Kalliopé bűvöletében: avagy az európai verses epika évezredei

HEGEDÜS GÉZA

KALLIOPÉ BŰVÖLETÉBEN

avagy

AZ EURÓPAI VERSES EPIKA

ÉVEZREDEI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Kozmosz Könyvek, Budapest

Korrektor: Török Tünde

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-306-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

ELÖLJÁRÓBAN

Tévedések és fölösleges várakozások elkerülése végett a szerző szükségesnek érzi, hogy néhány szót szóljon az itt következő olvasmány jellegéről.

Ez a műfajtörténeti áttekintés célzata és megragadása szerint: esszé, a fogalom legeredetibb értelmében. A francia „essai szó „próbálkozás-t jelent. Először Michel Montaigne, a reneszánsz kori francia elmélkedő nevezte így kisebb-nagyobb írásait, amelyekkel elsősorban magamagának, de az érdeklődő olvasóknak is jelezni kívánta, amit a világból s nem utolsósorban olvasmányaiból megérteni vélt. Montaigne a kételkedés bölcse volt, maga sem volt bizonyos benne, hogy valóban tudja-e azt, amit tud. De remélte, hogy ha kifejti, amit mégis tudni vél, akkor ő is, olvasói is közelebb juthatnak a valóság megértéséhez. Azt nevezte tehát próbálkozásnak, azaz esszének, amit ilyen tudni vágyással, ámde önmaga iránt is erős kritikával közölt.

Nos, ennyi ennenmagam iránti kétellyel próbáltam összefoglalni, amit az európai epikus költészetről és történelmi útjáról megérteni vélek. A műfaj siheder korom óta érdekel, olykor egyenest izgalomban tart. Közel hat évtized olvasmányanyaga alapján bontakozott ki bennem az az összkép az eposzokról, verses regényekről és hőseikről; amelyet igyekeztem összefoglalni, egyrészt kedvébresztőnek azok számára, akik még idegenek ettől a változatos világtól, másrészt azoknak, akik ugyanúgy vagy még jobban otthonosak benne, mint én, de esetleg másféle képük van a sok évezredes útról. Jó is lenne, ha azok, akik nem mindenben értenek egyet velem, vitába is szállnának, mert hátha nekik van igazuk, és nem nekem, hátha nekem van igazam, és nem nekik, hátha az igazság másutt van, de kiderül, ha a különböző szempontokat, véleményeket összevetik.

Itt tehát egy kultúratörténeti fejlődésmenetről van szó. Ne várják tehát a végtére is kis terjedelmű könyvtől, hogy a teméntelen sok eposznak és verses regénynek, amelyről szólok, elmondjam a tartalmát. Hiszen ez nemhogy megtöbbszörözné, de megsokszorozná a mű terjedelmét. A jó emlékezetű Szász Károly a múlt században kitűnő ismeretterjesztő művében, A világirodalom nagyeposzaiban negyedannyi elbeszélő költeményről sem szólt, mint én a következőkben, de elmondotta tartalmukat, és több mint két igen vastag könyv lett belőle. Úgy érzem, bőségesen eleget tettem a magam elé tűzött célnak, ha az olvasó kedvet kap az általam említett művek egyik-másikának elolvasására, és megkeresi a könyvtárak vagy könyvesboltok polcain. És azt se várják, hogy kisebb-nagyobb szemelvényeket idézzek az említett költeményekből, mint Lakatos István teszi példaszerűen remek antológiájában, az Évezredek eposzaiban. Ebben a könyvben azokról a költőkről és művekről olvasható rövid jellemzés, amelyek fordításban olvashatóak a gyűjteményben. Én azonban számos olyan eposzról is beszélek, amelynek eleddig nincs is fordítása, vagy ha van, nem méltó az eredetihez. Nem ízelítő antológiát állítottam össze, hanem fejlődésképet kívántam adni, amely talán alapja is lehet idővel egy bőségesebb antológiának, ha lesz, aki megszerkessze, és talál már mindenhez megfelelő fordítást.

És végezetül ne várja tőlem az olvasó az úgynevezett teljességet. Egy enciklopédikus műben is alig lenne lehetőség minden valamennyire is terjedelmes elbeszélő költemény jellemzéssel kísért felsorolására. Csupán azokról a nagy költeményekről szólok, amelyek rövid jelzésével vagy hosszabb jellemzésével a fejlődés összképét gondoltam megragadhatónak. Itt-ott csillogóan nagyszerű műveket éppen hogy csak említek, hogy helyüket jelöljem ki (például Victor Hugo költeménysorozatát, a Századok legendáját, vagy Tennyson lovagköltemény-ciklusát, a Király idilleket). Akadnak jelentékeny vagy bizonyos szempontból érdekes elbeszélő költemények, amelyekről nem is szóltam (például Shakespeare epikus műveiről, Shelley, Lenau, Nyekraszov érdekes elbeszélő költeményeiről, a mi költészetünkben Tompa Mihály oly rokonszenves Szuhaijáról és sok egyébről). Ne tekintsék tehát ezt a „próbálkozást" a műfaj enciklopédikus irodalomtörténetének, hanem annak, aminek készült: érdeklődést felhívó előolvasmánynak és a műfaj fejlődésképének az évezredek váltakozó kulturális körülményei között.

És hadd köszönjem itt meg kéziratom első szakértő olvasójának, Németh G. Béla professzornak észrevételeit és tanácsait, amelyeknek üdvös hasznát láttam a szöveg véglegesítése folyamán.

BEVEZETÉS

KALLIOPÉ EURÓPÁBAN

A mítoszteremtő görög képzeletben Kalliopé volt az epika, vagyis a hősi elbeszélő költészet múzsája. Neve, istennői alakja már Hésziodosznál – tehát az időszámításunk előtti VIII. században – megjelenik, de szerepköre akkor még nem különül el a többi múzsáétól, mivelhogy a művészetek, illetve a művészi műfajok nagy része sem különült el még egymástól. Valószínű, hogy korábban, még a homéroszi kor előtt a Múzsa egyetlen istenasszony volt, aki ihlette-segítette azokat, akik szavakkal, dallamokkal, mozdulatokkal igyekeztek varázslatos hatást kelteni a kiszámíthatatlan istenekben és a tőlük segítséget váró emberekben. A művészeteknek ebben a korai korszakában, még a történelem előtti társadalmak különböző köreiben nem vált el egymástól az, amit idővel költészetnek, zenének és táncnak neveznek. A társadalomtudomány szünkrétikus (egybeeső) művészetnek nevezi a még mágia célzatú szertartást, amelyből igen hosszú idő alatt önállósul a különböző szellemi tevékenység. A Múzsa minden bizonnyal ennek az emberi megnyilvánulásnak volt mitikus védasszonya, és csak akkor kezdett megtöbbszöröződni, amikor lassanként leváltak és önállósodtak a már külön-külön művészeteknek mondható kifejezési formák. Annyi bizonyos, hogy a költő még a homéroszi eposzokban is egyetlen istennőt, egyetlen múzsát hív segítségül, noha éppen ezek a homéroszi eposzok bizonyítják, hogy akkorra már az elbeszélő hősköltészet önálló műfajként levált és önállósodott. Igaz, a homéroszi eposzok más helyein szó esik többes számban is a múzsákról, egy ízben még a kilences szám is felbukkan velük kapcsolatban, de nevük, egyéniségük még nincs. A későbbi Hésziodosznál is csupán a kilenc név sorakozik egymás mellé; ezek a nevek azonban csupán jelzők, és nem jelentenek semmiféle mitikus tevékenységet: Kalliopé neve szép szavú asszonyt jelent.

Ahhoz, hogy a múzsák hitbeli szerepkörökké különüljenek, okvetlenül szükséges volt a művészeti ágazatok s ezeken belül a műfajok elkülönülése. Melpomené nem lehetett a tragédia múzsája, és Thaleia a komédiáé, amíg a színjátszás és a különböző drámai műnem ki nem alakult. Márpedig a műfajok történetében egész ritka módon dátumszerűen tudjuk, hogy Theszpisz az újonnan kitalált kultikus játékot, a tragédiát i. e. 534-ben mutatta be az athéni téren összegyűlt nézőközönségnek. A komédia pedig valószínűleg ennél is valamivel későbbi keletű. Tehát az i. e. VI. század vége előtt a drámai műfajoknak nem lehettek múzsái. És bár Terpszikhoré nevének az az értelme, hogy kedvét leli a táncban, Urania neve pedig égit, mennyeit jelent, semmi bizonyosságunk nincs afelől, hogy egyik vagy másik múzsanév a többinél korábban kapcsolódott volna valamelyik művészeti ágazathoz. Csak az athéni fénykor idején, az i. e. V. században, amikor a különböző szellemi tevékenységek már határozott körvonalakkal önállósodtak, ismerhetjük fel az egyes múzsák egyértelmű hitbéli funkcióját. Ez időtől kezdve válnak ábrázolataik is sajátos jelképekkel felismerhetővé. Ekkorra és ettől kezdve Kalliopé a hősköltészet ihletője, akit egyik kezében írótáblával, másik kezében íróvesszővel farag ki a szobrász, fest le a festő. Ebben az időben Kalliopé már beleilleszkedett a művészeteknek abba a rendszerébe, amelyet az ókori görög elmélkedő tudat kialakított. Ez az antik művészetelmélet sok mindenben különbözik a mi művészetszemléletünktől, jelezve, hogy a mi művészetfogalmunk és tudományfogalmunk nem azonos ókori elődeinkével. A görög – majd nyomában a római-latin – tudatban nem voltak múzsái a különböző térbeli – a képző- – művészeteknek, holott szobrászatuk, építészetük s még festészetük is minden időkre érvényesen a művészi fejlettség egyik túlszárnyalhatatlan csúcsát érte el. Rendszerükben azonban – úgy látszik – ezek nem úgy voltak művészetek, mint az irodalom, a zene vagy a tánc. A mi számunkra komoly dráma és vígjáték egyazon műfaj különböző változata, ha tetszik: alcsoportja. Az antik tudatban ezek annyira különböztek egymástól, hogy más-más múzsájuk volt. (És ez talán azt is gyaníttathatja, hogy a komédia nem a tragédiáról vált le, mint sokan vélik, hanem másféle gyökerekből bontakozott ki, párhuzamosan a tragédiával.) Az pedig a mi számunkra talán a legkülönösebb, hogy múzsája van a történetírásnak, és múzsája van a csillagászatnak – tehát ezek a szellemi tevékenységek az ókori európai tudatban nem tudományoknak, hanem művészeteknek számítottak.

Azok a szellemi tevékenységek, amelyeket a görög hitregevilágban a múzsák pártfogoltak, az előbbi évszázadok folyamán különböző társadalmi fejlettségi fokon önállósodtak. A legrégebbi alighanem Kalliopé műfaja, a hősi epika volt. Nincs semmiféle dátumunk, ahonnét keltezhetnénk az epika leválását a költészetet-zenét-táncot egybetartó szünkrétikus művészetről, de mire a társadalmi fejlődés az őstörténetből a civilizáció korába, tehát a nyomon követhető történelembe lép, már megtalálhatjuk az epikus költészetet úgyszólván mindenütt a földkerekségen. A legkorábbi epikus mozzanatok, amelyekből az eposzok összeállnak, történelem előtti örökségek, Görögföldön is, Indiában is, az ógermán világban is és mindenütt. Kialakulásukra társadalmi szükség volt a fejlődés bizonyos időszakában. Önállósodniuk kellett, ki kellett szakadniuk a szünkrétikus művészet mágikus tevékenységéből. A kapcsolatot azonban még sokáig megtartják – legalábbis a zenével: a korai eposzokat vagy eposzrészleteket általában énekszóval vagy hangszeres kísérettel recitálva közölte az énekmondó a hallgatósággal. A dallam azonban már csak kíséret, előtérben a tartalmat hordozó szöveg áll, de a dallam meghatározza a szöveg hullámzását. Minden népnek megvolt a ki tudja, milyen régóta nemzedékről nemzedékre szálló, szertartásos dallam-ritmikája. Ezért alakult úgy az epikus költészet története, hogy egy-egy nép hősköltészetének megvan a maga sajátos versformája. A homéroszi kor valamennyi epikus műve hexameterben gördül; a hindu ősepika véghetetlen terjedelmű hőskölteményei – a Mahábhárata és a Rámájana – következetesen szlókaversben szólnak; az ősi finnugor epikus emlékek – amelyekből előbb a finn Kalevala, majd az észt Kalevipoeg állt össze – azokban a kétütemű, általában nyolc szótagos sorokban áradnak, amelyek felettébb emlékeztetnek a mi ősi nyolcasainkra… és így tovább. Ezek a versformák, ezek a ritmikák, ezek a következetes verssorképletek hagyományozott dallamok voltak, és megmaradtak az évszázadok, sőt évezredek folyamán versszkémáknak akkor is, amikor mögöttük már rég elhallgatott az énekelt vagy mellé pengetett zene. Az epikus költészethez hozzátartozik versformája is. A legkorábbiak még a történelem előttről hozták ezeket a hangzásbeli formákat, abból a korból, amikor a társadalmi szükséglet létrehozta, létrekényszerítette az epikát.

Semmiféle évszámmal nem közelíthetjük meg az epika kialakulásának szükségességét, mivelhogy a társadalmi fejlődés egyenetlen. Manapság is tudomásul vehető, hogy míg a földkerekség egy részén a népek túlléptek már a kapitalizmuson, más népek feudális körülmények közt élvén, a kapitalizmusig sem jutottak még el. De volt olyan időszak is, amikor a föld egy részén már bontakozott a kapitalizmus, miközben Afrika és Óceánia széles területein a kőkorszaknál tartott az ottani emberiség. Tehát amikor egyes népek körében már befolyásolta a köztudatot a kialakult hősepika, tőlük esetleg nem is túl távol a vadság olyan alsóbb fokán voltak, amikor a gyűjtögető, vadászó, halászó önfenntartás még sem szükségessé, sem lehetővé nem tette az önállósuló elbeszélő költészetet. Ugyanakkor egyes távoli tájakon, tervszerűen folytatott öntöző gazdálkodás már városi életet és írni-olvasni tudó, tehát a költeményeket feljegyző, sőt iskolákban tanítható kultúrát tett lehetővé.

Amikorról számunkra fennmaradtak a legrégebbi eposzok, ezek írásba foglalt szövegek voltak, tehát már hosszú múlt állt mögöttük. Egyes mozzanataik kibontakoztak, alakultak, alakítgatva adták egymásnak a nemzedékek, míg egy ihletett dalnok egyetlen nagy művé szerkesztette az öröklött hősi cselekményeket. A szerkesztés, vagyis az eposszá alkotás esetleg sokkal később következett be. Homérosz, vagy akit így nevez a hagyomány, talán évszázadokkal, de legalábbis emberöltőkkel később formálta Iliásszá a Tróját ostromló és védő hősök kalandjait, mint ahogy külön-külön megfogalmazásra találtak. De például Elias Lönnrot, a Kalliopétól ihletett finn vidéki orvos ezer évekkel utóbb gyűjtötte össze népajakról és szerkesztette-egészítette hitelesen korai eposszá a Kalevalát. Macpherson pedig, a lánglelkű és lángeszű skót szélhámos, legalábbis másfél ezer év régiségű, népajkon megmaradt énektörmelékekből hamisította a még így is végtelen múltakat idéző és nemzedékek költészetére ható Osszián-énekeket.

Az elemek, amelyekből a legrégebbi társadalmi helyzeteket maradandó művekké örökítő legkorábbi eposzok – régebben ezeket mondották naiv eposzoknak – összeálltak, még az írásismerő koroknál korábbi, vagyis történelem előtti időkből hagyományozódtak. De vissza lehet következtetni, hogy a fejlődésnek melyik szakaszában kellett a népemlékezetnek költői tárggyá válnia.

A történelem előtti társadalmi fejlődés menetrendjét a néprajz és a régiségtan – szaknyelven az etnográfia és az archeológia –, legalábbis nagy vonalaiban, megállapította. Még a múlt század derekán Lewis Henry Morgan amerikai tudós – összekapcsolva az indiánok körében végzett néprajzi és ősrégészeti kutatásait – felismerte a társadalomfejlődésnek azt a fokozatosságát, amely a vadságtól a barbárságon át a civilizációig vezet. Eredményeivel döntő hatása volt a marxista társadalomtörténetre is: Engels Morgan eredményeire támaszkodva elemezte a család, az állam és a magántulajdon kialakulásának történelmi útját. Nos, a Morgan–Engels-féle fejlődéstörténeti modellből nyilvánvaló, hogy minden nép – habár más és más korban – még a civilizációba lépés előtt eljut a barbárság felső fokára. Ez időben a termelés fő formája az állattenyésztés, de már eljutottak az óriási nyájak birtoklásához. A nyájak még a nemzetségek, illetve a nagy családok közös tulajdonában vannak, de a legyőzött ellenségeket már nem gyilkolják le, hanem rabszolgákká teszik, hogy őrizzék, gondozzák az állatokat. Ez még a hatalmon lévők oldaláról őskommunizmus, de a leigázottakra nézve már a rabszolgaság kezdete. Ez időben minden gond a legelők megőrzése, vagy ha a legelő kimerült, új mezők szerzése, tehát a nyájak urai egyben harcosok, bár egymás között még egyenrangúak, katonai vezéreik csupán választott elsők az egyenlőek között. Ez a „katonai demokrácia fejlődéstörténeti korszaka. Ebben az időszakban minden férfinak bátor katonának és a jószághoz értő pásztor szakembernek kell lennie. Az élet szüntelen háború vagy háborúra készen állás, hiszen vagy őrizni kell a legelőket az idegen pásztornépektől, vagy el kell kergetni az idegen pásztornépeket eddigi legelőikről. Szükséges tehát szakadatlanul példaként idézni az emlékben őrzött legkiválóbbakat. Ilyen mindig található az elődök között. A régebbi ősök esetében pedig az egykor kiváló ember többnek tűnhet, mint az átlagos férfi: az emlékezetben isteni lénnyé válik, vagy legalábbis egy isteni lény gyermekévé. Máskor egy közös képzeletben kialakított isteni lényt a harcokban kiválók saját vérbeli elődjüknek igényelhetnek. Ezek a köztudatban isteni vagy származásuk folytán félisteni lények azok a „hősök, akiknek tetteit példamutatásként szükséges felidézni, hogy a harcos pásztorok igyekezzenek őket utánozni. A fejlett pásztortársadalom a maga igénye szerinti magatartásmodellt személyesíti hőstörténeteiben. A legkorábbi hősi mítoszok a pásztoreszményeket fogalmazzák meg közérthetően. Figyeljük csak meg az egyik legnépszerűbb görög hőst, aki az idők folyamán – szinte néhány nemzedék történetén belül – félistenből istenné emelkedik: Héraklészt. Tetteiről a dalnokok újabb és újabb tudnivalókat énekeltek. Közismert volt, hogy tizenkét nagy tettet hajtott végre, de ha összeszámoljuk földi életének mozzanatait, ennél is több csodás győzelmet találunk. És miféle tettek voltak ezek? Nézzük csak a legismertebbeket. Legyőzi a nemeai oroszlánt, a fenevadat, amelyet semmiféle fegyver meg nem sebesíthet. Azután elpusztítja a lernéi Hüdrát, ezt a kilencfejű szörnyet, amelynek ha egy fejét levágják, tüstént kettő nő a helyére. Legyőzi és megöli Gérüónt, a háromtestű lótolvajt. Megfékezi Kerberoszt, az alvilág háromfejű szörnykutyáját. Kitisztítja Augeiasz istállóját, a legpiszkosabb állattartó épületet. Miféle hőstettek ezek? Igaz, háromtestű lótolvaj nincs, de egyfejű bőségesen van, és veszedelmei a pásztornépeknek. Háromfejű kutya nincs, de a kutyák megjuhászítása igen fontos a pásztorok számára. Kilencfejű kígyó és sebezhetetlen fenevad sincs, de a kígyók és a vadállatok szüntelen veszedelmei a pásztoréletnek. Ez a Héraklész káros állatokat irt, lókötőket győz le, kutyát szelídít, és mindehhez jól ért az istállók kisöpréséhez. Ez a hős valójában egy eszményi istállófiú, olyan pásztorszakember, aki katonának is mindenkinél kiválóbb. És ha meggondoljuk, hogy az Iliász legkiválóbb hőse, Akhilleusz, állandó jelzője szerint „gyorslábú", aki utoléri a ménesből kirohanó lovat; és a föld másik oldalán a Mahábhárata egyik hőse, Bhíma, ugyancsak felettébb gyors futó, hiszen amíg fivérei a tűznél vacsoráznak, ő hétszer futja körül a földet, és még az étkezés vége előtt visszaérkezik; odafönt északon a finn hősmondák Vejnemöjnenje olyan politechnikus hős, sőt malomkészítő, amilyenre feltétlenül szüksége van a gyér gabonatermelésre is rákényszerülő törzseknek – akkor nyilvánvaló, hogy a mítoszok az epikus hősökben a saját magatartáseszményeik modelljeit fogalmazzák meg, mint követendő példaképeket.

Ezekről a hősökről beszélni, énekelni kell. Legalkalmasabbak a példálódzó énekek ismételgetésére azok a magas kort elért férfiak, akiknek sikerült túlélniük az egykori csatákat, sokat tapasztaltak, az előző énekesektől megtanulták az énekeket is, de a harcokból már kiöregedtek, karjuk gyenge, szemük elhomályosodott. Adhatnak még jó tanácsokat, és főleg továbbadhatják, sőt módosíthatják a példás történeteket a nagyszerű hősökről. Aki sok éneket tud, vagy éppen jobban, érdekesebben tud énekelni, vagy pengetős hangszer kíséretével mondja el az öröklött ritmusban a hőstörténeteket, az megtaníthatja fiát, aki majd – ha ő is eléggé öreg már – apja helyére lép. Kialakulhat – ki is alakul – az énekesek rendje, amelynek fontos társadalmi feladata a példaképek