Voltaire levelei

VOLTAIRE LEVELEI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-870-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Szávai Nándor, Gyergyai Albert jogutódjai

VOLTAIRE LEVELEIRŐL

Mindenki ismeri vagy legalábbis ismerni véli Voltaire-t, a francia irodalomnak ha nem is a legnagyobb, de talán legnépszerűbb és legjellegzetesebb géniuszát – ám különös módon nem annyira művei, mint inkább magatartása, általános emberi és írói hírneve, a változó időkből rárakódott változó Voltaire-legenda alapján, amely, mint minden legenda, a valóság és a vágy, a tények és a szenvedélyek, a célzatos túlzások és a kegyes elhallgatások kibogozhatatlan szövedéke. Míg élt, főképp tragédiái révén uralkodott a francia, sőt az európai irodalomban, s ő maga is színműveit tartotta legtöbbre egész termésében, a kései utódok viszont alig látnak bennük többet, mint a francia klasszikusok Shakespeare-rel feljavított másolatait. Ugyanígy nagy eposzát IV. Henrikről és a vallásháborúkról, amelyet annak idején lelkes komáromi híve, Pétzeli József magyarított Henriás címmel, ma már éppoly kevesen vagy még kevesebben olvasgatják, mint valaha közkedvelt szatíráit, episztoláit, csapongó rögtönzéseit vagy fullánkos epigrammáit, amelyeket korában minden versfaragó utánzott, s amelyeket egyhangúlag a költészet legmagasabb mintái közé soroltak. Ha már most mindez elavult, s nem szolgálhat alapul Voltaire állandó hírnevéhez és végleges értékeléséhez, mi teszi mégis oly kedveltté, oly bensőségesen közismertté hazájában és idegenben? Mi módon vált, mivel vált a francia szellemnek talán legtipikusabb képviselőjévé, holott a francia irodalom ugyanakkor egy Pascallal, egy Balzac-kal, egy Victor Hugóval, vagyis vele egyenrangú, ha ugyan nem magasabbrangú alkotókkal is dicsekedhet – úgyhogy azóta, megfordítva, a francia kispolgár, jogtalanul-e, joggal-e, Voltaire, a voltaire-i szellem egyenes örökösének tartja magát, s e hitében a naiv külföld közvéleménye is támogatja – oly erős az egyszerű és egyszerűsítő legenda a legtöbbször bonyolult és árnyalatos igazsággal szemben. Kivéve a Voltaire-rajongókat, akik bálványuk minden könyvét egyforma áhítattal forgatják, ha másért nem, azért, mert Ő írta, és stílusát, hangját, „tónusát minden kis töredékében megtalálják –, a mai olvasók legtöbbje Voltaire-nek főképp a regénykéit élvezi, ezeket a csúfondáros, csípős és mulatságos kis históriákat, amelyek kora minden tévedését, minden fonákságát perbe fogják, s amelyek ma is oly elevenek, mint ezelőtt kétszáz évvel, valamint apró, a pillanatból pattant s a pillanatnak szánt pamfletjeit, ezeket a többnyire támadó jellegű kis röppentyűket, amelyek mindig változó és meghatározhatatlan műformájuk miatt Voltaire teljes kiadásaiban, e kiadások legvégén, a „vegyes művek közt szerepelnek. Vagyis az idők múltával a magas műfajok Voltaire-jét mindjobban háttérbe szorítja az alkalmi, a „frissensült, a kor kívánalmaiból, vágyaiból és bajaiból sarjadt, látszólag oly múlékony, helyhez és időhöz kötött „impromptu-k Voltaire-je, ami többek közt azt is mutatja, mily nehéz különbséget tenni, legalábbis az irodalomban, a „maradandó és a „múlandó, a közvetlenül hasznos és a büszkén magáért való mű között. Voltaire nemcsak történelmileg, hanem művészileg is, nemcsak mint ember, hanem mint alkotó is, legkönnyebb, legsietősebb rögtönzéseiben mutatkozik a legidőtállóbbnak, s tegyük hozzá: a legrokonszenvesebbnek, meghazudtolva mind a maga, mind a korabeli esztétika becsvágyait, s példát adva akarva-akaratlan későbbi korok és irodalmak akárhány tollforgatójának.

Minden irodalmi műfaj s egyben minden voltaire-i műfaj közül a levél, a magánlevél látszik a legkevésbé igényesnek s egyben a legkevésbé irodalminak, és mégis, újabb ellentmondásként, Voltaire-t ma mindenekelőtt levelezése tartja elevenen. Elevenebben, mint a mesék, elevenebben, mint a vegyes művek, akár korunk ízlése miatt, amely, az őszinteség címén, az alkotás és az alkotó legféltettebb titkaiba is behatolna, akár a levél természete miatt, amely – így hisszük vagy így szeretnénk – csupa meztelen közvetlenség, vallomás, önleleplezés, akár mert Voltaire levelezésében az egész Voltaire-t megtaláljuk, az embert és az alkotót, az igazit és a legendásat, a költőt és a filozófust, az udvaroncot és az emberbarátot, egy egész hosszú életet, egy kort, egy társadalmat, egy világnézetet, s mindezt a pillanat hevében, a legszebb, a legvilágosabb, a legfordulatosabb nyelven, a megfigyelés, az átélés, a kifejezés egymást szülő, egymásba olvadó bensőségében. Tulajdonképp mi is a levél? mi hozta létre? milyen szükségérzet? irodalmi műfaj-e, ha csak egynek szól, s nem a közönségnek? ha meg egész közönségnek szól, megmarad-e benső közleménynek? Tudjuk, hogy épp a franciák mennyire kedvelik a nagy emberek naplószerű vagy levélbeli „vallomásainak a kiadását, s hogy – ha nem nézzük Cicero vagy Plinius, Erasmus vagy Luther Márton egyébként bármilyen vonzó, de elszigetelt érdekű levelezését – a levél, a levelezés, különböző okokból, tipikusan újkori és francia jelenség, akárcsak a vígjáték, vagy az akadémiai emlékbeszéd. Franciaország volt ugyanis az első állam Európában, amely a középkor egyetemi és királyi futárai után a „nagy században megszervezte Párizs és a vidék postaszolgálatát, és így új lendületet adott a levelezés elterjedésének, bár valószínű, hogy a levelezés vágya s érdeke is siettette a szabályos és biztonságos írásbeli érintkezés megteremtését. Ez a külső biztonság hozza létre a belső bizalmat, s a műveltség, a jó modor s a társas illem megszilárdulása egykettőre felvirágoztatja a társalgást, a levelezést; így nyílnak meg a szalonok a szép társalgás kedvéért, s így szaporodnak a levelek, nemcsak puszta szükségből, nemcsak a távolság legyőzéséért, hanem a friss mondanivaló, az érdekes „vallomás, a szépen formált mondatok öröméért. Madame de Sévigné híres levelezése kortársaival s főképp leányával már egy új műfaj kivirágzását s egyben mintáját is jelképezi; előtte is, utána is egész sora jelentkezik a főúri és a polgári levelezőknek, köztük a vidéken élő humanista Guez de Balzac (a regényírónak csak névrokona), aki, mint később a mi Kazinczynk, leveleivel neveli honfitársait az új ízlésre, vagy mint a párizsi Voiture, aki szaloncsevegéseit folytatja levélkéiben. A levél túlnő önnön keretein, és stílusa, hangja, valóságíze miatt értekezést, emlékiratot, útirajzot, sőt regényt is írnak levélsorozat formájában, mint Richardson és mint Rousseau a XVIII. században, mint a mi Mikesünk Rodostóban, és mint maga Voltaire is, akinek egy-egy „leveléről nem mindig tudjuk eldönteni, valóban magánlevél-e, szigorúan egy személynek szóló, vagy pedig a nyilvánosságnak szánt panaszló vagy bíráló, szatirikus vagy érzelmes röpirat, nem szólva a műfaj csúcsáról, a költői episztoláról, amely, minden ajánlás ellenére, a nagy nyilvánosságnak készül, vagy azokról a félig verses, félig prózai magánlevelekről, amelyeknek részleges vagy akár teljes szövegét a címzett minden bizonnyal baráti körében is bemutatta. Vagyis – amit amúgy is sejtettünk, de amit Voltaire példája tesz véglegesen világossá – a régi hivatalos levél a műveltség terjedésével válik bensőséges magánlevéllé, ez meg a műveltség fejlődésével alakul át irodalmi műfajjá. Mindezt Voltaire levelezése illusztrálja legjobban: a bizalmas jellegű magánlevelek nagy többsége mellett (bár a cenzúra korában lehetett-e szó magánlevélről? S kijátszhatta-e mindig Voltaire, hírneve s veszélyes léte ellenére, az elferdítés, az eltulajdonítás, az elsüllyesztés mesterkedéseit?) szép számmal találunk benne egyrészt verses rögtönzéseket, másrészt levélbe foglalt röpiratokat, s a levelek kiadójának, annyi más nehézsége mellett, ezzel a nemcsak műfaji, hanem lélektani nehézséggel is kell számolnia.

Mindegy: a levelek megvannak, ha nem is mind, ha nem is mindig teljes vagy autentikus szöveggel, de még ma is igen szép számban, és azzal a kilátással, hogy ez a szám állandóan, sőt meglepően növekedhet, tekintettel a még lappangó és felfedezésre váró levelekre, mivel a Voltaire-kutatók egyre remélik, s nemhiába, hogy még mindig akadhatnak, árveréseken vagy levéltárakban, régóta hajszolt, feltételezett vagy egészen ismeretlen Voltaire-levelek, mint ahogy ezt nem egy híres levél sorsa vagy példája tanúsítja –, vagyis mintha, halála ellenére, Voltaire az utókorral is levelezne. A mi Fekete Jánosunknak, Voltaire egyetlen magyar levelezőjének egyik levél-kéziratát Theodore Besterman találta meg, a mai Voltaire-szakértők legelsője egy másikat meg Lublinszkij tett nemrég közzé, a Szovjetunió Voltaire-körének Volgin és Alekszejev mellett legkiválóbb kutatója, míg Voltaire-nek Feketéhez írt kéziratos levelei, amelyekkel a vén literátor az ifjú Kazinczynak is eldicsekedett, ki tudja hol rejtőzhetnek, ha ugyan meg nem semmisültek az örökösök könnyelműsége vagy tudatlansága következtében! Amikor Voltaire halála után Beaumarchais, Voltaire nagy tisztelője, mesterének nemcsak műveit, hanem leveleit is leltározta, s közzétételük céljából egész kis szerkesztőbizottságot és kiadói vállalatot alapított, majdnem ötezer levelet tudott összegyűjteni, ami nemcsak a kiadók buzgalmáról tanúskodik, hanem Voltaire sose szűnő, sőt egyre növekvő hírnevéről, különben miért őrizték volna oly soká és oly híven, annyi változás és a forradalmi pusztítás ellenére, a század nagy bálványának nemegyszer csak pársoros rögtönzéseit? Beaumarchais után Beuchat, egy múlt századi Voltaire-rajongó adta ki újra Voltaire műveit s összegyűjtött leveleit, majdnem duplára növesztve a már ismert levelek számát, s maga is szinte hüledezve tömeges felfedezései láttán, mivel a Restauráció korában, szemben a trónnal és a Kongregációval, Voltaire volt a feltörő polgárság és értelmiség szószólója, s francia és külföldi Voltaire-hívek ezrével küldték a leveleket a Beuchat-féle kiadás gazdagítására. Azóta, majdnem száz éven át, e régebbi gyűjtések és kiadások kimerültével, a századvégi, Moland-féle Voltaire-kiadás volt az egyetlen, amely több-kevesebb joggal teljesnek nevezhette magát, bár a levelek terén nemigen tett egyebet, minthogy nagyjából és hanyagul Beuchat gyűjtésére támaszkodott. Az angol Theodore Besterman Voltaire-rajongásának köszönhetjük, hogy körülbelül tíz éve, pontosan 1953-tól kezdve, új és minden eddiginél teljesebb és kritikaibb kiadása indult meg Voltaire levelezésének, a régebbi gyűjtések könyörtelen átrostálásával, minden levél kéziratának, szövegének, dátumának, eredetének és körülményeinek szigorú megvizsgálásával, s a száz év óta napfényre került Voltaire-levelek hozzátételével, ami, Besterman becslése szerint, az eddig ismert levelek számát majdnem a kétszeresére, mintegy húszezerre emeli. Tegyük hozzá, hogy ez az új kiadás, amely a Voltaire-leveleken kívül, a Voltaire-hez írt vagy a Voltaire-ről szóló korabeli leveleket is tartalmazza, amellett híven számon tartja és pontosan számozza a csak feltételezhető, vagyis pusztán létükben, nem pedig szövegükben ismert leveleket – már eddig is, messze a befejezéstől, több mint hatvan kötetre terjed, s megjelenése közben is, mintegy kisugárzása révén, egyre újabb levelekre, egész gyűjteményekre vet világot, elővarázsolja őket féltett vagy elhanyagolt rejtekeikből, s évenként és szabályosan ismétlődő megjelenésével nemcsak a levelek friss ingerét és érdekét növeli, hanem Voltaire kultuszát is megújítja mindenfelé, immár harmadszor Voltaire százada óta, a „kozmopolita XVIII. és a „nacionalista XIX. század példájára. Genf mellett, ahol Theodore Besterman Voltaire-intézete és múzeuma a látogatók és kutatók egyre növekvő körét vonzza, Franciaország közkönyvtárai s vidéki vagy magángyűjteményei, Amerikában a Pierpont Morgan-könyvtár s egyes nagy egyetemek tanárai, Leningrádban Voltaire hagyatéka, könyvei s kéziratai körül a tudományos versengés és a békés együttműködés Voltaire harmadvirágzását hozta létre, mégpedig oly körülmények között, amelyek inkább ártani, mintsem kedvezni látszanak akár Voltaire szellemének, akár a békés együttműködésnek – talán nem is utolsó csodaként és elégtételként ennek a minden kortársnál elevenebb aggastyánnak földöntúli pályáján. Besterman, akinek ez a kis kötet, mint minden Voltaire-kutatás, igen sokat köszönhet, iparkodott minden levél történetét is felkutatni, lelőhelyét, vándorlásait, örökléseken, üzérkedéseken, csonkításokon, sőt nemegyszer hamisításokon keresztül, egész kis regényeket csillantva fel az adatok pontos és tárgyilagos felsorolása mögül, így például Bernis bíboros Voltaire-rel való levelezése először a bíboros egy spanyol barátjához került, ettől egy Madridban időző francia diplomatához, akinek leszármazottjai három nemzedéken át őrizték ezt a hagyatékot, míg aztán, árverés útján, végül is Besterman, illetve a Voltaire-intézet birtoka lett. Még jellemzőbb az ún. Bentinek-levelek sorsa, vagyis Voltaire-nek Bentinek grófnővel való levelezése, azzal a Bentinek grófnővel, akit Besterman „Németország Madame de Sévignéjé-nek nevez, s aki Voltaire-nek Frigyes udvarában talán érzelmi vigaszt is jelentett: e levelezés egyik része egy cambridge-i gyűjtőtől, másik része Bentinek grófnő egy ma is élő ivadékától jutott a genfi gyűjteménybe. Ugyanígy kerültek elő Voltaire „elszászi levelei, amelyeket unokahúgához, a kövér, pletykás és intrikus Madame Denis-hez intézett, amikor Frigyessel szakítva különböző elszászi városokban tartózkodott: ezek a levelek többek közt az idős Voltaire és unokahúga nem csupán rokoni kapcsolataira is fényt vetnek, s csak most teszik érthetővé Madame Denis túlságos szerepét és befolyását a filozófus későbbi életében. Mindez persze –a gyűjtő és a kései olvasó szempontjából – nemcsak a tiszta ismeret fennkölt céljait szolgálja: az utókor, valljuk meg, úgy érzi magát az ily önfeledt vallomások, az ily önleleplezések olvasásakor, mintha véletlen tanúja lenne egy bizalmas jelenetnek vagy beszélgetésnek, mintha kulcslyukon át nézne egy nagy ember legbensőbb, sérthetetlennek vélt rejtekébe. De hát úgy kell a nagy embernek: mért játszik annyit a nyilvánossággal? És úgy kell a levélnek, ennek a kacér műfajnak: mért kacsingat a közönségre, amikor csak egynek szól, s mért gondol mindjárt az utókorra, amikor csak mulandó és mindennapi jelenségeket tűz tollhegyre? Viszont hogyan vélekedjen az a jámbor kutató, aki a nagyok levelezésében az igazság, az őszinteség legspontánabb, legszentebb dokumentumát véli látni? A literátor mindent megszépít, de egy kissé meg is ront, a valóság, az elképzelés és a céltudat határai között. Voltaire is? Talán Voltaire is, ez a minden ördögnél ördöngösebb literátor, akinél levélről levélre kell kihámozni ezer gonddal, melyik démona inspirálja egy-egy levele írásakor: az igazságé, a civilizációé, a türelemé, a nagylelkűségé-e (amikor a címzetten túl sok száz ismeretlenhez fordul), vagy pedig a széptevésé, az udvarlásé, a kedvre derítésé, sőt netán a szeszélyé, a csúfolódásé, a gonoszkodásé (amikor ugyanazt a témát tíz változatban is újrakezdi, a címzett személye, rangja, vele való viszonya és a maga pillanatnyi hangulata, érdeke, indulata vagy célja szerint).

 A levelezés szinte évről évre kíséri és mutatja Voltaire kora és életpályája változatos mozzanatait, mintegy hatvan éven át, kezdve hetyke, gondtalan és élveteg ifjúkorával, amikor apja vagyonának s összeköttetéseinek élvezetében s jókedvének és szellemének még töretlen birtokában aggálytalanul sütkérezhet a nagyvilági szép dámák s a félvilági szép színésznők kegyeiben, folytatva, már kijózanultabban, a Bastille-ban és Angliában, majd vidéken, Madame du Châtelet, legállandóbb barátnője kastélyában (bár épp a vele való levelezés egészében elpusztult), valamint XV. Lajos és Madame de Pompadour Versailles-jában, aztán Frigyesnél Berlinben s végül a svájci határon, ahol a ferney-i pátriárka, Európa bölcse s egyúttal vidéki vállalkozó és földesúr, mintegy húsz évig uralkodik a magaformálta közvéleményen. A levelekből – mind a gyorsan írt vagy sietve diktált üzenetekből, mind a többször is megfogalmazott írói vagy eszmei hitvallásokból – sok minden derül ki Voltaire-ről éppúgy, mint Voltaire társaságáról: a kor fénye és nyomorúsága, a monarchia hanyatlása a háborúk, a pazarlások, a tarthatatlan társadalmi rendszer miatt, a felsőbb rétegek jó módja, a párizsi szalonok s a vidéki kastélyok mindenütt, még nálunk is szorosan utánzott pompája, a filozófusok szívós harca az új világosságért s a fennálló rendszernek vagy rendszertelenségnek megdöntéséért – s ugyanakkor gyilkos perek, kísérteties babonák sötétje s a nyomorgó falusi nép szinte kába tompultsága. S Voltaire, a kor megtestesülése, mindenben részt vesz, mindenütt jelen van, élvezi, sőt tollal is védi, felvilágosult nagypolgárként a fényűzést, az iparosodást, a városi kultúrát, vén korára maga is gyáros lesz és nagyvállalkozó, kicsúfolja s megbélyegzi a versailles-i udvar tobzódását, bár ugyanakkor elfogad tőle minden rangot és évjáradékot, szenvedéllyel ostorozza az igazságszolgáltatás barbárságát és egész Európát fellármázza a Calas család, a Sirvenek vagy La Barre lovag védelméért, elkeseredetten harcol a feudális és akkor még mindenható egyház ellen, bár nem veti meg a művelt és befolyásos főpapoknak a kegyeit, őszintén gyűlöli a háborút s követeli a jobbágyság és a rabszolgaság eltörlését, de ugyanakkor ő is részt kér, Châtelet márkinéval együtt, bizonyos, jó jövedelmet ígérő hadseregszállításokból, s mint a kor nem egy emberbarátjának, neki is vannak részvényei az Indiai Társaságban, amely tudvalevőleg „ébenfakereskedéssel is foglalkozott – s a levelek egyik varázsa, hogy ezt a sok ellentmondást azon frissen s közvetlenül olvashatjuk ki belőlük, az élet, az akkori élet hol groteszk, hol keserű bonyolultságában. Tegyük hozzá, hogy akár Voltaire aránylag hosszú élete, akár szerencsés társadalmi helyzete s fejlődése következtében a levelezés majdnem az egész századra kiterjed. Az ifjú Voltaire még ismerhette a „vén oroszlán, XIV. Lajos örömtelen udvarát s a nagy század még élő monumentumait, Fontenelle-t, Corneille unokaöccsét, Louis Racine-t, Jean Racine fiát és magát Ninon de Lenclos-t, az elpusztíthatatlan kurtizánt (és később majd segíti is Marie Corneille-t, Corneille leszármazottját s La Fontaine egyik ivadékát, az irodalom és a becsület kedvéért) – s ugyanígy, élete végén, a forradalom, sőt a romantika későbbi nagyjait vagy elődeit, Madame Neckert, Madame de Staël anyját, Constant de Rebeque-át, Benjámin apját, Dupont de Nemours-t, a később oly hasznos és tevékeny forradalmárt s Condorcet-t, az enciklopédistát és a forradalom áldozatát, s e két véglet közt a kor minden nagyját, írókat és filozófusokat, diplomatákat és hadvezéreket, bírákat és hivatalnokokat, papokat és kertészeket, mindazt a régit, ami még tovább is csillogott a felszínen, s mindazt az újat, ami már ott csírázott lenn a mélyben, s aminek századvégi kivirágzását az ő munkája is siettette. Képzeljünk el egy magyar írót, aki még láthatta s figyelhette a millenniumi Magyarországot, átélt több kisebb s két világháborút, forradalmat, fasizmust, a romlást és az újjáépítést, a rabságot és a felszabadulást, s közben ismerte, közelről, barátilag és nemcsak az újságokból s nemcsak a cselédlépcsőn át, mind e korok és társadalmak íróit és politikusait, művészeit és tudósait, mozgatóit és bábjait, élvezőit és szenvedőit: micsoda roppant és megrázó kép bontakozhatna ki előttünk egy ilyen ember levelezéséből, ha volt kedve és ideje levelezni, ha értett az íráshoz, a megfigyeléshez és a gondolkodáshoz, ha eléggé szabad és elfogulatlan tudott maradni mind a maga életében, mind a kortársi kapcsolatokban, s ha levelezése, mindezek után, a cenzúrák, a sorscsapások és más pusztítások ellenére, többé-kevésbé épen és hamisítatlanul maradt az utókorra – ilyen a kép, amely elénk tárul Voltaire levelezéséből. Ha van irodalmi mű, amellyel ezt a többé-kevésbé spontánul keletkezett és kialakult s csodálatos módon nagyjából fennmaradt levelezést összevethetjük, lehetetlen nem gondolnunk Balzac Emberi Színjátékára. Ott is, itt is egy egész társadalom, mögötte egy démoni, mindenbe, mindenkibe lelket öntő, mindent irányító karmesterrel; a véget nem érő történetek; a visszatérő szereplők; az egyre sűrűbben felbukkanó s ismétlődő motívumok; a nagy drámák és az apró pletykák, az államügyek és az alkóvtitkok keverése; s a törhetetlen vitalitás, minden csalódás, felsülés és katasztrófa ellenére, mint egy mindenen győzedelmes, mindent magával ragadó szélorkán vagy vízáradat. Ha egyszer belemerülünk akár egy Balzac-regénybe, akár egy kötetnyi Voltaire-levélbe, szinte ugyanazt a mámort, ugyanazt az érzelmi, lelki, már-már testi frissülést érezzük, s alig tudjuk az olvasást abbahagyni. Haragszunk Bernières márkinéra, akárcsak egy kortársnőnkre, amiért hűtlen lett Voltaire-hez, s mikor ez Angliába menekült, épp a költő ellenfelével, Rohan lovaggal ment az Operába! Tűnődünk, mi lett Suvalovval, Andréval, a fiatalabbal, Katalin cárnő követével, aki feleségével együtt úgy játszott, úgy táncolt, úgy társalgott, mint bármelyik versailles-i nagyúr? Mi lett az Argental családdal, Voltaire „kedves angyalaival, amikor egyszerre megszűnt a Voltaire-rel való levelezésük? Mily szerencse, mondjuk magunkban, hogy ez az élhetetlen Thieriot, akiről folyton és fáradhatatlanul Voltaire-nek kellett gondoskodnia, még időben, Voltaire előtt elhalt! S Frigyes király és Katalin cárnő meggyászolták-e dédelgetett kedvencüket? S Bernis, a léha kis szalonabbéból nagykövetté komolyodott kardinális, gondolt-e olykor római palotájában Voltaire végleg elmaradt leveleire, amelyekről azt írta egyszer, hogy „megszépítik egész napját, márpedig ő ismerte minden egyes nap értékét! S Fekete János, a fóti földesúr, a fél-francia, fél-magyar poéta, nem Voltaire-nek köszönhette-e, Voltaire néhány kis levelének, hogy úgy-ahogy kiemelkedett borissza és birtokperlő osztályából, s poézissel, filozófiával, országmentéssel kezdett foglalkozni? S Madame Denis, a hájas unokahúg, aki csak ágyán keresztül engedte nagybátyjához a fiatalokat, hogyan élt Voltaire halála után, kastély nélkül, szerep nélkül és fiatal hódolók nélkül, s belátta-e, mit vesztett Ferney-vel és Voltaire-rel? Valóban, a levelezők, barátok vagy ellenfelek, nagyok vagy csak lekötelezettek, lassanként úgy kezdenek élni bennünk, mint telivér regényalakok, mint régi jó ismerősök, mindnyájan Voltaire jóvoltából, mintegy az ő varázsbotja révén. S ha már a levelezők is ily elevenek maradtak, mit mondjunk magáról a varázslóról?

E levelek, a korrajzon túl, pontosabban: a korrajzon keresztül egy nem mindennapos elme, egy nem közönséges akarat félszázados, eltökélt, kérlelhetetlen küzdelmét ábrázolják, a maga és vele együtt osztálya érvényesüléséért, minden poklokon keresztül, hol módjával, hol erőszakkal, hol nyíltan, hol alattomosan, hol a költészet és a filozófia legnemesebb eszközeivel, hol a hízelgés és a