Az öt kódex titka

BERKESI ANDRÁS

AZ ÖT KÓDEX TITKA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-466-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Berkesi András jogutódja

ELSŐ FEJEZET

Salgó Oszkárt, a VKF–II. osztály[1] volt főellenőrét, 1944. március 20-án a Budapesten tartózkodó Gestapo emberei őrizetbe vették németellenes tevékenységéért. Hetek múlva egy fogolytársával, Borsy Kálmán hadapród őrmesterrel, megszökött a Gestapo fogságából, és csatlakozott Kara Ernő fegyveres ellenállási csoportjához. Borsy Kálmán 1939 óta mint az angol titkosszolgálat tagja harcolt a nácik ellen. Salgó Oszkár hivatalból azt is tudta, hogy Kara Ernő az illegális kommunista párt katonai vonalának egyik tekintélyes vezetője. Salgó Oszkárnak még Budapest ostroma előtt sikerült kapcsolatot teremtenie a Vörös Hadsereg felderítőivel, s folyamatosan ellátta őket értékes katonai információkkal a náci és a nyilas vezetés terveiről. Kara több alkalommal megkérdezte tőle: – Oszkár, honnan a jó fenéből szerzed az értesüléseidet? – Salgó félig leeresztette szemhéját, és álmosan azt mondta: – Ernőkém, ez nagyon egyszerű! Én valójában csak jó pásztor vagyok, mert a nyájamat, azaz ügynökeimet nem eresztettem szélnek. Ma is legeltetem őket, és ők legelésznek, mert jól tudják, hogy a levágástól vagy a hodályba zárástól én védem meg őket.

A háború után Kara Ernő a néphadsereg katonai elhárításának egyik vezetője lett. Kérésére a honvédelmi miniszter Salgó Oszkárt századossá léptette elő, és kinevezte a katonai elhárítás csoportvezetőjének. A demokratikus honvédség újdonsült századosa hálás volt Kara Ernőnek, és a háláját úgy rótta le, hogy jó néhány angol és amerikai irányítás alatt álló hírszerző csoportot derített fel és állított bíróság elé.

Salgónak nagyszerű és gyümölcsöző kapcsolata volt a budapesti szervezett alvilággal. Bármily furcsa és különös, a prostituáltak többsége és a nehézfiúk – persze a maguk módján –, tisztelték az egykori főellenőrt. Hálásak voltak neki azért, hogy igazságosan és emberségesen bánt velük, és ha alkalma nyílt, akkor megpróbált a törvény adta lehetőségeken belül enyhíteni sorsukon. Ezért, ha Salgó hozzájuk fordult kéréseivel, nem tagadták meg tőle a segítséget. Salgónak egyébként csodálatos memóriája volt. Nem használt feljegyzéseket, de minden nevet pontosan tárolt az agyában. Ha beszélgetés közben szóba került egy-egy személy, rendes vagy alvilági nevén, akkor Salgó pillanatok alatt megmondta a hozzá kötődő adatokat. Kara ugyan meg volt győződve arról, hogy Salgó nagyon hasznos és eredményes munkát végez, de azt is jól tudta, hogy a rendőrség politikai rendészeti osztálya nem jó szemmel nézi Salgó Oszkár működését. Nem hajlandó elfelejteni a kémelhárítós múltját, s a politikai rendőrséget az sem érdekli, hogy Salgó sohasem bántalmazta a kommunistákat, a kritikus időkben pedig melléjük állt, segített rajtuk. Ennek lett egyenes következménye, hogy a németek letartóztatták őt. Nemcsak Kara Ernőnek, de Salgónak is tudomására jutott, hogy a politikai rendőrség nyomoztat utána. Mivel nem akart börtönbe kerülni, ezért úgy döntött, hogy elhagyja az országot. 1946. április 10-én illegálisan átlépte a határt, Bécsben a francia szektorban jelentkezett a hatóságoknál. Később a politikai rendőrség úgy értékelte Salgó ügyét, hogy szökését Kara Ernő ezredes segítette elő. Lehetséges, hogy ez így is történt, de a politikai rendőrségnek erről nem volt adata.

Salgó Oszkár politikai menedékjogot kért a francia hatóságoktól. Négy héten át többen, felváltva hallgatták ki. Személyét annyira érdekesnek találták, hogy Párizsba vitték, ahol a SDECE[2] központjában az R–l osztály foglalkozott vele. A vizsgálatba bekapcsolódott az R–2, vagyis a Második Iroda is, a közismert Deuxiéme Bureau. Hat hónapig tartották vizsgálati fogságban. Éjszakánként kihallgatták, nappal pedig feljegyzéseket s visszaemlékezéseket írattak vele. Salgónak nagy megerőltetésébe került, hogy ne legyen ellentmondás szóbeli vallomása és írásbeli dolgozatai között. A koncentrálás és a mesélés azonban olyan jól sikerült, hogy a hat hónapos vizsgálati fogság után nemcsak rehabilitálták, hanem felajánlották neki, hogy őrnagyi rangban legyen a SDECE tisztje. Salgó Oszkár elfogadta az ajánlatukat. Rövid időn belül megkapta a francia állampolgárságot. Okmányait Otto Dürfilger névre állították ki. Egyesek előtt talán még ma is rejtély, hogy mivel nyerte meg és mivel kápráztatta el a SDECE R–l-es és az R–2-es (Deuxiéme Bureau) tisztjeit, de akik ismerték Salgó vizsgálati anyagát, azok arról is tudtak, hogy a volt főellenőr a háború alatt hathatós segítséget nyújtott a német hadifogolytáborokból megszökött francia katonáknak. Ezek közül – akik időközben visszatértek Franciaországba és fontos beosztásba kerültek – többen tanúskodtak mellette és felelősséget vállaltak érte. A vizsgálati anyag ismerői azt is tudták, hogy Salgó, aki kémelhárító korában az angolszász vonalon dolgozott, értékes információkat adott a franciáknak. Egyszóval Salgó Oszkár, vagyis Otto Dürfilger francia őrnagyként került szabadlábra, és hamarosan nyoma veszett.

Hova tűnt azután? Csak a SDECE R–7, az amerikai és nyugati félteke felderítésével és elhárításával foglalkozó osztály vezetői mondhattak volna bizonyosat róla. Évek múltán Brazíliában bukkant fel, Rio de Janeiróban, a francia SIGMA Művek (elektronikai berendezéseket és műszereket gyártó vállalat) ügynökségének a képviselőjeként. Tulajdonképpen itt is felderítőmunkát végzett. Az volt a feladata, hogy kutassa fel a náci háborús bűnösöket, s tudja meg, melyik nagyhatalom titkosszolgálata segíti, támogatja, rejtegeti őket. Nyolc évig dolgozott Brazíliában, a SDECE vezetői szerint nagyon eredményesen. Ezekben az években értékes anyagot gyűjtött az észak- és dél-amerikai emigráns magyarok szervezeteiről, így pontosan tudta, hogy kik azok, akik ma is hűségesek az óhazához, s elismerik az elért eredményeket, és keresik az együttműködés lehetőségeit. Arról is tudomást szerzett, hogy egyes szervezetek a Magyar Népköztársaság megdöntésére szövetkeztek. Salgó a Brazíliában eltöltött esztendők során nagyon értékes, gazdag anyag birtokába jutott. Brazíliából való visszatérése után évekig Párizsban élt. Még itt találjuk, amikor 1959 elején a Deuxiéme Bureau emberei őrizetbe vettek egy férfit, aki Svájcból, útlevél nélkül szökött Franciaországba. Varga Zsoltnak nevezte magát. A vizsgálatba a Második Osztály emberei bevonták Salgót is. Salgó napokon át beszélgetett a megnyerő modorú, okos fiatalemberrel, aki elmesélte neki kalandos életét. Bostonban született, ott ismerkedett meg – középiskolai éveiben – Joe Parkerral, egy jó családból származó fiúval, akivel örömüket lelték szélhámosságok elkövetésében. Varga Zsolt kimaradt a középiskolából, és tanuló lett egy mérnök elektronikai műhelyében. Ott készítették a nagyvállalatok s bankok részére a riasztóberendezéseket.

Varga részt vett a biztonsági rendszerek felszerelésében, s így pontosan tudta, hogy hol van az „agyuk", ahova csak oda kell nyúlnia egy szigetelt csavarhúzóval, és a riasztó megbénul. Akkor is képes volt a zavart előidézni, ha a rendszer az elektromos hálózatról automatikusan már az akkumulátorra kapcsolt át. Azt ajánlotta barátjának, hogy dézsmálják meg a páncélszekrényeket.

Joe Parker, a jó barát – három évvel idősebb volt Vargánál –, elvégezte a középiskolát, és szülei kívánságára katonai pályára lépett. A Pearl Harbor-i tragédia után Varga Zsolt is bevonult. Együtt harcolt Parkerral az egyik ejtőernyősdeszant-alakulatnál. A harcok szüneteiben ott is üzleteltek, szélhámoskodtak, s élvezetet jelentett nekik, ha túljárhattak mások eszén. A háború után Joe Parker otthagyta a katonai pályát, és magánzó lett. A jól hangzó cím elfedte az amerikai fiú igazi tevékenységét, a bűnözést. 1946 márciusában Varga visszatelepült Magyarországra, de három hónap múlva már találkozott Genfben a barátjával, Parkerral. Hamarosan Zürichbe költöztek, ahol karate- és judóiskolát nyitottak, és elkezdték „áldásos" tevékenységüket. Sok csalást, szélhámosságot, betörést követtek el. Az első igazi, nagyobb szabású akciójukra 1949 tavaszán került sor, amikor is kifosztották a zürichi bank egyik elővárosi fiókját. Varga Zsolt körülbelül egy hónapig figyelte és tanulmányozta az ott felszerelt biztonsági berendezéseket. Sikerült megállapítania, hogy a férfivécé udvarra néző ablakán át leereszkedhet az alagsori ablakokhoz, s ott bemászhat abba a helyiségbe, ahol a riasztóberendezés központja van. Alaposan fölkészült a munkára. A tervet egyeztette Parkerral, aki azt kiválónak találta. Végül mégis módosítaniuk kellett az elgondoláson, mert nem tartották biztonságosnak a bank vécéjén keresztül való behatolást. Hamarosan rájöttek, hogy a bank fölött, az első emeleten, egy magányos özvegyasszony él. A tervüket ennek megfelelően alakították át.

Az özvegy nemrég töltötte be a harmincötödik évét, férje, egy építőipari vállalat mérnöke, autószerencsétlenség következtében életét vesztette. Varga Zsokék hetekig figyelték őt és megállapították, hogy rokoni kapcsolatain kívül férfiakkal nem érintkezik. A megismerkedést alaposan megtervezték. Az asszony minden szombaton délelőtt kiment a temetőbe férje sírjához, megöntözte a virágokat, rendezgette a sír környékét. Észrevette, hogy egy magas, jóképű férfi botorkál a sírok között, és keres valamit. A fiatalasszony, Greti von Buxbaum, udvariasan megkérdezte, hogy segítségére lehet-e.

– Óh, hogyne, igazán kedves! – mondta angolul Parker.

Greti angolra váltott.

– Szóval?

– Ha megengedi, bemutatkozom. Joe Parker vagyok, az amerikai hadsereg kapitánya. A háborúban Olaszországból repültünk vissza angliai támaszpontunkra, amikor egyik gépünket találat érte. Azt hittük, hogy alacsonyrepülésben visszatérhetünk, de sajnos nem sikerült. Ki kellett ugranunk a gépből. Három emberünk eltűnt. Azóta keressük a sírjukat. Néhány hete olyan értesítést kaptam egy ismeretlen svájci hölgytől, hogy kedves hadnagyom, Bill Hartworth, itt van eltemetve, ebben a temetőben.

– Nem hallottam róla, hogy itt amerikai katonák lennének.

– Istenem, de kellemetlen! Bill szüleinek megígértem, hogy fiuk holttestét megkeresem, és az Államokba szállíttatom.

– Szívesen segítek – mondta Greti.

Így kezdődött kettőjük „viharos" szerelme. Joe Parker, jól meggondolt taktikai okokból találkozott ugyan Gretivel a lakásában, de ott nem volt hajlandó szeretkezni vele. Ezek a találkozások arra nagyon jók voltak, hogy alaposan megismerje a lakás beosztását, s megszerezze kulcsait. Gretit egy-egy éjszakára elvitte valamelyik motelba, s amíg ők átszeretkezték az éjszakát, addig Varga Zsolt nyugodtan dolgozhatott az özvegy otthonában. Minden ejtőernyőstudására szüksége volt, amikor a lakás fürdőszobájának az ablakából leereszkedett az alagsori ablakokhoz, és terepszemlét tartott. Csodálkozott, hogy a bank világítóudvarra néző ablakán viszonylag nagyon gyenge, speciális ollóval könnyen elvágható vasrács volt. A biztonsági rendszert tervezők talán arra gondoltak, hogy onnan nem fenyegeti semmiféle veszély a bankot, mert nincs olyan betörő, aki a hatemeletes épület szellőzőaknájába kötélen leereszkedne, annál is inkább, mert a tetőn a szellőzőaknát vasrács védte a behatolás ellen.

Vargáéknak sikerült. Parker elvitte az asszonyt pihenni az olasz határra, másnap – 1949. április 16-án, táviratot kapott az „amerikai nagykövetségről", hogy azonnal jelentkezzen.

– Drágám, pihenj! – mondta Gretinek – én holnap délelőtt itt leszek. Addig gyűjtsd és tartalékold az erődet az éjszakára.

Vargáék még aznap éjjel Greti von Buxbaum lakásából elindulva kirabolták a bankot, és nyomtalanul eltűntek. A hibát Parker azzal követte el, hogy a táviratot az amerikai nagykövetség nevében küldette el magának. Greti von Buxbaum várt rá két napig, de a harmadik napon már hazautazott. Mivel szerelmét nem találta sehol, bement a követségre és érdeklődött Joe Parker kapitány után. Ott derült ki, hogy Parkerral baj van, mint veszedelmes szélhámos és bűnöző szerepel az Államok bűnügyi nyilvántartásában. A követség egyes beosztottai úgy tudták, hogy Parker kapitánynak szoros kapcsolata van a CIA-val, s a bűnügyei bizonyos politikai akciók fedései. Az igazságot senki sem ismerte. Vargát és Parkért a svájci rendőrség két hónap múlva elfogta. A bíróság jogerősen tíz évre ítélte őket. 1959 januárjában szabadultak, azzal a feltétellel, hogy mindketten az USA-ba utaznak. Azonban Joe Parkernak nyoma veszett, Vargát pedig Franciaországban fogták el. Mikor a svájci bankrablás történetét elmesélte Salgónak, a kövér ember csak annyit mondott:

– Pancser!

– Elismerem, tábornok úr!

– Őrnagy vagyok.

– Nekem tábornok. Mert olyan nagyvonalúan viselkedik, akár egy tábornok. Tessék mondani, mi lesz velem?

– Még nem tudom. Miért szökött Franciaországba?

Varga késett a válasszal.

– Engem a svájciak az Egyesült Államoknak akartak átadni. Én meg nem óhajtok odamenni. Inkább kinyírom magamat.

– De maga amerikai állampolgár.

– Lemondok az állampolgárságomról. Én Magyarországra szeretnék menni, az anyámhoz. Magyar állampolgár kívánok lenni.

– Mondja, kikkel ült a börtönben? Az érdekesebb fickókat említse meg. Azokra vagyok kíváncsi, akik valamilyen módon kapcsolatban álltak vagy állnak Magyarországgal.

– Bocsánat, tábornok úr, ön francia, miért érdekli önt Magyarország?

Salgó magyarul válaszolt.

– Mert Magyarországon születtem, és több mint negyven évig ott éltem.

Magyarul folytatták a beszélgetést.

– Elmondok valamit, egy nagyon érdekes történetet, megígéri, hogy a magyar szerveknek ad át?

– Megígérem.

– És nem árulja el senkinek, hogy a történetet tőlem hallotta.

– Természetesen nem árulom el.

– A zürichi kantoni börtönben sokáig együtt raboskodtam egy Szentgáli Mátyás nevű, magyar származású rabbal. – Salgó már előzőleg észrevétlenül bekapcsolta a magnetofont, de azért nagyon figyelt minden szóra. – Szentgáli Mátyás a háborúban a Gestapo tisztje volt, hajói emlékszem Hauptsturmführer. Jóképű, magas férfi, talán egy-két centivel alacsonyabb nálam. Én száznyolcvanöt centi vagyok, vagyis több mint hat láb, Szentgáli száznyolcvan lehetett. Civilben művészettörténész volt. Mint bújtatott gestapós a budapesti német követségen szolgált, tanácsosként. Tulajdonképpen az volt a feladata, hogy számba vegye a magyar arisztokrata meg polgárcsaládok tulajdonában lévő ritka és értékes festményeket, ötvösművészeti remekműveket, gobelineket, könyvritkaságokat és egyebeket. Az eredményről folyamatosan jelentést kellett tennie doktor Ervin Höttl Obersturmbannführernek, a drezdai képtár főmunkatársának, aki a Gestapo különleges egységénél szolgált.

– Ezt Szentgáli mesélte magának? – kérdezte Salgó.

– Igen, uram! Csak nem gondolja, hogy most találom ki?

– Folytassa!

– Igen!

– Szentgáli az összeköttetései révén megtudta, hogy báró Endrődy Tivadar birtokában öt darab értékes kódex van az ezerötszázas évekből. Endrődyék ezeket a könyveket családi ereklyeként őrzik. Értékük felbecsülhetetlen. Höttl doktor utasította Szentgálit, hogy igyekezzék megvásárolni Göring számára a kódexeket. Megpróbálta, de a báró hallani sem akart róla. Höttl akkor azt mondta, hogy a ritkaságokat mindenáron meg kell szerezni.

– Megszerezték?

– Nem sikerült. Endrődyék negyvennégyben az oroszok elől evakuáltak, állítólag a kódexeket is magukkal vitték. Aztán a báró és a felesége nyomtalanul eltűnt Ausztriában.

– És mi lett a kódexekkel?

– Szentgáli szerint Magyarországon vannak, állítólag Endrődyék lánya az ostrom előtt biztos helyre rejtette el azokat. Höttl doktor Szentgáli szerint meg akarja szerezni a kódexeket a maga számára, és semmitől sem riad vissza, hogy célját elérje. Ez a Höttl dúsgazdag műkereskedő, Münchenben él, de Bécsben is van lakása, műkereskedése.

– Szentgáli miért volt börtönben?

– Höttl megbízásából Zürichben templomi kincseket akart ellopni. Úgy tudom, hogy még nem szabadult.

– Értem. Figyeljen rám, Varga! Át fogjuk adni a magyar hatóságoknak. Milyen bűncselekményeket követett el Magyarországon?

– Semmilyent. Nem volt rá időm.

– Adok magának papírt, ceruzát, cigarettát, és amit Szentgáliról, Höttlről meg a kódexekről tud, részletesen leírja. Este még beszélgetni fogunk.

– Oké, tábornok úr!

– Őrnagy vagyok.

– Nekem tábornok.

– Nem kell a púder, Varga fiam!

Salgó este visszament az osztályra. Főnökeitől szabad kezet kapott a Varga-ügyben. Hajnalig beszélgettek. Másnap, március ötödikén pedig gépkocsiba ültek, és késő este Hegyeshalomnál átadták Vargát a magyar belügyi embereknek. Salgó a búcsúzásnál kezet fogott Vargával.

– Becsülje meg magát, fiam! Kár lenne, ha felakasztanák. Maga sokoldalú és tehetséges.

– Igen, tábornokom, én az vagyok. Megígérem, jó útra térek!

A magyar rendőrség emberei ott álltak mellettük, végighallgatták a beszélgetésüket, és csodálkoztak, amikor Otto Dürfilger, francia őrnagy, magyarul szólalt meg:

– Zsolt fiam, még egy pillanat!

– Parancsoljon, tábornok úr!

– Valóban nem tudja, hogy Joe barátja hol tartózkodik?

– Zsiványbecsületemre mondom, nem tudom!

– Oké, Zsolt, nekem ennyi elég!

Salgó Oszkárt 1960. január 5-én kinevezték a SIGMA bécsi irodájának a vezetőjévé. Az iroda a SDECE Első Osztályának R–2-es, vagyis a Kelet-Európával foglalkozó hírszerző alosztálya volt. Ennek az alosztálynak lett a vezetője Otto Dürfilger néven Salgó Oszkár. Az irodája és lakása a Mozart utcában volt a D’OLRIOL üzletház mellett. Kevesen tudták, hogy a modern üzletház fényes kirakataival, elektronikai bemutatótermeivel, export-import irodáival a SDECE tulajdona, és itt működik az R–2-es, a kelet-európai alosztály hírszerzésének a központja. Salgó irodájának korszerű védelmi és műszaki apparátusa volt. Az íróasztalára egy diktafonkészüléknek álcázott, mindent tudó elektronikai berendezést helyeztek el. Ha beszélni akart a párizsi központtal, lenyomta a diktafon egyes gombját, bemondta a telefonszámot, és a D’OLRIOL irodájában automatikusan kapcsolták a központot. Veszély esetén lenyomta a kettes gombot, és rögtön működésbe léptek a riasztóberendezések, az elrejtett tévékamerák, a magnók. A szomszéd házban pedig az ügyeletes biztonsági emberek mindent láttak, ami Salgó szobájában történt, az ott folyó beszélgetést magnószalagra rögzítették, és bármikor közbeavatkozhattak, megvédhették őt. Még arra is volt lehetőség, hogy veszély esetén Salgó beszélhessen a biztonsági emberekkel, és utasításokat adjon nekik.

Salgó Oszkár 1962. február 5-én töltötte be 58. évét. Valamicskét meghízott, de most is olyan álmos-lompos volt, mint azelőtt: öltönye gyűrött, zsírtól meg a jó ég tudja hogy még mi mindentől pecsétes, nyakkendője mint mindig, most is félrecsúszott. Elmaradhatatlan szivarja ott csüngött húsos ajka között, és a hamu természetesen a nadrágjára hullott. Nem sokat törődött vele. A nagyját leverte a szőnyegre, ami viszont ott maradt, azt a szövet pórusaiba simította. Salgó Oszkár még Brazíliában megtudta, hogy Nickelsdorf közelében, a Bécsbe vezető főút mellett él Karl Lächner, a Tearózsa panzió tulajdonosa. Fényképeket is látott a panzióról, s ezeket a fotókat meg is szerezte.

A Tearózsa panzió egyemeletes, nyeregtetős épületében az emeleti szobákból sötétbarnára pácolt, fakorlátos erkélyekre nyíltak az ajtók, a földszinten volt az étterem, a bár és a portás félkörös pultja, mögötte a rekeszek a kulcsokkal. Az alagsorban helyezték el az építészek az uszodát és a szaunát. A panziónak viszonylag nagy kerthelyisége és parkolója volt. Karl Lächner két évvel ezelőtt kuglipályát is építtetett a panzió mellé, azóta az ivó és a bár forgalma Salgó értesülése szerint jócskán megnőtt, mert nemcsak a nickelsdorfiak keresték fel a jónevű panziót, hanem a közeli burgenlandi falvak lakosai is. Lächner ötvenkét éves, köpcös, sörtehajú, zöldeskék szemű volt, valamikor a háború előtt pincérként dolgozott egy bécsi sörözőben a Singer Strassen, közel a Stephans dómhoz. Jól beszélt magyarul, hiszen Burgenlandban született. 1937-ben az osztrák náci párt tagja lett, s amikor a német csapatok bevonultak Bécsbe, lelkesen ünnepelte Hitlert. Hamarosan önként jelentkezett katonának, a Wehrmachtból áthelyeztette magát az SS-be. Harcolt Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, majd 1941-ben az ukrajnai frontra került. Moszkva alatt súlyosan megsebesült, ahonnan visszaszállították egy németországi hadikórházba. Egy évig lábadozott. Nem szerelték le, hanem hátországi szolgálatra osztották be. A németek 1944 márciusában megszállták Magyarországot, Lächnert a Gestapóhoz helyezték át tolmácsnak, s így került Budapestre a Majestic Szállóba, a Gestapo egyik egységéhez. Salgó a Brazíliában élő náciktól azt hallotta, hogy Lächner a Majestic pincéjében részt vett emberek kínzásában is. Érdekelte Lächner, és nyomozni kezdett viselt dolgai után. Hamarosan olyan fényképek birtokába jutott, amelyek Lächner bűnösségét bizonyították. Miután Salgó évek múlva visszatért Brazíliából Lizával, és elfoglalta hivatalával együtt a lakását is a Mozart utcában, nagy gonddal és körültekintéssel rendezte, csoportosította értékes dokumentációját. Salgó nem siette el a dolgait; Liza türelmetlenül kérdezgette, hogy miért nem csapnak már le a nyomorult háborús bűnösre, de ő nyugodtan azt mondta:

– Liza drágám, ez nem lóverseny! Nem kell rohanni. Mindennek eljön a maga ideje. Holnap felkeresem Lächner urat.

Másnap valóban megjelent a Tearózsa panzióban.

Tulajdonképpen minden simán ment. Salgó beült az étterembe, ebédet rendelt, húslevest daragaluskával és bécsi szeletet burgonyával. Falatozás közben szólt a felszolgálónak, hogy küldje hozzá a tulajdonost, Lächner urat. A köpcös, zöldeskék szemű, sörtehajú férfi kis idő múlva megállt az asztalnál.

– Parancsol, uram? – kérdezte németül.

– Otto Dürfilger vagyok. Beszélni szeretnék magával. – A székre mutatott. – Foglaljon helyet!

Lächner leült, sört kért a felszolgálótól. Salgó megvárta, míg a sovány pincér az asztalra tette a korsó sört, aztán így szólt.

– Üzenetet hoztam magának kedves Lächner úr Brazíliából.

– Nocsak! Ugyan kitől? – Lächner kíváncsian nézett a kövér emberre.

– Ernst Fietter Sturmbannführertől. – Belső zsebéből kivett egy borítékot, közben a panziós megdöbbent arcát figyelte. – Azt üzeni a jó öreg Ernst, hogy még mindig szeretettel gondol magára, és ezt a levelet küldi.

– Valami tévedés van, uram – mondta rekedt hangon Lächner –, én nem ismerek semmiféle Fiettert, ilyen nevű barátom nincs!

Salgó nem lepődött meg a válasz hallatán, egyhangúan tovább őrölte fogai között a jól átsütött bécsi szeletet.

– Azért nézze meg a levelet! – biztatta a sörtehajú panzióst. – Hátha mégis jelent magának valamit. Mondhattam volna úgyis, hogy kegyednek, de az a helyzet, hogy a nosztalgiát csak módjával szeretem.

A férfi átvette a borítékot, felnyitotta és kiemelt belőle három fényképet. Mindhárom Lächnert ábrázolta. Az egyik közvetlenül a bevonulás után készült. Lächner SS-egyenruhában áll a házuk előtt, sapkáján jól látszik a jellegzetes halálfej, a másik felvétel valahol Ukrajnában készült, Lächner a halomra gyilkolt szovjet emberek holttestei mellett áll, valami idétlen pózban, a harmadik képen korbáccsal üt egy meztelen nőt.

Salgó jól látta, hogy Lächner arcából kifutott a vér, olyan fehér lett a bőre, mint a napon szárított vászon.

Sokáig nézte a fényképeket, aztán maga elé tette az asztalra, lehunyt szemmel ivott a sörből, majd zöldeskék szemét Salgóra emelte.

– Kicsoda maga? – kérdezte rekedt hangon.

Salgó a villájára tűzött egy húsdarabkát és bekapta.

– Azt hiszem, a maga őrzőangyala vagyok. És az a szerencséje, hogy a fotók nálam vannak…

– Maga osztrák?

– Az őrangyalok nemzetek fölött szállnak – mondta Salgó, lenyelve az alaposan megrágott húst, nehéz szempilláját felhúzta és álmos tekintettel nézett a sörtehajúra. – Közölnöm kell magával, hogy rajtam kívül ebben a csehóban – amelyet maga panziónak nevez – még három őrangyal figyeli minden mozdulatát, hogy pokolba juttassák némileg elhízott testét, ha netalán hülyeséget csinálna.

– Az ég szerelmére, mondja már meg, hogy mit akar tőlem! Uram, nekem az elmúlt öt évben két infarktusom volt…

– Szerencséje, hogy túlélte. Bár meg kell jegyeznem, hogy az infarktus okozta halál szebb és esztétikusabb az akasztásnál.

– Nálunk nincs halálos ítélet.

Salgó eltolta maga elől a tányért, és ha lehet, még álmosabb tekintettel nézett Lächnerre.

– Ki mondta magának, hogy Ausztriában fogják bíróság elé állítani? – kérdezte kedvesen.

– Osztrák vagyok.

Salgó megelégedéssel vette tudomásul, hogy Lächner már nem védekezik, nem tagad, gyakorlatilag megadta magát sorsának.

– Osztrák – bólintott –, de az a jelen esetben semmit sem jelent, őrangyalaimmal elvihetjük magát Budapestre, Kijevbe vagy akár Moszkvába is. – Szivarra gyújtott. Az elhamvadt gyufaszálat a hamutartóba ejtette. – De én nem akarom magát se Moszkvába, se Budapestre vinni.

– Mit akar? Mondja már meg, az ég szerelmére!

– Üzletet akarok kötni magával.

– Éspedig? – Lächner megkönnyebbülten sóhajtott. – Milyen üzletről van szó?

– A maga nádfonatos háttámlájú székéből nézve, igazán előnyös üzletről. A tét persze az élete és a jövője.

– Kérem, uram, beszéljen világosan! Maga rendőr?

– Őrnagy vagyok, de nem rendőr.

– Értem. – Lächner nyilvánvalóan arra gondolt, hogy a testes ember az osztrák állambiztonsági szervek őrnagya.

– Mélységesen akceptálom, hogy érti, kedves Lächner – mondta Salgó. – Ez ugyanis azt jelenti, hogy szót fogunk érteni egymással. – Füstpamacsokat fújt az arca elé, húsos tenyerével legyintett néhányat, aztán folytatta. – Persze arra ne gondoljon, hogy esetleg átver, mert mi, a Mennyei Hadsereg Bosszúálló Parancsnokságának elkötelezett katonái, minden telefonbeszélgetéséről tudunk, még azt is hangszalagra rögzítjük, amit a feleségének mond a hitvesi ágyban, vagy Erika nevű szeretőjének a kényelmesen berendezett iroda medvebőrrel leterített pamlagán. S miután azt is tudom, hogy maga, kedves Lächner, a biztonsága érdekében nem riad vissza orgyilkosok felbérelésétől sem, jegyezze meg: a Mennyei Hadsereg Bosszúálló Parancsnokságának a tagjai mindenre felkészültek, minden eshetőséget számításba vettek, s ha úgy értékeljük a maga tevékenységét, hogy az nem fair, vagy veszélyezteti biztonságukat, nos, akkor rövid úton elbánnak magával. De nem ám egyszerűen, nem, kedves Lächner. Azokat a módszereket fogjuk alkalmazni, amelyeket maguk meghonosítottak a budapesti Sváb-hegy, a mai Szabadság-hegy szállóinak kínzókamráiban és más helyeken.

Így történt aztán, hogy a teljesen összetört Lächner aláírt egy nyilatkozatot, amelyben önként felajánlja szolgálatait a Deuxiéme Bureau-nak, abban a hitben, hogy a fasiszták és a neonácik elleni munkájával bűnei egy részét jóváteheti.

Ezután felírta a D’OLRIOL iroda egyik telefonszámát, ahol vagy azonnal kapcsolták Otto Dürfilgert, vagy Lächner üzenetét magnószalagra rögzítették.

Azóta két év telt el, s Lächner becsületesen eleget tett vállalt kötelességének.

Salgó a naptárra nézett. Március huszonnegyedike volt, már nemcsak a levegőben érződött a tavasz közelsége, látszott a korán rügyező fákon, az utcán sétálók öltözködésén is. Fáradtnak érezte magát. Az órájára nézett. Fél hat múlt, s már sötétedett. Szivarra gyújtott, lustán megnyomkodta tarkóját. Mára elég volt, gondolta, átmegy a lakásába, meleg lábfürdőt vesz, megvacsorázik, megnézi a televíziót, aztán lefekszik.

Az iratokat a páncélszekrénybe zárta, a számkombinációs zárat a biztonsági jelre állította, aztán átcammogott az irodájából a magánlakására. Tudta, hogy titkárnője, a hosszú combú, szőke, barna szemű Anne, most tüzetesen átvizsgálja a szobáját, alaposan megnézi a papírkosarát is, hátha talál benne valami használható adatot egy összetépett papírdarabkán. Salgó kuncogott magában, tudta, hogy Anne, az angolok beépített ügynöke, semmit sem fog találni. Anne, ez az egyébként ragyogó nő, mindig csak azt és annyit talál meg a papírkosárban vagy az íróasztalon, amit és amennyit ő, Salgó Oszkár, alias Otto Dürfilger akar, hogy megtaláljon.

Salgó felesége nagy szeretettel fogadta a kövér, fáradt férfit. Szerette férjét, hűséges társként kitartott vele jóban, rosszban. Ez a csendes, halk szavú nő a háború előtt egy faluban élt Varsó mellett. Tanítónő volt. Férje, Jerzy Zadarsky kapitány a háborúban hősiesen harcolt a német hadsereg ellen, nem adta meg magát, kitört a bekerítésből, és hetek múlva már egy partizánegység parancsnokaként folytatta a harcot. Liza is bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, és a partizánhadsereg összekötőjeként Krakkóban élt illegalitásban. Zadarsky kapitányt elárulták, német fogságba esett, s hamarosan a nácik kezére került Liza is. Férjét a szeme láttára kínozták halálra. Akkor fogadalmat tett, hogy élete hátralévő részében csak a bosszúra gondol, és utolsó leheletéig harcolni fog a fasiszta bűnösök ellen. Szavát megtartotta, derekasan és önfeláldozóan harcolt. A háború befejezése után Lizát fontos feladatokkal akarta megbízni az ideiglenes kormány, de ő azt válaszolta, hogy neki más dolga van, meg kell keresnie azt az embert, aki elárulta és a Gestapo kezére juttatta a férjét. Fáradhatatlanul járta Európa romba dőlt városait, és nem lanyhuló szenvedéllyel kutatott a bujkáló árulók és fasiszták után. Sokszor került életveszélybe, mert az illegalitásba húzódott nácik elkeseredetten védték önmagukat és egymást. Liza megtanulta a konspiráció kötelező szabályait, melyeket egy idő után mesteri fokon alkalmazott. Salgó Oszkárral Brazíliában ismerkedett meg, 1950 májusában. Ismeretségükből önzetlen barátság, később szerelem, majd házasság lett. Liza tizenegy évvel volt fiatalabb Salgónál, de ezen a kora tavaszi napon nem látszott rajta, hogy napokkal előbb töltötte be a negyvenhetedik évét. Lizát még ma is nagyon bántotta, hogy nem találták meg Andreas Webert, a partizánok közé befurakodott náci ügynököt, akit annak idején mint szökött német katonát szeretettel fogadtak maguk közé, sóval, kenyérrel kínálva meg őt.

– Fáradt vagy, csillagom? – kérdezte Liza. A valamikor törékeny tanítónő teltkarcsú lett, ami nem hatott előnytelenül, nem lassította le mozgását, ma is gyors és határozott volt. Szeretettel megsimogatta a férfi kövérkés arcát.

– Kicsit fárasztó volt a mai nap – mondta Salgó –, meg hát a tavaszi fáradtság sem legenda. És a lábam. Fáj. Néha arra gondolok, hogy előbb-utóbb le kell vágni.

–Jaj, drága Oszikám, ne beszélj butaságokat! Megvacsorázol, készítek neked finom lábfürdőt, teszek bele mindenféle gyógyfüvet, meg is masszírozom, és reggelre elfelejted, hogy fájt a lábad.

Salgó suta mozdulattal átölelte az asszonyt, magához húzta, megcsókolta a homlokát.

– Lizácska, drágám – mondta elérzékenyülten –, nem is tudom, mi lenne velem nélküled! – Kis szünet után megkérdezte: – Eltaláltad-e, mit gondoltam?

– Nem! – Az asszony figyelmesen nézett a férjére.

– Most veszek lábfürdőt! – mondta hirtelen ötlettel Salgó –,