Utazások emlékkönyve

IGNÁCZ RÓZSA

UTAZÁSOK EMLÉKKÖNYVE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-378-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

UTAZZON, UTAZZÉK!

Az útra kelésre biztatást jobban kedvelem úgy, ahogyan ikes igeraggal másodjára írom. Hiszen aki útra kelt nem „utaz" (így végződnék a szó egyes szám harmadik személyben ik rag nélkül), hanem utazik. Bizony, utazzék csak, aki teheti, nézze a világot, minél fiatalabban, annál jobb. Ámbár mintha manapság több magányos vénség indulna neki távoli nagy utaknak, mintsem magányos ifjú ember.

Fiatalok, a mieink különösen, inkább csapatosan járják a világot. De hogy mennyit utaznak távol-nyugati elmagányosodott vénemberek!

Süldőkorom óta ábrándoztam róla, hogy egyszer majd óceánjáró nagy hajón szelem át az Atlanti-, a Csendes-, az Indiai-óceánt; heteket, hónapokat töltenék hajón élve-utazva, s netán ott, a minden kényelemmel felszerelt nagy hajón írnám meg úti élményeimet (mint Maugham, a neves angol író). Csak beltengeren hajókázhattam egyszer-kétszer. Mióta repülőgépek szelik át óceánjainkat, a napokig vagy éppen hetekig tartó nagy hajóutakat már csak ráérős, dúsgazdag, magányosságuk elől magukat menekítő idős személyek választják. Idős és magányos volnék magam is, de honnan telnék már időből és pénzből efféle, repülőgépre szóló jegynél tízszer (néha hússzor is) drágább, hosszú luxushajóútra nekem, nekünk, dolgozó közép- és kelet-európaiaknak?

Legutóbb, alighanem életemben utoljára, mégis éppen egy óceánjáró luxushajón – no nem utaztam, de valcereztem egyet Brocado kapitánnyal. Az Africana nevű óceánjáró a kenyai Mombasa kikötőjében állomásozott, és kenyai barátnőm révén engem is meghívott a kedves kapitány egy, a kikötőben várakozó hajó utasait szórakoztató, zenés partira. A hetvenes éveiket hordozó, ékszeres, gazdag, utazgató dámákhoz képest 1966-ban még a „fiatal" korosztályt képviseltem; a capitain dinerje kitűnő volt, jól és sokat játszott a hajó zenekara, a keringőzéssel sem történt különösebb hiba, és táncolás után egy óra hosszat bejárhattam az éppen pihenő nagy gőzöst, csodálhattam uszodáját, bekukkantottam mozi termébe, luxus hálófülkéibe, fürdőszobáiba és elképzelhettem milyen lehetett volna igazán hetekig ott élnem, utaznom a nagy hajón.

Igazán? Mindig tudtam, vallom ma is, hogy igazán az utazott, aki a maga két lábán járt be hosszú távokat, mind a hajdani vándorlegények, mint például a nagy zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert, aki Erdélyből a hollandiai Leydenig gyalogolt élményt és tudományt gyűjteni másoknak, nekünk. Becsületes mindig is úgy volna, hogy az utazó úton szerzett tudását ne magának tartogassa, hanem, ha azon forrón, ahogyan átélte, nem is lehet, de bár áttételesen otthonülőknek, majdani utazóknak adja át. (Nem azokra gondolok, akik manapság új keletű sznobizmusból utaznak s hencegik fűnek-fának, hol mindenütt járhattak – csak éppen semmi érdekeset, épületeset nem tudnak mondani.) Eredeti élményeket szerzett utazó bizony csak adja át másoknak tapasztalatait. Ha író, írja meg.

Bennem legelevenebben egy régi, „leghosszabb", s legsajátosabb utam emléke él. Tizenegy éves lehettem.

Két fehér ökör vontatta, magasra megrakott szénásszekér tetején hason fekve, fél karral a nyomtató rudat ölelve (hogy le ne csússzam), utaztam a Déli-Kárpátok ölében fekvő Kucsuláta faluból történelmi nevezetességű városkánkba, Fogarasra. A szekér előtt, kezében a meggyújtott istállólámpát lóbálva, az igáskocsis lépegetett; virradat előtt indultunk. Ökörlépésben amolyan tizenkét órás utazás volt. (Autón manapság jó, új úton, gondolom, úgy másfél órányira lehelt e falucska Fogarastól.) A szekér után még két fehér, eladásra szánt ökör ballagott. Leghátul jött a gazda, az ökröket terelő csizmás, bekecses Bereczky bácsi, akkor kucsulátai földbirtokos. Némelykor előbbre sietett pár lépést a szekér oldalához s felkiáltott hozzám: jól vagyok-e s hogy majd megállunk „frustukolni, ha reggelre bár Sárkány faluig elérkezünk. Addig nézhettem az augusztusi ég csillagait, meg oldalvást, nem is messziről a havas tetejű hegyek oldalán fel-felparázsló egy-egy pásztortüzet. „Nyaralni voltam Bereczkyék rommá válni kezdő kucsulátai kúriájában. Tulajdonképpen meghívattam magamat hozzájuk, lévén osztálytársam Fogarason az egyik Bereczky leányka, s merthogy én örökké szerettem otthon lenni: máshol. Bereczky éppen tönkrement gazdasága felszámolásával bajlódott, a két hátul ballagó ökröt, meg a szekér szénát eladni vitte a fogarasi állatvásárra. Nyilván úgy ítélte, hogy eleget nyaraltam. Lovai, kocsija nem volt már, hogy azzal szállítson haza; még megvoltak azok, mikor hetekkel azelőtt, a vakáció kezdetén gyerekeivel együtt, engem is kivitt hozzájuk. Ha nem félek a szénásszekér tetején: ám utazzam.

Gyönyörű volt; fülemben, orromban némi szénatörekkel, a nyomtatórúd fárasztó markolása ellenére is gyönyörű. A nap menetirányunkkal szemközt bukkant fel egy lucfenyő borította domb felett. Esteledett már, mire Fogaras macskakövekkel vert utcáján elérkeztünk az akkor igen romos, hatalmas középkori fogarasi várat négy oldalon körbefogó sétaterekig. Onnét, lecsúszva a szénásszekérről, már gyalog futhattam haza, a mi Bethlen utcánkba, hátamon a széna alól előkapart kis hátizsákommal.

Bereczky bácsi továbbhajtott az állatvásártérre, ahol másnap reggel, ha jó szerencséje lesz, eladja szép fehér ökreit. Ma csak a hortobágyi nemzeti rezervátumban vannak már efféle ázsiai eredetű „címeres" szarvasmarhák – de én még most is ott állok a Bethlen utcai kapunkban, s nézek a tovacammogó szekér után. Soha többé nem esett ilyen hosszú, ilyen szép, nagy utam és végképpen nem – ilyen jó illatú.

Szűkebb pátriámnak, Erdélynek legtöbb szegletét még kisdiák koromban bejártam; csöngő szánon a Háromszék megyei falvakat: Mikes Kelemen Zágonját, medvevadász Bajkó Gyuri keresztapám Barátosát, szüleim kíséretében úgyszólván az egész Orbaiszék minden egyes helyiségét. Ágyúöntő Gábor Áron Kézdivásárhelyére fiákeren utaztam, anyám kíséretében: ő ruhát próbálni ment vásárhelyi varrónőjéhez, s addig kunyeráltam, míg magával vitt engem is.

Harmadosztályú személyvonaton iskolai kirándulásokra vittek erdélyi tanáraink: a köpeci szénbánya, a feleki üveggyár, a homoródalmási cseppkőbarlang, Tusnád, Szent Anna-tó, Bálványos vár, Tordai-hasadék s még hány látni- és megtanulni való adódott, mert útra kelni mindig is akartam.

Utaztam muszájból is, 1916-ban egy székely szekéren nyolcad magammal, azt a muszáj utunkat menekülésnek mondták felnőtteink; a Rika erdejében egy tisztáson éjszakáztunk, nem messze tőlünk ágyúztak, alattunk meg-megremegett a szép, selymes, füves zöld.

A népvándorlás sűrűségű szekértábor felnőttjei sápadtan izgultak, óvtak, óvakodtak, tanakodtak: maradjunk-e, fussunk-e tovább, a remegő föld bölcsőként ringatott, augusztusi éjszaka volt, az égen hullócsillagok íveltek át, s szikrázva tűntek el százados fenyők mögött.

Vakációkkor erdélyi rokonokhoz, vagy rokonnak kinevezett ismerősökhöz – ha nem hívtak – ügyesen meghívattam magamat; s ki nem rokona egyik a másiknak Erdélyben, ha nagyon akarja? Hát elmentem mindenüvé, ahová csak lehetett, s nem hiszem hogy csak a másféle táj, vagy éppen egy-egy történelmi nevezetesség, műemlékek ismerhetése vonzott.

Gyulafehérvárott nagy-nagynénémtől egy kötetre elég csattanó, régi jó történetet, anekdotát lestem, tanultam, loptam el, s az csak szinte nyomatékosabban maradandóbbá tette bennem a történeteket, hogy nénémék kis kúriája a híres szép gyulafehérvári katedrális közelében lapult, ahol ma is hajdani erdélyi fejedelmek hamvai nyugszanak. Nagy élmény volt Désett Kelet-Európa egyik legszebb gótikus öreg templomát csodálnom, de életemben soha sem ismert dési nagyapám régi kis háza Malatón, az akkor még ott élő, vezetéknevemet viselő rokonok és azoknak a felmenőimnek kriptái, sírdombjai, akik a hegyi temetőben porladtak, jobban érdekeltek. Az enyedi kollégium, a Bethlen Gábor alapította, az enyedi vár megannyi élmény, hát még anyai nagyapám hatalmas síremléke az enyedi őrhegyen.

Ahogy a környezet formája formálta az embert, s ahogyan a tájat átformálja, átalakítja az, aki benne él – mindig is az erre való kíváncsiság hajtott új és újabb helyek felé.

IDEGEN NYELVEN, IDEGENBEN

1948–1963-ig tartó nem utazhatás után 1963 nyarán jártam először angolul beszélők világában, nyomban Londonban gyürkőzve neki, ha vajon tudok-e, értek-e már az eladdig csak szótárral olvasott, de kiejteni még igazán sohasem próbált angolul?

Szavalni szavaltam én már angol szót helyesen mukknyit kiejteni sem tudó koromban, végzős színi akadémistaként, Byron Child Haroldjából egy részt, valahogy úgy, hogy:

„Egyu, egyu máj nétivsór fédz óver zzö vatter blu… Ódry Árpád, akkori igazgatónk, aki igen kedvelt s jó véleménnyel volt előadói képességemről, kissé elképedten „gratulált produkcióm után, mondván az ő sajátos beszédmodorában:

– Á, Áá, maga úúgy ejti a szavakat angolul, mint Lukács Györrrgy, rrrégen látott barrátom.

Elmondtam egyszer a mátraházai akadémiai üdülőben történt találkozásunkkor az akkor már régen hazakerült, nagy professzornak ezt az Ódry féle gratulációt, és Lukács György kis elmerengés után nem átallotta bevallani, hogy Ódry „gratulációja" lesújtó bírálat volt, mivel bizony: nem tud ő jól, helyesen angolul.

Francia, román, német s még kezdetleges olaszom is tűnni-múlni kezdett, mióta – egyelőre könyvek olvasásával – az angolra vetettem magamat. És azt képzeltem hatvanháromban, hogy kitűnően értek, sőt megértetem magamat ezen a nyelven.

Birtokomban volt ebben az évben a British Council egy már régebbi keletű, de akkor is érvényesíthető meghívása, amely intézmények, színházak, múzeumok ingyen látogathatására jogosított. És ugyanekkor indult évek óta USA-ban élő gyermekem Malaysiába, hogy egy esztendőn át a Kuala Lumpur-i egyetemen lektorkodjék. Útközben néhány hétre megállt Európában. Sokévi távolléte után Londonban adhattunk egymásnak találkát. Be is jártuk együtt London és környéke „minden" nevezetességét, a British Council egy nyájas, idős ladyjének kíséretében és magyarázatát hallgatva; de miért sorolnám most itt a hazai útleírásokban már oly gyakran s jól ismertetett londoni csodálni valókat: a Towert, a London Bridge-t, a Westminster Abbeyt, a British Museumot, a Buckingham-palotát és társait, vagy akár az ekkor szintén meglátogatott Oxfordot, Cambridge-t, Canterburyt. Kép, annak bizonyságául, hogy Angliában vagyunk, egy készült rólunk, vélem, hogy e képen éppen a Marlborough-kastély előtt baktatunk, és inkább beszélgetnénk mindarról, amit az egymástól távol töltött esztendők alatt nem győztünk levelekben elmondani. Hencegni szerettem volna a standard amerikai angolt kitűnően beszélő fiam előtt, hogy én is tudok már angolul, s ő megkérdezte:

– Vissza tudnál menni innen magad (a Piccadillytől) a Mount Pleasant szállodáig? – Bizonygattam, hogy igen.

– Hogy kérdezed meg, hol kell leszállnod a buszról? Kivágtam:

„Where get I off at the Farrington Road?"

– Rettenetes – mondta gyermekem. – Ezt ugyan ilyen kiejtéssel senki meg nem érti. Várj. – Taxinak intett, s megmagyarázta a sofőrnek, hová vigyen.

Angol „irodalmi műveltségemnek" köszönhetően kitűnően tudtam, hogy az italmérést, azaz a kocsmát azt Public House-nak nevezik Angliában; e két szó magyar szó szerinti fordításban nyilvánosházat jelentene (s csak az ifjabb nemzedék kedvéért írom ide, hogy az viszont a bordélyháznak volt az illedelmes magyar neve abban az időben – amire ifjaink nem emlékezhetnek –, amikor még voltak hazánkban is efféle szeretkezést árusító intézmények). Azért is meg akartam mutatni magamnak, hogy tudok én angolul közlekedni Londonban, miért is ne tudnék egy üveg szódavizet vásárolni valamelyik Public House-ban? Szállodánk körül kerengve lestem, néztem legélesebb lencséjű szemüvegemen át a cégtáblákat, de sehol olyan felírás, hogy Public House. Érdeklődni kezdtem a járókelőktől legszebb angolommal:

– Pablikhóz? Ver?

Ki vállat vont, ki megrázta a fejét. Egy idős úrnak végre nemzetközi mozdulatokkal mutogatni kezdtem, hogy inni szeretnék?

– Ő – mondta ő –, ön egy pöböt keres. Ott.

Köszöntem neki. Még hogy pöb! Nem is pab. Rövidítésekről még nem készült angol-magyar szótár, és ki gondolta volna, hogy a londoniak egy része ilyen franciásan ö-zik? És egyáltalán nem az volt felírva a megjelölt italmérésre, hogy Public House, hanem valami olyas, hogy Green Inn. Mutogatással, de a szódavizet csak megszereztem. És haza is találtam a szállodába, kellő időben, hogy induljunk vágyaim világába: Stratford on Avonbe, Shakespeare szülővárosába, ahol a British Counciltól kapott jegyek birtokában három Shakespeare-előadást is láthatok.

A Royal Shakespeare Company – Királyi Shakespeare Színjátszótársaság – tagjai két színházban játszanak rendszerint. Londonban és Stratford on Avonben. Csak a múlt század végén, ezernyolcszázhetvenkilencben jutott eszébe az angol színjátszást igazgató nagymestereknek, hogy a nagy drámaíró szülővárosában „alkalmilag megrendezett" Shakespeare-előadásokat tartsanak. A Victoria játékszínnek nevezett teátrum ezerkilencszázhuszonhatban leégett, hat évvel később épült fel az a stratfordi színházépület, melynek előteremtéséhez még az angliai iskolás gyermekek is shillingeket adományoztak. Egy, az új, a mostanság is működő stratfordi színház keletkezéséről regélő füzetben felemlítik, hogy az új színház felépítési költségeihez kétszázezer font sterlinggel járultak hozzá az amerikaiak. A királyi szabadalomlevél birtokában cégjelzett vállalkozásnak kormányzója, elnöksége van, s legfőbb patrónusa a király, azaz jelenleg a királynő. És mióta tavasszal és nyaranta Shakespeare-darabokat játszanak Stratfordban, a világ minden tájáról milliók keresik fel az Avon-parti kisvárost és látogatják a színielőadásokat.

Színészet volt a tanult mesterségem, s bár régen és önként odahagytam ezt a pályát, a színházban – bárhol is a világon – sajátosan otthon érzem magamat. Különösen boldogan ültem be a stratfordi színház nézőterére; de hogy milyen körülményesen jutottunk el a Londonhoz eléggé közel levő Stratfordba! A Mount Pleasant szálló receptionistája azt mondta, hogy taxival húszpercnyire van tőlünk a Paddington állomás, hát mi el is indultunk, harminc perccel előbb, egy szép, magas tetejű angol taxin, és éppen ötven percet sikerült három dugóban álldogálnunk, mert a derék útbaigazítónk azt nem mondta, hogy mennyi idő alatt lehet az állomásig autózni csúcsforgalom idején. El is ment az orrunk elől az a vonat, melyre első osztály ingyen jegyeink lettek volna, sebaj, megy vonat Stratfordba félóránként, hogyne menne, az előadások kezdete előtt, ment is egy, arra vett fiam jegyeket. Ilyen előkelő és méregdrága vonaton sem utaztam még világéletemben, csupa szalonkocsiból állott, terített asztalkákkal, mindegyik mellett egy-egy pincér. Fiam fizetett, mint hajdan szokott jó terméskor a köles.

Stratford városában a bőséggel nyíló virágok voltak a leggyönyörűbbek, meg a ragyogó napsütés, ez is, milyen más, mint régen „szokott lenni. Angliában sem első, sem későbbi útjaimon hogy, hogy nem egy foszlányi ködöt sem leltem, de még füstöt sem. Londonban ekkorig már bevezették a füstszűrést, a „ködös Albion irodalmi emlék maradt, nem valóságban megtapasztalt esemény. A stratfordi parkok smaragdzöld gyepén kiránduló turisták napoztak, heverészve. A Dirty Duck nevű kocsmában nem kellett lopnom a söralátéteket (szenvedélyesen lopom-gyűjtöm azokat, ahol csak lehet) – a felszolgálólány kettővel is megajándékozott, egy éppen Shakespeare-t ábrázoló alátéttel is.

Kiskastélyszerű szállónkban átöltözködtünk és végre, végre, igazán otthon voltam Angliában, azaz a stratfordi színház nézőterén.

Sohasem vágytam vissza a forró deszkákon való szereplést, a fellépés előtti lámpalázat, drukkot, szereptanulást, tapsot, néhány kis sikert és oly sok bukást. De az ifjúkor élményei, úgy látszik, mégiscsak meghatározóak. Szeretek színházba járni mai napig, és bármely táján a világnak, ha színházban lehetek, a nézőtéren bár, otthon vagyok. Akkor Stratfordban éppen végtelen boldogan, hiszen nem kellett nekem fellépnem, ügyelő csengetésére lesnem, csak ott lehettem, a nézőtéren s még hozzá ingyen, akárcsak színinövendék koromban a Nemzeti Színház nézőterén. Még amiatt sem kellett aggódnom, hogy míg én a színházban vagyok, mi lehet odahaza magára hagyott kisgyermekemmel. Nagy fiam ült mellettem, kísérő, atyáskodó védelmezőmként.

Három előadást: a Julius Caesart, A vihart és A tévedések vígjátékát láthattam az eleven kegyeletre, a lüktető idegenforgalomra berendezett városnak függönytelenül modern, „absztrakt síkokra osztott Shakespeare-színpadán. Egy olyan nézőtéren, ahol a világ minden tájáról egybegyűlt emberek a nemzetek fölöttivé emelkedett művészetnek kijáró áhítattal nézik végig az előadásokat. Közhely, hogy Shakespeare-t az angol föld adta ugyan a világnak, de költészete mindenkié. (S nincsen ebben a mondásban semmi, de semmi „sugalmazott kultúrimperializmus – ahogyan egyszer a mi Veres Péterünk jellemezte a nagy drámaíró világsikerét.) A néző, az előttem levő széken egy szót sem „hall" angolul, noha szótárral valószínűen olvas. Ő is idegen itt. Finn. De jó hazai finn fordításból ismeri, helyenként betéve tudja a darabot (akárcsak magam is a magyar szöveget), és a színészet külön nyelvén megérti.

Roy Doctrice alakította a megistenült diktátort, Julius Caesart. (Kit is valahogyan úgy emlegetnek angolul, hogy „Dzsuliöz Szizör.) Roy Doctrice földi halandóktól megkülönböztetett, szürkésfehérre festett ábrázattal, intellektuális nyugalommal és fönséggel játszott. Betegesen (mint akinek olykor epilepsziás rohama van, de még azon is uralkodni tud), s úgy, mintha akár tudna is az ellene készülő összeesküvésről, de betegsége és életuntsága miatt nem is bánná, hogy megölik, hiszen ha meghal is tovább él majd művében. „But I am constant as the northern starl Ez a mondat volt csúcspontja szerepfelfogásának. Mikor az előtte térdeplő Brutusnak (akit Brute-nak hívnak angolul) elmondta, olyan pillantást vetett rá, amit félreismerhetetlenül meg tudott ismételni a híres „Te is fiam, Brutus-nál. Nem csodálkozott rajta, hogy az összeesküvők között van Brutus is, de belészuggerálta, hogy bár te is ezt teszed, én akkor is olyan állandó, maradandó, irányt szabó vagyok és leszek – mint az „északi sarkcsillag. És Brutus ennek a caesari jóslatnak beteljesedésébe, a politikai fordulat Caesart mások számára felhasználó, Caesar eszméit tovább éltető mesterkedéseibe bukik bele.

A Julius Caesar előadást reklámozó, fényképekkel, magyarázó szöveggel ékes műsorfüzet nemcsak a darabbéli császárról ír; emlegeti magát a történelmi Julius Caesart is, az egykori Londinium építőjének, szépítőjének nevezi, mintha csak a majdani brit világbirodalom alapjait maga a nagy római rakta volna le.

S láthattam évek múltán, bent Londonban, akkor egy, az Oxford Company előadásában tartott Julius Caesar előadást, melyben – ez ezerkilencszázhatvannyolcban volt – a furcsán modern Oxford társulat Julius Caesarja szürke frakkot viselt, szivarozott és arca Disraeli-nek maszkját viselte, azét az angol államférfiét, aki Viktória királynőt 1877-ben India császárnőjévé kiáltotta ki. Hát a stratfordi Julius Caesar előadás ilyen túlzásokra nem ragadtatta magát.

A vihar Stratfordban

Verset írnék erről az előadásról, ha nagy költő lehetnék. Sohasem volt sem azelőtt, sem azóta akkora, olyan színházi élményem, mint A viharnak ez az előadása.

Shakespeare A vihart – olvastam a műsorfüzetben – egy napjaiban (ezerhatszázkilencben) lezajlott hajótörés hírének hallása után írta volna meg, és művét kortársai aggódva figyelték: nehogy olyanná sikerüljön, ami a briteknek tengereket hódító kaland- és becsvágyát csökkenthetné. Az „erzsébetisták sokat adtak kolonizáló szándékuk „erkölcsösségére.

Nálunk és a föld legtöbb Shakespeare színpadán A vihar Caliban-ját szőrös félembernek, elnyomott szörnynek szokás ábrázolni. Doct-rice (aki azelőtt való nap Julius Caesar volt) Calibant – nagy megdöbbenésemre – a saját csokoládébarnára festett bőrében játszotta, ágyékkötőben. Mikor bemászott a színre, egy hatalmas, phallikus jelképnek érthető, véres lábszárcsontot rágcsált. (Ami miatt – mint a műsorfüzetben írják – a színház egyik jegyszedője odahagyta állását, ír apácák viszont – mondja ugyancsak a műsorfüzet – ezt a bevonulást nem tartották megbotránkoztatónak.) Én azon hökkentem meg, hogy miért ábrázolja Calibant színes bőrű embernek? Hiszen ha annak ábrázolja, akkor a bölcs, a hatalmas és derék Prospero esetleg a világon uralkodni tudó „felsőbbrendű fehér ember volna? Így játszani Calibant ezerkilencszázhatvanháromban, mikor Anglia-Prospero „gyarmatokat szabadít fel! Ez, egyelőre sehogyan sem tudott beleilleszkedni az én szocializmuson élesedett, bár így is szűktávú szemléletembe. Hanem aztán mikor kibontakozott az előadás!

Megírták már, hogy Shakespeare ebben, a talán utolsónak írt művében, mesébe költve, majd’ minden addigi munkája lényeges mondanivalóját belesűrítette. Van itt szó elveszett királyságról, örökségi jogról, árulásról, lelkiismeret-furdalásról, hatalomvágyról, a személyazonosság kérdéséről, szerelemről, zenéről, istenről – és nincs megoldás. Egy ember – nyilatkozza A viharról szóló felfogásáról Clifford Williams (ennek a darabnak ezerkilencszázhatvanhármas évadkori bátor, erőskezű, modern rendezője) – életét annak szenteli, hogy rendezze a világhoz való viszonyát, ellenőrizze, birtokolja önmagát s a természetet, és eléri az öregség végzete. Prospero úgy tér vissza majd Milanóba, hogy ottan sírját ássa majd’ minden harmadik gondolat. Clifford Williams rendezői felfedezése ebben a darabban az, hogy az oly sok jellemváltozást sodró műben egyetlen mozdulatlan jellem van s ez nem ember!

Ez a szellem-Ariel. Ráépítette Arielre a darabot. Ő a szilárd, noha csak szellemtestben él. Ő az irányító, noha szolgál Prosperónak. Jan Holm játssza Arielt. Férfi. Fiatal férfi. (Láttam én már A vihart több országban, több nyelven, odahaza magyarul háromféle szereposztásban is, mindenütt nővel játszatták a szellemet, a tündér Arielt. Utánozhatatlan, amit rendezője – vagy saját zsenije – Jan Holm Arieljé-ből formáltatott. (A Szentivánéji álom Puckját is Holm játszotta 1963-ban Stratfordban, azt már nem láthattam tőle, sajnálatomra.)

Ariel szerepeltetésekor nem alkalmaz a rendező semmi színpadtechnikai bravúrkodást, repdesést, semmi filmbe valót. Ariel csak jár-kél, suhan, ott van, eltűnik, de félreérthetetlenül úgy tud megállani vagy megszólalni, karját emelni, felzümmögni, hogy nem férhet hozzá kétség: ő lát, ő hall, ő irányít, jelent, mint valaminő archetípusa a titkos jó tündérnek, de őt nem látják s nem hallják a többiek, a be nem avatottak.

A viharnak ebben az előadásában a prosperói mondanivaló nem abban kulminált, hogy a varázsló dolgavégezetlenül eltöri varázsbotját, még csak nem is abban, ahogyan az utolsó monológban saját személyisége fogságából be-kiszabadul, hanem abban, ahogyan s amiért az addig hatalmában tartottnak szabadságot ad. A Fleming játszotta Prospero szabadító szava a „fekete bőrű" Calibant játszó Doctrice felé mást s többet jelentett. Mintha azt is mondta volna vele Caliban-nak – aki pedig a könyvét, a tudás hatalmát jelentő prosperói könyvet akarta ellopni –, menj! Most már járj a saját utadon. Lehetséges, hogy ezt csak én magyaráztam bele az előadásba? Lehet, hogy Doctrice színes bőrű ember meze keltette bennem ezt az érzést? Úgy vélem, lehetett ez nyílt, rendezői szándék is.

Már igen sokadszor tapsoltuk ki a szereplőket, s ők mindig egymás kezét fogva jöttek ki, a sztárolás legkisebb jele nélkül, s derékból, egyszerre, kemény komédiás diszciplínával hajoltak meg. „Mi most játszottunk kérem" – mondta színész nyelven a meghajlásuk.

A tévedések vígjátékát zene és pantomim vezette be, és az is kötötte össze az egyes részeket. Olyan szabadon komédiáztak benne, hogy alig-alig ismertem rá a „mi" jó öreg darabunkra. Miénk? Övék?

Olyan szabadon bánnak e színdarabokkal, ahogyan csak legsajátabb tulajdonával bánhat az ember. S ezzel olyan élővé és maivá varázsolják, hogy újra oda tudják adni az örök Shakespeare-t a ma emberének. A közössé vált kultúrkincs láthatása, élvezése, a részvétel lehetősége, úgy látszik, olyasmi, ami „otthonérzést" teremt. Én legalábbis még annál is boldogabb voltam Stratfordban, mintha odahaza lehettem volna otthon benne.

Az élő Shakespeare-t teljes belefeledkezéssel hallgattam. De nem tudtam eléggé tisztelni magát a zarándokhelyet.

Ide-oda megyünk a fiammal a városban. Félszegen oldalt pillantok az ágy előtt, melyre egy múzeumőr vigyáz, s melyben – mint mondja – Shakespeare született. A felesége házikóját nem néztem meg; viszolygok a mumifikált emlékektől. Szerte a városban plakátok, falragaszok, prospektusok hirdették a következő esztendőben tartandó, a Shakespeare négyszázadik születési évfordulóját előkészítendő ünnepségsorozatot. A városban nyíltak és illatoztak a hársak, néztem s szagoltam a város illatözön szépségét, az öklömnyi szarkalábakat, harangvirágokat, rózsazuhatagokat, a kerteket, szállópalotácskákat s az utolérhetetlen, zöld angol pázsitot. Sürgött-forgott a város sok ezer turistája, a Shakespeare emlékmű előtt, a gyepen önfeledten ölelkező szerelmespárok heverésztek, az Avonon imbolyogva locsogott a kirándulókkal teli vízibusz; a hattyúk csöndesek, méltóságteljesek vízen és gyepen egyaránt.

A kiránduló- és zarándokhelyek üzleti gyakorlata szerint méregdrága minden Stratfordban. Fiam mégis vásárolt nekem hét fontért egy haj de angol trottőrszoknyát (akkor kb. hétszáz forint értékűt) meg egy gyaloglásra jó, puha angol cipőt is.

Hiszen csak azt a helyet ismerheti meg igazán az ember, amit gyalogszerrel is bejár.

USA – ELŐÍTÉLETTEL

Erdélyi szülőfalumban kiselemista koromban hallottam először a szót: „amerikai. Nyomban úgy, hogy „amerikai nagybácsi, akitől a kovásznai Becsek fiú nagy vagyont, sok pénzt örökölt, s a fiú azon reménykedik, hogy azt az örökséget meg is kapja, pedig – szájalta egy székely asszonyság – mi mindent kapott már az a fiú eddig is az amerikai nagybácsitól. Micsuda játékokat, miket küldözött az neki, amíg élt, még azt a gyermekecskének való kicsid biciklit is, vagy tíz esztendeje.

Olyan biciklije senki másnak sem volt Kovásznán. Olyant én is szerettem volna.

– Nekem nincsen amerikai nagybácsim, édesanya? – Anyám előbb elmosolyodott kérdésemre, majd sóhajtott, ingatta a fejét.

– Volt – mondta későbben –, a családom emlékezete szerint. Dédapám egyik fia részt vett a negyvennyolcas szabadságharcban s a