Róza leányasszony I. kötet

IGNÁCZ RÓZSA

RÓZA

LEÁNYASSZONY

I.

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-358-4

összkiadás ISBN 978-963-329-788-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

ELSŐ KÖNYV

I. RÉSZ

A BIKKFANYELVŰ SZÉKELY

1.

Fiatal utasember jött Sepsiszentgyörgy felől. Feje fedetlen volt, vállán kerek köpenyt viselt. Füles diákládát cipelt a hóna alatt.

– Direction la forêt!{1} – kiáltotta hangosan. Az országúton kívüle lélek sem járt. Ötödik napja jött, gyalogosan. Ha unalmas vándorútján gyorsítani akarta lépteit, olykor pattogó, görög hexametereket hadart. Ilyenkor a klasszikus verssorok ritmusára kapkodta hosszú lábát. Addig rohant magát hajszolva, hangos hadarással, míg ki nem fogyott belőle a szusz. Akkor rogyadozó lába elé eresztette a füles útiládát. Körülnézett, hogy látja-e valaki, s ha egyedül találta magát, káromkodott egyet, amúgy istenigazában. Magyarul.

Módfelett szerette a hangját hallani. Ki-kieresztette, s nyomban utána összeráncolt homlokkal, előrenyújtott nyakkal, aggodalmasan fülelt: elég parancsolóan csengett-e? Érces volt? Művelten csiszolt? Vagy pórias? És vajon messze hangzik-e a szabadban is? Úgy találta, hogy a francia szó tömörré formálja hangját. Görögül lágyabban, simogatóan búg. – Hát magyarul? – gondolta hirtelen, s nyomban utána: – Lehet is magyarul kifejezni azt, ami után ő epekedik?

Dacosan megrántotta a vállát, és a francia vezényszó értelmében letért az országútról, az erdő felé.

Tulajdonképpen Laborfalvára igyekezett. Célszerűbb lett volna az egyenes, poros országúton trappognia hazáig. Ha csak úgy, egyszerűen hazaállíthatott volna. De az ötnapi gyaloglás után hirtelen úgy érezte, hogy túl közel, ijesztően közel van a célhoz. Mint a macska a sistergő, forró ételt, úgy kerülte meg a falut. A keresztútnál merőn előrenézett, mintha mondaná: rögvest jövök, csak van egy kis dolgom előbb. S letért a tocsogóssá váló mezőn a fák felé.

Meglátszott már a Rétyi Nyíren – így hívták azt az erdőt, melyen áthaladt –, hogy húsvét közeledik. Körme volt még áprilisnak: egyszerre csípett és csiklandozott.

A fák között gyanakvó sárgán és lúdbőrös tükörrel lapultak az apró tavak. A tavirózsa téli álmát aludta iszapágyában, s csak tavalyi, korhadt indái málladoztak a víz felületén.

De a didergő tavacskák körül izgelődtek már a nyurga nyírfák. Hangyajárta kérgükön bizsergett a keserű, tavaszi nedv. Tócsák tövén hasadt a föld, s a felpuhult talajban céltudatosan türemkedett előre, mindig csak előre a lila testű, gyűrűző giliszta. Ezernyi zsombék zöldült. A tocsogók körül csigaraj nyüzsgött, sáska, szöcske bukfencezett. Sárszalonkák ezrei szoktak röpdösni erre estefelé.

Megállt az erdő szélén. Az ébredő Nyírséget hallgatta, mely egyszerre százféle hangon beszélt. Selymesen zizergett a frissen serkedt nyírfalapi; úgy tetszett, icipici pukkanó hangot ad a mogyoró hasadó rügye. Nap felé nyújtózkodott a fű, fejeselő béka cubbant a tó vizében. A tavakon túl, füves dombhajlaton legelésző juhok nyakán halkan csendült a kicsiny rézkolomp. A téli vándorútról érkező szürke gém lustán és méltóságosan súrolta szárnyaival, leereszkedvén, a tocsogót.

– Impossibile di concorrere con questo concerto!{2} – kiáltotta a fiú. Dühösen vágta a ládát egy magánosan álló nyírfa tövéhez. A nyír fehér színű ágain, mint fakózöld menyasszonyi fátyol, úgy rezzent meg a gyér lombozat. Megvárta, míg nagyot nyekken a láda, aztán a fa mellé lépett. Karcsú alakja a gyermekkar vékonyságú nyírecske mellett, mint egy szál fekete fenyő. Egyik lábát a ládára tette, kihívó pózban. Karját összefonta. Szeme harciasan csillogott.

E pillanatban szíve mélyéből gyűlölte a természetet. Milyen zajos. Milyen harsányan éled újra. Hogy törtet, serkent, bomlaszt. Hogy uralkodik mindeneken! Fán, füvön, férgeken s az emberen! Mindeneket felkavar, megpezsdít, leigáz! Megeshetik, hogy még igájába fogja őt is.

Odatúl, Laborfalván, ilyenkor szántat már az apja. Muszáj neki, mert a meghasadó föld eke után üvölt. Nagybácsija, a „ház esze", öreg Izsák sem menekülhet immár pipájához, bibliájához és tudományos könyveihez, mert a csupasz hasú, megkótyagosodott tyúkok bódultan keringenek tojásaik körül. S Izsák dörmögve engedelmeskedik a tavaszi parancsnak: tyúkot ültet, és pelyhes kis kacsákat nevel. Dénes bátyja kertet ás, sápadt palántákat locsol. Dénesnek könnyű! Dénes alázatos, derűs lelkű szolgája a természet örökös parancsainak.

Csak azért él, hogy elvégezze mindazt, ami a kis család fenntartásához elengedhetetlenül szükséges. Dénes más, mint ő.

A fiút vakációra várták a laborfalviak. Azt hitték, hogy szokott módon, húsvéti legátusként érkezik. Arra vártak, hogy a feltámadás ünnepén szószékre szálljon. És prédikáljon nekik messze csengő hangján, bölcsen és ájtatosan, az enyedi theológián felszedett sok s nagy tudománya szerint.

S ha megtudják, hogy nem papolhat többé soha? Fejét lehorgasztva baktatott az erdőben. Rugdalta a lába elé kerülő fatörzseket. Hogy mondja meg az apjának, hogy kicsapták a kollégiumból? Így netán? Nyomban sérelmes, ám mégis fennkölt arcot öltött, s mintha az apjához beszélne, úgy szavalt:

– Miért? Azt kérdi, kedves apám, miért? Nos, ámbátor csak egy csekélység miatt, mindazonáltal legális consilium abeundival.

Ez szépen hangzott. De el meri-e vajon apjának is így mondani, ilyen fölényesen és magabiztosan? Mert hiszen az apja is csak úgy bólogatna rá, mint ott szemközt az a törpe mogyoróbokor… Attól tartott, hogy mindent töviről hegyire el kell beszélnie. Elborult homlokkal gondolt e percben a nagyenyedi Bethlen-kollégium nagytekintetű és tiszteletes tanári karára. Legelsősorban pedig főtiszteletű Nemes Ézékhiel uramra, a héber nyelv és ótestamentom nagy tudományú professorára. Dadogott a nemes úr, és fél lábára sántított.

Hát tehet ő arról, hogy olyan igen találóan tudta utánozni Ézékhiel urat a kollégium egybesereglett tanulóifjúsága előtt? Mikor rajtacsípték, hiába érvelt legjobb meggyőződése szerint, hiába mondta, hogy ő csupán „aktori mustrául választotta az érdemes professor gyarlóságait, s magát sántának és dadogónak tétetve mindössze „a természetes emberképzés művészetében gyakorolá magát. Senki sem hitte el, hogy nem akart gúnyolódni.

– Aktori mustra? Még mi nem? – hüledezett a nagytekintetű tanári kar.

– „Természetes emberképzés? – Ó, mely tudománytalan és nyakatekert traductiója a német „Menschen-Darstellung-nak!

– Domine netán a komédiási mesterségre akarja „képezni" magát?

– Mi más célra is csődítené egybe a nemes tanulóifjúságot titkon, éjidőben, fáklyafénynél, a kollégium tölgyfái alá? Mely megbélyegzendő spiritusz az, amely verses textusok kiosztogatásával és titkos eléadatásával komédiázásra csábítja Isten leendő szolgáit, a theológus ifjakat!

S volt még a rováson több is. Vétkek, melyeket mind felsorolt a kegyetlen elbocsátó levél, mit most diákládája fenekében cipelt. Lázító irományok, miket ő „cirkuláltatott. Felszólította ezekben az ifjakat, hogy „lépést tartván a haladó idővel, ezek után a theológusok se viseljenek fejüken befonott copfokat, ellenben dacolva a nemes szokással, elítélendő, világi módra megnyiratkozzanak.

Hiába érvelt. Vagy éppen az volt a hiba, hogy érvelt, és nem könyörgött? Igazát bizonyítgatta, és nem alázkodott? A felsorolt vétkeket valóban mind elkövette. Utánozta tanárait, a diákokból komédiás truppot szervezett, röpiratokat írt. És horribile dictu! Nemes Ézékhiel professor úr kedvelt tantárgya, a héber nyelv nagyobb művelése helyett olaszul és franciául tanult, s nem átallotta ingerlő, világi dallamokat komponálni Horatius nemes ódáira.

– Hát ezért! – mormogta. S hogy értené meg az apja azt, amit nem értett meg annyi nagy koponya?!

A tóhoz ért.

Lehajolt, hogy felfrissítse verejtékes arcát. Szép volt ez az arc; úgy mutatta a borzongó víz tükre. Megnézte magát alaposan. Olajbarna bőr, nagy diószemek, hullámos, fekete haj, nemes sasorr.

– Gratulálok, domine Benke! – mondta a tükörképnek, s nevetve nyelvet öltött. Azzal frissen lerántá ruháját, ingét, s csapkodta meztelen mellére a hűvös vizet. Kerek diákköpenyét nem vette fel, mikor öltözött. Egy lengő bokorra akasztotta. Nevetett.

– A diák itt marad – mondta, és gyönyörködve nézte a rögtönzött madárijesztőt.

– Papolj helyettem… az erdő madarainak! – Kezet rázott a nyírfacserjével.

Kis idő múltán ragyogó arccal, ruganyos léptekkel indult tovább. Diákládáját úgy vitte a vállán, mint ógörög szobrok rabszolganői korsóikat. Másik kezét csípőjére csapta, és fütyörészett.

2.

Enyhe félszürkület ült már a Benke-kúria fölött, mikor laborfalvi Benke József, húszesztendős, kicsapott enyedi diák megérkezett. Elbátortalanodva állt meg a cserépfedésű, kétoszlopos, nemesi kőkapu előtt. A kőkapu folytatása, a nemesembert megkülönböztető kőkerítés már rég elporladt, s hogy elszegényedtek a Benkék, a nemesi portát paraszti léckorláttal toldták ki. De a kőkapu lábánál rendületlenül állt még a befalazott tábla, melyre anyai nagybátyja, az öreg Hévízi Izsák faragta ki:

„Ezen kőkaput emelteté Isten dicsőségére Benke Ferenc de Laborfalva, kálnoki oskolamester, itt helyt, Laborfalván élte párjával, Hévízi Borbálával, anno Domini 1773. Egy az Isten!"

Ő még nem élt, mikor a kőkaput emelték. Nem is itt született, a Benkéék ősi fészkében. Mert mikor laborfalvi Benke Ferenc elszegényedett, a székelyek lovas katona rendjéből szegénysége miatt törölték, hogy ne kelljen gyalogkatonaként szolgálnia Bécset, inkább elbujdosott Laborfalváról. Egy nemesember csak nem mehetett el gyalogosnak? Egy laborfalvi Benke, aki lófő volt a törvény szerint! De hát a nemesség megmaradt, lovasfelszerelésre meg nem telt. Szép hangja volt az öreg Benkének, végzett vagy hat osztályt, s elment. Nem a világ végére, mindössze a szomszéd Kálnokon bújt el, az unitárius oskolánál. Magister lett. A magisterek ugyanis nem katonák. Az egyházi embereket külön törvény mentesíti a sokévi katonáskodástól. Sok elszegényedett nemes keresett ilyenformán menedéket a betűvetők, a kard helyett tollat forgatók rendjében. Gondolta Benke Ferenc, inkább veri ő a gyermekeket, mint hogy őt egzecéroztassák. Kálnokon vette el az unitárius pap szépséges leányát, s József egy patakparti, kicsiny kálnoki házban született. De alig emlékezett Kálnokra. Mert Benke Ferenc nem szerette Kálnokot, húzta vissza a laborfalvi ház, a kicsike föld. Mindegyre hazajárt. Tatarozta a házat, kaput emelt, s mívelte a laborfalvi földet. S a katonaságot el is lehetett kerülnie már Laborfalván is, mikor az odavaló oskolamester elhalálozott. Hazajött Laborfalvára. Oskolamesternek s címeres földművesnek. Az iskolát utálta, s földje kevés volt. Azt akarta, hogy Józsi többre vigye.

„Egy az Isten!" – olvasta a fiú a kőtáblán, s halogatta a perceket.

Mert hát egyistenhívő unitáriusok voltak az ő szülei, s annak különleges oka volt, hogy ifjabb József református theológián tanult. Apja papnak szánta, de ő inkább jogász szeretett volna lenni. Enyeden volt jogi fakultás is, hittudományi is. Igaz, hogy az utóbbi a helvét felekezet szerint való. A fiú úgy gondolta, hogy elvégzi a jogot, de közben hallgatja a theológiai tudományokat is. Aztán, ha nem enged az öreg Benke, s csakugyan papnak kell lennie, később átmegy az unitáriusokhoz, hogy ott megtanulhassa a dogmai különbségeket. Az enyediek befogadták, szándékát nem firtatták. Tandíjat nem fizetett. Nyugodtan készülhetett a kettős pályára, míg közbe nem jött ez a dolog a komédiázással. Mert azóta nem érdekelte őt már sem a corpus juris, sem az ótestamentom.

Míg a táblát nézte a sűrű alkonyatban, azt a helyet, ahol világosban az „Egy az Isten" olvasható, arra gondolt, ne szépítse-e a kicsapatás históriáját, hogy beleszője: nem nézték jó szemmel Enyeden az unitárius fiút, aki csak náluk tanul, de hitükre át nem áll? Ellenben a reformátusokkal torzsalkodó unitárius pap lesz? Ha azt füllentené, hogy az enyedi professorok hitében háborgatták, térítgették? No és persze ő ellenállt, hiszen egy az Isten a Benke-kúrián!

Dénes elhinné. Ő könnyen hívő. Izsák bácsi is neki adna igazat, hiszen ő egymaga van olyan konok unitárius, mint összesen három eklézsia. S az apja?

– Nem hazudok – mondta jó hangosan a kapufélfának, s azzal szívdobogva belépett.

3.

Félálomban szendergett a ház. A tornác párkányán búsan csöpögtek száradni tett, lefelé forgatott mázas edények. Tán a vacsorát siratták, melynek még az emlékét is kimosogatta Dénes belőlük. A nyitott istállóajtón át kihallatszott, ahogy nagyot sóhajt az álmot látó tehén. Hunyorgó tyúkok pityogtak a szederfa fekete ágain. Mécses nem égett odabent. Sötétben ült a tisztaszobában a Benke család: három férfiú. Piros szőttessel takart asztal volt közöttük. Öreg Benke faragott karosszékben terpeszkedett az asztal fejénél. Pipázott. Izsák kis széken, szemben vele. Arasznyi vastag biblia volt előtte. Arra könyökölt. Dénes a lócán görnyedt, s az asztalterítőt babrálta. Egyik sem szólt.

A fiú leskelődött az ablak alatt. Nem bírta már a szíve dobogását. Ezt a félelmet ki nem állja. Legyen, ami lesz, csak egyszerre, gyorsan, bátran! S a gyávák túláradó vakmerőségével felrántotta az ajtót, beröppent, elkurjantotta magát:

– Itt vagyok! Kicsaptak! Hozom az írást! Az elmondja majd, miért. Én nem papolok többet. S ha nem tetszik, üssenek gyorsan agyon! – Az ajtó elé szaladt, felvette a ládát, kinyitotta, és sebesen turkált szegényes holmija között. – Itt az írás, apám!

Három szempár fordult lassan feléje. A fiú reszketett. Egy hosszú percig senki sem szólt. Csak a szemek csillogtak feléje, s érezte, hogy ha még sokáig tart a fenyegető, néma fogadtatás… ha még csak egyetlen gyötrelmes pillanatig, nem állja ki! A sírás már a torkában bugyborékolt. Akkor megszólalt öreg Benke hangja a sötétben. Mintha vaskos könyv esnék le tompa puffanással:

– Értjük!

Sercent a kova. Dénes gyújtotta a mécset.

– Ülj le – mondta öreg Izsák egykedvűen.

Dénes a kezét nyújtotta:

– Isten hozott!

Lezökkent a lócára Dénes mellé. Kezébe temette arcát. Várakozóan nézték. Senki semmit sem kérdezett.

Kedves apám, hallgassa meg alázatos confessiómat – kezdte. Erre sem kapott feleletet. Felugrott, görcsösen az asztal szélébe kapaszkodott, és elfehéredett arccal, remegő szájjal hadarta:

– Tévedtem, kedves apám. Nem vagyok én papnak való. Azt hittem, szavalás, beszéd meg a ceremónia a papság. Azért engedtem, mikor ösztökélték. De én palástos, felszentelt pap nem leszek. Én nem tudok hazudni. Másféle papság bánt engemet. Tálentumot érzek magamban. Aktori tálentumot. Ez rezegteti a torkomat, ez feszül tagjaimban. Megfojt ez engem, ha magamba temetem. Elássam tálentumomat, mint a tökéletlen szolga a bibliában? Ne forgassam azt, mit az Úr reám bízott? Művelnem kellene azt magamban, kedves apám. S most elszakadtam a nemes kollégiumtól! Kidobtak, kicsaptak művelt pajtásaim közül. A komédiázás miatt. Mert annak bélyegezték törekvéseimet a vastagnyakú nagytiszteletűek. Komédiának! Haza kellett, hogy jöjjek. Hová legyek? Merre keressem utamat? Vagy itt süllyedjek el?

Rosszul beszéltem – gondolta hirtelen, és ijedten elhallgatott. – Hiszen így ezt meg nem érthetik!

Ám megszólalt a szőke, szelíd Dénes. Vékony, reszketős hangjából lágyság és megértő szeretet beszélt:

– Itthon elférsz. Itthon se rossz. Amennyi oskolád van, azzal már oskolamester lehetsz. Apám után.

– Azt mondod, itthon? De értsd meg, Dénes, én nem akarok itthon maradni félbe-szerbe. Az legyek, ami te? Vagy apám?

– Értem – mondta Dénes szemrehányás nélkül és mégis súlyosan. S elhallgatott.

– No – mordult Izsák.

József szívszorongva leste az öreg szavát.

– Ad egy: az úrfit kicsapták, ennyit tudunk. Ad kettő: nem lészen az innapra legátusunk. Közbe ne szólj, Józsi. Ad három: hazasuvadva, s még ő áll az erdő felől!

– Megkövetem Izsák bátyámat, nem azért. De hát itthon ragadjak, s kárré legyen minden tudományom? Földtúró, műveletlen paraszti ember váljék belőlem?

Izsák kétfelé törülte lecsuró, hóka bajszát. Sértett méltósággal vetette hátra bozontos fejét.

– No fene! – mondta, s csettintett vastag ajkával. – Én es honn ülök! S tán azért műveletlen paraszt vagyok?

– Nem azért…

– Ad egy! – emelte magasabbra Izsák a hangját. – Mikor az öreg beszél, közbe, Józsi, ne szólj. Mü es meghallgattuk a te rétorikádat. Nohát. Ad kettő: kinek a fejében spiritusz vagyon, az mindenütt okos ember. Ad három: teszem azt, én is.

Józsi elcsüggedt. Mit is remélt Izsáktól? Mi más beszédet várhatna a vén tudálékostól? Az apját leste szeme sarkából, aki egy szót sem szólt idáig. Ült öreg Benke szétterpesztett lábbal, mereven s csukott szemmel, mint egy kőszobor.

– Tudod-e, Józsi – folytatta Izsák, és sértődött hangja megenyhült, derűsen dicsekedővé változott, mintha már el is felejtette volna, hogy a kicsapott diák remegve várja a családi ítéletet –, tudod-e, s ha nem tudod, halljad. Amíg te Enyeden űzted az eszedet, én se aludtam. Ad egy: pityókakapálás közben megtaláltam Laborfalva alagútját. Ad kettő: labor, laboris, az annyit jelent magyarul, hogy munka, azaz dolog. Ad három: Laborfalva a sáncépítő, fődesmunkásoknak volt a kolóniája a római világban! Mük tehát Átila székely királ meg a római légionáriusok származéka vagyunk! Ezt add essze, öcsém!

Büszkén nézett a fiúra. A hatást várta. Félbemaradt ember volt.

Végzett vagy négy iskolát, tudott egy kicsit diákul. S mert ő volt a legokosabb a faluban, csalhatatlannak tartotta magát.

József szorongva nézte az öreget. Csak ezt ne! Elsüllyedni így, szellemi táplálék nélkül a tudálékosságban.

– Könyörgök – mondta –, most ne Izsák bácsi, hanem apám feleljen! Még egy szava sem volt! Könyörgök, mondja ki édesapám az ítéletet! Most, hogy mindent tud, mit tesz velem?

Öreg Benke némán törte fel az enyedi kollégium pecsétes levelét. Szétteregette a sárga papirost, s messzire lökött karral, sokáig tartotta maga előtt. Iskolamester volt, ám igen nehezen olvasott.

Izsák teleszívből, jóízű vakkantással felkacagott:

– Apád? Azt kérded, mit tesz veled apád? Ugyan, mit tenne mást, lelkem gyermekem? Agyonüt!

Rezgett az asztalterítő, úgy nevetett.

Végre megmozdult öreg Benke. Izsák egyszerre elhallgatott. Mindnyájan a család fejére néztek. Köpcös, vérmes ember volt. Cseppet sem Józsi forma. Fél homlokát eltakarta a bozontos, deres szemöldöke. Szeme mintha állandóan csukva lenne. Vastag, táskás szemhéja négy-öt gyűrött redőben fityegett. Most méltóságteljes lassúsággal emelgetni kezdte a szemhéjlebernyeget.

József megbabonázva nézte. Jól tudta, hogy ha hajáig tolja szemöldökét, s egészen kinyitja szemét, akkor rettenetes haragra gyúl. Lassan számolta magában a pillanatokat. – Agyonüt, biztosan agyonüt! – Öreg Benke csak félig nyitotta a szemét, s meglepően szelíden szólott:

– Nem én, agyon nem ütlek!

A fiúval fordult egyet a világ:

– Hát megbocsát, édesapám? Hát megért?

– Meg én!

– Úgy érti, hogy…

– Úgy. Te, József, komédiás leszel!

Fenyegető volt öreg Benke hangja, és egyre emelkedett. A fiú annyira meglepődött a váratlan kedvező kijelentéstől, hogy csak hebegett:

– Én? Hát apám nem ellenzi, hogy én?

– Komédiásnak adlak! – kiáltott öreg Benke. Szeme táskáit hirtelen a homloka közepére tolta. Az ütőér kötélvastagon ugrott ki rövid bivalynyakán. Süvöltött már a hangja, mint az istennyila. – Húzhatod orrodból a pántlikát, fiam!

Csak makogás volt József ellenvetése, csak szerette volna elmondani, hogy a nemes színjátszás nem olyan… csak elgondolta, s kicsúszott remegő száján egy árva „DE!"

– Semmi de! – üvöltött az apa. – Orrodból pántlikát vagy torkodból hexametert. Egykutya az. Indulhatsz. Még ma! Aranyban adom ki az anyai részedet, hogy tüstént mehess. Mert ki amit főzött, azt egye meg! Komédiás! Nemes laborfalvi Benke József, az én sarjam, az én reménységem komédiás! Azért oskoláztattalak, mert elszegényedtünk. Lovas katonákból gyalogosok lettünk. Legyél úr a tanulásod után, azt akartam. Vidd többre, mint én! De te mást akarsz! Hát legyél komédiás! Nem maradsz honn földtúró parasztnak? Nem leszel tudálékos falusi, mint Izsák? Hát menj! Menj, ha azt hiszed, hogy a te székely bikkfanyelved majd hajlani fog afféle talján kócevőnek való lefetyelésre. Menj, ha képmutatásra való a te ábrázatod. Légy komédiás, míg arról koldulsz! Szedett-vedett csőcselék bolondja. Mint a cirkuszi majom, amelyik pénzért mutogatja a tenyerit. Te mutogasd pénzért a szavalásodat, a rétorikádat, aki keserű istened van! Lódulj! Pusztulj! Ne habozz. Sze vered a mejjedet, hogy tálentumod van! Nohát! Mutassad meg. Én ugyan nem hiszem. De ha te mondod! A „komégyiásokat" nem fogják bé kötéllel katonának, cigány s effajta még arra sem való! Azt akartam, hogy ne légy gyalogkatona, hanem szabad úr! Pap! Az Isten szógája, s nem császáré. Nohát, te megmenekedel a katonaságtól csúfosan. Menj hát, nekem ne tétovázz. Itt – felállt nehézkesen, fújtatva, s a lóca felett álló háromszegletes fali téka ajtajára csapott –, itt őrzöm az anyai örökségedet. Palástra szántam, egypár tehénre, szekérre, hogy ne kezdd kódisként, ha pap leszel. Vegyed. Tanulj belőle komédiát. Ne mondd, hogy én nem segítettelek! De a házamban többet ne lássalak.

Csörrenve vágta az asztal közepére a tékából kirántott négy darab aranyat. Azzal sarkon fordult, s bedöndítette maga után a külső ház ajtaját.

Zöldre sápadva nézte a fiú a pénzt.

Dénes szelíden megsimította a kezét.

– Józsi – mondta lágyan. – Tedd el, Józsi. Ne sírj.

A fiú ijesztő arccal bámult az apja után.

– Én értelek, Józsi – suttogta Dénes. – De apánk? Apa a fiát nem értheti.

Értelmetlenül nézte Dénest s Izsákot, majd egyetlen ugrással az apja ajtaja előtt termett. A nehéz vaskilincs nem engedett. Kicsukta öreg Benke. Teljes erejéből a kilincsbe kapaszkodott:

– Apám! Hallja! Hiába alázott meg! Hiába gúnyol! Én nem leszek kócevő komédiás. Én, Benke József, esküszöm, hogy a magam erejéből, a magam becsületéből nagy és híres aktor leszek. Én…

Elhallgatott. Az apa nem felelt onnan belülről, a kintiek is némák, mint a halál. Eltántorgott az ajtóból, s nézett üres szemmel. Nagy és híres aktor s a maga becsületéből? De hol? Kinél? Merre keresse? Hiszen vannak magyar aktorok. Hírlik, hogy próbálkoznak Kolozsváron is. Évekkel ezelőtt Kelemen úrék is elkezdték Magyarországon a theátrumot. S szerencsétlenül végezték azok is, akárcsak az ő leleplezett és megbüntetett enyedi theológus társai. De igazi, tanult, komoly aktorrá válni… Olyat magyarul talán nem is lehet.

Izsák lépett hozzá. A hangja kicsit szomorú volt, de a szeme pajzánan csillogott:

– Ad egy: pénzed van, Józsi. Ad kettő: mehetsz. Ad három: apád, tán ha viszed valamire, még meg es békül. Lehet avval a komégyiával pénzt szerezni, te Józsi? Úgy értem, házat s fődeket? Mit mondasz, hogy hírnevet? Arra, fiam, nem hajt apád. Ammán tőlünk eltelt, hogy hírt, nevet szerezzünk a famíliának, mert olyat csak karddal meg vérrel lehet. Apád? Senki se jut messze az apjától, fiam, a lelke természettye szerént. Ha ki szembeszáll s megkülönböz, juthat másra. De csak kívülről. S az semmi. Majd meglátod, mikor öregedel s kiütközik. A düh s a méreg s az indulat apádban s benned egy. Ehhez képest, hogy paraszt vagy aktor vagy oskolamester, az mindegy. Ad