Északi istenek: Történetek az Eddából

G. BEKE MARGIT

ÉSZAKI ISTENEK

TÖRTÉNETEK AZ EDDÁBÓL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kaposvári Franciska

978-963-374-000-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© G. Beke Margit jogutóda

LOKI, AZ ÁRMÁNYOS

VAGY A NYOLCLÁBÚ TÁLTOS SZÜLETÉSE

Az idők kezdetén történt, nem sokkal azután, hogy Ódin és két testvére megteremtették a világot. Mindent bölcsen elrendeztek égen és földön, kijelölték az óriások – vagy igazi nevükön jötünök – lakóhelyéül Útgárdot, a Világszélét a tenger gyűrűjén kívül, és megépítették a maguk nemzetségének, a fényes ászoknak Ászgárdot, az égi birodalmat. Mídgárd, a Világközepe pedig a tenger gyűrűjén belül az emberek földje lett.

Ámde a jötünök a messzeségből is örökösen fenyegették nemcsak az emberlakta földet, de Ászgárdot is; a fényes istenek nem élhettek békességben tőlük. Ezért aztán nagyon megörültek, mikor egy különös idegen állított be hozzájuk, építőmesternek mondta magát, és ajánlkozott, hogy olyan hatalmas várfalat épít, amelyet nem ronthat le a jötünök ereje. Három telet adjanak neki, azt mondta, akkorra elkészül a munkával. Azt se titkolta, hogy busás jutalmat kíván: nem kevesebbet, mint Freja istenasszonyt feleségül és a napot meg a holdat az égről.

A fényes ászok tanácskozásra gyűltek, de nem volt könnyű eldönteni, mitévők legyenek. Túlságosan nagy árat követel az idegen, úgy vélték, és már-már elhatározták, hogy inkább lemondanak a pompás várfalról. Ám akkor felszólalt a szép arcú, de ármányos Loki, aki maga is jötünivadék volt, de Ódin véráldomást ivott vele még a világ teremtése előtt, és befogadta az istenek közé, azzal a kikötéssel, hogy azontúl nem pártolja jötün atyafiságát, hanem a fényes ászokat szolgálja.

Loki hát felszólalt most a tanácskozáson, és rábeszélte az isteneket, hogy fogadják el az építőmester feltételeit, de már ezen az egy télen építse meg a falat, és senki se segíthessen neki a munkájában. Kössék ki még azt is – tette hozzá –, hogy ha az utolsó téli nap estéjén csak egyetlen kő hiányzik a falból, a mester elesik minden jutalmától, és nem bonthatja le, amit addig épített.

Loki tanácsa tetszett, meg is kötötték az idegennel az egyezséget, ünnepélyes szertartások közepette, számos tanú előtt, és mind a két fél erős esküvel fogadta, hogy állja, amit vállalt.

A mester csak annyi engedményt kért, hogy lova segíthessen neki, és a hatalmas ászok – megint Loki tanácsára – ezt a kérését teljesítették.

Ugyancsak megdöbbentek azonban, mikor látták, mekkora sziklaköveket rak lova hátára a nagytudományú idegen: alighogy nekikezdett a munkának, már az első téli nap estéjén hegymagasságban állt az építőkő Ászgárd tágas terein. A ló kétszer annyit végzett, mint gazdája, és meg se kottyant neki a roppant teher.

Gyorsan nőttek, vastagodtak a falak, emelkedtek a büszke bástyatornyok, és mikor már csak három nap volt hátra a télből, az istenek örömét aggódás váltotta fel. Bánni kezdették, hogy odaígérték a legszebb istennőt a félelmes idegennek, és még Frejánál is jobban sajnálták tőle a napot meg a holdat. Mikor az építőmester beállított hozzájuk, és felajánlotta segítségét a jötünök ellen, azt hitték, a legdrágább árat sem szabad sokallniuk. De hiszen csúffá teszik az egész teremtett világot, ha az ég kopaszon, sötéten borul majd fölébe!

Az utolsó előtti napon, mikor már csak a várkapu hiányzott, a fényes ászok megint tanácskozásra gyűltek, és kutatták, firtatták, hogy történhetett, ami történt. Loki se tagadta, hogy az ő tanácsára fogadták el a kemény feltételeket, és mikor az alku megkötése után a mester előállt a kérésével, megint csak ő volt, aki elhitette, ékesszólón bizonygatta, hogy semmi baj nem származik abból, ha a ló segít a gazdájának.

Most egyszerre gyanússá vált előttük a Loki buzgólkodása. Hátha nem is becsületes építőmester a nagytudományú idegen, hanem a jötünök átkozott fajtájából való? Hátha azért dolgozik ilyenkor, télen, mert Thor, Ászgárd védelmezője most messze keleten jár, jötünpusztító útján? Márpedig ha így van, akkor a drága áron szerzett várfalban se bízhatnak!

Mindenképpen végére akartak hát járni a dolognak. Addig szorongatták, addig faggatták az Ármányost, míg kivallotta, hogy ő bizony mindent tudott elejétől fogva, hátuk mögött összeszűrte a levet az ellenséggel. Vallomásával kezükre is adta magát. Az istenek törvényt láttak, és ott nyomban kimondták az ítéletet: az esküszegő halállal lakoljon, hacsak jóvá nem teszi bűnét, ki nem eszel valamit holnapig, hogy az építőmester elessen jutalmától.

Loki fogadkozott, hogy elhárítja a bajt, akármibe kerül is neki, és a fényes ászok ezúttal nem is kételkedtek a szavában. Tudták, hogy a maga bőre drágább neki a másénál, és ha azt kell megmentenie, fortélya megkettőződik, senki túl nem tehet rajta.

Az építőmester aznap is megrakta lovát az erdőben, és már haza akarta fuvarozni a hegymagas rakományt, mikor egy szép kanca szökött elő a sűrűből, és rányerített az ő ménlovára. A hatalmas mén felkapta fejét, visszanyerített, és egyetlen rántással elszakította a hámistrángot, repült a kanca után – a roppant sziklakövek szanaszét görögtek. A mester egész éjjel hajkurászta lovát, de bizony nem tudta befogni, mert az utolérte a kancát, össze is házasodott vele. Kevés idővel azután megszületett a kiscsikó, mégpedig nem akármilyen lovacska, hanem nyolclábú, ködszínű táltos. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a kanca, amelyik a mént elcsábította, nem volt más, mint Loki, a Bajkeverő – ezt a cselt ravaszkodta ki, hogy bőrét megmentse.

Az építőmester az elveszett időt nem tudta pótolni. Felvirradt az első nyári nap, és a várkapu még üresen tátongott. Mikor látta, hogy elesett jutalmától, tajtékzott és tombolt, mint a bősz fenevad, és ezzel elárulta volna titkát, még ha Loki le nem leplezi is. Mert a jötünök fortélyosak, és értenek a szemfényvesztéshez, sokféle alakot öltenek, olykor tetszetősét is – de haragjukban elárulják magukat.

A válságos pillanatban, mikor a nekibőszült óriás már-már összetörte nemcsak a várfalat, de azt is, amit a fényes istenek maguk építettek – hazaérkezett Thor, a Nagyerejű, és kalapácsával fejbe sújtotta a dühöngőt.

A nyolclábú, ködszínű mén pedig, a Suhanó, Ódin lova lett, és attól fogva hűségesen hordozta az istenek és emberek urát sziklán, bozóton, vadon erdő sűrűjén keresztül, hegyek és tengerek felett, akár a suhanó szél.

THOR KALAPÁCSA

Loki egyszer valami csalafintasággal megkörnyékezte Szíf istenasszonyt, a Mennydörgő feleségét, és csúffá tette, tövig levágta szép szőke haját. Mikor Thor hazaérkezett, és megtudta, mi történt, előbb agyon akarta ütni a vakmerőt, nyakon ragadta, és már-már lesújtott rá, de hirtelen mást gondolt.

– Teremts Szíf fejére olyan aranyhajat, ami éppen úgy nő, mint a régi szőke! – parancsolt rá. – Akkor ez egyszer még elviszed szárazon.

Loki persze mindent megígért, és iparkodott menten hamarább elhordani az irháját. De ugyancsak szorította a gond. Honnan teremtse elő a csodálatos aranyhajat? Erőltette az eszét, annyira erőltette, hogy majd szétrepedt a feje. De váratlanul mentő gondolata támadt. Felhúzta a tengert lépő, levegőt taposó bocskorai, és egykettőre messze járt, a világ túlsó végén, kincses hegyek között. Ott laktak a törpék, aranyat-ezüstöt bányásztak a hegyek gyomrában, és abból mindenféle csodálatos holmit kovácsoltak. Híres volt eszéről, ügyességéről a törpék egész népe, de kivált kettő közülük: Szindri és Ivaldi.

Az Ármányos beállított Ivaldi műhelyébe, és megmondta, mi kéne neki, ha volna. A világhíres ezermester nyomban nekigyürkőzött, szikra pattogott, fújtató szuszogott, üllő, kalapács döngött. Loki jóformán körülpillantani se ért rá, már előtte volt nemcsak az aranyból való asszonyi haj, de még két csodaportéka: a mindig célba találó dárda, a Gungnir és a mindig jó széllel futó hajó, a Skídbladnir. A dárdát Ódinnak szánta Ivaldi mester, a hajót a deli Frej istennek, és megüzente neki, hogy ha akarja, a hajót össze is hajtogathatja, kebelébe dughatja, mint a selyemkendőt.

Loki hát megkapta, amit kért, és békével távozhatott volna. De hát – nem olyan bordában szőtték, hogy akárhonnan is békével távozzon. Az arasznyi kovácslegényhez fordult, akiről tudta, hogy a másik ezermesternek, Szindrinek az öccse, és ilyen szót intézett hozzá:

– Te Brokk,