A leghuszárabb huszár, Zálogosdi bécsi módra: Két történelmi regény

HEGEDÜS GÉZA

A LEGHUSZÁRABB

HUSZÁR

ZÁLOGOSDI BÉCSI

MÓDRA

Két történelmi regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Ferenc Könyvkiadó,

Budapest, 1969

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-256-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

A LEGHUSZÁRABB HUSZÁR

A történelem 1790-nél tart. Franciaországban már tavaly óta forradalom van, de erről Magyarországon csak a legtájékozottabb elmék tudnak, s azok közül is csak kevesen értik, mi bontakozik Európa Nyugatján. Bécsben II. József császár halálos betegen fekszik, nemsokára meg fog halni. Martinovicsnak ebben az időben még az a leghőbb óhaja, hogy a fizika egyetemi tanára legyen, Csokonai tizenöt éves debreceni kisdiák, Berzsenyi tizenkét éves verekedős falusi gyerek, Széchenyi István ebben az évben születik. A kor itthon legnépszerűbb és alighanem világszerte legismertebb magyar embere Hadik András, a huszár kornétásból lett tábornagy, gróf, az Udvari Haditanács elnöke: a legpéldátlanabb pályafutás hőse az egész Habsburg-birodalomban. Néhány héttel ezelőtt ment nyugalomba nyolcvanéves korában. Most futaki kastélyában gondol vissza híres kalandokkal teljes életére. Mindig is írt, beszélt, mesélgetett a tetteiről. Különböző korban fogalmazott életrajzi feljegyzéseinek kézirata vaskos kötetek hosszú sorát tölti be. Életének e végső esztendejében nyilván újra meg újra összefoglalta magának is, mások számára is ezt a nevezetes életutat.

Képzeljük el a színhelyet. A futaki Hadik-kastély a XVIII. század végének szokásos klasszicizáló stílusában, vagyis a bejárat előtt néhány oszlop, mögöttük üveges veranda. Itt ül párnás karosszékében a nyolcvanéves Hadik András. Lábait magas zsámolyon nyugtatja. Deréktól lefelé puha pokrócok borítják. Testét selyem házikabát fedi, ingének gallérja és kézelője csipkefodros. Fejét fehér selyemparóka fedi, amint ezt előírja a divat, így nem látszik fejének kopaszsága. Arca gömbölyded, mindig frissen simára beretvált és pirospozsgás, csak hegyes orra és szája széleinek magabiztos, gunyoros mosolya jelzi a lágy ábrázat mögött a lélek keménységét. Mellette kis, karcsú lábú, márványlapú asztal, rajta kancsó bor és néhány pohár, hogy ha vendég jönne, legyen mivel koccintani a beszélgetéshez. A kancsó mellett könyvek: latin nyelvű törvénygyűjtemény, Voltaire valamelyik filozófiai műve franciául, Schiller német versei és egy kis magyar nyelvű kötet is: Bessenyei nemrég megjelent vígjátéka, A filozófus. Egyformán ír, olvas, beszél mind a négy nyelven, sőt, ha kell, még több nyelven is. Hanem amikor gondtalanul cseveg, vagy maga számára ír feljegyzéseket, hanyagul keveri a különböző nyelvből vett szavakat. Magyarul kezdi és németül folytatja a mondatot, latinból franciába csap, onnét vissza a magyarba. Így beszéltek akkortájt a művelt magyarok. A mi számunkra ez elviselhetetlen makaróni, írottan is alig érthető, élőnyelvben pedig merőben idegennek tűnnék. Pedig úgy kell elképzelnünk, hogy Hadik az itt következő visszaemlékezéseit ezen a nyelven mondja: az író eleve így is képzelte el, csak azután lefordította mai magyar nyelvre a mai magyar olvasóknak. Ezért szól majd Hadik András mai magyar nyelven: valójában ez a XVIII. század hazai úri művelt világának keverék nyelvén hangzik el.

Nos, verőfényes tavaszi délelőtt van. Hadik a könyvek közt válogat, amikor belép a futaki plébános. Fiatal pap, minden mozdulata csupa alázat. Itt kezdődik a kisregény, amelyet maga Hadik beszél végig. Igaz, a pap közbe-közbe szól vagy bólint, hanem a pap személye is, szava is merőben érdektelen lévén, nyugodtan elhagyhatjuk. Itt csakis Hadik András az érdekes. Át is adjuk neki a szót.

Isten hozta, papocskám, mindig örömmel látom… No, ne vágjon olyan komoly képet. És főleg ne hajlongjon annyit… és ne mondja folyton, hogy „igenis, kegyelmes tábornagy úr". Ha nem mondja, akkor is tudom, hogy tábornagy vagyok, és kegyelmes úr a megszólításom. Mit mond? Ne mormogjon olyan alázatosan, mert egy szavát sem értem. Á, dehogy, nem vagyok süket. Igaz, nyolcvanéves korban már szinte illik is nagyothallónak lenni, de én mégsem vagyok nagyothalló, csak maga beszél olyan meghatottan, hogy nem érteni, mit mond. Vagy úgy… hogy egészségem iránt bátorkodik érdeklődni. Ne reménykedjék, páterka, egyelőre még nem szándékozom meghalni. Ne ijedezzen… soha sem kell ijedezni. Nem haragszom én kegyelmedre, amiért epedve várja a halálomat. Mit mond? Hogy csak nem képzelek ilyesmit? Dehogyisnem képzelek. A kegyelmed helyében én is epedve várnám, hogy ez a nyolcvanesztendős nagy hírű huszár haljon már meg mihamarabb, mielőtt ideérkeznék egy püspök vagy apát… Hiszen akkor nem kegyelmed adná fel az utolsó kenetet a nevezetes haldoklónak. Kegyelmed ifjú ember, egyelőre Isten kegyelméből, vagy még inkább az én kegyelmemből Futak község plébánosa, aki minden bizonnyal mielőbb szeretne minél több lenni… Ezt én nagyon helyeslem. Én is mindennap több akartam lenni, mint ami éppen voltam. Igen: több is lettem. És éppen ezért nagyon is természetesnek tartom, hogy minden valamirevaló ember szakadatlanul több akar lenni. Máskülönben miért ment volna papnak? Jó, jó, a hit meg a magasztos feladat, tudom ezt én is, hiszen húszesztendős koromban csak a Jóisten mentett meg attól, hogy magam is pap legyek. Én már akkor tudtam, hogy aki mindennap több akar lenni, az vagy menjen papnak… vagy tanuljon jogtudományt… vagy álljon be katonának. Voltam én kispap a jezsuiták között, voltam jogász is bírósági hivatalban, de huszonkét éves fővel mégis inkább a katonaságot választottam, mert rájöttem arra, hogy nem vagyok ijedős. A papból akkor lesz valami, ha esze van. A jogászból akkor lesz valami, ha tudja, mikor hasznos megijedni. A katonának szüksége van az eszére is, arra a képességre is, hogy néha féljen, de miközben tudja, hogy most félni kell, mégse ijedjen meg. Huszonkét éves koromig felismertem azt a képességemet, hogy amikor mindenki más gond nélkül nevet, akkor én egyszeriben félni kezdek, vajon mire nem gondolnak ezek, hogy ennyire nevetnek; hanem amikor mindenki félt, akkor én nevetni tudtam, és azt kerestem, hogyan lehet kivágni magunkat a bajból. Higgye el, papocskám, csak annak érdemes élni, aki nevetni tud akkor, amikor mások szerint félni kellene. Az ilyen embert szokták bátornak mondani. És régi igazság, hogy a katonának bátorságra van szüksége. Ez is olyan igazság, mint a többi. Természetes, hogy a katonának szüksége van a bátorságra… De hát mindenkinek szüksége van a bátorságra, ha nem akarja, hogy keserves és szorongó legyen az élete ebben a sok bajt kínáló, de mégis oly szépséges világban. Ha a katona nem bátor, akkor nem katona… De ha csupán bátor… hát akkor még kapitányságig is felviheti, vagy főstrázsamesterségig… Ha esze is van hozzá, akkor még óbester is lehet belőle, s ha a szerencse istennője fentről rámosolyog, még generális is. Hanem ahhoz, hogy egy magyar huszárból tábornagy legyen, gróf legyen, a Birodalom Haditanácsának elnöke legyen… hát, papocskám, ehhez egyszerre kell kurázsi és sütnivaló. Én már nyugodtan büszkélkedhetem. Ifjan sem volt erényem az alázatos szerénység… Amikor még egyszerűen csak Hadik András lovassági kornétás voltam, akkor sem mondottam magamat bárki mögött valónak. Miért szerénykedném hát most, amikor ez a nagy hírű futaki gróf Hadik András generalissimus, aki lettem, nyolcvanesztendős fővel elmondhatja, hogy mindent elért, amit anyaszült ember elérhet ebben a Bécsből kormányzott birodalomban, akinek a halálát már Bécsben is türelmetlenül várják, hogy azután nagyon sok szépet és jót elmondjanak a temetésemen. Kegyelmednek is felettébb előnyös lenne, ha ezekben a napokban kegyeskedném meghalni, és nem valamelyik ide siető püspök vagy apát adná fel a nagyon tisztelt haldoklónak az utolsó kenetet. Ne is nehezteljen rám, amiért még nem halok meg, sőt oly jól érzem magamat, hogy nemsokára felutazom Bécsbe. Ne álmélkodjék, igen, felutazom Bécsbe, amint a lábammal már egy kicsit jobban tudok mozogni. Én ott fogok meghalni, hogy kénytelenek legyenek pompás birodalmi temetést rendezni a számomra… Nekem jöjjenek el a temetésemre mindazok, akik annyira várják a halálomat, és csináljanak gyászos képet, mintha szívük mélyéből gyászolnának…

Sajnos, még néhány hétig nem indulhatok… ez a seb a lábamon még ideköt a karosszékhez… Ne is haragudjék rám amiatt, hogy amikor belépett hozzám, nem álltam fel, és nem mentem kegyelmed elé. A vendégeimet akkor is így fogadom, ha nem papok… Hogyne álltam volna fel Isten ilyen alázatos szolgájának, ha ez a seb nem kívánná, hogy mégis inkább kényelmesen üljek a karosszék párnái között… A tudós doktorok amúgy is azt mondják, hogy túl sokat izgek-mozgok. De hát én a doktoroktól sem hagyok parancsolgatni. Lehetséges, hogy végül mégis elpatkolok, nyolcvanesztendős korában már azt se mondhatják, hogy hej, be korán ment el, de ágyhoz akkor se kötözöm magam, ha azzal egy-két hetet vagy hónapot tovább húzhatnék. Jó nekem így kényelmesen ülni ebben a párnás karosszékben. De hát üljön le végre maga is, páterka, hogy a kegyelmes Úristen megáldja. Én itt beszélek, beszélek magának, maga meg tipeg-topog, alázatoskodik, de le nem ülne, holott van itt éppen elegendő szék, még karosszék is. Ne köszönje alássan, hanem üljön le. Jobb ülni, mint állni. Persze még jobb lovon ülni. Nincs is más bánatom, mint hogy hosszú hetek óta nem ültem lóháton. Ha mégis itt hagyom kegyelmedéket, ezért hagyom itt. Aki hetvenkilenc éves korában lóháton irányította a csatát, az már nehezen szokik át a gyalogos életre…

Mit mond, páterka? Hogy könnyelműség volt? Mi volt könnyelműség? Talán az, hogy nem hagytam magam, és legyőztem a múló éveket is? Pedig ezek a múló évek veszedelmesebbek, mint akár a poroszok, akár a törökök. De én a múló évek ellen is lóháton harcoltam.

Igen, megsebesültem, most is a sebesült lábam miatt vagyok kénytelen naphosszat üldögélni. De én mégis a győzelmeim közt tartom nyilván, hogy ezt a sebet hetvenkilenc éves koromban kaptam, és átlőtt lábbal sem estem ki a nyeregből, hanem tartottam magamat addig, amíg a török atyafiak vissza nem vonultak. És ha akkor nem küldenek haza sebesülten, talán már meg is gyógyultam volna. Hanem az én helyem már régóta kellett annak a Loudonnak. A bécsi Haditanács régóta nem szereti, hogy magyar az elnöke. És ha már nem találtak sem elég okos, sem elég bátor németet, úgy gondolták, hogy isten neki, mégis inkább egy idevetődött francia legyen a fővezér, mint egy magyar. Hiszen a leghűségesebb magyar is hátborzongató kuruc emlékeket ébreszt a bécsi koponyákban. Hát legyen a francia! Egye fene… Engem gyorsan hazaküldtek betegnek, és még mielőtt meghaltam volna, Loudont kinevezték az utódomnak. Ezért kell Bécsbe utaznom, amint lehetséges. Az én temetésemre jöjjön el az a Loudon, és mondjon minél több jót felőlem a koporsóm mellett. El is képzeltem már, mi mindent fog mondani, hiszen igen jó modorú és jól beszélő férfiú, aki nagyon jól tudja, mikor mi illik. De élve már aligha kívánna találkozni velem, hiszen azt hiszi, hogy rosszakat gondolok felőle… Amiben egyébként teljesen igaza van: én valóban rosszakat gondolok felőle. Kíméletlen, hálátlan, másokon tipró ember… De most az istenért, papocskám, nehogy azt ismételgesse, hogy bezzeg én mennyivel másabb voltam. Egy kicsit alighanem másabb, de nem sokkal. Bizonyos rangon felül csak úgy lehet emelkedni, ha az ember kihasználja a kínálkozó alkalmakat, sőt maga teremt kínálkozó alkalmakat. És ilyenkor mégsem lehet mindenkire tekintettel, aki a többieknél magasabbra kíván jutni.

Nekem sem ingyen adták a címeket, rangokat, birtokokat. Elképzelheti, páterkám, hogy jól kellett ülni a nyeregben ahhoz, hogy valaki megtegye az én utamat…

Erre inni kell egy kortyot. Ott a kancsó, töltsön nekem is, magának is, koccintsunk egymás egészségére. Így. Ez jó volt.

De miért néz olyan csodálkozva, páterkám? Azt hitte, hogy csak úgy az ölembe hullt minden? Látom a szeméből, hogy most azt gondolja, ez az öreg katona mindenféle rosszat akar elhitetni magamagáról, holott mindenki tudja: nem tartozott sem a becstelen, sem az embertelen fővezérek közé. Jól tudom ezt én is magamról, de azt mégse kívánja, páterkám, hogy egy világéletében karddal és fortéllyal élő vén generális, aki maga sem tudná szám szerint megmondani, hogy hatvan év alatt hány ütközetben vett részt, valamiféle ártatlan báránykának tettesse magát. Persze hogy sok erényem volt, de higgye el, általában nem az erényeimért kaptam a legfőbb címeket és rangokat. Nem volt soha lelkifurdalásom, ha egy ostoba vagy gonosz indulatú udvari fő-főtiszt elől magamnak szereztem meg a nagy tekintélyű méltóságokat vagy itt-ott még a földbirtokokat is, hiszen mindezeket én bőségesen megérdemeltem. Csak éppen általában nem azért kaptam, amiért megérdemeltem. Az érdemekért nemegyszer legfelségesebb megdorgálás járt. Azt például igazán nem nézte jó szemmel senki, hogy ezt a Hadik Andrást úgy szerették a katonái, mint talán még soha nem szeretett legénység generálist. Az se hozott kitüntetéseket, hogy amikor Erdélyország kormányzója lettem, bekövetkezett az a csoda, hogy egyformán kedvelt ott nemesúr, jobbágy és városi mesterember. És közben ezek egymásra sem acsarogtak. Nem is kaptam rendjelet, amikor a kormányzói székből visszaültem a katonai nyeregbe. Odafent a magasságokban, úgy látszik, nem örülnek, ha az alázatos alattvalók szelíd békességben vannak egymással. Könnyebb féken tartani az alant élőket, ha azok nem élnek istenes egyetértésben. És én, aki mindig okos embernek tartottam magamat, ezt az igazságot nem vettem észre, azt hittem, a felséges udvar érdekét szolgálom, amikor szelíd szóval gyógyítottam, ahelyett, hogy haragos szóval betegre gyengítettem volna. Akadt is, aki a szemembe mondta, nem azért tettek egy híres kardforgató katonát kormányzónak, hogy örömére szolgáljon a tartománynak, hanem azért, hogy félelmet keltsen. Még jó, hogy hamarosan visszakerülhettem a huszárjaim közé, mert ha még sok jót teszek, menthetetlenül börtönbe kerülök. Így azonban huszárjaim hajtottak végre hőstetteket, tisztjeim és törzstisztjeim voltak felettébb leleményesek, és én kaptam a legnagyobb kitüntetéseket. De hát a bécsi udvar volt a gazdám, én a bécsi udvar hűséges szolgájának bizonyultam, tehát úgy kellett élnem, ahogy a bécsi udvarban emelkedhet az ember. Mert hát én folyton-folyvást emelkedni akartam. Szerény igazán nem voltam sohasem. Ezt nemegyszer a szemembe is mondotta néhai való kegyes úrnőm, Trézsi asszony, azazhogy őfelsége Mária Terézia, Isten kegyelméből Magyarország királya, aki negyvenévi uralkodása alatt legalább negyvenszer szidalmazott, és még többször tüntetett ki, vagy emelt magasabbra, nemegyszer saját Udvarának ellenére…

Igen, Trézsi asszony kedvelt engem, meg is volt rá az oka… Szeret és becsül engem mostani urunk is, őfelsége II. Józsefünk, aki ötvenesztendős létére oly igen beteg ember, hogy magam is kíváncsi vagyok, melyikünk jut előbb Isten ő szent felsége elé. De az udvariak sem azelőtt, sem mostanában nem lelkesedtek szívük szerint énértem. Mégis jókat mondottak felőlem, mert jókat szoktak mondani azokról, akikről úgy tudják, hogy császári és királyi kegyekben vannak. A császári és királyi kegyeknek pedig jó okaik voltak mindig. Sokat köszönhettek nekem a császári és királyi felségek… Ezért lettem én minden, ami csak anyaszült ember lehet ebben a birodalomban. Ha csak egy egész kicsit más vagyok, csak egy egész kicsit ostobább vagy gyávább, ha csak egy egész kicsivel kevesebb a szerencsém, könnyen hóhér is végezhetett volna velem…

Ne vágjon olyan rémült arcot, páterkám, mert akkor nevetnem kell, és ha hangosan nevetek, akkor fáj a lábam sebe a kötés alatt. Inkább töltsön még egy pohárral, és igyunk. Jó egészségünkre, papocska. Maga is bölcsebb lesz, ha sokáig hallgatja, amit beszélek.

Nem hiszi, hogy nemegyszer már-már rám csapott a törvény, amelyet mindig az magyaráz, akinek kellő hatalma van rá? Hát nem tudja, hogy több ízben is akartak engem haditörvényszék elé állítani? És én láttam már generálist, akit a haditörvényszék fővesztésre ítélt, mert nem sikerült neki az, amiért, ha sikerül, grófi címet és gazdagságot biztosító földbirtokokat kapott volna. Megesett, hogy az is haditörvényszék elé került, aki győzedelmes maradt a csatatéren, de nem tudták megbocsátani neki, hogy befolyásosabb férfiak helyett ő volt a győztes. Még az is megtörtént, hogy a nagyon-nagyon szeretett Mária Terézia akart haditörvényszék elé állítani… Igaz, hogy végül mégsem állíttatott oda, hanem inkább grófi rangot adott. De több ízben volt úgy, hogy magam sem tudtam, vajon amit tettem, azért agyonlövetés vagy magas kitüntetés jár-e. Végül mindig a magas kitüntetést kaptam. De nem tudom, hogy 1757-ben hogyan úszom meg a sok dicsőséget, ha történetesen nem üres a hadikincstár és nincs nagyon nagy szükség háromszázezer tallérra a háború folytatásához, mert már nem tudták kifizetni az esedékes zsoldokat sem. De akkor én megsarcoltam Berlint és a porosz polgárokkal fizettettem meg a poroszok elleni háború költségeit. Így azután megint kitüntetést kaptam vádirat helyett. Amikor egyre több tábornok szeretett volna már a pokolban látni, akkor tábornagy lettem, és amikor már minden tábornok sürgette – persze titokban – a trónus haragos mennyköveit, akkor lettem a birodalom Haditanácsának az elnöke…

Most azután már mindenki büszke rám: az egyház, a nemesség, a hadsereg… és már mindenki elfelejtette, hogy futaki gróf Hadik András tábornagy, a haditanács elnöke, aki ráadásul birodalmi grófi címet visel – nem is született nemesnek, nagyapja még protestáns volt, és kereken ötvennyolc évvel ezelőtt huszár kornétásként kezdte, miután csak az Úristen mentette meg, hogy nem lett sem pap, sem jogász belőle.

Papocskám, maga már megint olyan buta képet vág, hogy menten rázkódni kezdek a nevetéstől, és akkor fáj a seb a lábamon. Tudja mit? Töltsön még egy pohárral. De maga is igyék, nincs pardon. Ha egy tábornagy parancsolja, hogy igyék, akkor nem lehet szabadkozni. Azután mesélek magának. Hogy ha véletlenül mégis sor kerül arra az utolsó kenetre, mielőtt Bécsbe utazhatnám, és nem érkeznék addig ide egy