A milétoszi hajós

HEGEDÜS GÉZA

A MILÉTOSZI HAJÓS

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Ferenc Könyvkiadó,

Budapest, 1964

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-252-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

ELŐSZÓ

VAGY HA TETSZIK: VALLOMÁS A REGÉNYRŐL

Kedves Barátom, aki együtt indulsz el velem múlt évezredek kalandos útjaira, hadd szóljak véled bevezetőül néhány szót erről a regényről. Két okom is van erre az előszóra: először, hogy elmondjam, hogyan is bontakozott ki énbennem ez a történet; másodszor, hogy felhívjam a figyelmedet, mennyi benne a hiteles adat, mennyi az írói képzelet szüleménye, és mennyi az olyasmi, amely ugyan történelmi tény, de mégsem pontosan úgy vagy pontosan akkor történt, mint ahogy az a következő lapokon olvasható.

Kezdjük azon, hogy noha már közel kéttucatnyi könyv van a hátam mögött, és ezeknek nagyobbik része regény – ezt a mostanit kezdtem el legrégebben tervezgetni. Több mint harminc éve hordozgatom magamban a görög−perzsa háború regényének megírását. Kisfiú voltam akkor, úgy tizenegy vagy tizenkét éves, amikor egy régi, vaskos világtörténelemből elolvastam a marathóni és a szalamiszi csaták történetét. Utána napokig alig tudtam aludni, és ha elaludtam, görög hősökről álmodtam. Szinte személyes ismerősömnek éreztem Miltiadészt és Themisztoklészt. Verseket írtam róluk, ugyanolyan rossz verseket, mint amilyeneket a többi verselgető kisfiú szokott írni. És ez az izgalom nem is hagyott el. A görög hőstörténet ajzotta fel először bennem a szeretetet a történelem iránt. Ettől kezdve évekig leginkább történelmi tárgyú könyveket kerestem, és az iskolában egészen az érettségiig megmaradtam az osztály legjobb történelmesének, és kis híja, hogy idővel nem történelemtanár lett belőlem… Azaz pontosabban: idővel voltam történelemtanár is, csak azután életem kalandjai továbbsodortak erről az oly szép s mindmáig annyira szeretett pályáról más, izgalmas és még jobban szeretett tevékenységek felé. De a múlt képeinek szeretete szüntelenül megmaradt, s a nemzeti hagyományok mellett éppen az ókori világ emlékei élnek legelevenebben képzeletemben. De nem történész lettem, hanem író, nem az egyes adatokat kutatom, hanem mesélgetve igyekezem felidézni az eltűnt évszázadok képeit. És jóllehet írtam én nem egy olyan regényt is, amely mostanában, illetve a közelmúltban játszódik, mégsem véletlen, hogy elsősorban történelmi regényírónak tartanak az olvasók is, írótársaim is. És úgy emlékszem, azzal kezdtem történél mi regényíró lenni, hogy akkor – tizenegy vagy tizenkét éves koromban – meg akartam írni kalandosan és mégis hitelesen a görög−perzsa háború regényét. Abban az időben lázasan kerestem egy olyan könyvet, amely erről a témáról szól, regényesen elmesélve a kor sokféle érdekességét. De nem találtam ilyet. Évekig kerestem, és közben magamnak meséltem el, hogy miféle regényt is keresek én. Akkoriban jutott eszembe az a tizennégy éves fiú, aki átéli azt az egész kort, találkozik a nagy férfiakkal… Vagyis körülbelül tizennégy éves koromban már kialakult a körvonala annak a regénynek, amelyet, íme, most írtam meg. Én úgy tizennégy-tizenhat éves koromban ezt a regényt szerettem volna olvasni.

Később, sok egyébbel foglalkozván, elhomályosodott a görög regény terve, de bizonyára nem véletlen, hogy amikor sokkal utóbb – huszonöt éves koromban – megjelent az első regényem, az is ókori görög tárgyú volt, habár merőben más meséjű; abban a regényben istenek és mondái alakok szerepeltek. Hanem amikor az az első regényem már készen volt, újra csak kísérteni kezdett Miltiadész és Themisztoklész. Az újabb ösztönzést a nagyon tisztelt, nagyon szeretett francia klasszikus regényíró, Flaubert adta. Flaubert-ról olvastam még annak idején – ennek is jó sok éve már –, hogy ifjúsági regényt tervezett Leónidaszról és a thermopülai csatáról. De csak ábrándozott felőle, sohasem írta meg. Ez a hír azonban engem megint csak tervezésre lelkesített, hiszen Leónidasz története is beletartozott ebbe a megírandó regénybe. Akkor már mesélgetni is kezdtem barátaimnak, hogy erről szeretnék írni. Hanem azután mindig más írnivaló tolakodott előre, és a görög regény mindmostanáig terv maradt. Ámde ahhoz, hogy ez az írásmű olyanná legyen, mint amilyenné végre megírtam, még egy fontos élményre volt szükség.

Egyetemista koromban sok mindent összetanultam. Minden a világon érdekelt, és csak az bosszantott, hogy egy napban nincsen elegendő óra, hogy annyifélét tanuljak, amennyihez kedvem volna. De azért annyi időm mégis akadt, hogy a jogtudomány, a történelem és az irodalomtörténet közepette rendszeresen tanuljak filozófiatörténetet is. Tanított akkortájt egy nagy tudású, kiváló professzor a budapesti egyetemen, Pauler Ákosnak hívták. Ha az ő világszemléletével manapság már nem értünk is egyet, annyi bizonyos, hogy aki őt hallgatta, sokat tanult tőle. Éveken át ott ültem minden filozófiatörténet-óráján, és akkoriban jöttem rá – és mindmáig hiszem –, hogy a gondolkozás történetéről nem is lehet fogalma annak, aki nem ismeri a görög filozófia kezdeteit. Ez a görög filozófia pedig ugyanabban az időben bontakozott ki, amikor a görög–perzsa háború lejátszódott. És e kettő nem is független egymástól. A görög−perzsa háborúban született meg Görögországban a politikai szabadság fogalma, és a szabadság öntudatára emelkedett ember öntudatosabban nézte az őt környező világot is, tehát elkezdett tudományosan gondolkozni. Azóta tudom, hogy a görög–perzsa háború korát nem lehet elmesélni a görög filozófia kialakulása nélkül.

Nem egy barátom fejcsóválva kérdezte, hogyan is képzelem el, hogy egy regényben, méghozzá ifjaknak szóló regényben, filozófiáról mesélgessek. Én pedig egy pillanatig sem haboztam, tudván, hogy e régi bölcsek története és tanításai érdekességben felérnek a háborús kalandokkal is, és én együtt akartam mesélni bölcsek tudásáról és háborús kalandokról. És most, immár sok megírt könyvvel a hátam mögött, jó harminc évvel azután, hogy először merült fel bennem a téma, végre megírtam a regényt. Kicsit önmagámnak, aki most negyvennégy éves vagyok, egy kicsit annak a fiúnak, aki én voltam tizennégy éves koromban, és aki éppen ezt a regényt szerette volna olvasni. Amikor elkészülvén, valaki megkérdezte tőlem, hány esztendős olvasóknak meséltem el „A milétoszi hajós" történetét, azt válaszoltam, hogy ez a regény a tizennégytől hetvenéves korig terjedő ifjúságnak szól. Hiszen ha történelmi regényt olvas, akkor az ifjú felnőtté válik, a felnőtt pedig újra ifjú lesz.

Tehát neked mondottam el mindazt, ami a következő lapokon olvasható, neked, kedves Barátom, aki valahol tizennegyedik és hetvenedik esztendőd között éled ezt az izgalmakkal teljes életet, s aki a könyvektől kérsz magyarázatot a jelen és múlt kalandjaira. Hátha saját történetedből is többet értesz, ha jobban ismered a múlt idők felidézett képeit. Az én számomra bizony kora ifjúságom óta a múlt magyarázza a jelent, és a jelen érteti meg a múltat. Ezért is írok egyebek közt történelmi regényeket.

Történelmi regény ez „A milétoszi hajós" is. Cselekménye réges-régen játszódik, mintegy két és fél ezer évvel ezelőtt, az időszámításunk előtti V. évszázadban. A szövegben nem írtam le egyetlen évszámot sem, hiszen azok a régi görögök nem is ismerték a mi még nem egészen kétezer éves időszámításunkat. Hogy egyszerűsítsük a tájékozódást, hadd említem meg itt a legfontosabb dátumokat. A marathóni csata i. e. 490-ben volt, Szalamisz 480-ban, Aiszkhülosz Perzsák című tragédiájának athéni bemutatója 472-ben. Ezek körül játszódik a regény cselekménye, amely ily módon nagyban-egészben húsz esztendőt ölel fel. A regény hősei – Toxarisz, Hermodórosz, Kaloniké és rokonságuk – természetesen kitalált alakok, de a történetükben megjelenő hadvezérek, államférfiak, bölcselők, a jó barátokként ábrázolt Szimónidész, a költő, és Pheidiasz, a nagy szobrász, a történelem hiteles szereplői, akiket igyekeztem históriai szerepükhöz és gondolkodásmódjukhoz híven bemutatni. És itt vannak a bölcsek, a tudományos gondolkozás megteremtői: úgy éltek, és olyanok voltak, amilyennek megpróbáltam felidézni őket, hogy az olvasó általuk is ízeket kapjon ama fontos korszakról, amikor a politikai szabadság fogalma és öntudata megjelent az emberi történelemben, s amikor a legfejlettebb elmékben kibontakozott már a filozófia.

De ha a politikai történet és a kultúra történetének nem egy alakja hitem szerint híven lép is ebbe a kalandos történetbe, az olvasó legyen óvatos, mert életrajzi adataikkal igen-igen szabadon bántam. Én ugyanis regényt írtam, és nem történelmi tanulmányt, két fiú viszontagságaihoz kapcsoltam a kor történetét, tehát az egyes, valóban élt alakok életében olykor egy-két évtizedet ide-oda módosítottam, hogy hőseim találkozhassanak, sőt elbeszélgethessenek velük. Vigyázat tehát! A híres milétoszi bölcsességtanár, Anaximenész alighanem néhány évvel előbb meghalt, mint hogy Toxarisz és Hermodórosz hozzá járhatott volna iskolába. (Ez azonban bizonytalan adat.) Szimónidész, a költő valójában néhány évtizeddel idősebb volt; Pheidiasz, a szobrász viszont hat-nyolc évvel fiatalabb lehetett a regény ifjú hőseinél. Az egyszer említett Démokritosz pedig valamivel később élt, csak a regény bevégződése után született. Mégsem hagyhattam ki az ő nevét sem, mert a görög filozófia pompás korai időszakának egészéről akartam mesélni, más egyebek mellett, ebben a regényben. És a görög filozófia kezdeteire azért is szükségem volt, hogy bárki látva lássa: akármennyire is fejlett, olykor modernnek ható hősömnek, Toxarisznak gondolkodása, mégis benne gyökeredzik a maga korának legfejlettebb eszméiben… Igaz, nagyon-nagyon kevesen voltak abban az időben, akik eljutottak egészen a rabszolgaság tagadásáig, ahogyan Toxarisz – főleg saját élményei alapján – eljut odáig. De még ez a gondolat sem képtelenség a korban: a perzsa háborúk után azonnal megjelenő szofista filozófiában már a rabszolga is elnyeri az emberi rangot. De hát amiként nem történelmi tanulmány, azonképpen nem is filozófiatörténeti mű, hanem regény, méghozzá kalandos regény ez az itt következő történet, amely két és fél ezer év előtti életveszélyes történelmi körülmények között, a különböző tanítások hatásai között vázolja fel egy emberséges ember életútjának, fejlődésének képét. Hősöm nem hadvezér és nem bölcs, afféle ókori magánember, aki azonban, ha a történelem úgy követeli, olykor kénytelen nagy emberhez méltó tetteket véghezvinni és bölcsekhez méltó gondolatokat végiggondolni. Mint ahogy minden egyes ember többé vagy kevésbé hőse a maga korának. Egy ilyen egyszerű hőst, egy hajdanvolt derék embert akartam ebben a regényben bemutatni az olvasónak, hogy ő vezessen minket a múlt évezredek kalandos útjaira.

H. G.

Visegrád–Budapest

1956. június−szeptember

ELSŐ FEJEZET

A TENGER FIAI

A három sor evező egyszerre emelkedett a magasba. Egy pillanatig úgy állt a hajó kétfelé kimeresztett, hosszú evezőivel, mint egy óriási sündisznó, amely a partról a tengerbe futott, azután – mintha egyetlen kéz mozgatná valamennyit – az evezők egyszerre csaptak a vízre, és a hullámokon lebegő nehéz faalkotmány könnyedén előrelendült. Az athéni hajó kifutott a milétoszi kikötőből. Fedélzetéről még egy-egy kemény vezényszót hozott a part felé a mindig lengedező tengeri szél, de nemsokára öblösen bomlott ki az árboc vitorlája, s a kormányrúd nyikorogva térítette egyenest napnyugati irányba a magasba kunkorodó hajóorrot. Még látszott, ahogy a kormányos egész testével rátámaszkodik a rúdra; a keresztárbocnál a kötelek között is ki lehetett venni egy ügyes mozgású emberi testet. De a bámulatosán egyenletes evezőcsapások és a vitorlába kapaszkodó szél úgy meglódította az ember ácsolta, pompás vízi szörnyeteget, hogy az már nyargalvást rohant a hullámok fölött, egyre távolabb volt, nemsokára már csak fehér vitorlája villogott a délelőtti napfényben, míg a tenger csillogása el nem nyelte az egész hajót a parton bámészkodók elől.

A hajók kifutásának mindig akadt nézője a kikötőben. Errefelé még éjszaka sem volt néptelen a part. Délelőtt pedig szüntelen volt a nyüzsgés. Milétosz kikötőjében árbocerdő hirdette, hogy a tengeri kereskedelemnek milyen fontos központja ez a város. Alig volt nappali óra, hogy hajó ne fusson be, vagy ne fusson ki innét a tenger minden tája felé. A hajók népe ott sürgött-forgott a rakodópart nagy tárházai között, innét áradtak szét a város fehér utcáiba. Ismerős szem jól meg tudta különböztetni a fekete szakállas, színes ruhákba öltözött perzsa kalmárokat, a barna arcú, sima képű, egyszerű gyolcsöltözetű egyiptomi kereskedőket, a hegyes szakállú, hangos karthágóiakat, a sokat beszélő, gondosan borotvált athéniakat vagy a borostás, de kurta hajú spártaiakat. Mindnek akadt venni- vagy eladnivalója Milétoszban. A parti rabszolgák görnyedve hordták a sokféle árut a hajókról a tárházakba vagy a tárházakból a hajókra.

Milétosz népe szerette is ezt a gazdagságot adó sürgést-forgást. Akinek nem akadt más dolga, szívesen álldogált így délelőttönként a kikötőben, vagy üldögélt a matrózkocsmák ajtaja előtt, hosszú lócán, kecskelábú, gyalulatlan asztal mellett. Megbeszélték a befutó és távolodó hajók előnyös vagy hátrányos tulajdonságait. Milétoszban mindenki úgy vélte, hogy ért a tengerhez és a hajókhoz. Milétosz lakói a tenger fiainak mondották magukat.

Most, hogy az az athéni hajó eltűnt a bámész szemek elől, itt is, ott is elismeréssel adóztak az ismeretlen evezőmesternek, aki oly fegyelmezetten egyforma mozdulatokat tud vezényelni az evezőpadok rabszolgáinak.

– Jó hajósok ezek az athéniak – hangzott az elismerés.

– De azért mi is értünk hozzá – válaszolt azonnal a milétoszi öntudat.

Ebben a tarka kikötői forgatagban két fiú sétálgatott a tárházak között. Lementek egészen a vízig. Figyelmesen nézték a hajókat, mint akik ismerőst keresnek valamelyik fedélzeten. Olyan tizenháromtizennégy éves formájúak voltak. Az egyik nyurga, fekete hajú, fekete szemű ifjú, elgondolkozó, komoly arcú; a másik zömök, barna, gömbölyű orrú, akinek arcvonásai közt mindig ott bujkált a nevetés.

A nyurga, komoly fiút Toxarisznak hívták, a zömök nevetőset Hermodórosznak. Jó barátok voltak, és éppen iskolát kerültek.

Ezt az elcsavargást Hermodórosz tervezte, ő beszélte rá Toxariszt is, akinek kedve sem volt az efféle tiltott kalandokhoz, meg aztán tudta magáról, hogy nehezére esik a hazudozás, tehát nyilván otthon is, az iskolában is egykettőre ki fog derülni az iskolakerülés. Egyébként is illetlennek tartotta, hogy éppen ők, a legfiatalabbak mulasszák el a tanítómesterek óráit.

Híres-nevezetes iskola volt az, nemcsak milétosziak tanultak falai közt, sőt nemcsak az ázsiai partvidék görög városaiból sereglettek oda a tanítványok, hanem a tenger szigeteiről, sőt a tenger túlsó oldaláról, a több napi hajóútra fekvő Görögország kisebb-nagyobb államaiból is eljutott egynéhány ifjú a nagy tudású és nagy tekintélyű Anaximenész mester tanítványai közé.

Azt az iskolát valamikor régen még Thalész, Milétosz városának feledhetetlen bölcse alapította. Kezdetben csak egészen kevesen látogatták, mert Thalész ugyan nagyon bölcs és igen híres tanítómester volt, de sokáig még a milétosziak is gyanakodva néztek rá, az idegenek pedig egyszerűen istentelen embernek tartották. Rebesgették, hogy a híres bölcs nem hisz az istenekben. Ő ugyan ezt kimondott szavakkal sohasem állította, de valami baj mégiscsak lehetett az ő hitével, minthogy mindig arról beszélt, hogy a világot senki sem teremtette. Thalész szerint valamikor nagyon régen csak víz volt, és semmi más. Szerinte ebből a vízből lett minden, vízből lettek a szárazföldek, vízből lettek a növények, sőt az emberek is.

A milétosziak meghallgatták Thalészt, egy kicsit csóválták is a fejüket, de minthogy a bölcsről mindenki tudta, hogy a legokosabb ember a városban, ha nem hitték is el szó szerint ezt a tanítást, nem is tagadták. Úgy gondolták, Thalész bizonyára jobban tudja, hiszen ő számtant és mértant is jobban tud, mint a többiek, sőt azzal is foglalkozik, hogy kiszámítsa, milyen idő lesz a következő napokban. Ez pedig igazán fontos volt a sokat hajózó milétosziaknak. Hogy vannak-e istenek vagy nincsenek, ez végeredményben a papok dolga, azok ebből élnek, a többi halandó majd megtudja halála után, ha marad belőle valami, ami egyáltalán tudomásul veheti az ilyen rejtélyes dolgokat. De az már nem volt mindegy a hajón járó halandóknak, hogy holnap vagy holnapután milyen lesz az időjárás. Thalész pedig addig figyelte a felhőjárást, a szelek változását, az esős napok és a száraz napok váltakozását, amíg fel nem ismerte, hogy nemegyszer előre meg lehet mondani, milyen idő következik. Ennek köszönhette gazdagságát is.

Thalész meggazdagodásának történetét Milétoszban mindenki ismerte, a híres iskolában tanították is. Ez annak idején úgy történt, hogy egymás után a szokottnál szárazabb nyarak követték egymást Milétosz vidékén. Kevés gabona termett, a lisztet hajón kellett messzi földről behozni. A kis patakok mellett élő vízimolnároknak alig akadt munkájuk, legszívesebben valamennyi túladott volna a malmán, amely már nem biztosította megélhetését.

Thalész ebben az időben még hajós volt. Járta a tengereket, kereskedett, árut szállított. És közben figyelte az időjárást. Egy tavasszal pedig azt vette észre, hogy a magasságos szelek lassanként Milétosz felé hajtják a felhőket. Ez már rég nem történt meg. De ha most mégis úgy van, akkor nemsokára otthon is újra megkezdődik az esőzés, tehát bőséges gabonatermés lesz.

Hazasietett, és minden félretett pénzét arra fordította, hogy megvásárolja a malmokat. A molnárok olcsón adták, örültek, ha szabadultak a malmoktól, és még pénzt is kaptak érte. Így történt, hogy mire Milétosz környékén megkezdődött az esőzés, már minden malom Thalészé volt, s mikor aratás után meg kellett őrölni a gabonát, Thalész felemelte az őrletés árát. A milétosziak morogtak, de hiába. Ha más malomba mentek, az is Thalészé volt, és ott is többet kértek. Mit tehettek a földművesek? Fizettek. És a bölcsnek csakhamar gazdagságot hozott a tudománya. Később pedig az olcsón vett malmokat drágán eladta.

Most már olyan gazdag volt, hogy nem kellett sem kereskednie, sem malmokat tartania. Ekkor alapította iskoláját, ahol főleg számtant, mértant, hajóépítéshez szükséges egyéb tudományokat tanított, de beszélt az egész természetről és a természet felismerhető törvényeiről is. Ez pedig fontos volt minden hajózó görögnek. A milétosziak tehát egyre kevésbé bánták, hogy nevezetes bölcsüknek mi a véleménye az istenekről; hozzá küldték fiaikat, hogy értsenek azokhoz a tudományokhoz, amelyek ismerete jobb hajóépítőkké és jobb hajósokká teszi az embereket. Később azután jöttek a görög lakta világ más tájairól is, jöttek olyan ifjak is, akik életüket a világ megismerésére akarták fordítani, s idővel maguk is tanítani kívántak a hazájukban. Az iskola nagy hírűvé vált. Ez a nagy hír megmaradt Thalész halála után is, amikor a bölcs legjobb tanítványa, Anaximandrosz vette át a tanítást. Őt követte sok évtizeddel később a mostani bölcs mester, Anaximenész.

Ekkorra már oly sok tanítvány szeretett volna mindenféle hasznos és tudásgyarapító dolgot tanulni a nagy hírű milétoszi iskolában, hogy alaposan megválogatták, ki járhat oda. Általában már érett ifjakat engedtek be falai közé, ahol esős vagy hűvös időben tágas teremben, derült napokon a kert bokrai közt Anaximenész mester leült középre, és alacsony, támlátlan székeken körülvették őt a tanítványok, írni, olvasni és számolni már jól kellett tudnia annak, aki bekerülhetett ebbe az iskolába. Azt is elvárták tőlük, hogy ismerjék Homérosz hőskölteményeit a trójai háborúról és Odüsszeusz tengeri kalandjairól. Még Hésziodosz tanító költeményét is csaknem kívülről kellett tudniuk. Ez a tanító költemény a mezőgazdasági munka tudnivalóiról szólt. Ezeket a szabad görög ember számára kötelező tudnivalókat – írást, olvasást, számolást, híres költeményeket – a módosabbak gyermekei kisfiúkorukban tanulták meg olyan művelt rabszolgáktól, akiket a szülők éppen azért vásároltak, hogy otthon a gyermekeket tanítsák. Az ilyen művelt rabszolgák sokkal többe kerültek a rabszolgapiacon, mint azok, akik csak a testi erejükkel szolgáltak. Akiknek azonban nem volt elegendő pénzük, hogy tanító rabszolgát vásároljanak, azok elküldték fiaikat olyan alsó iskolába, ahol vagy maga a szegény sorsú tanítómester oktatta olcsó pénzért a közeli házak fiait, vagy akadt vállalkozó, aki vásárolt egy tanító rabszolgát, és azzal taníttatta a gyerekeket, míg ő tandíjat szedett.

A legtöbb ifjú, ha megtanulta az elemi tudnivalókat, elment kereskedni, vagy kitanulta a hajózás mesterségét, esetleg évekig katonáskodott a város szolgálatában. És ha azután évek múlva még mindig többet akart tudni, igyekezett bekerülni Anaximenész mester iskolájába, hogy ott töltsön néhány esztendőt.

Toxarisz és Hermodórosz életkörülményei azonban másképpen alakultak. Toxarisz apja, Euandrosz, köztiszteletben álló malomtulajdonos volt. Három fia született. A legidősebb elment hajósnak, kereskedni akart a messze partok drága áruival, elefántcsontot akart hozni Egyiptomból és márványtömböket Szicíliából. Ezeken már mások is meggazdagodtak Milétoszban. De nem lett belőle hajós kereskedő. Egy tengeri vihar elnyelte a hajót, amelyen inaskodott, és Euandrosz legidősebb fia a hullámok közt lelte halálát. A második fiú katona volt. Milétosznak gyakran akadt fegyveres csetepatéja a szomszédos városokkal. Egy ilyen összecsapás alkalmával a bátor ifjú elesett.

Euandrosz és felesége, Timé asszony nemcsak a két elveszett gyermeket siratta keservesen, hanem mindketten remegni kezdtek a legkisebb fiúért. Úgy vélték, hogy a halhatatlan istenek megirigyelték az ő családi boldogságukat. Timé asszony sorra járta az istenek templomait és szentélyeit, hogy mindegyiket külön-külön kérje: ne kívánják az utolsó fiú korai halálát. Euandrosz pedig elhatározta, hogy Toxariszt nem engedi sem a tengerre, sem pedig katonának. Inkább tanuljon, amennyit csak tanulhat, és ha ő már kiöregedett, vegye át a malmot, amelyben néhány rabszolga dolgozik, és amely nyugodt életet biztosít majd neki.

Toxarisz nem lelkesedett e szülői szándékért. Igaz, könnyen tudott tanulni. Hamar felfogta az írás-olvasás meg a számolás tudnivalóit. De Odüsszeusz tengeri kalandjai jobban izgatták, mint a természet titkai, és arra sem volt sok kedve, hogy rabszolgáknak parancsolgasson a malomban. Szeretett volna hajós lenni, mint idősebb bátyja. De jó gyermek volt, akit szülei gyöngéd szeretettel vettek körül, s tudta, hogy különösképpen anyjára hozna szorongó szomorúságot, ha ő is tengerre kelne, mint egykor a legnagyobb fiú. Beletörődött hát, habár kissé szomorúan, hogy egynéhány évig a tanulás lesz a legfőbb dolga. Amikor azután bekerült az iskola falai közé, büszkén vette tudomásul, hogy ott mindenki idősebb nála. De félt is egy kicsit, hogy a nagyobbak közt őt mindig csak kisfiúnak fogják tartani. Ezért bárki másnál feszültebben figyelt a magyarázatokra, és amikor arra került sor, hogy a tanítványok kérdezzenek, gyakran jelentkezett. Nemegyszer olyasmit is megkérdezett, amit jól értett, csak azért, hogy a mester meg az idősebb tanítványok folyton-folyvást tudomásul vegyék, mennyire testestül-lelkestül jelen van. Anaximenész mester egy ízben mondotta is, hogy szerénytelenebbül viselkedik, mint ahogy azt életkora megengedné. Ettől elszégyellte magát, és igyekezett csak akkor beszélni, ha valóban