Bűnös vagy áldozat?

BERKESI ANDRÁS

BŰNÖS VAGY ÁLDOZAT?

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-299-850-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

1.

Dr. Bardócz Tibor a reggelihez megterített asztalnál ült és méregerős szilvapálinkát töltött a poharába.

– Mégcsak hat óra van, és máris iszol! – szólt rá rosszallóan a felesége.

A kövérkés, erősen kopaszodó rendőr alezredes kiitta a pálinkát, az üveg mellé tette a poharat és feleségére nézett.

– Etelka – kezdte recsegő hangon –, ne nevelj engem, nem vagyok a diákod! Huszonnégy éve vagyok a férjed, huszonnégy év óta tudod, hogy reggelenként iszom féldeci pálinkát…

Az asszony félbeszakította:

– Aztán iszol délben, délután, meg este, és a fene tudja, hogy napközben hány felest hajtasz fel a barátaiddal.

– Etelka, láttál te már engem részegen? – az alezredes rosszkedvűen nézett a feleségére.

– Megszámolni még nem tudtam. Ráadásul esténként olyan vagy, mint egy kifacsart citrom.

– Lehet. Így legalább jól alszom, nincsenek rémálmaim, és reggel pihenten ébredek. – Az asszony keze után nyúlt, megfogta. – Etelka, ezt a rohadt életet másképpen nem bírom elviselni.

– De te Kádárék alatt is ittál!

– Mert akkor is rohadtul éltünk. Naponta hazudnunk kellett. Miért titkoltuk el, hogy a rokonságod Ausztriában él?

– Eltitkoltuk, na és, mindenki ezt tette!

– Akkor az nem volt rohadt élet?

Az asszony az asztalhoz ült, megigazította kötényét, megbocsátó szemmel nézett a férjére.

– Akkor is megvoltunk, most is megvagyunk, és mindig lesz valahogy. Ez az én filozófiám – felállt –, nem részletezem. Felkeltem Mihályt.

– Várj csak, Etelka! – furcsán nézett a feleségére, mintha akart volna, meg nem is akart volna mondani valamit. Végül mégis kinyögte: – Mondd, miért jár mostanában olyan gyakran hozzánk a bátyád?

Az asszony szeme összeszűkült, háta kissé meggörnyedt, olyan volt, mint a macska, amikor ugrani készül. – Csak nem azt akarod, hogy szállodába menjen?!

A férfi békítőleg simogatta a felesége kezét. – Nem, dehogy, csupán az érdekelne, hogy ha évtizedekig felénk sem nézett, most miért jár ide olyan gyakran, s főleg, hogy vajon mit csinál, amikor két-három napra eltűnik a szemünk elől.

– Semmi közünk hozzá! Eddig nem jöhetett ide gyakran, és neked se tett volna jót, ha az osztrák sógor állandóan nálad éjszakázik. Kérlek, legalább itthon ne játszd a Sherlock Holmest, ne gyanakodj feleslegesen! – Felállt, de mielőtt kiment volna az ebédlőből, még odaszólt a férjének: – Kapcsold be a rádiót, hírek vannak.

Az alezredes újból teletöltötte a poharát pálinkával és egyből felhajtotta. Kinézett az ablakon. Meleg nyári napot ígért a meteorológia. A rádió a legfrissebb híreket ismertette. „Az országgyűlés július harmadikán, kedden, 258 szavazattal, 28 ellenében és 99 tartózkodás mellett a koronás címer visszaállítása mellett döntött." A legfőbb szimbólum kérdésének eldöntéséhez kétharmados többségre volt szükség, s ebben aktívan működött közre a magát liberálisnak, illetve szocialistának nevező ellenzék képviselőinek tekintélyes hányada.

– Hát ezt is megértük – morfondírozott Bardócz. Visszakaptuk a Kossuth-címert, megfejelve koronával. Eszébe jutottak 1956 októberének napjai, a Kossuth-címer követelése. A belső karhatalomnál szolgált, mint sorkatona. DISZ tag volt. A nagypolitikához nem sokat értett, de tiszta szívvel hitt az oktatóinak, akik internacionalistáknak vallották magukat, és főképpen apjának hitt, Bardócz Pál vasöntőnek, aki az illegalitásban szervezkedő kommunista párt tagja volt. Tőle tanulta meg a vörös csillag tiszteletét, s amikor azt látta, hogy 1956 forró napjaiban az intézmények és gyárak tetejéről leverik a vörös csillagokat, akkor az volt a meggyőződése, hogy az országban ellenforradalmi felkelés tört ki. Miért ne hitte volna, hiszen Nagy Imre, a hatalomba visszakerült és a Minisztertanács elnökévé megválasztott veterán kommunista, meg a börtönből szabadult Kádár János is ellenforradalomról beszélt. Nekik aztán tudniok kellett, hogy mi történt az országban. Akkor vált bizonytalanná, amikor október huszonnyolcadikán Nagy Imréék kijelentették, hogy tulajdonképpen nem ellenforradalom van Magyarországon, hanem szabadságharc.

És sorra hozták az intézkedéseket az Államvédelmi Hatóság feloszlatásáról, az ellenzéki pártok megalakulásának engedélyezéséről, a munkástanácsok létrehozásáról, a nemzetőrség megszervezéséről. Teljesen megzavarodott. Nem csak ő, hanem társai is. Huszonkilencedikén este telefonon beszélt az apjával és megkérdezte tőle, hogy most mit csináljon? Apja határozottan kijelentette, hogy árulás történt a párton belül, igenis ellenforradalom van, ne adja ki a fegyvert a kezéből, hanem védje a népi demokráciát. Ne Rákosi Mátyást, meg cinkosait védje, mert azok gazemberek, hanem védje a gyárakat, a földeket. Megnyugodott, amikor látta, hogy a szakasz- és századparancsnoka is az apjához hasonlóan gondolkodott.

Másnap édesanyjától megtudta, hogy az éjjel ismeretlen fegyveresek elhurcolták az apját, a házuk előtt a játszótéren agyonlőtték és felakasztották. Sírt. Aztán engedélyt kért, hogy hazamehessen. Anyját a játszótéren találta, sírt ásott. Kivette a lapátot a kezéből, lapátolta a földet, aztán lepedőbe meg pokrócba csavarták az apja tetemét és eltemették. Civil ruhában ment vissza a századhoz, nem akarta, hogy egyenruhája miatt a nemzetőrök vagy más fegyveres csoportok belekössenek. A laktanyához közel összetalálkozott volt osztálytársával, Tallér Miklóssal, aki az egyik fegyveres csoport vezetőjeként ávéhásokra vadászott. Tallér sportember volt, nemrégiben még együtt focizott Bardócz Tiborral az utánpótlás válogatottban. Nagy szeretettel ölelték meg egymást. Tallér bemutatta barátját a csoport tagjainak, és bementek a közeli iskola tornatermébe, ahol a fegyveresek támaszpontja volt. Bardócz kíváncsian nézett körül. Ahogy látta, a csoport tagjai középiskolások, ipari tanulók voltak, lelkesen meséltek a kivívott győzelemről, ital, kaja is került az asztalra. A gyerekek egymást váltva meséltek a családjukat ért sérelmekről. Hát ezért fogtak fegyvert, meg azért, hogy a ruszkikat kiverjék az országból. „És te hova tartozol? – kérdezték. Az alakulatomhoz – mondta Bardócz. Sorkatona vagyok, esküt tettem, az esküjét senki nem szegheti meg, nem lehet áruló. „Te hülye vagy! – mondta Tallér. „Esküről beszélsz, amikor az ország fellázadt a diktatúra ellen. Értem – mondta – Bardócz kicsit szomorúan. – És én most ki ellen lázadjak fel? – Tallérra nézett, – Miklós, te gyerekkorod óta ismerted az apámat. – „Igen – mondta a pattanásos arcú Tallér Miklós. – Mi van Pali bácsival? – Cigarettára gyújtott. – Az éjjel ismeretlen fegyveresek elhurcolták a lakásáról, a játszótéren agyonlőtték, aztán felakasztották. Most temettük el anyámmal. – Szeme könnyes volt. Tallér megszorította a barátja karját. – „Sajnálom, Tibi, nagyon sajnálom. Ha tudnám, hogy kik tették, esküszöm, hogy agyonlőném őket…"

Az emlékképek hirtelen szertefoszlottak, jól hallotta Etelka hangját, csengő nevetését.

– Csak óvatosan, Mihály, nem lenne jó, ha kitörnéd a nyakad.

– Arra én vigyázok, húgocskám – mondta öblös hangján Kálnitz Mihály. – Már sokan szerették volna kitörni a nyakamat, de eddig még senkinek sem sikerült. – Beléptek az ebédlőbe. –Jó reggelt, Tibor! – Kezet fogtak.

– Jó reggelt, Mihály! Tölthetek?

– Csak egy-két ujjnyit. Vezetek.

– És akkor mi van? A megyében a védelmem alatt állsz. – Teletöltötte a poharakat. – Hát akkor az ég áldjon, sógor!

Közben Etelka szalonnás rántottát tett az asztalra, meg káposztával töltött paprikát. Falatoztak. Az asszony is leült, de nagyon keveset evett, bár csak ötvenkét éves volt, nagyon vigyázott az alakjára. Nem is volt elhízva, mint a gimnázium tantestületének többi tagja. Történelem-magyar szakos tanár volt, s talán ez magyarázta, hogy az elmúlt hónapokban miért is zördült össze a férjével jószerint naponta. Másképpen látták és értékelték az elmúlt évek történéseit.

– Meddig maradsz? – kérdezte Bardócz a sógorától, és egy darab kenyérrel kitörölte a tányérját.

Kálnitz Mihály felhúzta szemöldökét és úgy nézett Bardóczra.

– Útban vagyok?

– Hülye vagy! Miért lennél útban? Elég nagy a ház, elférsz benne.

– Van pénzem bőven, szállodába is mehetek – kötekedett tovább a férfi.

–Jaj, Istenkém, most miért bolondozol, Mihály – csitította az asszony. – Tudod, hogy mennyire szeretünk. Tibi csak azért kérdezte, hogy meddig maradsz, mert szabadságot akar kivenni, hogy elkísérjen, ahova csak akarod.

Kálnitz Mihály felhajtotta a teáját. Hetvenhárom éves magas, ősz hajú, izmos férfi volt. Jó forgalmú elektromos cikkeket árusító üzlete volt, közel Bécshez. Három eladóval, pénztárosnővel, raktárossal, könyvelővel (aki egyben anyagbeszerzője is volt) dolgozott, árukészletét, törzsvásárlóit korszerű számítógép tartotta nyilván. Gyerekei nem voltak, felesége még 1961-ben meghalt májrákban. Nem nősült újra, igaz, barátnőkben nem szenvedett hiányt. Etelkánál, egyetlen leánytestvérénél huszonegy évvel volt idősebb. Etelka 1938-ban született, Kálnitz akkor már tényleges katonai szolgálatát töltötte. Amikor a zászlóaljával bevonultak a Felvidékre, már hadapród őrmester volt, egy év múlva a Szics gárdisták elleni vitéz magatartásáért zászlóssá léptették elő. Nem akart hivatásos katona lenni. A Műszaki Egyetem hallgatója volt, ám sohasem kért egyetemi tanulmányaira hivatkozva halasztást a honvédségi szolgálat alól, úgy érezte, nem maradhat ki az elszakított magyar területek visszafoglalásából.

– Köszönöm a reggelit, Etelkám, nagyon finom volt!

– Kávét?

– Inkább még egy teát. – Bardóczra nézett. – Tudod, a hadifogságban rászoktam a teára. – Cigarettára gyújtott.

– Nem voltál te sokáig hadifogságban – gonoszkodott a sógor.

– Nem, mert idejében leléptem. Még Foksányi előtt, jól emlékszem a napra is, május másodika volt. De hála Istennek, hazavergődtem. Huszonhétéves voltam, Etelka pedig hat. Hazajöttem Váraljára, anyám még élt, apám a harcok alatt elpusztult.

A karcsú asszony a gőzölgő teát az asztalra tette.

– Kevéske rumot is öntöttem bele.

– Köszönöm!

Etelka szeretettel nézte idős bátyját. Amikor Mihály bevonult, ő karonülő csecsemő volt, később, hogy értelme nyiladozott, szüleitől hallotta, hogy bátyja valahol Oroszországban a hazáért harcol. Persze, akkor még azt sem tudta, hogy mi a haza, meg a háború, most is csak arra emlékezett, hogy nagyon félt, amikor az amerikai, angol, később meg az orosz repülők bombázták a városkát és környékét. Hat éves volt, amikor édesapja az egyik bombatámadáskor meghalt. Látta, hogy a szeretett papuska ott fekszik a házuk előtt a járdán, körülötte csupa vér minden, és ő hiába szólítgatta, csókolgatta papuskát, az nem hallotta a hangját, nyitott szemmel nézett a semmibe. Házuk a Harang utca kettes szám alatt volt. „Meghalt – mondta édesmama –, meghalt és soha többé nem lesz papuskád." Akkor nagyon keservesen sírt, igazságtalannak tartotta, hogy papuska többé nem fog mesélni neki a békává varázsolt gyönyörű, délceg királyfiról. Édesmamának szövőüzeme volt a Kislődi utcában, húsz lánnyal dolgozott. A temetés után ő is bejárt édesmamához a gyárba, szeretett volna segíteni neki, de hát ő nem értett a szövéshez, meg a minták tervezéséhez. Akkoriban nagy harcok dúltak a Bakony alján, a gyárat is le kellett állítani, azt mesélték az emberek, hogy Székesfehérvár háromszor cserélt gazdát, persze ő ebből semmit sem értett. Azt sem értette, hogy az elmúlt nyáron és ősszel miért gyűjtötték össze a városkában a zsidókat, miért kellett kivarrni a ruhájukra a sárga Dávid-csillagot, s amikor ezt megkérdezte, papuska csak annyit mondott, hogy ilyen időket élünk, kislányom. Sírva fakadt, amikor barátnőjét, Gelb Verát is beállították a sorba, hozzárohant, de egy csendőr durván elzavarta. Így éltek, remények, kétségek, bizakodások közepette, amikor a rádió egyszer csak bemondta, hogy vége a háborúnak, a németek letették a fegyvert. Gyönyörű május volt, a kertben már virágoztak az orgonák, a nárciszok és a tulipánok is. És akkor toppant be Mihály. Megjött az addig sohasem látott testvér, szakadozott, foltozott ruhában, piszkosan, elnyűtten és nagyon fáradtan, de neki nagyon szép volt, mint egy igazi királyfi, a hős, aki megjárta a harctereket, védte a hazát. Mihály megborotválkozott, megfürdött, tiszta ruhába öltözött. Etelka mesésen szépnek találta, mikor a vacsorához ült. Édesmama Rózsikával, a kis termetű szolgálólánnyal nagyszerű vacsorát varázsolt az asztalra. Háború ide, háború oda, volt az asztalon húsleves csigatésztával, sült libacomb rizzsel-burgonyával, kompót, sütemény, egyszóval minden, amit a háborús évek után néhány nappal egy gondos anya a harcoktól meggyötört fiának adhat. Pálinka és bor is került. Rózsika erős feketekávét főzött. Vacsora után beültek a szalonba és Mihály, konyakos pohárral a kezében, mesélni kezdett.

Hamarosan meg kellett jelennie az igazoló bizottság előtt, ahol is igazolnia kellett, hogy nem követett el háborús és népellenes bűntetteket. Másnap Etelkával kimentek a temetőbe az édesapjuk sírjához. Mihály könnyezett, imádkozott és virágot helyezett a sírra. Délben bementek az üzembe. Édesmama végigkalauzolta Mihályt az üzemen, magyarázott, megmutatta a legújabb terveit, ismertette a beszerzési forrásait. A városparancsnokságon szolgál egy örmény kapitány, akitől első osztályú pamutfonalakat kap bizonyos ausztriai címekért cserébe, mármint a Burgenlandban élő rokonaik segítségéért. Magyarán arról van szó, hogy Saraján kapitány eladja édesmamának a pamutfonalakat, aminek az ellenértékét Szepi bácsi és Alojzia néni dollárban befizeti az egyik osztrák bank jeligés számlájára. Ez egy nagyszerű üzlet – magyarázta édesmama –, mert így az üzem zavartalanul működhet. Vevő pedig bőven van, igaz nem pénzért árulja a népi motívumokkal díszített függönyanyagokat és vásznakat, hanem élelemért meg mindenféle cserélhető dologért, főleg aranyért, mert a pénz ma már semmit sem ér. Mihály helyeselt, dicsérte édesmama üzleti érzékét, rátermettségét. Édesmama ötvenéves múlt. Csinos volt, dús fekete kontyával, karcsú derekával úgy nézett ki, mint egy királynő. Egyik nap, úgy május végén Mihály azt mondta édesmamának, hogy a barátaitól tudja, az országban a kommunisták az oroszok segítségével át fogják venni a hatalmat, kommunizmus lesz, ő pedig, aki megjárta Oroszországot, tudja, hogy mi a szovjeturalom, köszöni szépen, de nem kér belőle. Ezért, mondta édesmamának, gyorsan el kell adni az üzemet, mert azt úgyis államosítani fogják, el kell adni a házat, a földet, és fel kell költözni Budapestre, ahol – barátai segítségével – most olcsón vásárolhatnak olyan villát, kertes házat, amelynek a tulajdonosa elmenekült az országból. Ez azért is nagyon fontos lenne, mert ő folytatni akarja tanulmányait a műszaki egyetemen, elektromérnök akar lenni. Édesmamát a barátai segítségével elhelyezik valamelyik textilipari vállalatnál, ahol kamatoztathatja tehetségét. Így költöztek föl a fővárosba, és a következő évek bebizonyították, hogy Mihály bátyja milyen előrelátó, milyen bölcs volt. A Hidász utcában vásároltak egy hatszobás villát, hatalmas kerttel, Rózsikát is magukkal vitték, aki egyre szebb lett. Később észrevette, hogy bátyja esténként beoson Rózsika szobájába és reggelig nála marad. Egyszer, naiv módon, megkérdezte édesmamától, hogy Mihály esténként miért megy be Rózsikához és miért marad nála reggelig? Édesmama azt mondta, ne törődjön vele, még gyerek, még sok mindent nem érthet meg a felnőttek életéből. Később, amikor nagylány lett, megértette, hogy a férfiaknak nőre van szükségük. Édesmama akkor elmagyarázta neki, hogy a városban nagyon sok rossz nő árulja testét pénzért, de ezektől mindenféle csúf betegséget lehet kapni, Mihály ezért nem keresi fel azokat a nőket, de hát a férfinak szüksége van lányokra, a gyengédségre. Rózsi nagyon tiszta, egészséges lány, és ami fontos, szereti Mihályt. Akkor megkérdezte édesmamát, hogy Mihály feleségül fogja-e venni Rózsit? Hogy vehetné feleségül, mondta édesmama, hiszen Rózsi cseléd. Édesmama válaszán mélyen elgondolkodott, nagyon igazságtalannak találta a felnőttek világát és sajnálta Rózsit.

– Köszönöm a reggelit! – Úgy tűnt, nagyon távolról hallja Kálnitz hangját. – Nem figyelsz?

– De igen, csak elgondolkodtam – felelte csendesen.

– Elárulnád, hogy min gondolkodtál?

– Eszembe jutott, hogy amikor negyvenöt májusában megismertem a bátyámat, hatéves voltam.

– Akkor szöktél meg a hadifogságból – jegyezte meg Bardócz.

– Pontosan. Kemény napok voltak. Azt már tudtuk, hogy Foksányi hatalmas gyűjtőtábor, amolyan elosztóhely, és százak halnak meg hetente tífuszban. – Etelkára nézett. – És más nem jutott az eszedbe?

– De igen! – Az asszony kezdte leszedni az asztalt. – Eszembe jutott, hogy milyen előrelátó voltál, amikor édesmamát rábeszélted, hogy adjuk el az üzemet, és költözzünk fel Budapestre. Aztán Rózsi is eszembe jutott.

– Rózsi – nézett maga elé eltűnődve Kálnitz. – Nagy karriert csinált. Dicsekvés nélkül mondhatom, mindent nekem köszönhetett.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Bardócz.

– Úgy – kiáltott ki a konyhából Etelka –, hogy Mihály beszélte rá, lépjen be a kommunista pártba és tanuljon. Erre tanú vagyok. – Megállt a konyhaajtóban és folytatta. – Tanult, szakérettségi, egyetem, három év Moszkvában. Később a pártapparátusban alosztályvezető, Kádárék alatt miniszterhelyettes, államtitkár… Diplomata férj, külszolgálat Dél-Amerikában, három gyerek…

– Vajon most mi lehet vele?

– Úgy hallottam, a rendszerváltás után nem jöttek haza, azt írták az új külügyminiszternek, hogy ezt a kormányt nem kívánják szolgálni – mondta Bardócz.

– Te ezt honnan tudod? – nézett rá Kálnitz.

– A húgától. Itt él Váralján. Öreg nyugdíjas. Mit gondolsz, Rózsi most hány éves?

– Várj csak, számolnom kell…

– Tizenhat éves volt, amikor elcsábítottad – segített neki Etelka –, te akkor huszonhét éves voltál, tehát Rózsi most hatvankettő. A férje pedig öt évvel fiatalabb nála.

– Bogotában az egyetemen tanítanak – toldotta meg Bardócz.

– Hogy ti mi mindent tudtok! – kiáltott fel Kálnitz és elnyomta a cigarettacsikket.

– Ez a dolgom, – jegyezte meg hamiskásan Bardócz. – Sok érdekes aktát olvastam, meg bizalmas anyagot. Ötvenhat után derült ki, hogy annak idején ügyesen átverted az igazoló bizottságot.

– Ezt hogy érted? – Kálnitz idegesen nézett maga elé, aztán hirtelen telitöltötte a poharát pálinkával.

– Úgy értem, hogy nem mondtál nekik igazat. Azt hazudtad nekik, hogy 1941 nyarán az ezreded a Kárpát Csoport kötelékében vonult be Ukrajnába, a Gyorshadtestnél szolgáltál zászlósként.

– Pontosan így volt. – Ivott a pálinkából.

– Igen, csak arról megfeledkeztél, hogy a bevonulás után a Keleti Megszálló Csoportnál partizánvadász kiképzést kaptatok a barátoddal, Dobrovits Miklós századossal.

– Akkor csak főhadnagy volt, jóval később lett százados…

Bardócz legyintett.

– Ez nem érdekes. 1947-ben Szibériából századosként tért vissza. És volt még egy haverotok, Pap Péter zászlós. Valahol láttam egy fényképet, hárman vagytok lefotózva egy ukrán faluban vagy városban. Ott álltok vitézül kihúzva magatokat, mögöttetek pedig egy gerendán öt felakasztott partizán…

– Hol láttad azt a fényképet? – kérdezte döbbenten Kálnitz.

– Én mutattam meg Tibornak. Amikor te ötvenhatban leléptél, a pufajkások nem csak nálatok, a Virág utcában, hanem nálunk, a Hidász utcai házban is házkutatást tartottak. A fényképet még anyánk rejtette el. Én magamhoz vettem és eldugtam. A pufajkások ezért nem találták meg.

– Hol van most az a fénykép?

– Nálam – válaszolt a felesége helyett Bardócz. – A páncélszekrényemben van egy aktához csatolva. Ne félj, nem találják meg. Meg aztán az akkori ténykedésetek ma már hőstettnek számít, hiszen a hazát védtétek a kommunizmus ellen.

– Zsarolni akarsz?

– Ugyan már… mivel zsarolhatnálak? Talán azzal, hogy amikor 1957-ben feljelentettek, részt vettem a nyomozásban, és akkor elég sok furcsaságot olvastam rólad.

– Például?

– Például azt, hogy a harcok alatt megléptetek a főkönyvelővel, és magatokkal vittétek a vállalat pénzkészletét. Nemcsak a két és félmillió forintot, a bankból több mint ötvenezer dollárt is felvett a főkönyvelő a folyószámláról. A határon a főkönyvelő. Hansági Zoltán, meghalt. Valaki agyonlőtte, hogy ki, azt máig sem sikerült kideríteni. – Töltött és ivott. – De hát nekem eszembe sem jutott, hogy megzsaroljalak. Végső soron, most te vagy, drága sógor, a frankó, a szabadságharcos, én pedig egy kirúgás előtt álló volt karhatalmista, pufajkás, meg amit akarsz…

– Ha kirúgnak, kijöttök hozzám Ausztriába, gondoskodni fogok rólatok.

– Kösz, de egyenlőre még szüksége van rám a szolgálatnak. Egyébként azt a fényképet nem te hoztad haza a hadifogságból, hanem Pap Péter. Nem emlékszel már rá, hogy mikor került hozzád?

– Esküszöm, hogy nem! Sok mindenre nem emlékszem.

– Néhány hónappal ezelőtt felkeresett az irodámban Katinka néni.

Kálnitz felhúzott szemöldökkel nézett sógorára.

– Katinka néni? Benne pedig kit tisztelhetek?

– Pap Péter feleségét, illene emlékezned rá!

– És mit akart?

– Elmondta, hogy a férje 1942. február végén, mint a Keleti Megszálló Csoport zászlósa, futárként jött haza Ukrajnából. Kijev környékén voltatok akkor.

– Igen, egy gyár irodájában volt a különítmény elhelyezve, Dobrovits Miklós volt a parancsnokunk. Tartalékos főhadnagy volt, civilben muzeológus.

– Igen, tudom.

Etelka jelent meg az ajtóban. Szolidan volt felöltözve, virágos selyemszoknyát, fehér blúzt, fehér szandált viselt.

– Fiúk, be kell mennem az önkormányzathoz az iskola renoválása ügyében. Úgy két óra körül jövök haza. Utána ebédelünk.

– Emiatt ne csinálj gondot magadnak! – mondta Kálnitz. – Megebédelek valahol a városban…

– Én pedig a kapitányságon falok valamit. Este találkozunk.

– Ahogy gondoljátok – bólintott az asszony. – Akkor hát Isten veletek! – Búcsút intett és kiment a házból. Néhány perc múlva hallották, hogy beindítja a Szamaráját és elhajt.

– Remek teremtés a húgom.

– Az. Nagyszerű feleség. Azt hiszem, a városban mindenki szereti.

– Nem úgy, mint téged! Sok az ellenséged?

– Akad néhány. Azok a csavargók bizonyára nem rajonganak értem, akiket az évek során elfogtunk. Egyre rosszabb a közbiztonság. Nő a munkanélküliek száma, sok a menekült, az életszínvonal romlik. Folytassam?

– Igen, de ott, ahol az előbb abbahagytad, Katinka asszonnyal. Most már emlékszem Pap Péterre. Magas, sötétszőke, barna szemű, izmos fiú volt. Mezőgazdasági főiskolát végzett, valamelyik rokonánál lakott Óbudán.

– Stimmel, jól emlékszel. Szóval ez év március 2-án szólt a titkárnőm, hogy özvegy Pap Péterné szeretne velem beszélni. Bejött. Nem ismertem azelőtt, jól megnéztem. Élénk mozgású, kék szemű, idős asszony állt előttem. Ápolt és jól öltözött volt. Foglaljon helyet, asszonyom! – mondtam. „Köszönöm! – Leült, térdén megigazította szoknyáját. – Parancsoljon! Miben állhatok a rendelkezésére? „Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Tegnap betörtek hozzám. De az csak egy része mondókámnak. Zavaros, bonyolult ügyben kerestem fel az alezredes urat. Vágjon a közepébe! – biztattam. „Félek, hogy akkor nem lesz érthető. Akkor kezdje az elején. – Rövid ideig hallgatott, igazgatta barna haját. „Vedresen lakom. Ott is születtem. 1939-ben érettségiztem Váralján. Utána gépírónő lettem a Halmay báró birtokán, ott ismerkedtem meg a férjemmel, Pap Péter mezőgazdásszal. Egymásba szerettünk, és szeptemberben megtartottuk az esküvőt. Péter akkor már tartalékos hadapród őrmester volt. Októberben megint behívták katonának, részt vett a kárpátaljai bevonuláson. Zászlósként szerelt le 1940-ben. Ott dolgozott a birtokon, ott is laktunk az Ilonka majorban, a gazdatiszti lakásban. Nagyon szerettük egymást. 1941-ben beléptünk a háborúba, és még a nyáron Péter újból bevonult. Később tudtam meg, hogy a Keleti Megszálló Csoporthoz került, különleges kiképzést kapott többedmagával. 1942 február végén futárként jött Budapestre egy csendőr főtörzsőrmesterrel. Ha jól emlékszem a nevére, Menyus Bélának hívták, de ebben nem vagyok biztos. Péter néhány nap szabadságot kapott. Volt nála egy bőrönd nagyságú vaslemez kazetta vagy doboz, elég nehéz volt. Kérdeztem tőle, hogy mi van benne? Csak mosolygott és azt mondta, a háború utáni boldog jövőnk. Később sem tudta meg, hogy mi volt a dobozban? – kérdeztem. „Nem, nem tudtam meg. Bevallom őszintén, hogy éjjel felkeltem, fel akartam nyitni, de be volt zárva, és lakat is volt rajta."

Kálnitz váratlanul közbeszólt.

– Te tudod, hogy hol van az a láda?

– Honnan tudnám?

– Talán Katinka elmondta, nem?

– Nem! Nem mondta el. Csak azt mondta: „Másnap a férjem kora reggel befogatott két almásderest a szánba, és elment a vasládával. Délben jött haza, a láda nélkül. Megkérdeztem, hogy hol hagyta a ládikát? Nem fontos, mondta, biztos helyen van. Jól jegyezzem meg, amit mondani fog. Én sohasem láttam nála semmiféle ládát. Jól van – mondtam –, megjegyeztem. Senkinek sem szólhatok róla. Ha bárki keresné nálam, hazudjak neki, tagadjam le, hogy láttam. Letagadom, esküszöm. Akkor panaszkodni kezdett, hogy a különítménynél milyen piszkos munkát végeztetnek velük. El kell fogni a partizánokat és át kell adni őket a tábori csendőröknek, akik vagy agyonlövik őket a kihallgatás után, vagy felakasztják mindegyiket. És akkor elővett egy fényképet. Egy gerendán öt partizán volt felakasztva, a középső egy nő volt, jobbról, balról két-két férfi. Legnagyobb megdöbbenésemre ott látom az akasztott partizánok előtt Pétert és két ismeretlen tisztet. A fénykép hátlapjára három név volt felírva – Pap Péter zászlós, dr. Dobrovits Miklós főhadnagy és Kálnitz Mihály zászlós. Péter elmondta, hogy társai hol laknak. Mindketten Váralján. Dobrovits a Deák utca 16-ban, Kálnitz Mihály pedig a Harang utca 2-ben. Lelkemre kötötte, hogy ha ő nem kerülne elő a háború után, akkor keressem meg Dobrovitsot vagy Kálnitzot, mutassam meg nekik a képet, vagyis azzal igazoljam magamat, és kérdezzem meg tőlük, hogy mi történt vele. Él-e vagy meghalt, esetleg hadifogságba esett. Felkereste őket? – kérdeztem. „Igen. De akkor már tudtam, hogy Péter meghalt. A férjem február huszonötödikén érkezett haza és március negyedikén indult vissza. Egy hónap múlva kaptam meg a hivatalos papírt a főparancsnokságtól, hogy férjem, Pap Péter tartalékos zászlós március negyedikén az ellenséggel vívott tűzharcban hősi halált halt a hazáért. Persze én tudni akartam a részleteket, ezért a háború után, még 1945-ben felkerestem Dobrovits Miklóst. Szülei elmondták, hogy hadifogságban van, valahol Irkutszk mellett. Ezután elmentem Kálnitzékhoz a Harang utcába. Ott azt mondták, hogy a főhadnagy úr szerencsésen hazajött, de Budapestre költöztek. Megmondták a címet is. Hát felutaztam Budapestre. Találkozott Kálnitz Mihállyal? – kérdeztem. „Találkoztam vele."

Kálnitz megint közbeszólt.

– Egy pillanatra!

– Parancsolj!

– Biztos nem árulta el, hogy a ládát hol rejtették el?

– Nem. És én nem is kérdeztem tőle. És most jön a slusszpoén. Katinka néni ismeretlen tettesek vagy tettes ellen feljelentést tett. Március 1-jén betörtek hozzá, feltúrták a lakást, valami után kutattak. A betörők alapos munkát végeztek, még a könyveket is darabokra szedték. Az egyik csoportvezetőmnek, Sárdi Pál főhadnagynak az a határozott meggyőződése, hogy valami igen fontos dolog után kutattak a betörők. Ő vezeti ebben az ügyben a nyomozást.

– Ez a Sárdi főhadnagy tud a fényképről is?

– Nem, nem mutattam meg neki! – Bardócz cigarettára gyújtott, aztán folytatta. – És tudod, miért nem?

– Fogalmam sincs.

– Mert te is rajta vagy a képen.

– Szép tőled.

– A sógorom vagy, nemde? De azért van az ügynek egy érdekes mozzanata.

– Még folytatjátok a nyomozást?

– Miért ne folytatnánk? Ezért fizetnek.

– És mi az, ami olyan nagyon érdekes?

Bardócz lepöccintette cigarettájáról a hamut.

– Katinka elmondta, hogy 1946. januárjában találkozott veled a Hidász utcai házban, de arról mélységesen hallgatott, hogy miről beszéltetek. Valami olyasmit mondott, hogy az egész már nem érdekelte, mert a férje meghalt. Ő most azért tett feljelentést, hogy a betörőket elfogjuk. Te biztosan emlékszel, hogy miről beszéltetek annak idején. Arra még emlékszem, hogy a fényképet megmutatta neked, és te elvetted tőle.

– Te nem ezt tetted volna az én helyemben? A fénykép alapján a Népbíróság elé állíthattak volna. Azt tudtam, hogy az asszony nem fog feljelenteni, mert a férje is ott volt a képen. De hogy miről beszéltünk, arra már nem emlékszem…

2.

1946. január 8-án délután három órakor csengettek a Hidász utcai ház kerítéskapuján.

Kálnitz Mihály a szobájában tanult, az államvizsgájára készült, íróasztalán a műszaki könyvek sokasága hevert. A csengetésre idegesen felkapta a fejét és hangosan kiáltott:

– Etelka, ki csengetett?

A nyolcéves kislány már a konyhaablakon lesett ki a behavazott útra.

– Egy néni áll a kapuban.

A csengő újból megszólalt.

– Kérdezd meg, mit akar!

A kislány kiszaladt a kapuhoz, a kulcs a köténye zsebében volt. Rózsika utána akart kiáltani, maradj Etelka, majd én kimegyek, de addigra a kislány már a kapuban állt.

– Csókolom, kit tetszik keresni?

– Kálnitz Mihály főhadnagy urat. Egy levelet hoztam neki, de csak neki adhatom át személyesen. Itthon van?

– Igen, szólok neki. Tessék bejönni, mert nagyon esik a hó. – Kinyitotta a kaput, végigmentek a tipegőn. A szép arcú fiatalasszony lerázta a havat a kabátjáról, csizmája talpát is alaposan letörölte a kókusz lábtörlőn. Rózsika engedte be őket az előszobába.

– Rózsikám, légy szíves, szólj Mihálynak…

De erre már nem került sor, mert Kálnitz Mihály kijött a szobájából. Mintegy 190 centiméter magas, izmos fiatalember volt, szép, férfias arcát frissen borotválta, szürke flanellnadrágot, skót kockás inget, sötétkék pulóvert viselt. Bemutatkozott és megkérdezte:

– Miben állhatok a rendelkezésére? – Mély, öblös hangja volt.

– Négyszemközt szeretnék beszélni a főhadnagy úrral.

– Vegye le a kabátját, és jöjjön be a szobámba. – Rózsikára nézett. – Rózsám, főzz jó erős teát citrommal vagy rummal.

– Honnan vegyek citromot?

– Köszönöm, de nekem simán is jó.

Bementek Kálnitz szobájába. A férfi a fotelra mutatott:

– Tessék, üljön le!

Az asszony leült, megigazította szoknyáját, retiküljét az ölébe tette.

– Bocsánat, kihez van szerencsém?

– Pap Péterné vagyok. – Táskájából elővett egy fényképet és átadta Kálnitz Mihálynak. A férfi kíváncsian nézte a régi felvételt, azonnal magára ismert, de fegyelmezte magát, kavargó érzelmeit ügyesen leplezte, arcizma sem rándult, amikor a már-már elfeledett emlékei feltörtek lelkének bugyraiból. Jól emlékezett a „Fekete Farkas" akcióra.

1942 februárja volt, a levegőben már érződött a közeledő tavasz, éjszaka még kemény fagyok voltak, de nappal, úgy dél körül, már megenyhült az idő. Az akció február 20-án volt, kedden. Ott ültek hárman – Pap Péter, Dobrovits Miki meg ő – a sztarogorodi gyár igazgatói irodájában, pálinkát ittak, és azt találgatták, hogy vajon mikor mehetnek haza. 1941 nyara óta teljesítettek harctéri szolgálatot, igaz, nem az első vonalban, de szerintük partizánokat felderíteni, elfogni és kivallatni fölért több hónapos, első vonalbeli szolgálattal. Gömbéry ezredes, a partizánvadász különítmény parancsnoka Menyus Béla szolgálatvezetővel tárgyalt, ilyenkor nem volt szabad megzavarni őket. Menyus főtörzsőrmester Gömbéry bizalmasa volt, ő intézte az üzleti ügyeit. Mert mi tagadás, a megszállt területeken – bármily nagy volt az ukrán lakosság szegénysége – lehetett üzletelni, nem mindenkit evakuáltak, nem minden üzemet, gyárat robbantottak fel vagy szereltek le a visszavonuló szovjet csapatok. Így például a sztarogorodi szőrmegyár nemesszőrme raktárkészlete is épségben maradt. Aki értett a szőrméhez, az kedvére válogathatott a szibériai nemes prémek közül, akadt ott vörös és kék róka, nyerc, pézsma, csincsilla, szibériai tigris és farkas is. Ezekért a prémekért és bőrökért a budapesti feketepiacon arannyal meg amerikai dollárral fizettek. Csak a biztonságos hazaszállítást kellett megszervezni, de ez sem okozott különösebb gondot a harmincöt éves Menyus Bélának. Tudták valamennyien, hogy a „Különleges Alakulat" futárcsomagjait senki sem bonthatja fel, különösen nem akkor, ha a küldeményt tábori csendőrök biztosítják. Pap Péter zászlós nagyon jó viszonyban volt Gömbéry Zsigmond ezredessel. Főiskolás korában majdnem minden nyáron az ezredes Mózs melletti birtokán dolgozott, részt vett a korszerű állattartás megszervezésében, istállók, karámok építésében. Sokszor találkozott, mint mesélte, az ezredes úrral, és csodálatosan szép Blanka nevű lányával, aki állítólag több alkalommal lefeküdt vele. Pap Péter jó barátságban volt Menyus Bélával is, akinek a szülei Gömbéry ezredes birtokán dolgoztak. Menyus felesége, Éva, is ott lakott. Az öreg Menyus vincellér volt, Éva asszony pedig házvezetőnőként a szakácsnő és a cselédek munkáját irányította. Így adódott, hogy Pap Péter néhányszor elkísérte Menyust vagy Gömbéry ezredest a futárcsomagokkal Budapestre. Persze ilyenkor ők hárman is hazaküldték a saját kis szerzeményeiket a megadott budapesti