Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Fejedelmi bálvány
Fejedelmi bálvány
Fejedelmi bálvány
Ebook476 pages6 hours

Fejedelmi bálvány

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

„Frigyes Ágost, másképpen Erős Ágost szász választó és utóbb lengyel király, mintaképe volt a versailles-i példa után loholó német választófejedelmeknek. Köteteket írtak ugyan össze róla, mégsem haladhatok el mellette; az ő alakja nélkül hiányos maradna az épületes arcképcsarnok. Ami a köteteket illeti, nem annyira kevéssé dicsőséges politikai szereplésével szolgált rájuk, mint inkább őrületszámba menő pazarlásai és a szeretőtartás körüli csúcsteljesítményei ihlették meg az életrajzírók tollát. Protestánsnak született és nevelkedett, de amikor kinyújtotta kezét a lengyel korona után, a katolikus vallást is hozzá kellett markolnia. Nem sokat habozott, otthagyta a protestáns istent, akinek kegyelméből eddig uralkodott, és hűséget esküdött a katolikusnak…”
LanguageMagyar
Release dateDec 10, 2013
ISBN9789633762745
Fejedelmi bálvány

Read more from Ráth Végh István

Related to Fejedelmi bálvány

Related ebooks

Related categories

Reviews for Fejedelmi bálvány

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Fejedelmi bálvány - Ráth-Végh István

    RÁTH-VÉGH ISTVÁN

    FEJEDELMI BÁLVÁNY

    Honlap: www.fapadoskonyv.hu

    E-mail: info@fapadoskonyv.hu

    Borító: Rimanóczy Andrea

    978-963-376-274-5

    © Fapadoskonyv.hu Kft.

    © Ráth-Végh István jogutódja

    I. ISTEN KEGYELMÉBŐL

    TRÓNÖRÖKÖS SZÜLETIK!

    Még nem.

    Előbb egy hivatalos jelentés adja tudtára országnak-világnak, hogy Őfelsége, a királyné a terhesség ennyedik és ennyedik hónapjában van.

    Miért kellett ezt a bizalmas természetű asszonyi állapotot nyilvánosan kidobolni? Hiszen királyné és pórnő egyenlőek az anyaság küszöbén; a természet nem tett különbséget korona és fejkendő között.

    Az ember igenis tett. Más a kunyhó és más a királyi palota. Azzal senki sem törődik, hogy a pórnő fiúval vagy leánnyal szaporítja-e a gondjait, de a királynétól fiúörököst követel a dinasztia és az ország.

    A hivatalos bejelentés tehát arra való volt, hogy a terhesség hátralevő ideje alatt a nép imádkozhassék és könyöröghessen fiúörökösért.

    A papságnak kellett jó példával elöl járnia. A templomokban külön imákat mondtak a trónörökös eljöveteléért, s országszerte körmenetek látványosságával figyelmeztették a népet könyörgési kötelességére.

    A görög olimpiai játékok idején távolugrásnál az ugró előtt jó darabon felásták a földet, hogy puhára zuhanjon. Olykor egy atléta úgy nekirugaszkodott, hogy lendülete a porhanyított földön túl zuhintotta le. „Túlugrotta a felásottat" – mondták az ilyen rekordra. Nos hát, Maria-Beatrix-Eleonora estei herceglány, II. Jakab angol király felesége esetében a Stuart-dinasztia egyik bajnoka – képletesen szólva – ugyancsak túlugrotta a felásottat.

    Arról volt szó, hogy a katolikus Stuart-ház érdeke okvetlenül fiúörököst követel, mert különben a protestáns vő, Orániai Vilmos, kinyújthatná kezét az angol korona után. (Aminthogy ki is nyújtotta, el is kaparintotta.)

    A királyné fogadalmi ajándékul egy színezüst angyalszobrot küldött a loretói Madonnának. Ezt az alkalmat használta fel a névtelen rekorder, hogy nekilendüljön a kegyes célú ugrásnak. Egy kis párbeszédes írásműben közölte az angol néppel, hogyan fogadta a loretói Madonna az ezüstangyalt.{1}

    „A királyné angyala: Légy üdvöz, hatalmas Madonna! Íme, egy angyalt látsz, aki alázatos kérelemmel járul eléd. Máriának, Anglia királynéjának nagy a bánata, mert nincsenek gyermekei. Legalázatosabban üdvözöl téged, és kér, hogy fogadd el a küldött ajándékot. Ó, kegyes Szűz! tedd, hogy kissé elhanyagolt belseje bőségesen locsoltassék meg avégből, hogy foganjon és szüljön óhajtása szerint. Szükséges ez nemcsak az ő vigaszául, hanem azon állam jóléte érdekében is, amelynek ő a királynéja – nemkülönben a katolikus vallás megszilárdítása céljából, amely országában ingadozik.

    A loretói Madonna: Hogyne, kedves angyal, szívesen fogadom Anglia királynéjának ajándékát, és könyörgését meg is hallgatom. Megígérem: lesznek gyermekei. Sőt éppen ebben a pillanatban, amikor szólok veled (a szerző szerint pontosan 5 óra 58 perc volt akkor), megtörtént a dolog: Jakab most öleli Máriát, Mária öleli Jakabot és megfogan.

    Az angyal: Azonban, ó, áldott Madonna, a királyné fiút óhajt. A királynak vannak már lányai (ti. első házasságából), ezek a trónt örökölhetnék. Adj fiút Máriának.

    A Madonna: Igen, gyermekem, a királynénak fia lesz. Higgy nekem: a dolog el van intézve. A boldog fiúörökös dí­sze és támasza lesz a koronának és a vallásnak.

    Az angyal: Ó, ki nem fejezhető öröm! Mária királynő meghallgatta Mária királynét! Alleluja’ Boldogság! Alleluja! Alleluja’ Alleluja!"

    A loretói helyszíni közvetítésen elhangzott jövendölés csak részben vált be. Jakab és Mária fiút öleltek ugyan a világra, de ebből a III. Jakabból sohasem lett király, mert elkergették, mielőtt a trónt feldíszíthette és megtámaszthatta volna. Mondanom sem kell, hogy a jóslat azután hangzott el, miután a gyerek már megszületett – de amikor a jövendőmondó még nem sejtette, hogy a Stuart-dinasztia viszont el fog vetélni.

    A francia királynék lebetegedésekor két pavilont (sátrat) ütöttek fel egyik teremben. A nagyobbikban gyülekeztek a hivatalos tanúk, az állam és az udvar főméltóságai, éppen elegen ahhoz, hogy a fülledt levegőt még jobban megrontsák. A kisebbikben helyezték el a vajúdóágyat. (Lit de travail.) Ebben feküdt a királyné a végső pillanat közeledtéig; ekkor áttették a szülőszékbe, ahol a tulajdonképpeni szülés történt; majd végül átszállították a díszes nagy ágyba, s itt fogadta a becsődülő udvari népet.

    A szemérmetlen nyilvánosságnak megvolt az oka. Ország-világ szeme láttára kellett a szülésnek lezajlania, nehogy bármikor kétséggel illethessék a trónörökös törvényes származását.

    Hogy minél elevenebb képet vetítsek a nagy eseményről, megszólaltatom az egyetlen fontos személyt a sokadalomból: Loyse Bourgeois bábaasszonyt.

    A madám tanult nő volt, néhányszor tollat is fogott, s tanulmányokat írt a meddőségről, a szülés körüli teendőkről, női bajokról stb. Legérdekesebb művében arról ír, hogyan segítette világra a francia királyi hercegeket és hercegnő asszonyságokat.{2}

    Ebben – aprólékos szószaporítással és pepecseléssel bár – egyebek közt elmondja IV. Henrik fiának, a későbbi XIII. Lajosnak születését illető emlékeit is.

    „Fontainebleau-ban a nagy ovális termet készítették elő a királyné lebetegedésére. Nagy ágyat helyeztek el részére, karmazsinvörös bársonnyal borítva. Felállították a két pavilont is. A nagy pavilon sátorszerűen készült, szép hollandi vászonból, lehetett legalább 20 aulne kerületű. (Egy aulne: 1,18 méter.) Ennek közepén volt a kis sátor, ugyanolyan vászonból, benne a vajúdóággyal. Ide hoztak székeket a királynak, nővérének és Nemours hercegnőnek. Ide tették a szülőszéket is, amely szintén karmazsinvörös bársonnyal volt borítva.

    A teremben ki voltak rakva egy asztalon Szent Margit asszony ereklyéi, és két apáca szüntelenül imádkozott.

    A királyné fájdalmai 27 óráig tartottak. Olyan hősiesen viselte el, hogy az bámulatos. E hosszú idő alatt a király csak akkor hagyta el, amikor enni ment, de ekkor is folyton hírekért küldött.

    Mikor a királyné fájdalmai megkezdődtek, észrevettem, hogy visszafojtja a jajgatást. Kértem, hogy ne tartsa vissza, mert a torka megdagad. A király is így szólt hozzá:

    – Ma miel, tedd meg, amit a tudós asszony mond: jajgass, nehogy a torkod megdagadjon.

    Azután a királyné leült a szülőszékre, a hercegek pedig szemben voltak a nagy sátorban. Én egy kis székre ültem a királyaié elé, s miután a trónörökös úr (Monsieur le Dauphin) megszületett, jól becsavartam a pólyákba és pelenkákba, s ölembe vettem, úgyhogy kívülem senki sem tudta, hogy fiú.

    Eközben a király odajött mellém. Én a gyermeken nagy gyengeség jeleit észleltem, s ezért a király egyik kamarásától bort kértem és kanalat. A király kezébe vette a borospalackot, és én így szóltam hozzá:

    – Sire, ha közönséges gyermekről lenne szó, számba venném a bort, és úgy adnám be neki.

    A király számhoz tette a palackot, és azt mondta:

    – Tegyen csak úgy, mint a többivel.

    Megtöltöttem a számat borral, és megitattam a csecsemőt. Nemsokára magához tért, s látszott, hogy a bor ízlett neki.

    Azután a király lehajolt, száját a fülemhez tette, és azt kérdezte:

    – Tudós asszony, mondja: fiú?

    – Azt feleltem: igen.

    – Kérem, nehogy áltasson: belehalnék a csalódásba.

    Kitakartam egy pillanatra a Dauphin urat, s megmutattam neki, hogy fiú. A király ég felé emelte tekintetét, és összekulcsolt kézzel mondott hálát az Istennek. Akkora könnyek hullottak a szeméből, mint egy-egy borsó. Kérdésére, hogy közölheti-e a hírt a királynéval, azt feleltem, hogy igen, de csak kíméletesen, nem szabad felizgatni. Megcsókolta hát a királynét, és így szólt hozzá:

    – Ma miel, sokat szenvedtél, de Isten nagy kegyben részesített, és megadta, amit kértünk tőle. Szép fiacskánk van.

    A királyné összekulcsolta kezét, ég felé emelte, nagy könnyeket hullatott, s azzal elájult. A király nem vette észre az ájulást, összeölelgette a hercegeket, kinyitotta a terem ajtaját, s engedte, hadd csődüljön be a sok ember, aki a szomszédban várakozott. Lehettek vagy kétszázan, s a terem úgy megtelt velük, hogy nem lehetett a királynét az ágyba szállítani. Én mérhetetlenül haragudtam, de a király odajött, vállamra ütögetett, és azt mondta:

    – Hallgass, hallgass, tudós asszony, ne mérgelődj. Ez a gyermek mindenkit megillet, hadd örüljön neki mindenki.

    Azután a királynét ágyba tettük és magához térítettük, s miután kötelességemet ekként teljesítettem, a Dauphin urat átnyújtottam Hérouard orvos úrnak, aki alaposan megszemlélte, és általam vízzel és borral lemosatta. A király sorban odavezette a királyi ház tagjait, hercegeket és egyéb uraságokat. Aki már megtekintette a gyermeket, annak tovább kellett mennie. Nem lehet kimondani, mennyire boldog volt mindenki; az emberek összeölelkeztek, tekintet nélkül a rangkülönbségre. Hallottam később, hogy voltak hölgyek, akik megölelték a tulajdon cselédjeiket; annyira eszüket vette az öröm, hogy nem tudták, mit cselekszenek. Mondták azt is, hogy a kastély körül egész éjjel örömtüzek égtek, dobok és trombiták szóltak, s hordó borokat ütöttek csapra, hogy a nép igyék a Dauphin úr egészségére. És futárok indultak szerteszét Franciaországba, hogy megvigyék a jó hírt."

    Peregtek hát a dobok, harsogtak a trombiták, dörögtek az ágyúk, kongtak a harangok, zengett az ének a hálaadó istentiszteleteken. A nép ivott, táncolt és éljenzett, a rangbeliek pedig az örömmámortól elködösült lelkiállapotban összeölelkeztek rangon aluliakkal is.

    Sőt cselédekkel!

    Hallatlan.

    „Őfelsége Spanyolország királynéja ekkor és ekkor egy erőteljes austriai hercegnek adott életet. (Ti. a mindenkori trónörökös az „austriai herceg címet kapta.)

    Megtörtént, hogy ez az új élet nagyon is rövid volt. Ilyenkor a változhatatlan hivatalos hír így ütött ki:

    „Őfelsége Spanyolország királynéja ekkor és ekkor egy erőteljes austriai hercegnek adott életet, aki azonban néhány óra múlva elhalálozott."

    A legutolsó spanyol trónörökös nem halálozott el. Sőt nem is austriai hercegnek született, hanem azon nyomban királynak, mert az apja halála után jött a világra…

    Alighogy kitették a lepedőre, már ezekkel a címekkel és nevekkel ékeskedett:

    „XIII. Alfonz León Ferdinánd Mária Jakab Izidor Paszkál Antal, Spanyolország, Kasztília, Aragónia, León, a két Szicília, Jeruzsálem, Navarra, Granada, Toledó, Valencia, Galícia, Mallorca, Menorca, Sevilla, Cardena, Córdoba, Corcega, Murcia, Jaën, Algeciras, Gibraltár, a Kanári-szigetek, Kelet- és Nyugat-India, India és az óceáni földség királya, osztrák főherceg, burgundi, brabanti és milánói herceg, Habsburg, Flandria, Tirol és Barcelona grófja, Biscaya és Molina ura stb., ő Katolikus Felsége."

    Szóval, még meg sem keresztelték, máris katolikus volt. Hogy a stb. alatt még milyen címek rejtőznek, nem tudom. Ha valamit kifelejtettem volna, utánanyomozhatni a Gothai Almanach című családtani kalendáriumban, a földkerekség leghaszontalanabb nyomtatványában.

    Megjegyzem, az új király névadása nem ment simán. Az Alfonz név, a királyok sorában a tizenharmadik, a királyné kívánsága volt, kegyeleti tekintettel elhunyt férjére, XII. Alfonzra. De a kormány óvást tett: ez nem lesz jó, mert a tizenhármas szám rossz előjel! Legyen inkább Fülöp vagy Ferdinánd. A királyné nem hagyta magát. Kiásott a spanyol történelemből jeles Alfonzokat, ezek mind díszt és dicsőséget szereztek nevüknek. A kormány hát engedett, de kiegyezésképpen utónevek seregét ragasztották az Alfonzhoz, ellensúlyozandó a káros számvarázst. Így lett León, mert XIII. Leo pápa vállalta a keresztapaságot; Mária, mert fel fogják ajánlani Szűz Máriának; Jakab, Spanyolország védszentjének tiszteletére; Izidor, hogy Madrid védszentjének pártfogását is biztosítsák.

    Az új király születését 21 ágyúlövés adta tudtul, a palota erkélyéről kidugtak egy hatalmas, címeres nemzeti zászlót. Leányt csak 15 lövés és fehér zászló illetett volna meg.

    A gyermekágyas szobával szomszédos teremben temérdek ember gyülekezett. A kormány tagjai, az udvar főméltóságai, a diplomáciai testület, a képviselőház és a szenátus küldöttségei, a tábornokok, az aranygyapjas rend lovagjai és egyéb előkelő lovagrendek küldöttségei, a bíróságok elnökei, a toledói érsek és a madridi dóm papsága, Madrid város katonai parancsnoka és polgármestere, a községtanács elnöke, a kasztíliai nemesség kiküldöttei s még sok egyéb intézmény és testület képviselői.

    Mindez a sokaság az újszülött hivatalos bemutatására várakozott. Ami nyomban a szülés után meg is történt. Így:

    A csecsemőt teljesen meztelenül ráfektették egy aranytálcán elhelyezett vánkosra, letakarták csipkés terítővel, és átadták leendő keresztanyjának, Izabella infánsnőnek.

    Kitárták az ajtókat, s az infánsnő alabárdos gárdisták sorfala közt ünnepélyesen bevonult a váróterembe. Megállt a miniszterelnök előtt, s felmutatta az aranytálcát.

    A miniszterelnök áhítatosan föléje hajolt, fölemelte a takarót, s miután bizonyos ismérvekből megállapította, hogy a csecsemő fiú, megilletődötten a gyülekezet felé fordult:

    „Őfelsége a régenskirályné fiút hozott a világra. Viva el Rey! Éljen a király!"

    Felriadt az éljen, a pápai nuncius megáldotta a királyi kisdedet, Sagasta miniszterelnök pedig – nagy államférfi, nagy szónok – nem bírt ellenállni a történelmi pillanat ingerének, s egy lelkes beszédet rögtönzött, amiből azonban az ünnepelt semmit sem értett, ellenben elkezdett sivalkodni, mert fázott már pucéran a csipketerítő alatt. Gyorsan átadták hát a camerera mayornak, s az eliparkodott vele az anyjához.

    Ezzel azonban az uralkodás gondjai még nem értek véget.

    Következett a keresztelő.

    Megint csak lődöztek és harangoztak, megint csak felvonultak az alabárdosok és címeres heroldok, állami és udvari méltóságok, gálaruhás spanyol grandok és egyéb csillogó-ragyogó díszkíséret.

    Maga a keresztelő rövid lett volna, ámde az udvari rendtartás értelmében sort kellett keríteni az investitura szertartására, vagyis az új királyt be kellett iktatni a spanyol lovagi rendek nagymesteri méltóságába.

    Mert a csecsemő már születése alapján nagymestere volt ezeknek a lovagrendeknek:

    Aranygyapjas rend.

    Calatrava, Alcántara, Montéra és Santiago katonai rendjei.

    Öt maestranzas (nem tudom, hogy ez micsoda): Sevilla, Ronda, Granada, Valencia, Saragossa.

    A madridi nemesség Hijosdalgo rendje.

    A Katolikus Izabella-rend.

    A III. Károly-rend.

    A Szent Ferdinánd katonai rend.

    A Szent Hermenegild-rend.

    A katonai és tengerészeti érdemrendek.

    A II. Izabella-rend.

    A jeruzsálemi Szent János-rend.

    És még két jótékonysági rend.

    Ezt már a gyerek nem állta. Elkövetkezett a pillanat, amelyről Talleyrand azt mondta, hogy olyankor szereti legjobban a gyermekeket. Tudniillik, amikor elbőgik magukat. Mert olyankor kiviszik őket.

    Végeztek hát gyorsan a szertartással, átadták a nagymestert az infánsnőnek, s az szaladt vele a szoptatós dajkához, hogy tegye tisztába.

    XIII. Alfonz király kezdeti életének még néhány fontos mozzanatáról kell megemlékeznem.

    Családi ünnep volt. Az egyik: a gyereknek első ízben húztak cipőt a lábára, fehér selyemből, aranyszegéllyel. A kis Alfonz felcipőzésének alkalmát a spanyol udvarnál úgy ülték meg, hogy a királyné a fiával egy napon született madridi gyerekeknek egy-egy pár cipőt utalt ki, bár nem selyemből, nem is aranyszegéllyel.

    Következett a pár hónapos uralkodó első politikai szereplése: az országgyűlés ülésszakát kellett megnyitnia.

    Ismét kivonulás, bevonulás, alabárdosok, díszkíséret stb. Ezúttal a királyi dajka is részt vett a menetben. Ő vitte a karján, majd ő tartotta a térdén Spanyolország királyát, mialatt helyette anyja, a régenskirályné elmondta a megnyitó trónbeszédet. Ez az alkotmányos cselekmény is sivalkodással végződött.

    Legvégül még arról számolok be, mikor ültették a kis királyt először trónra. Nem a gyermekszobák ismert trónusát értem, hanem valódi fejedelmi trónt.

    Kétéves korában az a kötelesség hárult rá, hogy megnyissa a barcelonai kiállítást. Egész komolyan beültették hát egy trónszerű karosszékbe. Mellette állt a dadája és fogta a kezét. Balra tőle egy karosszék illette meg a régenskirálynét, a trón lábánál pedig bársonyvánkosokon üldögélt a két testvér infánsleányka.

    A hallatlan bolondságot merev szertartásos komolysággal csinálták végig. Előállt ünnepi frakkban az alcalde, Barcelona város polgármestere, és felolvasta a karosszékben fészkelődő gyerekhez intézett üdvözlő beszédet. Utána Sagasta miniszterelnökön volt a sor, de ennek már tapasztalatai voltak az ifjú király türelmetlen természete körül, rövidre fogta hát a szót, és a kiállítást őfelsége nevében megnyitottnak nyilvánította.

    Viva el Rey! – és a gyereket elvitték aludni. Alfonz király ezután felnőtt, uralkodott, megbukott, leköszönt és külföldre távozott. A tizenhármas!{3}

    ISTEN KEGYELMÉBŐL

    A fejedelmek Isten küldöttéi, földi képmásai, földi helytartói és Isten kegyelméből uralkodnak.

    Ez volt a feudális abszolút monarchia alaptétele.

    Igazolására fel lehet sorakoztatni a pittyedt szájú spanyol és osztrák Habsburgokat, a haspók I. Frigyes württembergi királyt – vagy, eltekintve a testi fogyatkozásoktól: a gonoszokat, a kicsapongókat, korlátolt elméjűeket, sőt egészen tébolyodottakat.

    Mit is mond Dante a Pokol nyolcadik énekében?

    Hányat tart nagy királynak a lakosság,

    Kik itt fürödnek sárban, mint a disznók

    És hagyatékuk átok és adósság!

    (BABITS MIHÁLY FORDÍTÁSA)

    Egy derék magyar tudós, Mátyus István, Küküllő és Marosszék megye főorvosa, másfél század előtt így vélekedett erről a kérdésről:{4}

    „Az igaz vallásnak fő ellenségei úgy terjesztik az Istent az emberek szeme elibe, mint egy tirannust, aki ellenállhatatlan rettentő hatalommal bír, és kegyetlen poroszló-szolgákkal, ördögökkel, kísértő gonosz lelkekkel, ijesztő vázakkal van felkészülve – aki ezen irgalmatlan, az embereknek még szívük gondolatait is általlátó szolgáit e világra mindenfelé kibocsátotta, s ezek szerteszéjjel járván, az embereket nemcsak gonosz cselekedeteikért, hanem vétkes gondolataikért is úton-útfélen előrántják és irgalom nélkül megkínozzák, megbüntetik.

    Hogy ez a babonás vallás mind ez ideig fennállhatott, azt az elmésebb uralkodók ravaszsága mívelte.

    Elhitették a néppel, hogy a fejedelmek azon láthatatlan hatalmasságnak az emberek közti helytartói, akinek a maga akaratját kijelentette, és mint az Isten tulajdon parancsolatait törvény gyanánt a népeknek kiadatták, amelyeknek megtartására életük és lelkük veszedelme alatt köteleztettek, mintha tulajdon magával az Istennel volna ügyük. S mikor látták volna, hogy ezek a költemények a népeknek engedelmességben való tartására és igazgatására igen alkalmatosak, minden módon azon voltak, hogy ezeket az ideákat az ő szíveikbe minél mélyebben begyökereztessék. E végre purgatóriumot, poklot, gyehennát, ördögöket, angyalokat költöttek, mint a felső hatalmas Istennek poroszlóit… hogy ezek által önmagukhoz, mint az Istennek földi helytartóihoz, nagyobb tiszteletre gerjeszthessék a maguk alatt valókat."

    Csak a helytartóságról volna még szavam. Olvastam valahol, nem tudom már, hol, hogy ahol az Isten helytartót tart, ott ő maga nincs jelen

    *

    Ötéves volt XIV. Lajos, amikor apja halála után Franciaország trónjára ült, helyesebben ráültették. 1643. május 18-án a parlament küldöttsége is tisztelgett nála, s a szónok frázisai így rogyadoztak előtte:

    „Felséged trónusa az élő Isten trónját jelképezi előttünk. Az ország rendjei ezennel tiszteletüket és hódolatukat tolmácsolják Felségednek, mint egy látható Istenségnek."{5}

    Nem csoda, ha az így felmagasztalt gyerkőc alaposan megtanulta a földi istenségére vonatkozó leckét. Amikor felserdült, lovaglópálcával a kezében jelent meg a párizsi parlament egyik ülésén, és kurtán kijelentette:

    Az állam én vagyok!

    Így az anekdota, amelynek hitelességét megcáfolták ugyan, de ha Franciaország legabszolútabb uralkodója az emlékezetes szavakat nem mondta is, gondolataiban azoknak az igazságáról tökéletesen meg volt győződve.

    Egy alkalommal mégis gondokban főtt a feje.

    Arról volt szó, hogy az eszeveszett költekezés miatt a királyi kincstárnak már a fenekén jártak, s ami keveset még össze lehetett kotorni, Versailles-nak a fél fogára sem volt elég.

    Honnan és hogyan töltheti meg az üresen tátongó ládát?

    Desmarets, a pénzügyek főellenőre, egy minden addiginál galádabb új adót javasolt. Negyven évvel ezelőtt Lajos királynak nem is lett volna kifogása ellene, de ebben az 1710-i esztendőben napról napra ijesztőbb hírek érkeztek az ország elképesztő nyomorúságáról. Kilencedik esztendeje folyt a spanyol örökösödési háború, s Versailles-ban úgy pazarolták a pénzt, mintha a legnapfényesebb békében élnének – pedig már sötét árnyként rémlett fel a fenyegető összeomlás.

    Lajos töprengett, elmélkedett, belebetegedett a gondokba, amikor végre gyóntatója, Le Tellier atya megtalálta a kívánatos gyógyszert. A Sorbonne professzorainak a tudományához folyamodott ragyogó eredménnyel. Kiszorított belőlük egy idevágó szakvéleményt. Ez volt a veleje.

    „Az alattvalóknak minden vagyona a király tulajdona. Ha tehát a király alattvalóinak az utolsó párnáját is elszedi, nem cselekszik egyebet, mint hogy a sajátját veszi el."{6}

    Ez hatott.

    Lajos király lelki egyensúlya helyrebillent, és megbékült kedéllyel, tiszta lélekkel vetette ki az irtóztató adót saját magára.

    Még az apró német kényurak képzelete is szárnyakat kapott, amikor valamely új zsebbe nyúlási kísérletre került sor.

    Egyik ilyen törpe nagyság kitörte a lábát. A gyógyítási költséget az alattvalóknak kellett kiizzadniuk, lábtörési adó címén. Egy másik herceg egészségügyi célokat rángatott elő, és hashajtási adót vetett ki a parasztokra. Minden paraszt köteles volt negyedévenkint egy adag keserűsót vásárolni az államtól, akár szorult helyzetben volt, akár nem. A vásárlásról a falu bírája hivatalos nyugtát adott; a megzsarolt paraszt ezzel igazolta, hogy az adót lerótta. Az állam bevette a pénzt – hogy a paraszt bevette-e a keserűsót? nem jártak utána. II. József bajor hercegnek sokba kerültek a szeretői, tehát az a paradox ötlete támadt, hogy törvénytelen viszonyait fizessék meg a törvényesek: minden házasságkötéshez előbb az adóhivatalnál kellett engedélyt váltani.

    A hűbérúr parasztja bizonyára felsóhajtott: „Jó, hogy a levegőért nem kell adót fizetni!" Neki nem kellett, de bizánci elődének igen. Bizánc császára élet és halál ura volt, minden őt illette, még a levegő is: ennélfogva adót vetett a levegőre. (Vectigalia aereum.) Aki levegőt akar színi, fizessen érte.

    Hogy is szól Ruskin bögölyhasonlata?

    „A bögöly nem királya a lónak. Kiszívja a vérét, űzi-hajtja, de nem vezeti."

    A nép Európa-szerte egy ideig tűrt és fizetett. Az isteni küldetés maszlagától elbódulva sokan még azt is természetesnek és jogosnak képzelték, hogy Isten helytartója ne csak a vagyonukat szedje el, hanem őket magukat is testestül-lelkestül, egész országostul vásárra vigye, és jó pénzért eladja Isten valamely másik helytartójának. Az így eladott népek máról holnapra gazdát cseréltek.

    Zsigmond magyar király még mértékletesen cselekedett, amikor 1412-ben csupán zálogba adott tizenhárom szepesi várost Ulászló lengyel királynak 37 000 garasért – amely garasok természetesen akkoriban jó tallérokat jelentettek.

    Neki magának esze ágában sem lehetett a visszaváltás, amint erre egy másik szemérmetlen ügyletéből következtetni lehet. 1411-ben a brandenburgi őrgrófságot egyelőre zálogba adta ugyan VI. Frigyes ansbachi grófnak, mikor azonban négy év múlva újra megszorult, a zálogbirtokot 250 000 magyar forint felülfizetéssel a grófnak végképpen eladta. A forma kedvéért kikötötte ugyan, hogy a grófságot 400 000 magyar forintért akármikor visszaválthatja, de ez csak porhintő formula volt; nem is lett belőle semmi.

    Más:

    Erős Ágost szász választófejedelemnek rengeteg pénzébe került Isten abbeli kegyelme, hogy Lengyelország megválasztotta királyának. Ennélfogva sorjában adogatta el vagy csapta zálogba szász fejedelemségének kisebb-nagyobb tartományait. Az elzálogosított birtokokért másfél millió tallért kapott – a Sachsen-Lauenburg hercegségért pedig a cellei udvar hatmillió tallért fizetett.

    Még érdekesebben szemlélteti a népek elkótyavetyélését az ansbach-bayreuthi őrgrófság története.

    Utolsó kényura, Alexander őrgróf, idétlenül felfújt udvartartással akarta megmutatni Európának, hogy van ő olyan szuverén, mint akár a francia király; annak legfeljebb nagyobb az országa és több az alattvalója. S hogy a francia példától ne maradjon el, a felesége mellett tartott még két szeretőt is. Egymás után persze, nem egyszerre.

    Az első metresz nevezetes hölgy volt: Claire Hippolite Clairon, Franciaország egyik legünnepeltebb tragikája, a Comédie Française csillaga, a párizsi szalonok kedvence, Voltaire-nek alkalmi versekben megénekelt barátnője, számos hercegnek, grófnak, írónak, színésznek és magánembernek alkalmi szeretője.

    Igaz, hogy az ansbachi palotába már mint hullócsillag érkezett meg, 1770-ben, negyvenhét éves korában, amikor Párizsban más színpadi bolygók fénye homályosította el az övét, s a hercegek, grófok és magánemberek az ifjabb nemzedék irányában tájékozódtak.

    Csodába illő volt Párizs varázsának hatása a kis német fejedelmekre. Clairon tizenhét esztendeig tartotta bűvkörében a nála tizenhárom évvel fiatalabb grófot, és rajta keresztül igája alatt az egész országocskát. A népnek le kellett nyelnie, hogy Isten kegyelméből rendelt uralkodóját egy veterán párizsi múzsa vezesse az orránál fogva.

    Magának Clairon kisasszonynak persze igen kedvező véleménye volt az ansbachi szép esztendőkről. Emlékirataiban azt rebegi, hogy egyetlen célja volt az őrgrófot boldogítani, dicsőségét öregbíteni és sok-sok jót cselekedni.{7}

    Tizenhét évig hordta Alexander gróf a hervatag rózsaláncot, akkor végre megelégelte, lerázta magáról, és Clairon kisasszonyt hazamenesztette Párizsba. (Ott is halt meg jó későre: 80 éves korában, elfeledve, elhagyottan, mindennapi kenyérre alig telő nyomorúságban.)

    A nép azonban francia cseberből angol vederbe esett.

    Lady Elisabeth Berkeley szintén az „idősebb fiatal nők" közé tartozott, amikor összeismerkedett Alexander úrral, és kitúrta balkézi méltóságából Clairont. Ansbachba Angliából került, miután faképnél hagyta a férjét, lord Cravent, hét gyermekével egyetemben. Nagy utazásokat tett, ezeket útleírásokban örökítette meg, azonfelül gyártott verseket, regényeket és színdarabokat.

    Úgy látszott, szellemi bájai pótolták az elfutamodott esztendőket, mert az őrgróf ott tartotta magánál Ansbachban, s a német lexikon szerint „közelebbi vonatkozásba lépett vele". A vonatkozások annyira közeliek voltak, hogy miután mindketten megözvegyültek, a gróf feleségül is vette.

    Lady Craven éppolyan garázda módon ártotta bele magát az ország dolgaiba, mint francia előde a metreszi hivatalban. Az ilyesmi napirenden volt a kis német fejedelemségekben, nincs különös érdekessége. Nem is számoltam volna be róla, de a csattanót kellett előkészítenem.

    Ez volt a csattanó:

    Alexander őrgróf 1791-ben az ansbach-bayreuthi őrgrófságot eladta II. Frigyes Vilmos porosz királynak 400 000 tallér évjáradékért.

    A nép nem szólhatott bele a gyalázatos alkuba. Talán mindegy is volt neki, hogy ezentúl az őrgróf szeretői helyett a porosz király metreszei fognak vele „közeli vonatkozásba lépni". Az őrgróf elvonult a magánéletbe, ahol a kormányzás gondjai még kevésbé zavarták, mint annak előtte. Angliába költözött, s ott még tizenöt évig élt fényesen a hatalmas évjáradékból. Az asszony csak jóval később, 1828-ban követte a halálba – nem anélkül, hogy a kötelező memoárokat meg ne írta volna.{8}

    A POLITIKAI NÁSZ

    Országokat és népeket nemcsak adni-venni lehetett. Más módon is eldőlhetett a sorsuk. Bevált szerzési mód volt az örökösödés és a beházasodás.

    Valamikor régen, valamelyik fejedelmi asszony hálószobájába benyitott a fejedelmi férj, és az ott levezeklett langyos negyedóra egy egész nemzetet örökletes tulajdonná alacsonyított, sok százezer óra tartamára.

    A legitimizmus a nép előtt az Úristent állította tanúnak a fejedelmi hálószobába.

    Pedig a házasságok egyáltalán nem az égben köttettek, hanem a diplomácia zöld asztalánál. Az örömszülők és az örömdiplomaták nem sokat törődtek vele, hogy a zsákbamacska nászhoz milyen arcot fognak vágni maguk az áldozatok.

    Sőt, milyen arc mered majd egyikre-másikra a találkozáskor! Egy híres esetben nem is volt ez arc, hanem pofa. Ezzel a tiszteletlen szóval nem én sértettem meg Margarétát, Karinthia hercegnőjét és Tirol őrgrófnéját. Tulajdon népe becézte a Maultasch névvel, amelynek talán a „pofazacskó" lenne a magyar egyértékese.

    Hát ennél rútabb menyecskét alig hiszem, hogy a történelem folyamán oltár elé vezettek volna. Arcképe a versailles-i múzeumban látható. Elijedtem tőle magam is.{9} A szó nem olyan kifejező, mint a festő ecsetje, s csak halvány tájékoztatót adhatnék a képről, ha elmondanám, hogy az ábrázolt asszonyság feje idomtalanra dagadt, tömpe orra vánkosnyira puffadt ajkak fölött idétlenkedik, s hatalmas álla mintha avégett rugaszkodnék előre, hogy a nyak ráncait eltakarja. Ehelyett inkább a következőkben látható ábrára utalom az olvasót.

    Leírhatatlanul csúnya nő volt a két kis állam szuverénje – és mégis kapott férjet. Kettőt is.

    Karinthia és Tirol hegyei nem voltak mágnesből, mégis odavonzották a cseh király fiát, János Henriket férjnek. Egy darabig együtt éltek, de nemsokára Margaréta kidobta, és elvált tőle.

    Impotencia címén.

    Érthető.

    Az új férjet, Lajos brandenburgi őrgrófot más fából faragták. Már az első esztendőben egy fiúgyermek lett a keserves nász gyümölcse. Lajos gróf elnyerte a mártírok koronáját.

    A többi a történelemre tartozik. Maultasch Margaréta után mégsem örökölt senki: meghalt a férj is, a fiú is. Ellenben előkúszott odújából a mindig prédára éhes és ragadozni kész Habsburg. Addig szorongatta és rémítgette a gyámolától megfosztott asszonyt, amíg az végre beadta idomtalan derekát, lemondott az uralomról, s Karinthia és Tirol simán becsúszott a Habsburgok gyomrába. (Margaréta 1369-ben halt meg, 51 éves korában.)

    Szegény Maultasch Margaréta! Azt írták róla, hogy senkinek sem vétő, jószívű teremtés volt; sőt amikor a kidobott férj fivére, Károly német király, országát megrohanta és Tirol várát körülgyűrűzte, bátor amazonként védte a várat, s az ostromló had végre is kénytelen volt eltakarodni.

    De hát az arc, a szerencsétlen Medúza-fő! Furcsa járuléka az isteni küldetésnek! Pedig temérdek sorstársnője akadt a vásárra vitt fejedelmi arák között.

    I. József osztrák császár – mondják – nem volt megelégedve feleségének szülési eredményeivel, s amikor emiatt zúgolódott, ezt kapta válaszul:

    – Felség, ha valaki krajcárokat rakogat egy perselybe, nem kívánhatja, hogy aranyakat szedjenek ki belőle.

    Efféle perselyből kerülhetett elő I. Frigyes Vilmos porosz király unokahúga is. A király lánya, Wilhelmina bayreuthi őrgrófné beszél róla híres emlékirataiban.

    Arról volt szó, hogy ezt az Albertina nevű leányt a király mindenképpen szerette volna főkötő alá juttatni. Kapóra jött a látogatóba érkező anhalt-brandenburgi uralkodóház ifjú hercege. Wilhelmina asszony azt írja róla, hogy ennél rútabb és butább embert még soha életében nem látott. Kicsi volt, kövér, ferde vállú, s teliholdszerű ábrázatából a szeme úgy meredt ki, mint a lóé. Mikor anyja viselős volt vele, kocsijának nekiment egy ló, s a feje beleütközött a hercegnőébe. Ijedtében megcsodálta a lófejet, s az újszülött lószemmel pislogott a világra. Mindezek tetejébe dadogott és makogott.

    A neki szánt hercegkisasszony éppen olyan csúf, buta és kiállhatatlan volt – írja tárgyilagosan Wilhelmina asszony. Tökéletesen egymáshoz illettek.

    A király mindjárt az első ebéden rátért a dologra:

    – Idehallgasson, herceg. Én meg akarom önt házasítani. Tudok egy jó asszonyt a számára, ez boldoggá fogja tenni. Vegye el a húgomat, a világ legjobb teremtése, csupa angyali tulajdonság, csak rút, mint ezer ördög. Nem baj, legfeljebb csak sötétben nézzen rá. Vigyen el az ördög, ha a hátulsó részem nem szebb, mint az ő ábrázatja. De hát ez nem tesz semmit, ugye, herceg?

    A hálóba került princ nem tudta, mit feleljen, csak dadogott és makogott. Utóbb mégis rászánta magát, mert – mint a viperanyelvű Wilhelmina írja – nagy megtiszteltetésnek vette, ha olyan asszonyt kap, aki a porosz király hátulsó részéhez hasonlít, ámbár nem is olyan szép.

    Bizony, az ilyen fejedelmi frigyről alig írt volna úgy Hugo Victor, ahogyan A nyomorultak két ifjú szerelmesének nászéjszakáját jellemezte:

    „Két fehér hattyú násza a Mont Blanc hólepte tetején."

    Hattyúk ugyan nem szoktak felszállni a mondott célból a Mont Blanc tetejére, de meg kell bocsátani a költőnek: ő a nász tisztaságát, ártatlanságát, szépségét akarta jellemezni azzal, hogy fehér madarakat párosított fehér hólepedőn.

    IV. Ferdinánd nápolyi király nem volt költő, s nem is igen lehetett szerelmes a feleségébe, Karolinába, Mária Terézia leányába. Az első éjszaka után – 1768. május 13-án nagyon meleg volt odalent délen – kora hajnalban otthagyta az új asszonyt, hadd aludjék tovább, s ő maga felkelt, felöltözött, és ellovagolt vadászni. Udvaroncai bizalmas alázattal érdeklődtek: hogy érzi magát az új királyné? Ezt a gyöngéd választ kapták:

    – Dorme come un’ammazzata e suda come un porco.

    Tegyük fel, hogy a dallamos olasz nyelven ez kecsesebben hangzott, mint magyarul:

    „Alszik, mint akit agyonvertek, és izzad, mint egy disznó."{10}

    No még egy politikai nászról. II. György angol király lánya, Anna, megérett a főkötőre. Találtak is hozzá illő férjet, IV. Orániai Vilmos hollandi helytartót. Kissé himlőhelyes volt ugyan, majdnem törpe termetű, feje a válla közé süppedt, s leheletéről az udvari hírhordás rendkívül kedvezőtlenül nyilatkozott. Mégis, amint mondtam, az ara hozzá illett. Ilyennek írták le ugyanis: arca széles és lapos, bőre, mint a kesztyűbőr, szeme nagy és meredt, szemhéja lelógó, és akkora, hogy kisebb szájhoz megfelelne ajaknak. Saját szája viszont nagy, és alsó ajka ijesztően lepittyedt. Termete rövid és vastag. Beszéde gyors, értelmetlen, kellemetlen. Mindegy, a nászágyat éppúgy megáldották, mintha Venus és Adonis készült volna belefeküdni. Mindössze az új férj érkezte keltett meglepetést: hálóingben, hálósapkával a fején állított be. Hátulról úgy látszott, mintha nem volna feje – elülről, mintha nem volna nyaka,

    Ó, Hugo Victor fehér hattyúi!

    A LEGSZAPORÁBB SZUVERÉNEK

    Nagyobb fejedelmi udvaroknál a hivatalos és nem hivatalos szeretők többnyire a maguk részére foglalták le a feleséget megillető éjszakákat, úgyhogy főként a kisebbeknél találkozunk a családfák bőséges termésével, ahol a szerényebb életformák nem engedték a férjeket az erény szűk ösvényéről letéregetni.

    Hans Ludwig Kueffstein grófnak két felesége volt. Mindkettővel megtette, amit tehetett, de az elsőnél nem volt szerencséje: az asszony egymás után tizenöt halott gyereket szült. Amikor másodszor is megházasodott, egy fogadalommal igyekezett az eredményt biztosítani. Megfogadta, hogy ha fiai születnek, elismerése jeléül mindegyik gyerek nevébe a ,,Gott" szót fogja belefoglalni. Az Úr meghallgatta a kecsegtető ajánlatot, és hét fiút utalt ki a grófi házaspárnak. Állta is fogadását az apa, és körmönfont nevekkel ékesítette fel a senkinek sem vétett fiúcsemetéket. Így következtek sorjában:

    Gotthilf, Lobegott, Ehregott, Preisegott, Díenegott, Gottreu, Gottwill.

    Ezzel a fiúk sora bezárult. Az Úr nem tartott igényt több névcsodára.

    A kisebb, sőt legkisebb német territóriumok szuverénjei éppúgy féltették a dinasztiájuk épségét, akár a nagy birodalmak fejedelmei. Egy érdekes összeállítás került elém. Apró-cseprő szuverénekről van szó, nem jegyeztem ki, hogy melyik apát hogyan hívták s hogy melyik volt herceg és melyik gróf – csakis uralkodóházuknak a bámulatos benépesítése érdekelt.

    Ezek a családok tették le a próbát:

    FURCSA CÍMEK ÉS RANGOK

    Ezért hát, ahol az asszonyok meddősége tett pontot az egyenes ág végére, ott bizony hullakeselyűkként csaptak le az oldalágiak a kihalt dinasztiára. Olykor simán ment az örökség elkaparintása, olykor összemarakodtak egymás közt, és kirobbantak az örökösödési háborúk: osztrák, bajor, lengyel, spanyol és a többi.

    Örökség után tátogató száj persze mindig akadt bőven: a rengeteg összevissza házasodás úgy megszaporította az atyafiságot, mint az ismeretes példázat szerint a sakktábla első kockájára tett búzaszemet, ha mindig a duplájával számolunk tovább.

    Egy megrögzött genealógus nekiesett Frigyes badeni őrgróf családfájának, és kiszámította, hogy visszamenőleg Nagy Károlyig pontosan 97 487 olyan házasság ment végbe a fejedelmi családok köreiben, amelyek az őrgrófot Nagy Károly atyafiává avatták, ha elég távolivá is.

    A haszontalan tudnivalóknak is megvan

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1