A smaragd nyaklánc

EDGAR WALLACE

A SMARAGD NYAKLÁNC

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-299-836-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Németh Zoltán és Varga István

ELSŐ FEJEZET

Lady Raytham elhúzta a hosszú bársonyfüggönyt, és lepillantott a Berkeley Square-re. Az óra fél ötöt mutatott a vigasztalan februári délutánon. Sűrű havas eső és átható sárgás köd fokozta a halódó nap homályát. Végtelennek tűnő autó- és taxiáradat kanyargott a Berkeley Street felé, feketén fénylő tetejükről visszaverődött az utcai lámpák fénye, melyek pattogva éppen akkor keltek életre.

A nő kifejezéstelenül meredt az elhagyatott kertre, a kopasz ágú fák és a didergő bokrok sokaságára. Úgy bámult, mintha azt várná, hogy a ködből valami kísértet fog kibontakozni, majd határozott, fenyegető formát ölt, és kivehető alakot kölcsönöz a valóságot és életet fenyegető árnyaknak.

Lady Raytham egyenes tartású, karcsú termetű, huszonnyolc éves asszony volt. Olyan klasszikus szépségű nő, aki élete nagy részén át bátran fittyet hányhat a kor sűrűsödő külső jeleire. Az arca elbűvölő, vonásai fenségesen nyugodtak, hűvös, angolszürke szemekkel. Könnyedén elképzelhetnénk őt egy nagy zárda nemes rendfőnökének, vagy egy nagybirtok úrnőjének, aki rendíthetetlenül oltalmazza ura erős várát; melyet annak távollétében támadott meg az ellenség. Az arcvonásai és a homloka egyértelmű határozottságra utalnak.

E pillanatban azonban cseppet sem tűnt határozottnak, sőt éppen ellenkezőleg, inkább bizonytalannak és izgatottnak látszott, mintha mindig csak félelem uralkodott volna rajta.

Visszaengedte a súlyos függönyt, aztán a kandallóhoz lépett és rápillantott a parányi órára. A szalont félhomály borította, nem égtek a falikarok, csak a kanapé melletti asztalon izzott vörösen a nagy lámpa. A helyiség jólétről, de okosan elköltött anyagiakról árulkodott.

Miközben a hölgy ott állt a tűzre meredve, halkan kopogtattak az ajtón, és a komornyik lépett be. Sima arcú, dupla tokás, meglehetősen magas, testes férfi volt. Kis tálcát tartott a kezében, rajta hosszúkás borítékkal.

Lady Raytham sietve feltépte a borítékot. A sürgönyt Konstantinápolyban adták fel és Lord Raytham, a férje írta. A nő erre a táviratra várt egész délután. Raytham természetesen megváltoztatta a tervét. Ez jellemző volt egész életére és minden tevékenységére. Közölte, hogy továbbutazik Baszrába, onnan pedig Bushireba, hogy szemrevételezze az Interstate olajkútjait és környékét. Két sűrűn teleírt lapon kért elnézést a változtatás miatt. Azt írta, ha április előtt nem érne vissza, Lady Raytham nyugodtan utazzon csak el Cannes-ba, ahogy tervezte. A sürgönyben legalább négyszer ismétlődött a „rendkívül sajnálom" kifejezés.

– Az asszony újra elolvasta, majd összehajtogatta a rózsaszínű lapokat és az asztalra ejtette.

Az inas fejét kissé előrehajtva várakozott, mintha legalábbis suttogást vélne hallani. Az asszony nem nézett rá.

– Köszönöm.

– Én köszönöm, Milady.

Már kinyitotta az ajtót, amikor a nő utánaszólt.

– Druze! Bellini hercegnőt várom, és valószínűleg Mrs. Gurden is eljön. Akkor teázom majd, ha megérkeztek.

– Igenis, asszonyom.

Az ajtó nesztelenül becsukódott a komornyik mögött, az asszony pedig felemelte tekintetét, és olyan különös hallgatózó fejtartással meredt a politúrozott fára, mintha arra számítana, hogy valami érdekeset fog hallani. A komornyik azonban lassú léptekkel sétált le a lépcsőn. Szemében különös mosoly villant, és elégedetten dörzsölte össze fehér, pufók kezeit. A pihenőre érve megállt, és megcsodálta Circe kis márványszobrocskáját, amit Szicíliából hozott Őlordsága. Valóságos szokásává vált, hogy elnézegesse ezt a szobrot, pajkos szemekkel vizsgálgatva, meg-megérintve hívogatóan behajlított ujjaival. Úgy nézte az ajkát csücsörítve, mintha fütyörészne.

Merengéséből a bejárati ajtó felől hallatszó éles kopogtatás térítette magához. Mire leért a hallba, az inas már ajtót nyitott.

Két nő lépett be az alkony félhomályából. A komornyik a nyitott ajtón át még láthatta a tovasuhanó limuzint.

– Őladysége a nappaliban tartózkodik – közölte a komornyik. – Megengedi, hogy lesegítsem felséged kabátját?

– Szükségtelen – vágta rá nyersen az elöl álló termetes nő. – De Mrs. Gurdenét lesegítheti. Képtelen vagyok megérteni, hogyan hordhat ilyen szörnyű holmikat.

Mrs. Gurden szélesen elmosolyodott.

– Elvégre csak kell viselnem valamit, drágám! Köszönöm, Druze.

Druze lesegítette az áttetsző selyemkabátot, és átnyújtotta az inasnak. A hercegnő ekkor már felfelé sietett a lépcsőn. Lenyomta a kilincset és kopogás nélkül lépett be a nappaliba. Lady Raytham, aki karjaira hajtott fejjel állt a tűz mellett, felriadva a belépő hercegnőre pillantott.

– Óh, bocsáss meg, Anita. Kapcsold fel a lámpát, ott van melletted a kapcsoló. Hogy vagy?

Anita Bellini hercegnő könnyedén megszabadult a tweed kabátjától, lazán egy szék támlájára vetette, majd egy hasonló mozdulattal lekapta a kalapját, és a kabát után dobta.

Akik először látták Anita Bellinit, bizonyára elcsodálkoztak egy kissé, mert valami szokatlan nyers erő áradt minden mozdulatából. Pedig az asszony már elmúlt ötvenéves, és volt vagy száznyolcvan centiméter magas.

Erős arcának szinte férfias vonásait még inkább kihangsúlyozta szürke haja, rövidre nyírt Eton frizurája és az állandóan viselt szemüvege. Fehér fogai között hosszú borostyán szipkát tartott, amiben cigaretta égett. Megdöbbentő nyíltságú, váratlan fordulatokkal teli beszédmodor jellemezte.

– Greta? – kérdezte a lady.

Mrs. Bellini az ajtó felé intett a szipkával.

– Druze felkavarta. Ez a nő még a szemetessel is kikezdene! Hiába, éppen abban a korban van. Rettenetes dolog, ha az ember csinos volt valamikor, és sikert aratott a szépségével. Nehéz beletörődni, hogy a vonzó külső immáron a múlté.

Jane Raytham elmosolyodott.

– Azt beszélik, hogy te is átkozottul csinos lány voltál, Nita… – kezdte.

– Csak lódítanak – vágta rá Anita hercegnő egykedvűen. – Russells addig retusálgatja a képeimet, hogy a végén már csak a háttér marad.

Greta előrenyújtott kézzel libbent be.

– Drágám! – mondta Jane kezeit megragadva.

Anita Bellini húsos orra ingerülten ráncolódott össze. Sehogy sem tudta megszokni Mrs. Gurdent annak ellenére, hogy Gretánál teljesen normálisnak számított az efféle elragadtatott állapot. Szokásai közé tartozott például, hogy megérintette, vagy karon ragadta az embereket, akikhez beszélt, és egész közel hajolva hozzájuk az arcukba bámult nagy, fekete szemeivel, melyekkel néha még bandzsított is egy kissé.

Valaha csakugyan csinos lehetett Mrs. Gurden, de mostanra már megnyúlt az arca, és elnyűttnek tűnt. Úgy nézett ki, mint aki sosem mert időt szakítani az alvásra, attól való félelmében, hogy közben esetleg lemarad valamiről. Ajkait vastagon rúzsozta, a szemeit is gondosan kifestette. Mintha még mindig hívásra várna, hogy visszatérjen az énekkarba, ahonnan Anita kimentette.

– Drága Jane-em! Csodálatosan nézel ki, mint mindig. És ez a ruha… nehogy megmondd! Ugye Chenel?

– Mármint ez? – Jane Raytham a ruhájára pillantott. – Nem, nem Chenel. Ha jól emlékszem, ezt a ruhát még tavaly vettem New Yorkban.

Greta elmélyülten csóválgatta a fejét.

Anita Bellini néhány füstkarikát fújt, majd leverte a hamut a kandallóba.

– Greta nincs fecsegő hangulatban, most is hallgat – mondta, majd végigmérte a háziasszonyt. – De te sem vagy valami jókedvű, Jane. Ennyire hiányzik a férjed?

– Rettenetesen – felelte Jane.

Az asszony hangjából kiérződő irónia természetesen nem kerülte el Anita figyelmét.

– Tulajdonképpen mivel foglalkozik Lord Raytham? Azt tudom, hogy odavan a pénzért, de arra már nem veszi a fáradságot, hogy meg is keresse. Tényleg, hol is van most? – kérdezte Anita.

Druze begurította a teázókocsit.

– Töltsön nekem egy whiskyt szódával, Druze, mert menten szomjan halok! – kérte a komornyikot.

Egy húzásra kiürítette a poharat és visszaadta. Anita megigazította a szemüvegét és újabb cigarettára gyújtott.

Az ajtó becsukódott a komornyik mögött.

– Milyen jól tartja magát ez a Druze. Jane, hol tettél szert rá?

Lady Raytham meglepetten kapta fel a fejét.

– Valóban? Szinte észre sem veszem. Tényleg semmit sem változott, amióta csak emlékszem rá. Azelőtt Lord Everreednél volt.

– Annak már jó pár éve lehet. Emlékszem rá, még fiatalember korából.

A hercegnőnek megvolt az a rossz szokása, hogy csukott szájjal is tudott mosolyogni. Ami azt illeti, egyáltalán nem nyújtott felemelő látványt ilyenkor.

– Érdekes, hogy múlik az idő… ötven és hatvan év között úgy elrohan, mint a villám – mondta, majd hirtelen témát váltott, és a délutáni programjáról kezdett fecsegni. – Elugrottam egy bridzspartira, utána meghallgattunk egy vonósnégyest, amely mindenféle zenét játszott, csak éppen dallamosat nem.

– Szerintem csodálatos volt! – áradozott Greta, és szemei résnyire szűkültek az ámulattól.

– Pocsék volt! – torkolta le Anita. – És az egészben az volt a legrosszabb, hogy ott volt a sógornőm is. Az a tyúkeszű liba mindig lehangol.

Lady Raytham ismét a tűzbe bámult.

– Óh! – sóhajtott fel.

– Megkérdeztem, mi a szándéka Petert illetően. És hála az égnek, maradt még annyi esze, hogy Petert annak rendje és módja szerint hosszabb időre eltávolítsa az országból. Margaret még csak beszélni sem hajlandó róla. Everreed az egyetlen személy, aki még bízik benne… de Everreed mindig is gyenge volt. Soha sem vitte volna bíróság elé az ügyet, ha a bank rá nem kényszeríti.

A hercegnő látható elégedettséggel magyarázott. Sosem kedvelte az unokaöccsét, Petert, ő pedig gyűlölte Anitát. Ki nem állhatta a csípős megjegyzései miatt. Ezért is vállalt Peter inkább magántitkárságot (egy gazdag ember fia létére) a híres parlamenti képviselőnél, Viscount Everreednél ahelyett, hogy betársult volna a néhai atyja bankjába. A hercegnő ott ült a tárgyaláson, amikor az összetört fiatalembert elítélték, mert egy ötezer fontról szóló csekkre ráhamisította az alkalmazója nevét.

A Lady a tűz mellett merengve kavargatta a teáját.

– Mikor is… – kérdezte.

– Mikor szabadul? Azt hiszem, mostanában – felelte Anita. – Na lássuk csak, hét évet sóztak rá, de állítólag a jó magaviseletük miatt kedvezményben részesülhetnek ezek az emberek. Évi három hónapot engednek el nekik. De csak a jó Isten tudja, hogy miért. Fizetjük az óriási adókat, hogy elkapják őket, aztán amikor végre lakat alá kerülnek, már dugják is a zárba a kulcsot, hogy mielőbb kiengedjék a gazfickókat.

– Hálátlan! – suttogta Greta.

Jane Raytham figyelmét elkerülte a szó.

– Azon gondolkodom, hogy vajon mihez kezd majd? – töprengett hangosan. – Elvégre az élet meglehetősen nehéz lehet egy ilyen ember számára, mint Peter…

– Marhaság! – csattant fel megint Anita. – Az Isten szerelmére, ne rágódj már Peter miatt! Öt éve ül már rács mögött Dartmoorban… vagy mit tudom én, hol. De az a lényeg, hogy ott megtanítják az embereket arra, hogy a csekkhamisításon kívül másra is használhatják a kezüket. Biztosan jól hasznosíthatja majd magát egy farmon.

Lady Raytham megborzongott.

– Ah! Milyen szörnyű!

A hercegnő csak mosolygott.

– Peter Dawlish egy ütődött fráter. Az emberiség azon fajtájához tartozik, akiket más emberek szolgálatára teremtettek. Ha Peter miatt aggódsz, akkor ezentúl minden kacsát megsirathatsz, ami az asztalodra kerül. Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy ő mit gondolhat Druze-ról?

Lady Raytham felpillantott.

– Gondolod, hogy azóta is gyűlöli? – kérdezte.

Anita csücsörített vastag ajkaival.

– Ugyebár Druze volt Everreed komornyikja, amikor beváltotta a csekket. Másnap pedig Peter elindult a vakációjára… vagy inkább a nagy kalandjára. Visszatérésekor letartóztatják, hiába esküdözik, hogy nem tud semmiről semmit. A hamisítással szegény Druze-t vádolja, ám természetesen ez sem menti meg a börtöntől.

Lady Raytham hallgatásba mélyedt.

– Persze valahol érthető, ha Peter sértve érzi magát. Lehet, hogy továbbra is abban a hiszemben van, miszerint Druze volt sáros a dologban. Szóval nem szabad álltatnunk magunkat, lehetnek itt még bonyodalmak – mondta a hercegnő.

Addig magyarázott, míg kialudt a cigarettája. Erre egy türelmetlen rántással kinyitotta a kézitáskáját, és kotorászni kezdett benne.

– Hol a gyufám? Á, nem érdekes!

Egy levél akadt a kezébe, letépett belőle egy csíkot, aztán lehajolt és meggyújtotta a kandalló tüzénél.

– Ki lehet az a Leslie Maughan? – kérdezte a másik két nőt.

A levél alján lévő aláírást tanulmányozta.

– Leslie Maughan. Fogalmam sincs, ki az ördög lehet – folytatta Anita, és gombóccá gyűrte a levelet. – Leslie Maughan személyes ügyben szeretne találkozni velem. – A hercegnő mesterkélten gunyoros hangot használt, mivel úgy vélekedett, hogy a levél írója is ezt alkalmazta volna. – Szóval Leslie Mau­ghant boldoggá tenné, ha közölném vele, mely időpont lenne megfelelő számomra, hogy fogadjam. Nyilván valami hóbortos feltaláló lehet, aki pénzkölcsönt szeretne, vagy valami megszállott felfedező, aki expedíciót vezetne a Kókusz Szigetre és azt szeretné, ha én fedezném a költségeit. Egyszóval a pokolba ezzel a Leslie Maughannal!

MÁSODIK FEJEZET

Druze nesztelenül lépett be az ajtón, és összekulcsolt kezekkel megállt. Szokatlanul sápadt volt, és amikor megszólalt, jobb oldalt idegesen rángatózott az arcizma.

– Igen? – nézett a komornyikra Lady Raytham.

– Őladysége hajlandó fogadni Miss Leslie Maughant? – kérdezte Druze.

– Miss! – horkant fel Anita, miközben Jane Ray­tham felegyenesedett.

– Miss Leslie Maughant, a Scotland Yard Bűnügyi Nyomozóosztályáról – folytatta a komornyik.

Lady Raytham kinyújtotta a kezét, és megragadta a szék támláját. Minden vér kifutott az arcából. Válaszra nyitotta az ajkát, de egy szót sem tudott kimondani.

Greta a termetes nőre bámult, Anita Bellini viszont egyre csak a sápadt arcú komornyikot figyelte.

– Rendben van, Druze, majd a kisebbik nappaliban fogadom. Elnézést – mondta Lady Raytham a vendégeinek.

Az asszony kisuhant a szobából, és mire behúzta maga mögött az ajtót, Druze már eltűnt a lépcsőfordulóban. Jobbra nyílt a szobája ajtaja, gyorsan és halkan beosont, becsukta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt. A tükörbe pillantott. Rémes! Fehér, nyúzott arcáról szinte lerítt a beismerés. Elárulták volna? Beváltották a fenyegetésüket?

Kirántotta az öltözőszekrény fiókját, egy pillanatig a pirosító után kutatott, majd amikor rátalált, gyors, gyakorlott mozdulatokkal szokatlan pírt varázsolt az arcára.

Újra megnézte magát a tükörben, aztán elhagyta a szobát. Az arcán mosollyal, de a szívében reménytelenséggel ment lefelé a lépcsőn.

A kis nappali valóságos fényárban úszott. Lady Raytham első érzése a meglepetésé, a második a megkönnyebbülésé volt. Fogalma sem volt róla, hogy női detektívek is vannak a Scotland Yardon. Ha pedig mégis léteznek ilyenek, akkor szögletes képű, savanyú ábrázatú, készruhát hordó teremtéseknek képzelte őket.

Ez a lány viszont nem lehetett több huszonkét évesnél. Ott állt az asztalnál, egy képes magazint böngészgetett, amit Druze bocsátott a rendelkezésére. Egyenes szabású nutriabundát viselt, melynek egyik hajtókájára nagy csokor ibolyát tűzött. Kecses, egyenes tartású és jól öltözött volt. Körülbelül olyan magas lehetett, mint ő maga. A felhajtott szélű puhakalap alatt megbúvó arcon még inkább elcsodálkozott. A lány vörös ajkai finom formájúak voltak, és nélkülöztek minden mesterkéltséget. Az álla gömbölyded volt, ám mégis határozott, s a védelmet nyújtó szőrme mögött pedig ott sejlett a fehér nyaka. Lady Raytham nem csekély zavarral szemlélte váratlan látogatójának szemrevaló tulajdonságait.

– Maga volna Miss Maughan? – kérdezte meglepődve.

Leslie Maughan elmosolyodott. Szemével és ajkával is mosolygott egyszerre, és az arcán megjelenő gödröcskék miatt rendkívül fiatalosnak látszott.

– Az vagyok, Lady Raytham. Őszintén sajnálom, hogy alkalmatlankodnom kell, de a főnököm sajnos meglehetősen szigorú.

– Szóval maga detektív? Nem is tudtam…

– Hogy női detektívek is léteznek? – vágott a szavába kacagva a lány. – Végtére is van némi igaza, mivel én rendkívüli helyzetben vagyok. Coldwell főfelügyelő engem választott az asszisztensének. A rendőrtisztek pedig, akik különben meglehetősen konzervatív emberek, nem emeltek kifogást ellene. Ettől függetlenül valódi detektívnek tartom magam, és tevékenyen kiveszem a részem a nyomozásból.

A lány továbbra is az asztal mellett állt. Egyik kezét a csípőjén nyugtatta, a másikkal a képes újság lapjaival játszott. Rezzenéstelen tekintete Jane Raythamre tapadt.

– Jelenleg is nyomozást végzek, Lady Raytham – közölte halkan. – Az érdekelne, hogy a múlt hét hétfőjén miért vett ki húszezer fontot a bankjából?

Az asszonyt annyira megdöbbentette a kérdés, hogy egy pillanatra pánikba esett. Előbb dadogva próbált válaszolni, aztán rájött, hogy jobb, ha összeszedi magát. Ez nagy erőfeszítéssel sikerült is neki, és amikor megszólalt, már tökéletesen ura volt a hangjának.

– Mióta jogosult a rendőrség magánszemélyek bankszámláinak az ellenőrzésére? – kérdezte rideg kimértséggel. – Furcsállom a kérdését. Netán törvénysértésnek számít, hogy kivettem húszezer fontot a saját bankszámlámról? Különben is, érdekelne, hogy honnan értesült róla?

– Jártában-keltében sok mindent megtud az ember, Lady Raytham. – A lány nyugodt hangon válaszolt, egyáltalán nem zavartatta magát az asszony valós, vagy tettetett méltatlankodásától. – Ön most nyílván modortalannak és közönségesnek tart bennünket – folytatta. – Amennyiben jelenti ezt az esetet a Scotland Yardnak, bizonyára felelősségre fognak vonni érte. Egyébként erre számítottunk is.

Jane Raytham ekkor már teljesen összeszedte magát, és az érdeklődéstől tágra nyílt szemmel megkérdezte:

– Akkor meg mi az ördögért jött?

A nő látta, hogy Leslie Maughan sóhajt egy mélyet, majd elmosolyodik, de ez a mosoly rögtön le is hervadt az arcáról.

– Húszezer font igen jelentős összeg – mondta csendesen. Hangjából kérdés érződött, aztán Lady Raytham egy hirtelen felkiáltással, amit képtelen volt magába fojtani, rádöbbent a látogatás okára. Tudják! A rendőrség tudomást szerzett a pénz rendeltetéséről.

Lélegzete hevesebbé vált, s ettől a pillanattól kezdve csak rettegéssel tudott belenézni azokba a sötét szemekbe. Megkísérelte rendezni a gondolatait. Sötét, ibolyaszínű szemek… nem olyanok, mint Greta szemének égett barnasága. Ezek a szemek már-már feketék. Még hogy detektív… Ez a jelentéktelen lány! Ráadásul kifogástalanul öltözködik, állapította meg Lady Raytham öntudatlanul feltámadt nőiességével. A kesztyűje például egyértelműen Renaudtól van, mert egyedül Renaudék készítenek ilyen régies, félhosszú kesztyűket.

– Nem árulná el mégis? – kérdezte újra Janet. – Ezzel egy csomó kellemetlenségtől kímélhetné meg magát. Nálunk a Yardnál ezt tekintjük a legfontosabbnak: megkímélni az embereket a kellemetlenségektől. Nem is gondolt volna erre, ugye? Szóval a rendőrség inkább tekinthető jó barátnak, mint ellenségnek, nemde?

Jane Raytham a fejét rázta, és elkövetett egy súlyos hibát azzal, hogy megpróbált válaszolni.

– Szó sem lehet róla! – kiáltotta kifulladva. – Nincs több mondanivalóm. Különben is törvénytelen a magánügyeimbe való beavatkozása. Meg fogom írni… meg fogom írni…

Megtántorodott, Leslie Maughan pedig egy pillanat alatt ott termett mellette. Jane Raythamet újabb meglepetésként érte a lányból áradó erő, amivel megragadta.

Némi erőfeszítés árán sikerült kiszabadítania a karját.

– Most már távozhat, kérem. És vegye úgy, hogy csak azért nem teszek jelentést az eljárásáról, mert úgy értékelem, hogy túlbuzgóságból cselekedett ilyen tapintatlanul.

Az ajtó felé intett a fejével, mire Leslie lassan felemelte az esernyőjét és a kézitáskáját.

– Ha netán mégis beszélni kívánna velem, a telefonszámomat megtalálja a névjegyemen…

Lady Raytham még mindig a kezében szorongatta az összegyűrt névjegyet. Gyors pillantást vetett rá, aztán nagy nyugalommal a kandallóhoz lépett, és a tűzbe hajította.

– Vagy a telefonkönyvben – fejezte be a mondatot Leslie távozás közben.

A hallban várakozó