Bibó István művei IV. kötet

BIBÓ ISTVÁN MŰVEI

IV.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-478-8

Összkiadás:

ISBN 978-963-344-040-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Bibó István jogutódja

A KOALÍCIÓ EGYENSÚLYA ÉS AZ ÖNKORMÁNYZATI VÁLASZTÁSOK

A koalíció atmoszférája az országos választások óta eltelt egy esztendő alatt lényegesen megromlott. Csaknem szabályos időközökben visszatérnek a koalíció válságai, melyeknek legfőbb tárgya a kisgazdapárton belül érvényesülő reakció és a közigazgatás pozícióiért való harc. A koalíció két pólusa, a kisgazdapárt és kommunista párt között a szakadék lényegesen megnőtt, és a hangulat mind a két oldalon idegesebb lett. A koalíció sokkalta merevebben működik, mint azelőtt; kevesebb benne a kölcsönös készség, és erősebben érvényesül benne az „ennyit adok, ennyit kapok" szelleme. A hang néha egészen éles lesz, különösen amikor valami friss keletű kudarcot kell ellensúlyozni. Helyenként egészen komolynak látszanak a koalíció bekövetkező szakadásának jelei. Dátumok merülnek fel, legtöbbször a békeszerződés hatályba lépte¹, amikor majd a Baloldali Blokk² kizárólagosan kormányra fog kerülni, vagy amikor a kisgazdapárt teljes erővel érvényesíti majd a többségéből folyó jogait. Mindenki tudja azonban, hogy mindez nem fog a másik fél csendes belenyugvása mellett lefolyni. Éppen ezért időnként megjelennek a végső harc szólamai: „megmutatjuk az öklünket, „százezres tömegek az utcán, „hárommilliós tömegek a falvakban, „nem engedjük magunkat provokálni, „nem fogjuk tűrni", ezek a bevett csatakiáltások. Az éles viták azonban rendszerint váratlanul elcsendesednek – a beavatottak tudni szokták, hogy nem minden irányítás nélkül –, s a nagy elvi ellentétek pozícióharcokon, alkukon és osztozkodásokon keresztül jutnak el a megoldáshoz, illetőleg a válság elodázásához. Kérdés, hogy mindez egy kelletlen, huzavonás, de hosszú lejáratú együttműködésnek a természetes kísérőjelensége-e, vagy pedig egy mindjobban közeledő szakításnak a fenyegető előjele.

Vannak közismert momentumok, amelyek azt látszanak igazolni, hogy a válságok és a válság mögött mélyreható s lényegükben áthidalhatatlan világnézeti és politikai módszerbeli ellentétek vannak. Vannak viszont momentumok, főleg a külpolitikai helyzettel és a békeszerződéssel kapcsolatban, melyek a koalíciós politika hosszú lejáratú fennmaradását látszanak valószínűvé és szükségessé tenni. Tudjuk azt is, hogy a koalíció eddigi életútját egészen figyelemreméltó teljesítmények szegélyezik: a földreform, a korrekt és zavarmentes választások, a köztársaság kikiáltása, a stabilizáció, s ezek részben igen válságos előzmények után, igen gyors és sikeres lebonyolódáshoz jutottak. Az, hogy egy közösség életében sorozatosan történnek ilyen dolgok, mindenesetre mélyen fekvő egészség jele, azonban semmi sem volna veszedelmesebb, mint azt képzelni, hogy az ilyen kedvező fejlemények csak úgy maguktól, a szereplő személyek állandó erőfeszítése nélkül következnek be, s a jövőben is bizonyosan be fognak következni. A politikában is, mint általában mindenütt, a szerencsés fejlemények sohasem magukban állnak elő, hanem egy szerencsés alkalomnak és az alkalommal élni tudó egészséges egyéni vagy közösségi ítélőképesség helyes reagálásának a találkozásából. A magyar demokratikus koalícióban pedig napról napra gyengül az, ami elengedhetetlenül szükséges hozzá, hogy egy ilyen egészséges reagálású politikai közösség maradhasson: a közös politikai vállalkozás szelleme. A tavasz óta ismétlődő válságok krónikus, s úgy is mondhatnánk, üszkösödő jellegűek: egyugyanazon kérdés, a magyar közigazgatás pozíciói feletti harc vonszolódik egyik összeütközéstől a másikig, anélkül hogy az időnként kisütött „megoldások" bármit is megoldanának. Egy esztendőbe tellett, amíg a közigazgatás megtisztítása és a tisztviselői létszámcsökkentés egyáltalán olyan pontra jutott, hogy legalább formailag befejezésről beszélhetünk³, azonban az, ami történt, messze van attól, hogy összefüggőnek és megnyugtatónak érezhessük. Most pedig, csaknem fél esztendei huzavona után, az önkormányzati választások ügye jutott olyan pontra, hogy mindkét félnek ki kellett raknia kártyáit az asztalra⁴. Aki azonban egy kicsit is ismeri e kártyák állását, az tudja, hogy a játszma az adott feltételek mellett úgyszólván lejátszhatatlan, s az újrakezdéséhez egy nagyon egyetértő együttesre volna szükség.

Az a perspektíva, melyben politikai köztudatunk e pillanatban az önkormányzati választásokat látja, a legnagyobb mértékben szűk. Nem terjed túl annak felismerésén, hogy a választás a kisgazdapártnak, mely erős többséget remél, jó, viszont a baloldalnak, különösen a kommunista pártnak rossz, mert a közigazgatásban bírt baloldali pozíciók megingásával fog járni. A baloldal egy kritikus pillanatban hozzájárul az önkormányzati választásokhoz, de a vidéki közigazgatásból való kisemmizését nem akarja tűrni, viszont a jelek szerint maga sincs vele tisztában, hogy ez a nem tűrés miben nyilvánuljon meg. Ebben az irányban eddig egyetlenegy és jelentőségében igen korlátozott ötletet vetett fel: a választójog némi szűkítésének, pontosabban további antidemokratikus kategóriák kizárásának a gondolatát⁵. Legjobbnak azt találná, ha választások jó ideig nem volnának, azonban a kisgazdapárt sokkal erősebben belehangolta magát ebbe az ügybe, hogysem a szokásos kompromisszumok útján félúton kiegyezhetne, hacsak valami egészen nagy méretű ellenszolgáltatás fejében nem. Akármerre indulunk is el, mindenütt valamiféle bajba ütközünk. Nézzünk tehát szembe mindenekelőtt azzal, amiből a bajoknak ez a sorozata kibontakozik: a kisgazdapárt országos többségének a fikciójával.

REAKCIÓS SZAVAZATOK ÉS KISGAZDAPÁRTI TÖBBSÉG

Az országos választások tanúságaként a magyar választók ötvenhat százaléka⁶ kisgazdapárti. Ez a tévedés, amibe azóta belebetegedett a kisgazdapárt, a koalíció és az ország. Azt a tételt, hogy a kisgazdapártot a reakció juttatta többségre, eddig mindig a kommunista párt állította fel, ezért a kisgazdapárt számára úgy jelenik meg az egész kérdés, hogy óhajtja-e a kommunista állítás elfogadásával gyengeségének újabb bizonyítékát adni. Politikai életünknek egyik legdöntőbb feladata egyszer világosan s a kisgazdapárt számára is elhihető és elfogadható formában számot vetni vele, mennyi ebből az ötvenhat százalékból a kisgazdapárti és mennyi s miféle az egyéb.

A kisgazdapárt arra a vádra, hogy a reakció szavazataiból nőtt nagyra, azzal felel, hogy rámutat a baloldali pártok, mindenekelőtt a kommunista párt bőségesen kapott fasiszta szavazataira. Ezt könnyen bizonyítja azokkal a Pest környéki és bányavárosokkal, amelyek szavazataik eloszlását nézve világosan látható módon alakultak nyilas fellegvárakból kommunista fellegvárakká. Ez az érv önmagában megáll, azonban teljesen összefüggésben nézve tévútra vezető. Nem szükséges itt általában kitérnünk a reakció és fasizmus azonosításának veszélyeire, hanem ezúttal csupán a magyar párterőviszonyok mögött álló fasiszta és reakciós tényezőkről szólunk. A kettő közötti különbség e vonatkozásban is szembeötlő.

A fasizmus e pillanatban nem jelentkezik, és valószínűleg hosszú ideig nem fog jelentkezni szervezeti vagy világnézeti egységekben, hanem mindenekelőtt bizonyos fajtájú, részben nemzeti, részben szociális, részben pedig antiszemita indulatoknak a szétszórt vagy többé-kevésbé integrált meglétében, azonkívül egy általános és a demokrácia által távolról sem minden további nélkül megszüntetett eldurvulásban és elvadulásban. A fasizmus, ha egyáltalán világnézetnek nevezhető, akkor világnézetnek is mindenekelőtt kaland, aminek a siker az éltetője, és az elszenvedett nagy bukás után jó időnek kell eltelnie, s ezen felül megfelelően mérgezett táptalajnak kell képződnie – reméljük, nem fog – ahhoz, hogy a fasizmus legendája megszülethessek, és vele együtt politikai és világnézeti reneszánsza egyáltalán bekövetkezhessek. Ennek megfelelően teljesen indokolatlan azt feltételezni, hogy Magyarországon az egykori nyilas, megújulás párti⁷ stb. szavazók zártan, tudatosan vagy pláne szervezetten egyik vagy másik pártra szavaztak volna. Többfelé szavaztak, s túlnyomó többségükben nem mint fasiszták szavaztak, hanem azok a nemzeti vagy szociális indulataik és tendenciáik, melyeknél fogva annak idején a fasizmus beterelte őket a maga utcájába, vitték őket ma egyik vagy másik párt felé, s elkeveredtek ugyanezeknek az indulatoknak és tendenciáknak a demokráciában is megengedett és esetleg nem is helyteleníthető megjelenési formáival. Az antiszemita hangulatok pedig még odáig sem jutottak, hogy a választások alkalmával egyáltalán valamerre vigyék a szavazókat: a fasiszta szavazatokat nyert pártok sem próbálták, s nem is tudtak ezzel szavazókat nyerni. Mindez nem jelenti, hogy a fasizmus és antiszemitizmus, mint világnézet és mint fertőzés, megszűnnék vészt hozó lenni; de mint konkrét szervezeti formákban megjelenő politikai tényező, e pillanatban Magyarországon messze elmarad egy másik veszedelem, a reakció veszedelme mögött.

A reakció, akár volt fasisztákból, akár volt antifasisztákból tevődik össze, teljességgel másképpen helyezkedik el a demokráciában. A reakció nyílt és tudatos szembenállást jelent a demokrácia végső céljaival, a demokráciában rejlő emberi igényekkel és emberi felszabadulással szemben. Összefoglalja ez a reakció mindazokat az úriembereket és úrtisztelő szegény embereket, akik a társadalmi hierarchia megdőlésében vagy megingásában, az urak és gazdák tiszteletének a csökkenésében, a megszokott és igényelt külső tiszteletadások elmaradásában, a béresek és mindenesek tiszteletlenségében és egykor jól kiszolgált „jobb" elemek mindennapi életének a megnehezedésében egy szép, jó és rendezett világ végét és egy, az alsóbbrendűek felülkerekedésén alapuló, kilátástalan, durva és anarchikus állapotnak a kezdetét látják. Ez az egész lelki beállítás – szemben a fasizmussal – nyíltan és tudatosan színt vall, úgy érzi, hogy teljes mértékben kibírja a napfényt, sőt nyugodtan hivatkozik arra az igen gyakran igaz előzményre, hogy a fasizmusban mutatkozó anarchiával, tiszteletlenséggel és tradíciófelrúgással ugyanígy állott szemben. Erős fegyvere ennek a reakciónak a zavartalan közrendre, szilárdan biztosított szabadságjogokra és a magántulajdon tiszteletére alapozott nyugati demokráciákra való hivatkozás. Ennek a hivatkozásnak a révén képes ez a reakció hódításra és növekedésre a valódi demokrácia olyan, kelleténél naivabb, finnyásabb vagy doktrinerebb hívei körében is, akiket a kezdődő demokrácia különféle, nem mindig épületes jelenségei megriasztanak.

Ennek a demokráciával szemben ellenséges, reakciós hangulatnak van ezenkívül egy további komoly komponense is: az egyházi vezetőkhöz igazodó és az egyházüldözéstől félő tömegek hangulata. Sok hivatkozás történt komolyan demokratikus felfogású keresztények részéről arra, hogy milyen fontos és egészséges szerepet játszanak szerte Európában a demokratikus keresztény pártok, és milyen kár, hogy Magyarországon ezt a tényezőt „nem engedik érvényesülni. Tudnunk kell azonban, hogy keresztény politika és keresztény politika, keresztény szavazó és keresztény szavazó között igen nagy különbségek vannak. Keresztény politika az is, mely a demokráciában és a szocializmusban a keresztény politikai gondolkodás alapelveinek a végső konzekvenciákig való levonását ismeri fel, és keresztény politika az is – persze rossz politika, de azért nem kevésbé jellegzetes –, amelyik az államtól az egyházak kialakult, statikus, defenzív helyzetének a biztosítását várja, s a demokráciában sem lát mást, mint az állammal szemben támasztható védelmi igények egy újfajta jogcímét. Keresztény szavazó az is, aki tudatos és szabad emberként a kereszténység politikai mondanivalóit teszi magáévá, és keresztény szavazó az is, aki birkanyájszerűen oda szavaz, ahová a papja irányítja. Ez a kétféle elem még a nyugati keresztény pártoknál is igen erősen keveredik, magyar vonatkozásban pedig, ahol az egyházakat sem a történelem nem kényszerítette, sem a maguk belátása nem indította arra, hogy kibújjanak az állam árnyékából, nyugodtan mondhatjuk, hogy az utóbbi, demokratikus szempontból értéktelen beállítás a túlnyomó. Külön kérdés volna azt tisztázni, hogy ez a helyzet hogyan jött létre; a kereszténység alapjában véve minden, csak nem statikus és nem defenzív álláspont. Magyarországon azonban a „keresztény nemzeti politika huszonöt esztendeje alatt éppen a defenzív szellem, a forradalomtól való közös félelem kapcsolta össze az államot és egyházat még szorosabban, mint azelőtt. Ezért ma a magyar keresztény egyházaknak az a legfőbb problémája, hogyan viseljenek el egy olyan éghajlatot, amelyben ez a közösség megszűnt, s az állam, ha nem is rosszakaratú, de a jóakarata sem látszik minden további nélkül biztosítottnak. Ebből a lelkiállapotból adódik az a helyzet, hogy az egyházak hajlamosak idegességükben olyan akciókból, amelyek valóban nem kellemesek és nem barátságosak, de nagyobbrészt összefüggéstelenek, és semmiképpen sem tervszerűek, egy összefüggő egyházüldözési tervre következtetni, amivel szemben a híveik bizalmára és szeretetére való apellálásban sietnek védelmet keresni. Mindezzel kapcsolatban erős és tömeges politikai tendenciák fejlődtek ki, amikben a földbirtokreformért haragot tartó főpapi érzelmek éppen úgy benne vannak, mint azoknak az egyszerű hívő lelkeknek az érzelmei, akiknek a számára abból áll a demokrácia, hogy papjukkal börtönt vagy internálótábort járatott meg.

Mindez a reakció egészben áll szemben a demokrácia egészével. Természetesen ha panaszkodni kell, a kilengésekre helyezi a súlyt, de igazában nem kell neki a demokráciából a jó sem, s ha demokráciát követel, ezalatt merőben közbiztonságot és szabálytiszteletet ért, de semmiképpen sem felszabadult és öntudatos tömegeket. Éppen emiatt kell tudnunk, hogy e pillanatban a mindenféle reakció s azok a tényezők, melyek a reakciót növelik, jelentik a magyar demokrácia legnagyobb és legközvetlenebb veszedelmét.

Ha azt kérdezzük, hogy mindez a reakció az ország lakosságának körülbelül hány százaléka, csak hozzávetésekre vagyunk utalva, mindamellett felállíthatunk bizonyos valószínűségeket. Érdekes s egyéb adatok által valószínűsítve van a közvélemény-kutató intézetnek az az egyik közlése, mely szerint a megkérdezetteknek körülbelül harminc százaléka az, amely a demokrácia különféle vívmányaira vagy céljaira vonatkozó legkülönbözőbb kérdésekkel kapcsolatban, pl. arra vonatkozóan, hogy szükséges volt-e a földreform, helyesli-e a köztársaságot, helyesli-e a teljes társadalmi egyenlőségre alapozott iskolareformot stb. stb. – ismétlődően elutasító, nem helyeslő, gúnyolódó, egyszóval negatív választ ad⁸. Ha ezt összevetjük a demokráciában vesztesként kijövő urak, defenzívában élő hívők, az emberi méltóság rovására is úrtisztelő városi és falusi fejbólintó Jánosok valószínű mennyiségével, akkor ezt a számot reálisnak vagy legalábbis nem túlzottnak minősíthetjük.

Ennél a számnál meg kell állnunk. Nem tudom, tudatában van-e az olvasó annak, milyen páratlan kedvező helyzetet tételezünk fel, ha feltesszük, hogy Magyarországon a demokráciának hetvenszázalékos többsége van. Nagyon jól tudjuk, hogy ha a demokrácián demokratikus technikákkal és demokratikus intézményekkel való élni tudást vagy pláne demokratikus erkölcsöt értünk, akkor hetvenszázalékos többséget Magyarországon nem tételezhetünk fel. Az azonban teljességgel hihető, hogy Magyarországnak hetven százaléka vár valamit a demokráciától, bizonyos aspirációinak a megvalósulását látja vagy reméli benne, és a demokratikus berendezést az urak uralmával szemben előnyben részesíti. Ez még mindig igen nagy dolog. Annyira nagy, hogy magyarázatra szorul. A magyar demokrácia fogyatkozásait újabban sokszor magyarázzuk azzal, hogy itt egy igen fiatal, másfél éves demokráciáról van szó. Azonban az induló demokráciáknak ritkán szokott hetvenszázalékos többsége lenni: ilyenkor még rendszerint a feudális és hierarchikus rendet visszakívánók vannak többségben. Magyarországon azért lehet elhinni ezt a hetven százalékot, mert itt a demokrácia csak mint tényleges politikai uralmi próbálkozás másfél éves, azonban mint fejlődés és kultúrfok által immár indokolt politikai forma, ennél sokkalta régebbi idő óta esedékes, s éppen ez az, ami az 1848–49. és 1918–19. évi tragikus végű kísérletekben megnyilvánult. Ez a régtől fogva való esedékesség az, ami ennek a hetven százaléknak a magyarázatát adja: a túlhűtött folyadék esete ez, aminek a hőmérsékleti viszonyok szerint már meg kellett volna fagynia, s csak valami minimális szilárd anyagtól kell ütést kapnia ahhoz, hogy egészen hirtelen megfagyjon. Ez a helyzet pedig egy óriási lehetőséget ad a magyar demokráciának: azt tudniillik, hogy a demokrácia első időszakaiban is próbálkozhat parlamentáris és többségi intézményekkel, s nem kell, illetőleg kellene a kezdeti demokrácia legnagyobb veszedelmétől, a feudális, hierarchikus rendet visszakívánó többségtől félnie. A helyzet azonban éppen az, hogy ezt a szerencsés konstellációt a reakciós erőknek a következőkben tárgyalt különleges csoportosulása folytán a magyar demokrácia mégsem tudja kihasználni.

Ha most, a fogalmak némi tisztázása után tesszük fel azt a kérdést, hogy ez a feltevésünk szerint körülbelül harmincszázaléknyi reakció az országos választásokon melyik pártra szavazott, és az önkormányzati választásokon előreláthatóan melyikre fog szavazni, akkor most már elfogultság és ellenségesség gyanúja nélkül mondhatjuk, hogy a Független Kisgazdapártra. Amennyire igaz az, hogy az egykori nyilas szavazók szavaztak vígan más pártra is, többek között a kommunista pártra is, annyira nyugodtan állíthatjuk, hogy a király, a kormányzó és az urak uralmát, a szolgák és béresek tisztelettudását s a régi, rendezett, hierarchikus világot visszasíró reakció aligha szavazott másra, mint a kisgazdapártra; hova is szavazott volna? Ami pedig az egyházakat okkal vagy ok nélkül féltő hívők szavazatait illeti: az ezzel kapcsolatos hangulatot a kisgazdapárt a jelek szerint tudatosan is igyekezett kihasználni. Kereszt és Biblia a plakátokon, hangos panaszok arról, hogy felelőtlen elemek ezeket a szent szimbólumokat leragasztják, utalás a „hívő magyar" életre és propaganda arról, hogy ez az a párt, amelyik megvédi a vallást – ha mindezt együtt szemléljük, azt hiszem, a kisgazdapárt is hajlandó beismerni, hogy ezekre a szavazatokra a legtudatosabban számított, és nem siker nélkül. Feltehetően nem is lát ebben kivetni- vagy letagadnivalót, sőt valószínűen kifejezetten vállalja is azzal, hogy igenis tiszteli a történeti magyar egyházak teljesítményeit, s nem óhajt azok ideáljaitól elszakadni. S hozzáteheti még, hogy éppen az egyházak jelenlegi, a demokráciával szemben defenzív beállítottsága miatt, amit a kisgazdapárt is jól lát, helyes volt az, hogy kifejezetten egyházias párt nem indult, hanem ezek a tömegek a demokráciával szemben pozitív beállítottságú kisgazdapárt felé fordultak. Valóban sok igazság van ebben a felfogásban. Csak az a baj, hogy az egész hadművelet túl jól sikerült.

A KISGAZDAPÁRTI TÖBBSÉG KÖVETKEZMÉNYEI

A kisgazdapárt ugyanis mindennek a révén a szavazatok ötvenhat százalékát nyerte el, vagyis abszolút többségre jutott, és nyilván pontosan ezekkel a szavazatokkal jutott abszolút többségre. Az a pokoli helyzet tehát, hogy Magyarországon abban a történelmi pillanatban, amikor a demokráciával szemben álló reakció az országban körülbelül harmincszázalékos kisebbséget jelent, lehetetlenné válik ennek a kedvező helyzetnek a kihasználása, mert pontosan ez a harminc százalék az, amelyik az ország relatíve legerősebb demokratikus pártját abszolút többségi párttá tette. Ezzel döntően megváltozik a többségi párton belüli szerepe: szerény csatlakozóból fenegyerekké válik, akire tekintettel kell lenni, hiszen a többségi állapot döntő tényezője. Ezáltal pedig a kisgazdapárt eredeti magva olyan erőkkel kapcsolódik össze, amelyekkel lehet ugyan – a kommunizmustól való ellenérzés jegyében – azonos politikai hangulatokban élnie, de nem lehet – a demokráciával szemben való negatív beállításuk miatt – a demokratikus építés közös tervét megvalósítania.

Mindez nem volna olyan veszedelmes, ha a kisgazdapárt közönyös tudna maradni ezzel az ő fiktív többségével szemben. Ez annál is inkább indokolt volna, mert hiszen, ha furcsán hangzik is, ez a többség mindenekelőtt a kisgazdapártnak magának jelent óriási bajt. Elsősorban is nincs ekkora többséghez garnitúrája; bármelyik más pártnak sem volna. De ettől függetlenül is, az ország mai helyzetében egy párt számára sem képzelhető annál nagyobb kereszt, mint az, hogy választáson többségre jusson. Mindezt a kisgazdapárt vezetői is bizonyára nagyon jól tudják és érzik. Mégis a legnagyobb mértékben és egyenesen a reakcióval kacérkodva belefeküdtek a választási agitációban abba, hogy ezt a többséget elnyerjék, amióta pedig elnyerték, nem szűnnek hivatkozni és igényeket alapozni reá. Nemcsak a kisgazdapárt kardját csörtető reakciós erők, hanem az igazi kisgazdapártiak is arra igyekeznek, hogy a kisgazdapárt ezt az ötvenhat százalékos többséget a lehető legnagyobb mértékben használja ki, pozíciók elosztásánál töltse ki, s az ország politikájának az irányításában érvényesítse. Ennek alátámasztására a kisgazdapárt politikai hangszerelésében megjelent egy teljességgel fiktív, de annál erősebben ápolt fantáziakép: hárommillió bölcs, józan, mértéktartó, politikailag öntudatos, türelmes, de a kommunisták packázásait sokáig már nem tűrő, európai és haladó módon demokrata, de ázsiai módon bölcs és nyugodt parasztembernek, mint a kisgazdapárt tömegbázisának a képe. Nem akarok ismét nagyon belemenni számbeli hozzávetésekbe, de azt hiszem, nyugodtan állíthatjuk, hogy az ilyenfajta paraszt, aminőt leginkább a parasztszövetség⁹ radikálisabbjai testesítenek meg, hárommilliónál lényegesen kevesebb, ezzel szemben ezen a hárommillión belül vagyunk kénytelenek valahol elhelyezni a gőgös és munkásnyúzó nagygazdákat, a mindenkori kormánypártoknak kész tömegét szállító úrtisztelő parasztokat és a demokráciáról úgyszólván tudomást sem vevő, merőben papjai tekintélye után haladó tömegeket is, a nem paraszti reakciós szavazókról nem is beszélve.

Persze abban, hogy a kisgazdapárt ilyen módon belerögződött a saját demokratikusan elnyert és demokratikusan értékes többségének a fikciójába, távolról sem kizárólag ő a hibás. Emlékeznünk kell arra, hogy a kisgazdapárt a választások előtt is, de a választások óta is állandóan a kommunista párt fellépési módjával szemben akart és igyekezett hátvédet találni magának, s erre éppen a szavazókra való apellálás látszott a legtisztességesebb és legdemokratikusabb módszernek. Bizonyára úgy érezte, hogy demokratikus szempontból még mindig kisebb vétek plakátokon és agitációban nem egészen tisztázott érzelmekre hivatkozni, mint szünetlenül direkt akcióval fenyegetőzni. De éppen itt vagyunk benne egy keserves circulusban. Annak, hogy a kommunista párt az utóbbi esztendőben a kelleténél kevésbé távolodott el a direkt akció hangulatától, egyik legfőbb oka éppen a kisgazdapárt választási győzelme, amitől a kommunista párt sem kevésbé ideges állapotba jutott, és azt akarta és akarja minden lehetséges eszközzel ellensúlyozni. Minél agresszívebb a kommunista párt, annál követelőbben hivatkozik a kisgazdapárt a maga többségére, minél követelőbb ez a hivatkozás, annál támadóbb a kommunista párt. Az ötvenhat százalékos választási győzelemnek pillanatnyilag ez a circulus a végeredménye. Mindez lényegesen jobban állana egy szerényebb, de reálisabb választási eredmény esetében: feltehetjük, hogy ebben az esetben a kisgazdapárt rég megkapta volna minden vonalon és effektív módon a maga kisebb, de reálisabb arányszámát, viszont a kommunista párt nyugtalansága sokkal kisebb lenne, és a koalíción belül nem dominálna a blokkpolitika és az ellenblokkok alakítására vonatkozó törekvés. Érdemes megjegyezni, hogy ha a kisgazdapárt szavazóiból levonunk harminc százalék feltételezett reakciós szavazatot, akkor a négy kormányzó párt egymáshoz viszonyított arányszámai 40: 10: 25: 25, ami minden szempontból reálisabb és keresztülvihetőbb arányokat ad.

Mindazt a veszedelmet, melyet a választási arányszámok irreális volta okozott, megsokszorozva kell látnunk az önkormányzati választásokkal kapcsolatban. Az országos választások végeredménye a parlament összetételét változtatta meg, de a koalíciót érintetlenül hagyta, s a kormány összetételében annyi változást hozott, hogy három tábornok helyét egy kisgazda miniszterelnök és két kisgazdapárti vagy ahhoz közel álló szakember foglalta el.¹⁰ A fővárosi választások bármennyire szenzációsan hatottak, végsőleg alig változtattak azon a régi időre visszanyúló helyzeten, hogy a fővárost a munkásság és a polgárság valamiféle arányban közösen kormányozza. A vidéki önkormányzati választások azonban, ha sor kerül a kisgazdapárti „többség következményeinek a levonására – most már talán szabad e vonatkozásban vagy a „kisgazdapártot, vagy a „többséget" macskaköröm közé tennünk –, az adott helyzetben nem jelentenek kevesebbet, mint a vidéki közigazgatás demokratizálódása irányában megindult döntő folyamatnak a megakadását, sőt visszafelé fordulását.

MI TÖRTÉNT A VIDÉKI KÖZIGAZGATÁSBAN: A NÉPÍTÉLETEK FIKCIÓJA, A SZAKSZERŰSÉG FIKCIÓJA ÉS A VALÓSÁG

A magyar demokratikus fejlődés legkritikusabb kérdéséhez érkeztünk ezzel. Az az egész kormányzati rendszer, mely a nagy magyar tömegek politikai, gazdasági és emberi öntudatlanságára volt alapozva, a vidéki közigazgatásnak, a vármegyének, a főszolgabírónak s az ezek kezében lévő jegyzőnek az emberi egzisztenciák és a lelkek felett gyakorolt hatalmán keresztül érvényesült. A magyar nép számára a valódi, megalapozott demokrácia azzal kezdődik, hogy ennek a hatalmi szervezetnek az összeomlását megtapasztalja, és a maga igazgatását tartósan a saját kezébe vegye. Ezen a téren a felszabadulás óta Magyarországon nagyon sok és nagyon sokféle történt, de semmi sincs, ami annyira vitatott és oly sok közszájon forgó fikcióval megterhelt volna, mint ezeknek az eseményeknek az értelmezése. Mint mindenben, itt is van egy kommunista változat és egy kisgazda változat.

A kommunista változat szerint a nép a maga