Küzdelem a Nagysárkány-rend ellen

NAGY EMILNÉ

DR. GÖLLNER MÁRIA

KÜZDELEM

A NAGYSÁRKÁNY-REND ELLEN

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-074-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Nagy Emilné dr. Göllner Mária jogutódja

BÁNÁTH ISTVÁN VÉGRENDELETE

Csak néhány sort tartalmazott.

Alább felsorolt ingó és ingatlan vagyonom tétessék halálom után azonnal készpénzzé, és fordíttassék a „Nagysárkány-rend" ellen való küzdelem céljaira.

Aláírás, dátum, mindenféle formaság tökéletes rendben.

A végrendelethez kísérőlevél volt csatolva, dr. Ábrahám István elmegyógyintézeti alorvos úrnak címezve.

Drága barátom!

Mint tudod, tíz esztendeig szolgáltam olyan magas állásban, ahol a világot mozgató erőket közelről megismerhettem. Helyem még ma is fenn van tartva számomra ez év végéig. Hogy el fogom-e foglalni vagy nem, azt ma még megmondani nem tudom. A jövőbe nem láthat senki sem, így bizonytalan, hogy a közeledben maradhatok-e, vagy elszakadok-e tőled? Mivel azonban az emberi élet bármely percben véget érhet, szükségesnek láttam végintézkedéseim megtételét. Téged, kinek minden élő ember között legtöbbet köszönhetek, kérlek meg végrendeletem őrzésére, és annak hűséges végrehajtására. E végrendelet célja, hogy tíz év alatt szerzett tapasztalataimmal minél több embernek legyek hasznára, s felfedjem a Nagysárkány-rend titkát, melynek megismerése nagyot javíthat az emberiség helyzetén. S amelyet munkakörömben sok oldalról alaposan megtapasztaltam, szörnyű és pusztító tevékenységében.

Tudom, te az együtt töltött évek alatt, soha se hitted el nekem a Nagysárkány-rend létezését, s mivel elfeledkeztél arról az ősi igazságról, hogy gyerekek és bolondok az igazat mondják, hamis orvosi szakvéleményt formáltál rólam. Ez abban állott, hogy én emez egyetlen „rögeszmémet" kivéve, teljesen normális vagyok. Holott bennem éppen az a legnagyobb világosság és érték, amit te rögeszmének neveztél. Ezt, amíg az életben együtt voltam veled sohasem hangoztattam. Nem tiltakoztam ellene. Rád hagytam mindent. Nem akarlak azonban halálom után is tévhitben hagyni, s ezért írásban szögezem le, soha egy pillanatig sem értettem veled egyet.

Tízévi személyes tapasztalatom a bizonyíték arra, hogy a Nagysárkány-rend nem képzelődés, hanem a valóságban létező titkos testület, melynek sok eszköze, de csak egyetlen célja van. Ez pedig az, hogy nem nagyszámú, de az egész földkerekségen szétszórt „lovagjai" egymást támogatva a világ által észre nem véve, aláássák a jó törekvéseket, tönkretegyék a jóembereket, és hatalomhoz, meg anyagi előnyhöz jussanak.

Működésük eredményeképpen az emberiség helyzete mindinkább romlik, s már nincs egy boldog sarka sem a Föld kerekségének. A nyomor, a betegség, a bűnözés, a háborúskodás villámgyorsan terjed mindenfelé, egy készülődő, minden eddiginél szörnyűbb világkatasztrófa irányában.

Ezalatt azonban a Nagysárkány-rend lovagjai markukba nevetnek, mert mindaz a jólét és virágzás, ami az emberek véleménye szerint „megsemmisült", valójában az ő birtokukba jut. Gazdagságuk és hatalmuk napról-napra növekszik. Mind merészebben nyúlnak bele még a családok életébe, a magánember lelki világába is. Lassanként az érzések és gondolatok parancsoló uraivá lesznek. Minél nagyobbá válik hatalmuk, annál jobban elvakítják az emberek ítélőképességét, s a világ annál kevésbé vesz tudomást létezésükről. Mivel pedig mindinkább sikerül nekik eltitkolni létezésüket, mind kevesebben és kevesebben tudnak róluk.

Ám ha ez továbbra is így lesz, az emberiség a legrútabb kínok közt fog elpusztulni.

E pusztulás csak akkor lenne elkerülhető, csakis akkor jöhetne egy jobb kor erre a szomorú Földre, ha a nagyközönség végre-valahára kinyitná a szemét, és küzdelmet indítana a Nagysárkány-rend ellen.

S ezt a küzdelmet nem lehet tovább halogatni, mert nemsokára késő lesz. Minden ember a saját bőrén érzi, hogy ütött az utolsó óra. E küzdelem céljaira hagyom minden értékemet.

Ábrahám doktor elvállalta a lepecsételt végrendelet és kísérőlevél őrzését. Mivel Bánáthot igen pedáns embernek ismerte, természetesnek találta, hogy halála esetére is elrendezte dolgait, habár testileg makkegészséges volt, s a negyven évet még nem töltötte be.

A REJTVÉNY

Az elmegyógyintézet 3-as számú betegszobájának öt lakója közül négyen beszélgetnek egymással. Az ötödik kijáró beteg, elment a városba.

– Alig várom már, hogy Seraphicus hazajöjjön! Nagyszerű rejtvényem van részetekre.

– Nos?

– Fontos megállapítást tettem.

– Éspedig?

– Megállapítottam azt, hogy ennek a mi intézetünknek az alaprajza, természetesen a kertet, a melléképületet és hátsó udvarokat is beleszámítva, pontosan olyan alakú, mint egy mézeskalács szív.

– Mit beszélsz?

– Úgy látszik, nem ismered azokat a mézeskalács szíveket, melyeket népi ünnepélyeken, búcsúkon és vásárokon árulnak? Szép rózsaszínre vannak festve, és tarka cukorka virágokkal cifrázva. Azon a helyen pedig, ahol a szív szívének kellene lennie, ha ugyan volna ilyen, egy apró kép vagy parányi tükör van!

– Még mindig nem értem!

– Képzeld el ezt a mézeskalács szívet óriásira nagyítva, és megkapod a mi telepünk alaprajzát! Bár a rózsaszín nem tartozik az alaprajzhoz, azt is megtalálod. Ha bárhol felásod a kertet oly mélységig, mint amilyen mélyen pincéink feküsznek, rózsaszín rétegre találsz. Pincéink padlói pedig mind ragyogó rózsaszínűek!

– Nem igaz! – kiabál közbe az egyik ágyról egy mérges hang. – Pincéinknek nincsenek is padlói, a tűzokádó szörnyeteg lángjaitól már régen összeégtek.

Senki sem felel neki. Peccatusnak – az első beszélőnek – a mézeskalács szív hívének nézete szerint Leó lényéhez szervesen hozzátartozik a tűzokádó szörnyeteg rögeszméje. Ezért megértéssel és elnézéssel kezeli őt. Muki pedig – a második beszélő – megszokott óvatossággal annak az elvnek hódol, hogy míg mások el nem döntik, kinek van igaza, Leónak vagy Peccatusnak-e, ő véleményt nem formál. Csöppet sem érzi bíráskodásra alkalmasnak magát.

Ám Leót társai hallgatása mindjobban felizgatja.

– Minden épeszű ember tudja, hogy a pincében egy leláncolt szörnyeteget tartanak elzárva. Ez időről időre megpróbálja elszabadítani magát. Hányja ki magából felgyülemlett tüzét, hogy felégesse a házat, rázza is magát, és vadul tépi láncát. Az egész épület remeg tőle, mintha földrengés lenne. Ilyenkor nyugtalanok a betegek, dühöngenek a bolondok. Az orvosok pedig szaladgálnak ki-be. Éjjelenként meg azért nem tudnak olyan sokan aludni, mert hallják a leláncolt szörny óriás testének hánykolódását, félelmes torkának borzalmas üvöltését… Persze, akinek olyan mély álma van, mint egy sült parasztnak, azt akár fel is akaszthatnák alvás közben, nem venné észre!

Düh és megvetés szikrázik szeméből. Kihívását azonban nem viszonozza senki sem. A hosszúra nyúló hallgatásból végre is egy jóízű ásítás tör elő. A szoba hátterében szunyókáló Frater Phlegmaticus szólal meg.

– Mindnyájan elismerjük, hogy Leónak van igaza, s a pince rózsaszínjét már régen felégette, összetiporta az egyszemű szörnyeteg. Amidőn őszinte köszönetünket nyilvánítjuk Leónak az értékes helyreigazításért, felkérjük Peccatust előadásának folytatására.

Phlegmaticus a békét helyreállítván, lassan az előtérbe döcög, s leterít a padlóra egy ijesztően nagyméretű vásznat. Rajta megkezdett olajfestmény. Ecseteket, festéket is készít melléje.

– Nagyon helyes, hogy ezt idehozod, mert éppen erről lesz szó.

Phlegmaticus lehasal a földre a kép mellé, és azonnal szorgalmas festésbe merül. Muki is kedvet kap, s a vászon másik végén ő kezd el működni.

Leó nem nézheti nyugodtan munkájukat.

– Bár én már előre kijelentettem, hogy nem fogok részt venni ebben az extravaganciában, mégis minden alkalmat megragadok kijelentésem megismétlésére. Nehogy számítsatok rám!

Frater Phlegmaticus:

– Végtelen fájdalommal nélkülözzük ugyan nagybecsű közreműködésedet, de meghajlunk akaratod előtt.

– Legalább te gyere segíteni Frater Peccatus, a te dolgod a zöld, s milyen kevés van még belőle.

Muki könnyei hullanak a vászonra.

– Ha ezt a kéket látom, csak sírni tudok, sírni…

– Szerencsére a könny nem árt az olajfestéknek – dörmögi Peccatus.

Hozzálát a zöld keveréséhez. Leóval a Phlegmaticus festette piros felület néz szembe. Dühös mormogással a fal felé fordul.

Nyílik az ajtó.

Seraphicus jókedvűen ér haza, s még jókedvűbb fogadtatásban részesül. Mindenekelőtt megnézi, hogy a kép mennyit haladt. A tekintélyes arányú piros, zöld és sötétkék ruhás, álló női alakok kontúrjai élettől telítetten emelkednek ki az ólomszürke háttérből. A fekvő férfialak azonban alig kivehető még.

– A te munkád van leghátrább, Seraphicus, a férfialak. Igaz-e vagy nem?

– Igaz, igaz, de most azonnal belefogok én is.

– Előbb meg kell hallgatnod mondókámat! – S Pecca­tus máris belekezd a mézeskalács szívhasonlat fejtegetésébe.

– Füldugót! – kiabál Leó. Adnak neki. Kőkeményre dugja be fülét, s még takarót is húz fölébe, hogy semmi áron se halljon semmit sem.

– Akceptálod tehát, hogy mi egy nagy mézeskalács szív miliőjében élünk?

– Természetesen!

– Akkor be kell látnod azt is, hogy nálunk is kell olyan valaminek lenni, amilyen a mézeskalács szíven a képecske, vagy a tükör: egy centrális darabkának, amit az előbb a szív szívének neveztem.

– Feltétlenül belátom.

– A rejtvény tehát, amit fel akarok adni, elsősorban neked, s utánad nagybecsű mindnyájatoknak, így szól: hol van a mi monstruózus mézeskalács szívünknek a szíve?

Óriási nevetés. Seraphicus:

– A rejtvény nehéz, valódi fejtörő, de mielőtt hozzákezdenék abba, hogy derék jó fejemet eltörjem, szeretném mégis tudni, mi célból kívánod tőlem ezt az áldozatot?

Peccatus:

– Azért, mert én csak akkor dolgozom tovább ezen a képen, ha ez ott fog függeni, ahol a szívünk szíve van.

Muki és Phlegmaticus egyszerre:

– Teljesen igaza van Peccatusnak! Ennek a képnek ott kell függenie, ahol a szívnek szíve van.

– A helye mindenesetre ott lenne, és ha szépre csináljátok, ott is fog függeni. Egyébként azonban velem gyűlik meg a bajotok.

– Bennünket ne félts, csak segíts rejtvényünket megfejteni.

Időközben Seraphicus is ingujjra vetkőzött, s az utolsó szavak elhangzásakor már mind a négy laikus buzgón dolgozott a mesterműnek szánt képgigászon.

VAKSÁG ÉS TETSZHALÁL

Ezalatt Ábrahám doktor, az e napi osztályinspekciós bent tartózkodott az orvosi inspekciós szobában. A tündöklő tavaszi nap azonban a betegek legnagyobb részét a kertbe vonzotta ki ma délután, s így őt már egy teljes félóra óta nem hívták sehova sem! Ilyen kényelemben s nyugalomban régen nem volt része.

El is határozta, hogy eme ritkán adódó békés órát felhasználja kedvenc gyakorlatának végzésére – mihez sajnos csak nagyon ritkán jut hozzá –, elmúlt életfolyása összefüggéseinek áttekintésére.

Ám alig kezdett bele, kopogás nélkül nyílt az ajtó, Bánáth lépett be. Bánáth eredetileg mint beteg került ide, azonban már három év óta annyira gyógyult, hogy az igazgatósági irodában igen értékes munkát tudott végezni. Most egyenesen a kályhához ment, mert mögötte egy kétlábas, összehajtható, vászonüléses szék állt, Bánáth magántulajdona.

– Maradhatok? – köszönés helyett csak ennyit kérdezett Ábrahámtól. Ennek igenlő válaszára elővette a kis széket, a kályhához támasztotta és leült reá.

– Ma egész kivételesen nem a Nagysárkány-rendről fogok beszélni veled…

– Az nem lehet! – szakította őt félbe Ábrahám. – Nem a Nagysárkány-rendről? Csak nem haltak ki lovagjai?

– Sajnos bizony nem haltak ki, sőt… Azonban ma egy interjút akarok kapni tőled!

– Interjút? Minek?

– Ne félj, nem a nagy nyilvánosság részére, csak saját magamnak!

– Még mindig nem értem!

– A magam kárán eleget tanultam már. Most más, helyesebben a te károdon is szeretnék tanulni!

– Hogyan?

– Három év alatt történt számtalan beszélgetésünk alkalmával sok apró megjegyzést ejtettél el. Ezekből összeállítottam életed történetét, megvizsgáltam annak ritmusát s törvényszerűségét. Szeretném, ha felülvizsgálnád eredményeimet.

– Ezekre magam is kíváncsi vagyok.

– Minden egyes alkalommal, amikor életeddel foglalkoztam, sorsodnak az a törvényszerűsége nyilatkozott meg előttem, hogy minden jó, ami valaha ért téged, életed legnagyobb szerencsétlenségeiből származott reád.

– Nem világos előttem az, amire célozni akarsz.

– Pedig, öregem, bármi szempontból is vettem újra meg újra a kritika bonckése alá életed folyásának ok és okozati kapcsolatait, mindig ugyanennek a törvényszerűségnek a megállapítására jutottam. Hivatásodat, munkaköreidet, s evvel együtt benső megelégedettségedet azoknak a súlyos csapásoknak köszönheted, melyekbe annak idején azt hitted, hogy belehalsz, s melyek mindegyike csakugyan visszavonhatatlan értéket rabolt el tőled.

– Ez nekem túl magas! Ereszkedjél le hozzám, beszélj világosabban, s főleg rövidebb mondatokban.

– Huszonegy éves korodban egy gyermekkori baleset utókövetkezményeképpen bal szemed világát elvesztetted.

– Igaz.

– Ennek a szembajnak következményeképpen el kellett hagynod a katonai pályát, melyre, mióta eszedet tudtad, mindig készültél.

– Úgy van.

– Ez mindenképpen borzasztó csapás volt rád nézve, mert teljesen árva fiú lévén, kora gyermekéveid óta életed egyetlen tartalma és gyökere, jövendő pályád iránt érkezett szenvedélyes forró szeretet volt.

Ábrahám nem tartotta szükségesnek, hogy közbeszóljon. Hiszen Bánáthnak teljesen igaza volt. A huszonegy éves korában rázúdult testi baj, anyagi nyomor s lelki összeomlás, közös erővel, csakugyan a teljes kétségbeesésbe sodorták.

Bánáth törhetetlenül folytatja.

– S mégis súlyos és makacs szembajod volt az, melynek révén nemcsak általában az orvostudománnyal, hanem annak mindenféle ismert és kevésbé ismert, divatjamúlt és csírában levő irányzatával kapcsolatba kerültél, mert mindent a világon meg akartál tenni gyógyulásodért. Igaz, vagy nem?

– Igaz.

– Mire azután hosszas kínlódás és keresgélés után sikerült látóképességed nagy részét visszanyerni, egészen otthonosan érezted már magad az orvostudományban. Végül is ezt választottad hivatásul.

– Így volt!

– Minek köszönheted tehát, hogy most nem a halál, hanem az élet szolgálatában állsz? Annak a súlyos sorscsapásnak, ami miatt huszonegyedik évedben majdnem öngyilkos lettél!

– Tagadhatatlan!

Mind a ketten elmerengenek.

„Ábrahám, Ábrahám!" Kacagva cseng elő Ábrahám lelkében a múltból egy aranyfényű hang, Lili hangja. Szőke leányarc áll Ábrahám lelke