felesége halála után, és ő mindig tervezte, tervezte csak, ezt a letelepedést. Hogyan is odázódott el a dolog? Hogyan is jutott ennyire, hogy ma szinte képtelenség már?... A siker? Talán. Hiszen csaknem minden hazájabéli tehetség külföldön kapja meg előbb az elismerést. Aztán persze jönnek az évek idegenben, és egy napon az ember mindenütt otthon van Európában, csak éppen a hazai földre lép mindig elfogódottan, mindig reszketve, idegenül, kicsit szemrehányóan, kicsit félve még a mindent tagadó itthoni bizalmatlanságtól... Tán vissza sem jönne, ha nem volna a gyerek. A gyerek! Olyan furcsa volt, amikor egy napon jelezte a jöttét. Nem számítottak rá, bár nem is tartották távol. Csak éppen olyan furcsa volt, olyan lehetetlen. Annyira szerették egymást az asszonnyal, annyira elegek voltak egymásnak ketten, és akkor egy este elébe jött a felesége a csengetésre:

– Te, apa, te!

Első pillanatban homlokát felhúzva bámult, aztán megértette. Felkapta az asszonyt, és körültáncolták az előszobát bolondul. Megállapodtak, hogy fiú lesz, és elnevezték Miskának.

– Miska rendetlenkedik – mondta az asszony a negyedik hónap után, csak úgy beszélgetés közben, és a férfivendégek bután összenéztek.

Most aztán itt van a Miska. Már nyolcéves, második elemista. Csak éppen a mama nincsen többé. És a papa? Hogy sírt szegényke, amikor legutóbb elbúcsúztak. Hol hallotta ezt a frázist: „Nekem nincs senkim, csak te, papa! Ha nem szorongatták volna a könnyek őt is, elnevette volna magát. „Nincs senkim, csak te!

Hát neki van valakije? Tisztelői! Milyen nevetséges ez a szó. Nők? Az egyetlen, az igazi, meghalt. Meghalt, amikor még mindent magával vitt, a teljes szerelmet. „Csak te, kicsi fiam! Jövök, kicsi fiam! – súgta magában. – Jövök, kicsi fiam! – zakatolta együtt a kerekekkel. Székesfehérvár után megváltozott a vonat képe. Csupa helyi utas. Közjegyző, aki valamilyen ügyében csak úgy „felugrik Pestre... „Egy év után jövök meg, háromezer kilométer távolságból. Egy év, a fiam akkor még csak hétéves volt... Jövök, kicsi fiam!"

Mennyi hülyeséget olvas össze az ember! Apákról, akik egy év után megláthatják végre a fiukat, és ott találják a gyermeket, amint éppen professzorok konzultálnak fölötte... Regények és novellák a megtért apákról! Filmek: az apa belép a huszonhetes kórterembe, és látni az ápolónő kezét, premier plan, amint a holt gyermek szemét lefogja. Vagy az öreg orvos közli, hogy a gyermek egy óra és tizenhét perc óta (ez fontos akkor) halott. Az apa megnézi óráját, és megtörten látja, hogy a gyermek éppen akkor halt meg, amikor a vonat Chesterborough állomáson áthaladt, és egy dió (premier plan) a fáról leesett. Negyedrangú írók és rendezők szokták ezt a gusztustalanul megható lehetőséget kihasználni. „Pfuj, marhaság!"

Mégis, mielőtt taxiba ült, még a pályaudvari automatából telefonált az anyósának.

– Igazán nincs semmi baj? Jól vagytok mind? – kérdezte kétszer is.

Anyósával nem ment könnyen a dolog. Amikor a tervét is közölte, elképedt az öregasszony, némán próbált a szobában tenni-venni, hogy ideje legyen megrágni a választ, vagy csak az indulatát legyűrje. Apósa már nem sokat válogatott a szavakban:

– Úgy, na tessék! Idáig jók voltunk! Most aztán, itt van, csak jön, hogy elviszem! Amikor kanyarója volt, akkor az úr kinn kódorgott valahol Párizsban, de én itt ültem, egész éjjel itt ültem... Amikor középfülgyulladása volt...

– Hagyd el, apus, igaza van – már kész volt az asszony elhatározása –, ő az apja, az övé. Azért Tibor, neked is meg kell értened...

– De drága anyus, hiszen nem viszem a világ végére, csak ide Budára!

Az öregúr nem tudott megnyugodni:

– Csak ide Budára! És én? Én csoszogjak át a rossz lábammal reggel Budára neked?

– Mondtam, hogy ő az apja! És a gyerek is biztosan...

– De nem biztos!

– De biztos.

Ez a hazaérkezése után a harmadik napon történt, ebéd után. A gyerek odabenn ült, a szobájában. Számtanpéldát csinált. Úgy maradt a füzet fölött, amikor az apja belépett:

– Misi!

– Tessék, apa. Nehéz volt elkezdeni:

– Mondd, nem tűnt fel, hogy most semmit sem hoztam, amikor megjöttem? – (Persze, Triesztben akart venni valamit, de aztán, hogy egy iramban jött tovább, az ajándék elmaradt.) A gyerek nem felelt. – Pedig tulajdonképpen hoztam valamit, egy ötletet.

– Ötletet? – A gyerek megfordult a magasra csavart zongoraszékkel. A szoba valamikor a sógornője szobája volt, ma is ugyanaz a berendezése, éppen csak a görbe lábú íróasztalról szerelték le a tükröt. – Ötletet?

– Azt, tőled függ, hogy elfogadod-e vagy sem. Az ötlet így szól: mi lenne, ha apa és Misi elmennének Budára, egy szép, kertes házba, és ezentúl mindig együtt laknának?

Egy pillanatra némán nézték egymást, aztán csak ennyit szólt a gyerek (a hangja rekedt volt, nem lehetett megismerni):

– Apa!

Aznap éjjel nyitott szemmel feküdt a gyerek az ágyán. Nem aludt el, csak már reggel felé. Eddig is kapott mindig valamit, ha az apja megjött: valami szép ritka bélyeget, egész sorozatot, cserepéldánnyal. Ez más. „A bélyeg nem szeret vissza!"

Az öregasszony nem fogyott ki a tanácsokból:

– Vigyázz vele nagyon, fiam! Érzékeny gyerek, és téged túlságosan is szeret. Az anyját is, apját is benned szereti, a távoli, legendás hőst, a híres embert, akit az újságból kivág és beragaszt. Nagy felelősség, nagyon nagy! És a gyerek egész életére nyomorék lenne, ha csalódnék benned.

Három hét múlva megtörtént az átköltözés. A gyerek izgalomtól, örömtől pirosan állta, hogy feladják homlokára a keresztjelet, illedelmesen figyelt a jó tanácsra: „Aztán jól viseld magad apádnál! Szófogadó légy!"

– Bizony, fiam, mert én is tudok ám szigorú lenni – zavartan beszélt az apa, mint aki komoly helyen komoly vallomást tesz –, bizony, még meg is verlek.

Mentek kinn a fasorban, mosolyogva fogták még egymás kezét, de a nagy örömben már ott dobogott a szorongó kétely: „Istenkém, add, hogy szófogadó legyek! Istenkém add, hogy soha ne viseljem rosszul magam!" A férfi is számot vetett magával, és félnie kellett. Az indulat sokszor erősebb az emberben, mint a fölényes jóság. Sokszor szól és tesz igazságtalanul, és mikor már késő, bánja utóbb...

Mert különös, hogy a boldogság milyen hirtelen terem az ember lelkében. Egyszerre pattan ki, és mindent elborít a nagy, szikrázó öröm. Bús sorsunk, hogy ezt az örömet vékony üveglábak tartják. Az üveg erős, sokat megbír, ha egyenletesen éri a terhelés. De megpattan a legkisebb rezdülésre, amely a teher egyensúlyát megbontja. Elég annyi kis rezgés is, amit a világ érez éjfélkor, amikor az ünnepből hétköznap lesz. Nemes anyag, ha eltört, nincsen orvossága többé. Ezért van, hogy a boldogság ikertestvére a szorongó félelem.

Így mentek hát, apa és fia, kézen fogva, a fák alatt, az autóbusz megállójához. Vitték lelkükben az örömet, a keveset, a bizonytalant és törékenyét, ami itt a földön embernek adatott.

1941

MADÁR LAJOS BŰNTÉNYE

1

Először a kollégája figyelmeztette, akivel véletlenül együtt ment be aznap hivatalba.

Az autóbuszon találkoztak, és mind a ketten megállapították, hogy korán van még. Távol laktak a hivataltól, s hogy el ne késsenek, inkább bőven szabták az időt. Történetesen aznap a szokásosnál gyorsabban kaptak csatlakozást. A Lánchídnál leszálltak, és kényelmes sétával indultak neki a tavaszi, napsütötte térnek. Amikor befordultak a rendőrfőkapitányság mellett, a térbe torkolló, szűk kis utcába, akkor szólt a kollégája:

– Miért szalad úgy, Madár úr?... Nem is vette észre? Olyan hirtelen meggyorsította itt a lépést, a rendőrségnél, mintha futna valaki elől. Csak nem nyomja talán valami bűntény a lelkét?

Jót nevettek.

2

Madár Lajos igazán nem volt az az ember, akinek a lelkét bűntény nyomhatná. Felőle ugyan bezárhatták a világ összes rendőrségeit. A talált tárgyat azonnal leadta. Az autóbuszon idejében, aprópénzben előkészítette a viteldíjat, és csak egyszer fordult elő, hogy véletlenül nem váltott jegyet. Ha valahová utazott, huszonnégy órán belül bejelentette magát; adóval soha nem maradt hátralékban; minden polgári és katonai kötelezettségének pontosan eleget tett. Folyószámlavezető volt az egyik nagybankban; negyvenegy éves, református, nőtlen. A törvényt tisztelte, anélkül hogy annak értelmén valaha gondolkodott volna. Ugyanígy tisztelte feljebbvalóit is.

Szemüveget viselt és erősen kopaszodott. Sok volt a gyomorsava.

3

A főkapitányság a város egyik legszebb terén állt. Bankok, minisztériumok, előkelő tudományos intézetek palotái közt nem hatott kellemetlenül nemesen egyszerű, történelmi nevezetességű homlokzata. Feldíszített erkélyén ünnepélyes alkalmakkor a város urai szoktak gyönyörködni a rendőrzenekar hangjaira elvonuló legénység díszmenetében. A kapuban hatalmas termetű, egyenruhás portás állt. A járda mellett feketére lakkozott, csukott, hivatalos kocsik, és drága, külföldi márkájú magánautók sorakoztak.

Az épület mellékutcai sora valóban kissé ijesztő volt. Már maga az utca is: füstös, dohos, a tér világa után komor éjszaka. Az ég a szűken összehajló házak között, nyári verőfényben is olyan, mint a nedves mosogatórongy. Annyira keskeny volt az utca, hogy a tolonckocsi néha negyedóráig kínlódott, míg megfordult. Előre-hátra tolatott, mint egy sötét folyosó sikamlós szemetében megfeneklett svábbogár. Ezen a soron volt a tulajdonképpeni rendőrség. A különböző bűnügyi, politikai csoportok, nyilvántartók. Erre kísérték be a megbilincselt gonosztevőket, itt vallattak, nyomoztak. Itt voltak az őrizetes cellák.

4

Madár Lajos minden reggel erre járt, és minden reggel izgatottan meggyorsította a lépését a kapitányság komor mellékutcai sora előtt. Észre sem vette magán azelőtt ezt az ideges sietséget, de mióta kollégája figyelmeztette, érezte: erőszakosan kell lassítania, ha azt akarja, hogy lábai a szokásos ütemet felvegyék. Egészen rendben ment a dolog, amíg az oldalkapu mélyedésében posztoló őrszemig nem ért: amint azonban a feltűzött szuronyú rendőr előtt elhaladt, a legszívesebben futni lett volna kedve. Volt valami annak a rendőrnek a tekintetében. Madár Lajos tudta, hogy a rendőrök váltják egymást a szolgálatban, mégis magában úgy gondolt „arra a rendőrre", mintha mindig ugyanaz lett volna ott.

Próbálta megnyugtatni magát a dolog természetes magyarázatával: a rendőr szinte állandóan gonosztevők, törvénysértők között él. Nehéz kenyér, bizony! Magától értetődik, hogy mindenkire úgy néz, mindenkit annak lát. Soha nem lehet tudni, ki az, és ki nem!

5

Egy nyaralásból hazajövet öreg rendőr főtörzsőrmesterrel – lehetetlen szó, mindig belebicsaklott a nyelve – utazott együtt. Az akkor nagyon érdekes dolgokat mesélt neki a hivatása köréből. Szolgált az erkölcsrendészeten is meg a fiatalkorúaknál. Különösen a lányokra panaszkodott. „Ha megkérdeztem, mind azt mondta, hogy vigró! – Így mondta: »vigró.« – Másnap aztán az orvos megállapította, hogy nem vigró. Akkor kezdhettem újra a körmölést. Mert más törzslapjuk van a vigróknak, és más a nem vigróknak. Komolyan és fölényesen beszélt, annyira, hogy Madár Lajos nem merte nevetségesnek találni a „vigrót virgo helyett. Egy pillanatra inkább arra gondolt, hogy talán ő tudja rosszul.

Akkoriban történt egy nagy port felvert eset, az újságok is sokat cikkeztek róla: razzián bevitték a rendőrségre egy magas rangú hivatalnok gimnazista lányát. Másnap reggelig ott tartották, állítólag meg is verték.

– Talán olyan helyen járt, ahol nem kellett volna? – érdeklődött Madár Lajos.

– Razzián, kérem, mindenkit beviszünk – magyarázta a főtörzsőrmester –, aki nem tudja igazolni magát.

– Én mindig magamnál hordom – buzgólkodott Madár Lajos – a bejelentőlapomat.

– Bejelentőlap? Az tulajdonképpen nem is elég, kérem. Rendőrségi személyazonossági igazolvány kell.

Madár Lajos akkor elhatározta, hogy szerez magának rendőrségi személyazonossági igazolványt, de – hogy, hogy sem – azóta is csak halogatja.

6

Nem tudta elképzelni, hogy valaha összeütközésbe kerüljön a rendőrséggel. „Rendőr – vélte –, a rend őre. Minden tiszteletre méltó dolog őre. Az én életem őre is." Amikor egy jótékonysági napon a rendőrök javára gyűjtöttek, erején felüli összeget adott; szívesen el is beszélgetett volna a perselyező rendőrrel, ha az nem siet tovább.

Úgy élt benne a kép ma is, mint annak idején, gyermekkorában: vannak jó emberek, és vannak rosszak. A rosszak egészen mások, mint a jók: másképpen viselkednek, másképp öltöznek, talán még más városrészben is laknak. Rossz emberek: akik nem fogadták meg a szót, a lecsúszottak. „Aki hazudik, az lop is – szokta mondani a tanítója –, aki lop, az öl, aki öl, akasztófára kerül!" Könnyen megy a lecsúszás, különösen, amíg az ember fiatal: akár a ligeti forgókorongon. Aki nem ül középen, aki nem vigyáz, nincs résen minden pillanatban, nem kapaszkodik: annak vége.

Madár Lajos tudta, hogy ő középen ül, erősen, biztosan középen: már odanőtt.

7

Sok volt akkoriban a főbenjáró bűntény. Lázító röpiratok keringtek a városban szerte, és történt valami robbantás is a vasúton. A kormány kihirdette az ostromállapotot. Két tizenkilenc éves suhancot, akik játékból célba dobtak a sürgönypóznák porceláncsigáira, felakasztottak. A lakosság körében nagy volt a felháborodás miatta, de hangosan mukkanni senki sem mert.

Madár Lajos is megdöbbent egy pillanatra; eszébe jutottak a gyermekkori csínytevések, ablakbeverések. Ablak? Lehetett volna ugyanúgy sürgönycsiga is! Azután megnyugodott: ő csak kisgyermek korában tett ilyesmit, nem tizenkilenc éves fejjel. Különben is: ostromállapot! A két suhanc azzal védekezett, hogy nem tudták. „A törvény nem tudása nem mentesít a törvény alól!"

8

 „Az ilyesminek gyökerei az iskoláig nyúlnak vissza" – gondolta Madár Lajos. Megbotránkozással emlékezett az iskolakerülőkre, a rongyos verekedőkre, a sunyi leckeletagadókra. Hányan elzüllöttek közülük! ö jó tanuló volt. Jeles tanuló. Magától értetődően volt szorgalmas: nem tudta volna megtenni, hogy ne végezze el a feladatát. Ma is ilyen volt még. A hivatalban is.

Az persze előfordult – kivel nem? –, hogy néha elfelejtett valamit megtanulni, hibáján kívül, vagy nem emlékezett valamire, amit régebben tanult. Ilyenkor izzadt tenyérrel, zakatoló halántékkal drukkolt, míg csak a kínos kérdést valaki más meg nem oldotta. Nem a rossz osztályzattól félt, csak a szégyentől, a lecsúszottságtól. Nemegyszer most is még, ha rosszat álmodott, ilyen drukkolós órákra álmodta vissza magát. Amikor aztán felébredt, negyvenegy éves fejjel örülni tudott, hogy túl van az érettségin, és túl van az álmon.

9

A lelkiismerete nyugodt volt, tiszta. Igen, ezzel csitította furcsa idegességét újabban, reggelente, amikor a szuronyos őrszem előtt kellett elhaladnia a fekete utcában. „Még olyan tetteimről is nyugodtan beszámolhatnék, amelyekről nem tartozom a rendőrségnek számadással, csak magamnak és az Istennek!" Az erkölcs törvényeit úgy tartotta meg, ahogyan anyja és tanárai tanították.

Azaz hát: egy ponton engedményt tett. Havonta egyszer, nem gyakrabban, feltűrt gallérral, nagy szégyenkezve fölkeresett egy rosszhírű házat a külvárosban.

10

Nem tudott megházasodni, és most már le is mondott róla, hogy megházasodjék. Fizetése a bankban, amelyet immár huszonhárom éve szolgált, nagyon kicsiny volt. Hosszú éveken át kellett a szüleit is támogatnia. Abban az időben előfordult még, hogy melegebb barátságot, néha szerelmet érzett, rendszerint valamelyik kolléganő iránt. De már az első, bátortalan lépések után megtorpant, és ha a lány történetesen meghívta a szüleihez, néhány nappal a látogatás után Madár Lajos feltétlenül előállt a vallomással: „Szeretnék nagyon komolyan beszélni magával, Ilonka..." És hosszasan, körülményesen megmagyarázta, hogy anyagi okok miatt egyelőre lehetetlennek tartja a megházasodást. Többnyire simán mentek ezek a nagyon is korai szakítások. Egyszer történt csak, hogy a lányka napokig sírt, és később elhelyeztette magát az osztályról.

Akárhogy is számolt, mindig hiányzott valami a fizetéséből. Ha nagy ritkán emelést kapott, az élet bizonyosan még nagyobb mértékben drágult. Be kellett látnia, hogy ami egymagának a megszokott kényelmet még csak biztosítja, két embernek a szűkös nyomorra sem futná. Sokan megelőzték őt rangban, fizetésben az évek folyamán. „Szerencsés törtetők!" – mondta és legyintett. Valamikor minden álma a család, a gyerek volt. Azután már nem is esett olyan nehezére, hogy lemondjon erről az álmáról. Az évek múltak, eleinte biztatta magát reménnyel, később meg már megszokta az életet úgy, ahogy volt.

11

Nem is biztos, hogy jó férj vált volna belőle: hirtelen haragú volt, ingerlékeny. Egyszer régen, még gyermekkorában, csaknem belefojtotta unokaöccsét a folyóba mérgében. Úgy ötlött fel ez az emlék benne, amikor egy reggel a kapitányság melletti utcába befordult, olyan elfelejtett messzeségből, hogy hirtelenében nem is tudta biztosan, olvasta-e, vagy filmen látta csak, vagy valóban meg is élte. Azután eszébe jutottak a pontos részletek: odahaza töltötték a nyarat, a Felvidéken, szüleivel és az unokaöccsével; a fiú, néhány évvel fiatalabb nála, egész nap valami ostobasággal bosszantotta; végül olyan méregbe hozta, hogy fürdéskor a víz alá nyomta a gyereket; egy csónakról siettek segítségül idegen nyaralók, talán az utolsó pillanatban. Visszaemlékezett a folyó vöröses színére, a sötétzöld fenyvesek között, a simára csiszolt kavicsokra, a parton, ahová később mind a ketten kifeküdtek, és nem szóltak egymáshoz többé egész délután.

„Gyilkossági kísérlet – villant meg benne. – Jogos felháborodásban... nem, nem... erős felindultságban elkövetett szándékos emberölési kísérlet!" Nem is jutott eszébe aznap, hogy sietségét a szuronyos rendőr előtt fékezni próbálja.

Később arra gondolt, hogy ez az ügy azóta már bizonyára elévült. Vajon csakugyan elévült?

12

Kínos eset történt a bankban. Az egyik altiszt, éppen az, akit a hadirokkant-gondozó iroda ajánlására vettek föl, ellopta az igazgató sálját. A levelek között akarta kicsempészni a lopott holmit az épületből, de az igazgató utánafutott, és a kapuban utolérte. Rabiátus ember volt az igazgató, első mérgében végigpofozta, ütötte-verte a tolvaj altisztet a folyosón, annyira, hogy az rosszul lett, és a falnak dőlve hányt. Arca még a fehér fal mellett is ijesztően sápadt volt. Később rendőr jött, és a tolvajt bekísérte.

Madár Lajos véletlenül ott volt, és napokra felizgatta őt az eset. Álmában is maga előtt látta a rokkant altisztet, amint bal karja csonkjával sután védi arcát a zuhogó ütésektől. Jobb kezében a levélköteget szorongatta, és csak akkor adta át egy másik altisztnek, amikor már elindult a rendőrrel.

13

Néhány hete idézést kapott a járásbíróságra. Tanú volt a szomszédjának valami csirkepörében. Vissza kellett emlékeznie olyan dolgokra, amelyek több mint két évvel korábban történtek. Elmondta, amit tudott. A bíró kérdéseket tett föl, és idegességében rá is kiáltott egyszer. Madár Lajos felelt, bizonytalanul és szaggatottan, ahogy emlékezett. Legnagyobb csodálkozására, a vallomásra, amely – úgy hitte – nem is volt perdöntő, megeskették. Később – tárgyi bizonyítékok alapján – kiderült, hogy egyes részletekre egészen hibásan emlékezett.

Jóhiszeműsége vitán felül állt, mégis az ellenfél ügyvédje – inkább tréfásan, mint komolyan – a tárgyalás után elmenet odaszólt: „A maga esküjéből, Madár úr, csinos kis bűnvádi eljárást lehetne kerekíteni!"

Madár Lajos nem vette komolyan akkor ezt a fenyegetést.

14

A bankba mindenféle árusok jártak be, házalni könyvvel, borotvapengével és más alkalmi cikkel. Egyikük bőrhuzatú, ólmos bunkót kínált eladásra. „A legjobb önvédelmi eszköz – magyarázta –, és nem kell hozzá fegyverviselési engedély. Pillanatok alatt kikapcsolja a támadót: ahová üt, csontot tör. Halántékra, tarkóra halálos!" Madár Lajos kinn lakott a város peremén, sötét, megbízhatatlan vidéken. Újabban a túlórák miatt gyakran kellett késő este hazajárnia.

Keserű szemrehányásokkal gondolt olyankor a kapitányság előtt posztoló, szuronyos őrre. Mert ezen a vidéken – ahol pedig annyira szükség volna rá – jóformán soha nem látott rendőrt.

Megvette az ólmosbunkót, és attól fogva mindig a kabátja jobb zsebében hordta. Sokkal biztonságosabban érezte magát.

15

– Hallotta, mi történt a Drusekkal? – fogadták egy reggel a hivatalban. – Nem tudja? Azt sem, hogy elvitték?... A szőke Drusek a személyzetiről! Letartóztatásban volt két hónapig. Tegnap engedték ki a rendőrségről!

– Ne mondják! Mit csinált?

– Semmit. Teljes tisztázással, nagy bocsánatkérésekkel engedték ki. Állítólag adakozott valami listán... ott szerepelt a neve... valami államellenes célra. Azt sem tudta, milyen célra ad. Mást mondtak neki. Félrevezették...

– És ezért két hónapig?... Lehetetlen!

– Tiszta szerencse, hogy megúszta! – magyarázta valaki. – Még ő maga húzta magára a vizes lepedőt. Könnyen a nyakába kerülhetett volna a kötél: összevissza vallott mindenfélét...

– Hogyhogy vallott! – döbbent meg Madár Lajos. Az egyik fiatal kolléga, nemrégen szerelt le a katonaságtól, nevetve közbeszólt: – Ja, kérem, ostromállapot van! Politikai ügyekben különben is egykettőre alkalmazzák a harmadfokú vallatást!

Madár Lajosnak sehogy sem ment fejébe a dolog. A személyzeti osztály a legelőkelőbb osztály volt a bankban. Mindig bizonyos tisztelettel nézett az ottani kollégákra.

16

Eszébe jutott az őrszem a kapitányság előtt. „Igen, így néznek az emberekre – gondolta. – Mindenkit gonosztevőnek néznek. Bizonyára aszerint bánnak is aztán mindenkivel! A kollégával is a személyzeti osztályról!" Riadtan gondolt rá, hogy ő maga is adakozott különböző gyűjtőíveken. Amikor egyszer külön mérlegjutalmat kapott, meg amikor az ernyője megkerült – szép, drága bambuszernyő –, félhavi zsebpénzét adta oda a legközelebbi jótékonysági napon.

Hát most őt is csak úgy előszedhetnék? Csak úgy bekísérhetnék egy hajnalban a rendőrségre, váratlanul? Ártatlanul? Becsületes, rendes embereket hetekig, hónapokig csak úgy bent tarthatnak? De hát... hogy jönnek ahhoz!

17

Este beszólt a szomszédja: „A jövő héten kerül tárgyalásra az ügyem a törvényszéken. Készüljön el, Madár úr, megint beidézik tanúnak!" Tanúnak? Megint? Nagyon kellemetlenül érintette most a dolog. Nem is tudta, mit mondjon. Az ellenfél ügyvédje még beválthatja a múltkori tréfás fenyegetését. Törvényszék, fellebbezés! Úgy látszik, ezek késhegyig mennek ezen a filléres ügyön!

A múltkori vallomására már nem esküdhet jóhiszeműen: tárgyi bizonyítékok alapján tudja, hogy sok részletben teljesen rosszul emlékezett. Joggal vádolhatnák hamis tanúzással! De ha meg azt mondja, amit a legutóbbi tárgyaláson megtudott, akkor tanúskodik igazán hamisan, mert nem azt vallja, amire emlékszik! Aztán meg akkor előszedhetik a járásbírósági esküjét! Mindenhogyan veszekedett ügy!

A hamis esküt súlyos börtönnel büntetik.

18

Aludni sem tudott napokig a nyugtalanságtól. Végül egy éjjel eszébe jutott, hogy ügyvéddel beszéli meg a dolgot. Felkeresi a bank ügyészét. Ez a gondolat valamennyire megnyugtatta.

Másnap reggel egy megállóval később szállt le az autóbuszról. Inkább került, csak ne kelljen a rendőrség előtt elmennie. Tulajdonképpen a kollégája miatt tette, a személyzeti osztályról való kolléga miatt. Arra is gondolt, hogy talán felmegy hozzá: amolyan részvétlátogatás-féle... A többiek lebeszélték. „Nem szereti, ha szóba hozzák... Még rossznéven is venné..."

– Mégis, szeretném tudni, mi volt... – dadogta elpirulva. – Mi az a... amit múltkor mondtak... harmadfokú vallatás vagy mi...

A nemrégen leszerelt kolléga tudott néhány felvilágosítást adni. Madár Lajos hajmeredten hallgatta. „Azt mondják – tódította valaki –, még villanyfúrót is használnak! Olyat, mint a fogorvosoknak van... Belefúrnak az eleven fogba!"

A bank ügyésze azt mondta, délután nem ér rá, de keresse fel este, ha nagyon sürgős az ügy.

19

Ebéd után lefeküdt kicsit, mert a szeme fájt már az álmatlanságtól. De alighogy lehajtotta a fejét, még az éjszakainál is rettenetesebb gondolatok rohanták meg. Unokaöccse jutott eszébe, akit majdnem belefojtott a vízbe. És mintha megszólalt volna valaki: „Nem, az az ügy nincs még elintézve! Felugrott fektéből, néhány lépést sétált. „Nem fogom magam nevetségessé tenni! – morogta. Nem fogom magam nevetségessé tenni! – Újra végigfeküdt a díványon. – De ez a hamis eskü, ez komoly dolog! – Próbált fölényes lenni: – Hát istenem! Legföljebb lecsuknak! – Hirtelen kiverte az izzadság a hátát egy gondolatra: – Büntetett előélet!... Nem, azzal nincs elintézve a dolog, hogy legfeljebb lecsuknak! Büntetett előélet is van. A bankból kirúgják. Biztosan kirúgják! Azonnali hatállyal! Mit kezd akkor? Más állást hol talál... Büntetett előélettel? Nem marad hátra, csak a csavargás. Aki egyszer börtönben ült, az megint csak visszakerül! Álmatlanságtól égő szemhéján vastag könnycsepp gyűlt. A párnába harapott kínjában. Eszébe jutott az élete: jeles tanuló, jó fiú, jó ember... Nem úgy sikerült, ahogy valamikor remélte; nem, eddig sem sikerült minden úgy... Sötét, alvilági tájakra gondolt, razziákra... Rongyokban bujkálásra, a rongyosokkal... Maga előtt látta az öreg főtörzsőrmester arcát: „Vigró vagy nem vigró! Mondja meg, nem fogok maga miatt újra körmölni! Hallja?!"

Álmatlanul forgolódott, ronggyá gyűrte maga alatt a díványtakarót.

20

Fölkelt, öltözni kezdett. Meleg tavaszi alkony volt, az ablak nyitva állt. Amíg borotválkozott, gépies megszokottsággal bekapcsolta a rádiót. Valami rettenetes műdal szólt, émelyítő ripacshangon. Olyasmi volt a dalban, hogy „ha nem szeretsz, akkor az Istent sem szereted, akkor a hazát sem szeretheted... Meghalok akkor én inkább a bánatommal! – üvöltötte az énekes. „Hogy lehet ezt tűrni! – szitkozódott Madár Lajos. Idegességében mélyen belevágott a borotvával a nyakhúsába. Már nyúlt a gomb után, hogy más állomást keressen. „Mégis elmegyek az ügyészhez – gondolta –, mégis elmegyek... De határozottan érezte, hogy az ügyész semmi olyat nem tud mondani, amivel megnyugtatná. Hirtelen észbe kapott: az ostromállapot kihirdetése óta tilos idegen rádióállomás hallgatása! Kikapcsolta a rádiót, és az ablakhoz futott. A túlsó járdán, a szemközti ház előtt rendőr állt. „Politikai osztály – gondolta Madár Lajos –, politikai osztály! Villanyfúró! Tehetetlen dühében körme a tenyerébe vájt. Nyakán a vérzés sehogyan sem akart elállni.

21

Az ügyész ott lakott mindjárt a bank melletti házban. Sötét este borult már a térre, amikor Madár Lajos az autóbuszról leszállt. A térde meg-megcsuklott izgalmában, de verejtékes erőfeszítéssel összefogta minden izmát, úgy fordult be a kapitányság melletti utcába. Az őrszem háttal állt, az utca túlsó vége felé mélázott. Az utca üres volt, kísértetiesen üres, a szélben imbolygó lámpák alatt. Meghűvösült az idő.

Fél fejjel magasabb lehetett Madár Lajosnál. Mereven állt. A nyakán vörös csík: a gallér dörzsölése, a szél fújta ki. Nagy, elálló parasztfüle volt, áttetszően vöröslött a fül a szemközti lámpa fényében. Tarkóján a haj katonásan magasra nyírva. Mélyen ráhúzva a tarkóra a fekete posztócsákó.

Egy pillanat sem telt el a két mozdulat közt. Bal keze a csákót egyetlen ütéssel lesöpörte; tébolyult erővel – alig hitték, hogy vézna testében ilyen erő van –, ahol a gerinc véget ér, és a tarkón a kicsiny csontdudor van, az ólmosbunkóval odasújtott. „Büdös vigró – sziszegte, és szikrázott a szeme. – Büdös vigró!"

1942

A CSÉSZE

A kisfiú, aki ezeket a dolgokat látta, tizenhárom éves volt az ostrom idején, később már tizennégy, ö persze nem érezte kisfiúnak magát: a kalauz is többször úgy kérte tőle a jegyet a villamoson, hogy „fiatalember".

A ház Budán volt, ahol nagyon soká tartott az ostrom: ötven napig. Mindennap kapott a ház néhány belövést, és vagy minden ötödik napra jutott egy repülőbomba. Az emberek lenn éltek a pincében, sápadtan, gyűrötten, kormosán a robbanások porától és a pislákoló benzinmécsestől. Azt hitték, sohasem lesz már vége, elvesztették minden reményüket. Később napról napra jobban éheztek, megtetvesedtek és megrühesedtek, mert nem volt vizük mosdáshoz. A férfiaknak bozontos hajuk és szakálluk nőtt.

Voltak rossz házak, ahol nyilasok tanyáztak; mindenkinek a felmentő csapatot kellett várnia, és aki nem arról beszélt, hogy a végsőkig kitart, azt feljelentették a szomszédai. Ez a ház, ahol a kisfiú lakott, kimondottan jó ház volt. Mindjárt a felszabadulás után kiderült, hogy a férfiak valamennyien katonaszökevények, és a felmentések, amikkel a nyilasőrjáratnak igazolták magukat, hamisak. „A magam személyében szabotáltam a nyilasok katonai intézkedéseit és a mozgósítást – vallotta be a patikus az első emeletről, és a bátyja, aki vele lakott, ugyanezt mondta. A tanár úr elárulta, hogy mindig oroszbarát volt; tavaly vett is egy orosz nyelvtankönyvet, de nem kezdhette meg a tanulást, mert nagyon figyelték. Akkor a házmester is bevallotta, hogy vöröskatona volt tizenkilencben, a minisztériumi referensről pedig kiderült – a felesége mondta hogy a kommün után elítélték, mert tagja volt valami tanácsnak; azért nem is ment előre, holott már régen miniszteri tanácsos lehetne, mint a barátai. Estére a patikus bátyja még azt is bevallotta, hogy egy zsidó barátjának az értékeit rejtegeti. „Ha még egy napig tart a nyilas uralom – magyarázta a referens felesége –, az én uramat biztosan elvitték és kivégezték volnál A többiek rámondták, hogy pontosan ugyanez a helyzetük. A kisfiú papájáról nem is beszéltek. Mindenki tudta róla, hogy Népszavá-t járatott, és tavaly valaki fel is jelentette a németeknek. „Nem volt itt nyilas más, csak a tanácsosék" – állapította meg a házparancsnok, nála jobban pedig senki sem ismerte a ház lakóit. A tanácsos, a felesége meg a lánya – ez köztudomású volt – rajongtak a németekért; minden este német tisztek vacsoráztak náluk, a lányuknak egy német őrnagy udvarolt. Elsőnek menekültek el, még novemberben, Sopronba, majd pedig – azt mondják – valahová Salzburg közelébe. A házparancsnokról is sok mindent beszéltek, de azt senki sem tudhatta bizonyosan: azt mondják, hogy sírógörcsöt kapott október 15-én, amikor a fegyverszüneti deklarációt hallotta a rádióban. Ez azonban csak mendemonda! És az ember örömében is kaphat sírógörcsöt. Annyi bizonyos, hogy a tanácsosék nyilasok voltak; ők voltak az egyetlen igazán nyilas család a házban.

Különös véletlen, hogy éppen a tanácsosék lakása majdnem teljesen sértetlen maradt. Vannak ilyen véletlenek. A többi lakás a házban mind jobban megsérült; nyolc lakás teljesen tönkre is ment, az egész udvari szárny, kivéve a házmesterlakást és a kisfiú szüleiét. A házbeliek nagy igazságtalanságnak tartották, hogy éppen a tanácsosoknál maradt meg minden. A patikus meg a bátyja szóvá is tették az első lakógyűlésen, hogy véleményük szerint „a ház itthon maradt lakóinak joguk van az épségben maradt ablakkereteket, redőnyöket, vízvezetéket, ami nem a tanácsoséké, hanem a házhoz tartozik, igénybe venni". A referens is magáévá tette ezt a nézetet, mert neki minden ablakkerete tönkrement a légnyomástól, és éppen a tanácsosék alatt lakott a földszinten.

Az első lakógyűlésen történt ez, amelyen a házparancsnok lemondott tisztségéről, és a lakóknak házmegbízottat kellett választaniuk. Majdnem mindenki a kisfiú apját szerette volna, kapacitálták, hogy fogadja el a tisztséget. A kisfiú apja azonban a Beszkártnál volt, és ott már megkezdődött a munka. Így végül a lakók a volt házparancsnokot választották meg. A tanácsosék lakásának kérdésében is a házparancsnok – most már házmegbízott – döntött, és ezt a döntést a lakók többsége elfogadta. Úgy szólt a döntés, hogy a lakásból senki nem vihet el semmit, amíg erre törvényes intézkedés vagy valami rendelet nem jön.

Ennek ellenére sorra tűntek el a dolgok az ép lakásból. A legfeltűnőbb volt – mert leginkább látszott az udvarról –, amikor egy reggel üresen tátongott a tanácsosék konyha– és cselédszobaablaka. Pedig ott három kocka üveg is épségben maradt. Mindenki észrevette, de senki sem beszélt róla. Nem lehetett ilyesmiről beszélni, mikor senki nyíltan nem helyeselhette, de senki nem is helytelenítette a szíve szerint. Mindenki vágyódott már az óvóhelyi raboskodásból a többé-kevésbé rendbehozott, régi, emberi lakásába. Ha csak egy szoba is, de föld feletti, levegős, száraz szoba... Ha kicsiny kocka is a falemezek között, de mindenki vágya volt egy darabka ablak, amin igazán át lehet látni, amin bejön a fény. A sok maltertörmelék, tégla, üvegcserép, bútorforgács szemétdombján olyan reménytelen munkába fogtak, amikor belekezdtek a lakások rendbehozásába, mégis mindenki belefogott. Mint a kis hangyák, úgy dolgoztak este, közmunka után, meg korán reggel meg vasárnap. A referensek konyháján már volt ablak, a cselédszobájukon is. Ott laktak, amíg a lakás többi része elkészült. A patikus utcai ablakaira redőny került, pedig a régi redőny úgy széjjelment – emlékezhettek a házbeliek –, hogy az egészet felfűtötték még az óvóhelyen. Mindenki észrevette ezeket a dolgokat, de senki sem beszélt róla.

Közmunka akadt persze bőven. Abban a kerületben háromszor annyi lódög maradt az ostrom után, mint élő ember. És kétszer annyi volt az emberhullák száma – katonáké és civileké –, mint a munkaképes férfiaké. A patikus nem közmunkázott. Elintézte a házmegbízottal, hogy számára fontosabb közmunka, ha rendbehozza a patikáját. Ki is szedett sok orvosságot a romok alól, és a lakásán árulni kezdte, kenyérért, lisztért vagy aranyért cserébe. Nem közmunkázott a patikus bátyja sem. Összeszedett a lakóktól mindenféle csereholmit, valahol talált egy húzókocsit, azzal járt ki minden harmadnap a sváb falvakba élelmet cserélni. Hozott egy rossz női ruháért másfél kiló kenyeret vagy öt répát; meg hasonló dolgokat. Tudott svábul beszélni, és ismerősei is voltak arrafelé, így sikerült jó üzleteket kötnie a házbeliek javára. A házmegbízott őt is felmentette, és helyette mást küldött mindig közmunkára. A köz érdekében teszi – mondta. A referensnek néhány nap múlva igazolványa volt a minisztériumtól, hogy semmiféle közmunkára nem lehet igénybe venni. El is járogatott hazulról, és mindenféle csomagokkal jött meg délután. Így aztán elég sok munka maradt azokra, akik dolgoztak, mert közben a tönkrement lakások lakói is sorra elköltöztek. A lódögök pedig oszlásnak indultak, és az utcán is néhol emeletmagasságban állt a törmelék: ezt mind el kellett tisztogatni.

Persze, nem gusztusos dolog ilyesmiről írni, mint oszló dög és háztörmelék. Azelőtt az írók más, mindenféle szép dolgokról írtak. Bizonyára más, mindenféle szép dolgokat is láttak az életükben. Mi ezeket a dolgokat láttuk; akiknek írunk, azok is ezeket a dolgokat látták, és bizonyára emlékezni fognak rá, beszélni fognak róla egész életükben. Olyasmiről írni, amit nem láttunk, nem lehet. Még elírnánk magunkat, és olyanokat találnánk állítani, ami nincs.

A házmegbízott – ezt meg kell hagyni – kivette részét a munkából. Mindenki egyetértett azonban abban, hogy legtöbbet a kisfiú dolgozott, pedig még nem is volt munkaköteles korban. Reggel megmondta: ma ezt a részt eltakarítom. Senki sem akarta elhinni, estére mégis mindig elvégezte, amit kiszabott magának. A kisfiú apja viszont a Beszkártnál közmunkázott, hogy május elsejére járhasson a villamos.

Ezt mind tekintetbe kell venni!

Egy vagy két tányér bablevest ettek egész nap. Néha borsót, néha marharépa-főzeléket. Vasárnap egyszer krumplileves volt. A kisfiú anyja jobbik cipőjét cserélte be nem egészen egy kiló krumplira. Drága volt a krumpli, de már nagyon megkívánták. Nem mindenki volt olyan szerencsés, mint a házmegbízott. Az mindig olyan tárgyakat tudott adni a patikus bátyjának, ami a sváboknak éppen kellett, és így többet is adtak érte. A patikus bátyja egyébként már a volt cipészműhelyt is rendbehozta – „újjáépített, mint büszkén hangoztatta –, és ott valami kis étkezőt nyitott. Kiírta nagyképűen, hogy „eszpresszó, de főképpen levest, főzeléket, pogácsát, mákos kalácsot árult, meg néha lekváros kenyeret, de igen drágán. Később azért a házbeliek közül többen tőle hozatták a kosztot.

Éltek valahogyan, éldegéltek a ház lakói ezekben a nehéz időkben, de azért utóbb sokszor elképedtek, ha arra gondoltak: milyen lehetetlen körülmények között is éltek. Nem volt például vizük. Négy utcával odábbra kellett eljárniuk mindennap, kannákkal, vedrekkel, és sorba állni néha két órát is a csapnál. Nyár eleje volt már, amikor a kisfiú – hosszas keresés, ásás után – megtalálta az omladék alá került fővezetéket. Aztán jöttek csak ki a Vízművek emberei, hogy a csöveket rendbehozzák, és a vizet bekapcsolják. Nem volt világításuk sem. Még a felszabadulás utáni héten a kisfiú egy katonai raktár romjai közt felfedezett egy rakomány bakancskenőcsöt. A házbeliek kis dobozban, vászonbéllel, azt égették: vöröses lángja volt, és rettentően füstölt, de azért világított is valamicskét. Az asszonyok egész délelőtt a romok között mászkáltak tüzelőt gyűjteni, mert nem volt gáz, és a bab megfőzéséhez sok tüzelő kell. Amikor már vizük volt, kiderült, hogy rossz a csatorna. Aztán meg – erről sem kellene írni talán, de akik átélték ezeket a dolgokat, tudják, mennyire fontos – tönkrement a házban minden vécécsésze. Pontosabban: a kisfiú családjának ebben véletlenül szerencséje volt, az övék csodálatosképpen épségben maradt. És épségben maradt – természetesen – a tanácsoséké. Később ez a kérdés nem volt tiszta a házbeliek előtt. A házmegbízott figyelmeztette őket egy lakógyűlésen, hogy nem jól emlékeznek: a tanácsosék csészéje összetörött valami „bolygó" légnyomástól – van olyan –, és az övé, a házmegbízotté, maradt épségben. A kérdés akkor még nem érdekelte nagyon a házbelieket, mert hiszen a csatorna úgyis rossz volt. A házmegbízott, akinek a hivatalához tartozott, hogy mindenre ügyeljen, mindent számba vegyen a házban, bizonyára jobban emlékezett, kinél volt a második ép csésze: nála vagy a tanácsosaknál. A lakók vödröt használtak, és az tulajdonképpen nagyon kellemetlen, undorító dolog. A vödröt egy messzi, üres telken kellett kiüríteni, így határozták és fogadták. Legtöbben mégis megvárták az esti sötétet, és akkor nagy sietve, valahol a közelben, a romokra öntötték a szennyet.

Végül ott volt a lyukas háztető külön átka a sok csapásban. Előbb a harmadik emeleti lakások áztak be, aztán már a második emelet is, sőt, még az első emeleti lakásokban is foltok tarkállták a mennyezetet. Szerencse még, hogy a nyár aránylag száraz volt. Annál több szorongással gondoltak az őszre, és pláne a télre. A lyuk a ház lakott része fölött nem volt túlságosan nagy. Elhatározták, hogy megjavítják. Már összehordtak mindenhonnan a szükséges cserepet, ott állt a cserép, felrakva szépen, a lépcsőházban, de a tetőjavításon csak tanakodtak. Senki sem mert a munkába belefogni. A kisfiú elveszítette a türelmét, és kijelentette, ha senki nem kezd már neki, megmutatja, hogy megcsinálja egymaga. A házbeliek kiálltak a körfolyosóra, nézni, amint a tetőre kimászik, de – nagyon meleg nyári nap volt éppen, szombat délután – segíteni senkinek sem volt kedve. A kisfiú egy sor cserepet már ügyesen berakott, amikor hirtelen elvesztette az egyensúlyát. Elszédülhetett a melegtől meg a szokatlan magasságtól. Végiggurult a meredek tetőn, és csak az őrangyala óvta, hogy megakadt a rozoga hófogóban. A nézők rémülten jajveszékeltek, a nők eltakarták szemüket, úgy sikítoztak. Csak percek múlva jutott végre eszükbe, hogy nehéz helyzetéből valahogyan kiszabadítsák a félájult kisfiút. Akkor aztán körülállták, tapogatták, ruháját porolták, simogatták. Szerencse, hogy a szülei csak utóbb tudták meg a dolgot. Hanem a ház felnőtt férfiai elszégyellték magukat az esettől, és még másnap, együttes munkával, megjavították a háztetőt. A kisfiút pedig ünnepélyesen kinevezték a „házimunka hősének".

A sok Beszkárt-rohammunka, a sok közmunka mellett bizony elég későn került sor rá, hogy a kisfiú és apja végre a saját lakásuk kicsinosításához fogjon. Vétkes könnyelműség! Nekik bizony már nem jutott redőny, de még ablakkeret sem a romokból, üvegről nem is szólva. Az egyik ablakot a szobában téglával kellett berakniuk, egyetlen épségben maradt ablakkeretüket papírral ragasztották be. Az egyik ajtó helyébe pokrócot kellett akasztaniuk, lemondtak róla, hogy a konyhába csempét szerezhessenek a lehullott helyébe. Néhány hét alatt valahogyan így is rendbe jöttek. A kisfiú édesanyja talált a romok között egy rokkant függönyrudat, kendőkből függönyt varrt a befalazott ablak elé. Tisztaság volt, égett a villany, akkorra már a csatornát is rendbehozták: nem kellett többé a vödröt kihordani. A kisfiú családja boldog volt és megelégedett azzal az otthonnal, amijük volt.

Boldogok voltak és megelégedettek az otthonukkal, pedig a többi lakóhoz képest szegényesen, romosán, rongyosan laktak. Mert akkorra már mindenki más nagyon kicsinosodott a házban. A felső lakások kiszáradtak, mindenütt festettek, előkerültek a szőnyegek, a képek, ha szimpla és hiányos is, de mindenkinek volt már üvegablaka. Általában nagyon megváltozott a helyzet a tavaszhoz vagy a nyár elejéhez képest. A nők már szoknyában jártak és selyemharisnyában, a férfiak nem hordtak csizmát és hátizsákot. Közmunka helyett váltságot fizettek, és senkinek sem jutott volna eszébe olyan romantikus ötlet, hogy például kimásszék a háztetőre cserepezni. Bizonyára szégyellték nagyon, hogy egyszer dögöt temettek a Vérmezőn. Volt néhány dolog, amit még jobban is szégyellhettek volna, de az már egészen biztos, hogy nem jutott az eszükbe.

Ősz volt, megvoltak a választások, esténként a szomszédok látogatóba mentek egymáshoz egy kis teára, egy kis kártyára, szidták a villamost, hogy tömött, és a hidat, hogy mindig zárva van. A patikus bátyja új kirakatüveget tétetett a „kávézójára, autót vett, dollárban beszélt, lakást és üzletet keresett magának Pesten, fél kiló arany lelépésért, mert „hiába, Buda csak nagyon halott! A patikusnak is jól ment a patikája, a házmegbízott vasüzeme pedig jóvátételre dolgozott. A referenst végül mégis igazolták a hivatalában, és most sokat volt vidéken „kiszálláson. Olyankor autóval jött haza, és nagy csomagokat rakott le náluk a sofőr. A többi lakó is mind: „csupa rendes, jobb emberek voltak – ahogy a házmesterné mondta büszkén. Most, hogy – a híd miatt is – nem nagyon járhattak el esténként, minden szombaton házibált rendeztek, hol egyik, hol másik lakónál. Rájöttek, hogy még fiatalok, és élvezniük kell az életet, hát reggelig táncoltak minden héten, gramofonra meg zongorára. Ittak is, mert az egyik első emeleti lakó Budafokon volt főtisztviselő, a pincészetben. A kisfiú szülei az ilyen mulatságokra persze nem voltak hivatalosak. Úgy mondjuk, hogy „persze", ők is „perszéfnek vették. Nem jutott eszükbe, hogy megsértődjenek.

Az már rosszul esett a kisfiúnak, hogy a referens felesége többször ment el úgy mellette a lépcsőházban, hogy észre sem vette a köszönését. Kedves, csinos asszony volt, és nyáron mindig megállt vele beszélgetni, bárhol találkoztak. Azt pedig egyenesen nem értette meg – október elején volt, pontosan emlékezett rá, pár nappal a választások után –, hogy a Feri, a házmegbízott félnótás kamasz fia, az emeletről a fejére köpött, amikor ő az udvaron fát vágott. A kisfiú ijedten nézett fel az emeletre, de a Feri már visszaugrott, és csak a röhögését lehetett hallani. Ennyire hülye lett volna a Feri?! A kisfiú nem is tudta, megsértődjék-e, vagy mit csináljon.

Egy október végi délután, amikor az iskolából hazajött, azt hitte, le kell ülnie a meglepetéstől. A tanácsos lányát látta lejönni a lépcsőn, ő volt az, senki más. Egyedül jött, idegesen sietve, mint aki fél, hogy meglátják. A tanácsos lánya? Vissza mert jönni, ide? Lehetetlen! Pedig néhány nap múlva újra látta. Akkor már nem sietett a lány, nem volt ideges. Egy férfi volt vele, és éppen a házmegbízotték lakásából jöttek ki. A kisfiú kíváncsi volt, mit szólnak a dologhoz a lakók, de akkoriban sok volt a munkája, és nem nagyon találkozott a házbeliekkel.

Két hét múlva azonban már nem is csak a lányt, hanem a tanácsosnét látta a ház előtt. Egy év alatt alig változott: ugyanolyan fiatalos, túl rövid szoknyát hordott, mint azelőtt, és a lába is ugyanolyan ormótlan kövér volt. A patikus bátyjával beszélgetett az üzlet ajtajában. Ott volt még a házmegbízott is és a referens felesége. Mézes hangon kedveskedtek egymásnak, a kisfiú meghallott néhány szót a beszélgetésükből: „... bizony, ő mentett meg minket az éhenhalástól, az egész ház örökre hálás lehet neki! Solymárra járt ki élelmiszert cserélni nekünk, amikor még minden utcasarkon szedték a férfiakat robotra... – Ezt a házmegbízott mondta, a patikus bátyja pedig széles vigyorral hajlongott a bókért. „Bizony, drágám, ti nem is tudjátok elképzelni, mi mindenen mentünk keresztül... – csicseregte a referensné. A tanácsosné legyintett a rövid karjával: „Sejtem!... Mi nem panaszkodhatunk. Egész elviselhető dolgunk volt végig. Az uram iránt igazán mindenki a neki járó..." Többet a kisfiú nem hallott a beszélgetésből. Sietve befordult a kapun.

Este beszólt hozzájuk a patikus bátyja: „Képzeljék, a tanácsosék visszajöttek, amerikai fogságból! A kisfiú apja akkor jött haza szolgálatból. „Hogyan? Ezek vissza mertek jönni? A patikus bátyja kényszeredett mosollyal békítette: „Hát hiszen... Végeredményben ők nem voltak nyilasok. És végeredményben: mit csináltak? Kinek ártottak? Végeredményben a férfi a minisztériumban volt, és nem tehette ki magát annak, hogy a nyilasok agyonlőjék! Családos ember! Letette az esküt, ennyi az egész. Elment nyugatra, mert el kellett mennie. Nem a jókedvéből ment, elhiheti! A kisfiú apja nagyon dühösen válaszolt, de a patikus bátyja fölényes türelemmel bizonygatta, hogy „végeredményben semmi pozitívumot nem lehet felhozni. Annyi nagyobb csirkefogó van, higgye el! Annyi nagyobb csirkefogó! Végeredményben itt gyilkosok vannak, meg hazaáruló politikusok! A tanácsos nem ártott a légynek sem. A tanácsos nem volt politikus. Egyszerű hivatalnokember, aki reggel nyolcra bement a maga kis íróasztalához... Később elmondta még a patikus bátyja, hogy a tanácsosék ide fognak visszajönni lakni, csak megvárják még, amíg a tanácsost a minisztériumban igazolják. A jövő héten lesz az igazolás, a házmegbízott is elmegy tanúnak, a referens is. Azt nem mondta, hogy ő is elmegy. Csak azt mondta még, amikor már kifelé indult: „Baj van azonban... félek, hogy kicsit baj lesz. Sok minden hiányzik a tanácsosék lakásából!"

Éppen ebben az ügyben másnap lakógyűlést hívott össze a házmegbízott. Sok mindent hoztak fel összevissza, de megegyezésre nem jutottak. Azt leszögezték, hogy az ostrom után még megvoltak a tanácsosék ablakkeretei meg a redőnyök is. Mást nem mondhattak, ezt viszont szégyellték volna letagadni egymás előtt. Mindenki gondolhatta még, amit akart. A következő hét végén azonban újra összegyűltek a lakók, de akkor már ott volt a tanácsosék lánya a múltkori férfival – kiderült, hogy ügyvéd –, meg a tanácsosné, sőt maga a tanácsos is. Igazolták a minisztériumban, csak éppen három évre eltiltották az előléptetéstől. Az egyik altisztje bosszúból feljelentette – mondták. Nagyon harciasak voltak mind a hárman. Az ügyvéd, az nem volt harcias, nyugodtan beszélt, de minden szava csupa fenyegetés. Igen nyomott volt a hangulat. A házmegbízott rekapitulálta az ostrom utáni eseményeket.

„Az első megbeszélésen felmerült, kérem, a gondolat – kezdte –, hogy a kitelepültek lakásából az épségben maradt és a házhoz tartozó darabokat az itthon maradtak a lakásuk rendbehozatalához felhasználják... "

„Ki vetette fel ezt a gondolatot?" – szólt közbe az ügyvéd.

Kínosan feszengett mindenki. A patikus és a patikus bátyja egyszerre a kisfiú szülei felé fordultak; „Talán... nem önök?... Nem emlékszem már pontosan... A referens hirtelen buzgalommal hajtogatta: „De igen, bizony! Én határozottan emlékszem!

„Sejtettem!" – zárta le a tanácsos a kérdést.

A kisfiú apja dühösen pattant fel, de a hangzavarral nem tudott szembeszállni.

Végül a kisfiú anyja szólt, hogy nézzék meg hát a lakásukat! Jöjjenek, nézzék meg, találnak-e valamit, ami ne lett volna mindig az övék! A tömeg lassan megmozdult. Akkor a házmegbízott a tanácsos mellé buzgólkodott: „Kérlek, ha gondolod, nézzétek meg az én lakásomat is! Mindjárt jelentkezett a patikus is, a referens is, mindenki. A tanácsos kezét lengetve szabadkozott: „Ugyan! Csak nem képzelitek, hogy egy percig is gyanúsítalak! Azzal mindenki a kisfiú szüleinek a lakása elé vonult.

Csak a tanácsosné ment be, meg a lánya, az ügyvéddel, a kisfiú szülei nyomán. A tanácsosné csalódottan fintorgott, amikor a lakást meglátta. Mert – amint mondtuk – nagyon szegényes, romos, rongyos volt a lakás. Összesen egy ép ablakkeret, az is papírral beragasztva. Már legyintettek, hógy nem érdemes, és indultak volna kifelé, amikor a tanácsosné egyszerre megállt. Diadalmas mosollyal mutatott a kopott függönyrúdra: „Na lám! Az például a mienk volt! És nem is tartozott a házhoz!" Fenyegetően villogtatta szemét a kisfiú szüleire.

„Kérem, azt én a szemétben találtam – magyarázta a kisfiú anyja – visszaadjuk..."

Az ügyvéd a szavába vágott: „Visszaadjuk! Most persze: visszaadjuk! De az nem megy csak úgy, hogy visszaadjuk! Mit gondolnak! Hol vagyunk? Jogállamban vagyunk!..." Hangosan beszélt, és közben ment kifelé. A kintiek meghallották, miről van szó, és nagy izgalom támadt.

Csak a tanácsos maradt nyugodt. Nyugodtan magyarázta a házmegbízottnak: „Kérlek alássan, én ismerem a... a plebs lélektanát. Az ilyen egyszerűbb emberekben a zűrzavar felszabadít minden..."

Az ajtó becsukódott a tanácsosné, a lánya és az ügyvéd mögött. A kisfiú és szülei ottmaradtak a lakásban, maguk elé meredve, lógó karral.

Másnap, amikor a kisfiú az iskolából hazajött, csak az édesanyja volt odahaza. Az apja éjfélig szolgálatba ment. Borzalmas állapotban találta a lakást. „Itt voltak, emberekkel – mesélte kétségbeesetten az édesanyja – elvitték az egyetlen ablakunkat is! A konyhában leszedték a megmaradt csempét, hogy nekik az is hiányzik..."

A kisfiú azonban nem esett kétségbe, éppen azért, mert látta, hogy az anyja olyan nagyon odavan, szegény. Vigasztalta; azzal vigasztalta, amit az apja is mondott este: „Jön még kutyára dér! Nekünk nem szabad lógatnunk a fejünket!"

Eszébe jutott a barátja az iskolából. „Sanyiéknál sem volt ablakkeret. Megcsinálták lécből. Jobban zár, mint az igazi. Riglivel van odakapcsolva... A Sanyi papája asztalos, van is lécük... Mire apa hazajön, már meg is lesz!"

Fejébe kapta a sapkát, és már rohant is le, a Tabánba, Sanyiékhoz. A Sanyi papája évek óta együtt volt a kisfiú apjával a pártban. Megígérte, hogy eljön. Persze, hogy eljön! Egy órán belül, mert most még dolga van. Még ma megcsinálja, ne féljen! Olyan vidáman, győztesen jött haza a kisfiú, ugrált örömében az utcán.

Az emeletük bejáratánál találkozott szembe a tanácsosnéval. Fújtatva nyomult előre, mint egy mozdony. Mögötte két ember valami nehéz, fehér tárgyat cipelt. A kisfiú elsápadva ismert rá: a csésze! A tanácsosné előtt a patikus bátyja tárta ki udvariasan a lépcsőházba nyíló csapóajtót. Közben magyarázott: „Mondom, méltóságos asszonyom, az egész ház igazolhatja, hogy az ostrom után megvolt. Teljes épségben megvolt! Mindenki igazolhatja!" A kisfiú nekidőlt a folyosó korlátjának. Hát ezt is elvitték!... Rettentő kép villant meg előtte: Pfuj! Most újra a vödör!...

És akkor a kisfiú, aki átélte az ostromot Budán, közmunkázott, temetett hullát és lódögöt, cserepezett, és majdnem lezuhant a háztetőről, az a kisfiú, akit már fiatalembernek szólított a kalauz, mert negyedikes volt már, majdnem tizennégy éves (nem úgy, mint a történet elején, amikor még csak tizenhárom éves volt) –, egyszerre igazán, egészen kisfiú lett. Akit nyáron az egész ház kinevezett a „munka hősévé", most elbőgte magát, mint egy kisborjú. Bőgött, ahogy a száján kifért, úgy bőgött, hogy az egész teste beleremegett. Az arcát elborította a könny. Ráborult a vaskorlátra, és görcsösen csuklott a válla a sírástól. A könnye ráfolyt a rozsdás korlátra, a száját rányomta a hideg vasra, maszatos lett a keze, arca. A könnyes, nyálas, hideg rozsdalé, ami a szájába folyt, keserű volt, akár az, amelyben – a költő szerint – vak csillagunk, ez a nyomorult Föld forog.

Ez a különös, keserű íz térítette később magához, ez az íz volt az első, amit a körülötte élő világból érzékelt. Elhalkult a zokogása, a válla nem rázkódott már görcsösen. Már a könnye is felszáradt az arcán. Szinte megnyugodott. Megnyugodott, csak éppen arra nem volt még ereje, hogy bemenjen. Nem tudott volna most semmi vigasztalót mondani az édesanyjának. Könnyeit nézte a korláton; üres szívvel, üres tekintettel a tócsát nézte, amely a könnyeiből támadt, amint lassan-lassan kisebbedik, szárad, elpárolog. Furcsa gondolat kezdett lassan formát kapni a kisfiú fejében. Földrajzban tanulták a víz körforgását. Ez a könny, ez a párolgó, keserű könnytócsa itt a rácson, eljut egyszer – talán holnap, talán később – az óceánba. A keserű óceán vizének lesz cseppje a szeméből kicseppent könnycsepp. A kisfiú könnycseppje, akit borzalmas igazságtalanság ért. Minden kibuggyant könny, amit az igazságtalanság a földön okozott. Itt és máshol, távoli szigeteken: minden szomorú, megalázott ember könnye az óceán keserű vizévé válik. Akár az izzadság is, amit keserves munkában verejtékeznek a gyárakban és a gyarmati ültetvényeken: mind odajut a víz körforgásában a keserű óceánba.

Hogy bírja el az óceán?!

1946

IGAZAK

1

Halkan koccant egy csatornafedél a kerekek alatt. Az automobil szelíd himbálással felfutott a hídra. Nagy luxuskocsi volt. A belseje: akár egy kisebbfajta szoba. Finom bőr és dohány illata töltötte be, és – kintről – a Duna meg a szigeti fák friss, fanyar lehelete.

A tárgyaláson elnöklő vezérőrnagy alighanem a saját szolgálati kocsiját adta oda. „Ha akkor autón hozták – mondta –, mi sem küldhetjük gyalog haza." Újra megszorította a kezét, átkarolta a vállát, úgy kísérte a terem ajtajáig. De még az ősz haja, bozontos szemöldöke is mosolygott, valami egészen tiszta, gyermekes öröm fényében fürdött az arca. A mesének öreg szívvel is gyermekként örül az ember.

A kísérő tiszt kimutatott az ablakon, és szólt valamit. Talán egy épületet mutatott és bólintott. Eltöltötte a nyári fényesség, a csillogás és lágy ringás, a halkan duruzsoló gépkocsi hazafelé; a dunai szél illata, a szabadság. Nem maradt benne hely szavaknak. Mélységes, igaz valóság fürösztötte, gyötrelmes, hosszú álom után.

Térde remegésében, karjában, testében ott bizsergett még a délelőtti tárgyalás. Milyen tárgyalás!... Két védőbeszéd hangzott el. Az ügyész mondta az egyiket. Szenvtelen, hivatalos hangon kezdte: elsorolta az indokokat, a paragrafusok számát, amelyek alapján az összes vádakat elejti. És aztán, áthágva minden formát és szabályt, először – negyvennégy hónap után először – elvtársnak szólította.

És szertefoszlott, semmivé lett a negyvennégy hónap minden iszonyú fonákja; kitárult eleven színe az életnek.

Szűk utcák során kanyargott a kocsi. Egymáshoz búvó, százéves, kicsi házak közül sudáran nyúlt ki műkő burkolatával egy ötemeletes palota. Gyárépület rozsdás fala, római amfiteátrum csonka pilonjai, raktárak, üres telkek; s közbül egy bérház: mintha minden oldalra csak a hátát mutatta volna a világnak, rozsdás vasrácsokat, málló tűzfalakat. Odább: kertes házak; villák és vityillók egymás közé szórva. Gázgyár, teherpályaudvar, s frissen kifestett csónakház, smaragdszínű, nyírott gyepszőnyeg, a kusza bokrokkal szegett, vad folyóparton... Óbuda. A kokszrakodó töltése mellett egy ember kukoricát kapált. Tarisznyája, ásványvizes üvege ott hűsölt egy vaskosan megfaragott szarkofág árnyékában. Forró föld szagát, tikkadt füvek, gazok szénaillatát lehelte a világ.

Furcsa, rendetlen összevisszaság annak, aki – Bécs felől jövet, idegen – ezt látja először Budapestből. Neki hangosan feldobbant a szíve. Keményen összeszorította száját, markolta az ülés kárpitját, hogy el ne szédüljön a boldogságtól. Itthon…