Szabadulás - válogatott novellák

GUY DE MAUPASSANT

SZABADULÁS

Elbeszélések

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-950-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre jogutódja

© Rónay György jogutódja

BETEGEK ÉS ORVOSOK

Különös titok az emlékezés! Járjuk az utcákat az első májusi napsütésben, és mintha az emlékezetben egyszerre régóta bezárt ajtók nyílnának fel – egészen elfelejtett dolgok jelentkeznek váratlanul. Itt vannak, és egyre újabb részletek követik őket, újra átéljük az elmúlt órákat, azokat a távolba veszett órákat.

Vajon mi fordít vissza az elsüllyedt időbe ilyen váratlanul? Ki tudná? Talán egy lebegő illat, egy súlytalan élmény, melyről akkor tudomást sem vettünk, de most valami hasonlót érzünk, egy könnyű borzongás, a napsütés íze, talán egy zörrenés, bármilyen semmiség, ami súrolt valaha, s ha most megérint ugyanaz a semmiség, máris újra látjuk az eltűnt tájakat, embereket, eseményeket.

Az áramló levegő illata, a Champs-Élysées gesztenyefái alatt a levelek miért idéznek fel egyszeriben egy utat, egy országutat az auvergne-i hegyekben?

Balról, két csúcs között, ott emelkedik Puy-de-Dôme ünnepélyes, hatalmas kúpja. A súlyos óriás körül, és mellette, és távolabb tőle: mindenütt hegycsúcsok tömege. Több csúcs csonkának látszik, valaha lángot és füstöt okádtak. Kihunyt tűzhányók azok mind, a halott kráterek most tavak.

Jobb felől, az országút mellett, hatalmas, sík terület, tele falvakkal és városokkal – a gazdag, erdőktől zöldellő Limagne. S minél magasabbra jutunk, egyre messzebbre ér a tekintetünk, újabb hegycsúcsokat látunk, egészen távol Forez hegyeit. És ameddig ellátunk, a valószínűtlenül nagy térséget világos, lágy, tejszínű pára fátyolozza. Auvergne messzi tájait elmondhatatlanul kedvessé teszi a sajátos, áttetsző köd.

Az utat hatalmas diófák szegélyezik, és csaknem mindig árnyékba borítják. A hegyek lejtőin virágzó gesztenyefák. A sápadt fürtök szinte szürkének látszanak a sötét lombozatban.

Itt is, ott is, a hegység valamelyik csúcsán fel-feltűnik egy kastély romja. Ezt a vidéket valamikor telitűzdelték várkastélyokkal. Egyik olyan, mint a másik.

Egy hatalmas, lőrésekkel tagolt, négyszögletes építmény fölött torony emelkedik. Falain egyetlen ablak sincs, csupán alig látható lyukak. Mintha ezek az erődítések csak úgy kihajtottak volna ott a magasban, akár a hegyi gomba. Szürke kőből épültek, a kihűlt lávából.

S az utakon mindenütt tehénfogatok, mindegyiken szénakupolák. A két állat lassan lépeget a meredek lejtőkön és emelkedőkön, húzza vagy visszafogja a hatalmas terhet. Egy férfi jár előttük, hosszú vesszővel szabályozza lépteiket, olykor meglegyinti őket. Soha nem üt rájuk. Mintha a vessző mozgásával irányítana, akár egy karmester. Kezének mozdulata komoly és parancsoló, s gyakran hátrafordul, hogy megértesse akaratát. Lovakat soha nem látni erre, csak a bérelt kocsik és a postakocsik előtt tűnnek fel; ha meleg van, és az út porát felkapja a szél, édes illatot hurcol magával: a vanília szagára emlékeztet, és a marhaistállókat juttatja eszünkbe.

Az egész táj illatozik a sok szagos fától. Az éppen csak elvirágzott szőlő édes, különleges illatot áraszt. A gesztenyefa, az akác, a hárs, a fenyő, a széna és az árok menti vadvirágok könnyű, elhessenthetetlen szaggal terhelik a levegőt.

Auvergne a betegek hazája. Kialudt vulkánjaiban, a hegyek mélyén, mint lezárt üstökben, még mindig forrnak a különféle ásványi vizek. A rejtőzködő, hatalmas agyagüregekből meleg források törnek fel, az érdekelt orvosok azt mondják: a forrásvízben minden betegség minden gyógyszerét megtaláljuk.

Ha valamelyik paraszt felfedez egy meleg vizű forrást, rögtön fürdőtelepet építenek köréje, s a csodálatos jelenetek sora játszódik le ezeken a gyógyvizes fürdőhelyeken. Az első lépés: a paraszt eladja a földjét, azután megalakul a Társaság, többmilliós névleges tőkével, s megtörténik a csoda: felépül egy intézmény képzeletbeli pénzből s valódi kövekből, főorvosi címmel beköltözik az első doktor, jelentkezik az első beteg, s már folyik az örök, felséges komédia a beteg s az orvos között.

Ha valaki megfigyeli ezeket a fürdőtelepeket, mindegyikben egy-egy operett-Kaliforniát fedezhet fel. Az orvosok nagyszerű típusok, a kifogástalan modorú, angolokat majmoló, fehér nyakkendőt viselő doktortól a kétkedő, szellemes és csúfondáros orvosig, aki baráti társaságban elmeséli kúráit és ravasz fogásait.

A két mintapéldány közt megtaláljuk a kedélyesen atyait, a tudóskodót, a nyers modorút, a nők barátját, azt, aki hosszúra növeszti a haját, és azt, aki elegánsan öltözik, és még sok mást. Mindegyik tévedhetetlenül megtalálja a neki való beteget, saját hiszékeny körét. És mindennap, minden szállodai szobában, beteg és orvos között újrakezdődik a ragyogó komédia, melyről még Molière sem mondott el mindent. Ó, mennyi csodálatos adat és adalék birtokába juthatnánk az emberről, ha ezek az orvosok megszólalnának!

A szesz néha mégis megoldja nyelvüket, s ilyenkor elbeszélik valamelyik kalandjukat, egyet az ezerből.

Egy nagyon eszes orvosnak remek ötlete támadt: a napilapokban megíratta, hogy a B.-i gyógyvíz, melyre ő talált rá, meghosszabbítja az életet. Különben a forrásvíz hatékonysága nem rejt semmilyen titkot. Tudományosan megmagyarázta a sók, ásványok és gázok hatását a szervezetre.

Terjedelmesebb füzetet is írt erről a kérdésről, s rögtön elsorolta azt is, milyen kirándulásokat tehetünk a környéken.

De cikkéhez bizonyítékokra is szüksége volt. Rövid körútra indult, és százéves öregeket keresett.

A szegény emberek többnyire nem ragaszkodnak ahhoz, hogy vén, hasznavehetetlen szüleiket ők táplálják, s évenként hat hónapra átengedték őket az orvosnak. Ő meg elhelyezte az öregeket egy csinos kis épületben, s a villát elkeresztelte a „Százévesek Otthoná"-nak. Nem volt mindegyik százéves, de valamennyien közeledtek a százhoz. Ilyen volt hősünk reklámja – csodálatos reklám. Gyógyítani semmiség, de élni – mindennél több. Az ő forrásai nem gyógyítottak, de éltettek. Ugyan, kit érdekel a máj, a hörgők, a légcső, a vese, a gyomor, a bél! Csak az fontos, hogy éljünk!

Ez a ragyogó ember egyszer jókedvében elmondta egyik kalandját.

Egy délelőtt új látogatóhoz hívták, D.-hez, aki előző este érkezett, és a Mindenható Forrás közvetlen közelében bérelt egy villát. Nyolcvanhat éves kis öregúr volt, még jó erőben, sovány, egészséges, mozgékony, s mindent megtett, hogy korát eltitkolja.

Székkel kínálta az orvost, és rögtön faggatni kezdte.

– Doktor, én a higiéniának köszönhetem, hogy egészséges vagyok. Nem is vagyok ugyan nagyon öreg, de azért elég szép kort megéltem már, és az egészségügyi szabályok segítségével elkerülök minden betegséget, gyengélkedést, még a legjelentéktelenebb rosszullétet is. Maga azt állítja, hogy ennek a tájnak az éghajlata nagyon kedvező az egészségre; szívesen elhiszem ezt, de mielőtt döntenék, hogy itt maradok-e, kérem, bizonyítsa be állítását. Felkérem hát, hogy keressen fel hetenként egyszer, és szállítsa pontosan a következő adatokat…

– Először is, ismerni szeretném a fürdőtelep és a környék nyolcvan évnél idősebb lakóinak teljes névsorát, de egészen pontos jegyzéket kérek. Ezenkívül szükségem van néhány adatra testi és lelki állapotukról. Ismernem kell foglalkozásukat, életmódjukat, szokásaikat. Ha valaki meghal közülük, jelenti nekem, és közli a halál pontos okát és körülményeit.

Majd kedvesen hozzátette:

– Remélem, doktor, jó barátok leszünk – s nyújtotta apró, ráncos kezét.

A doktor megszorította azt, s készségesen megígérte segítségét.

Attól a perctől kezdve, hogy megkapta a telep nyolcvanéves s annál idősebb öregjeinek jegyzékét – tizenheten voltak –, D. úr szíve határtalan érdeklődéssel telt meg, s azzal a forró vággyal, hogy gondoskodhassék az aggokról, akik majd szeme láttára távoznak az életből.

Személyesen megismerkedni nem kívánt velük, nyilván attól tartott, hogy egyik-másik aggastyán egyben-másban hasonlíthat hozzá. Olyan aggastyán, aki nemsokára meghal. S ez megrendítette volna. De pontosan elképzelte, hogy milyenek, és csak róluk beszélt az orvossal, aki minden csütörtökön nála vacsorázott, így beszélgettek:

– Mondja csak, doktor, ma hogy érzi magát Poincot? Múlt héten úgy láttuk, kissé gyengélkedik.

És amikor az orvos hivatalosan beszámolt a beteg állapotáról, D. úr változtatásokat javasolt életrendjében, kísérleteket, kezelési módot ajánlott, amit ő maga is alkalmazhatna, ha másnál beválik. A tizenhét agg tizenhét kísérleti nyúl volt, s csupa tanulságot szolgáltatott.

Egyik este az orvos belépett, s jelentette:

– Rosalie Tourul meghalt.

D. úr megremegett, és azonnal ezt kérdezte:

– Miben?

– Anginás rohamban.

A kis öreg megkönnyebbülten sóhajtott: – Ó… – És már mondta is:

– Kövér volt, nagyon kövér. Ez az asszony túlságosan sokat ehetett… Ha ilyen idős leszek, mint ő volt, jobban vigyázok magamra.

Két évvel volt idősebb, de csak hetvenet vallott be.

Néhány hónap múlva Henri Brissot-ra került sor. D. úr egészen megrendült. Ez most férfi volt, sovány ember, éppen az ő korában, csak három hónap választotta el őket, és ez a Brissot nem is élt könnyelműen. Kérdezősködni sem mert, csak szorongva várta, hogy az orvos tájékoztassa.

– Ó, hát meghalt? Így, ilyen hirtelen? A múlt héten még nagyon jól érezte magát. Bizonyára valami meggondolatlanság, ugye, doktor?

Az orvos élvezte a helyzetet:

– Nem hiszem. A gyerekei azt mondják, nagyon okosan élt.

D. úr nem állta tovább, már reszketett a félelemtől.

– De… de… de hát akkor miért halt meg?

– Mellhártyagyulladás.

Hát ez öröm volt, igazi öröm! A kis öreg tapsolt kiszáradt kezével.

– Ugye, mondtam, hogy valami meggondolatlanságot követhetett el! Az ember nem kap ok nélkül mellhártyagyulladást. Vacsora után bizonyára friss levegőre vágyott: és a hideget a tüdejére szívta. Mellhártyagyulladás! Baleset, semmi más. Nem is betegség! Csak a bolond hal meg mellhártya-gyulladásban!

És vidáman megvacsorázott, azokról csevegett, akik megmaradtak.

– Már csak tizenöten vannak, de ezek aztán erősek, ugye? Az élet már csak ilyen; először mindig a leggyengébbek hullnak el. Akik túljutottak a harmincon, remélhetik, hogy a hatvanat is megérik; a hatvanévesek közül sokan remélhetik, hogy nyolcvanévesek lesznek; és akik már elhagyták a nyolcvanat, azok csaknem mind megérik a százat, mert ők a legerősebbek, a legbölcsebbek, a legedzettebbek.

Abban az évben még ketten haltak meg, az egyik vérhasban, a másiknak fulladás okozta a halálát. D. úr jót mulatott az elsőn:

– Vérhas a vigyázatlanok betegsége. Ejnye, ejnye, doktor! Ellenőriznie kellett volna az étrendjét.

Míg annak, aki megfulladt, bizonyára szívbaja volt, amit nem ismertek fel.

Hanem aztán egy este az orvos Paul Timonet halálát jelentette. A múmia halálát, aki a telep „százéves" reklámjelöltje volt.

Amikor D. úr, szokásához híven, megkérdezte: „Miben halt meg?" − az orvos csak vállát vonogatta:

– Szavamra mondom, nem tudom.

– Nem tudja? Az okot mindig tudjuk. Talán szervi baj?

Az orvos a fejét rázta:

– Nem, nem.

– Talán a mája… vagy a veséje?…

– Nem. Ezek rendben voltak.

– Megvizsgálta? A gyomra szabályosan működött? A rossz emésztés könnyen végződik rohammal.

– Nem volt rohama.

D. úr elképedt, izgatott lett:

– No… de hát… Valamiben csak meghalt… Mi lehetett az oka, maga mit gondol?

Az orvos széttárta karját:

− Nem tudom, nem is sejtem. Meghalt, mert meg kellett halnia… ennyi az egész.

És ekkor D. úr megrendülten feltette a kérdést:

– Hát tulajdonképpen… hány éves is volt? Már nem emlékszem rá.

– Nyolcvankilenc.

A kis öreg hitetlenkedve és lecsillapodva kiáltotta:

– Nyolcvankilenc! De hiszen akkor az öregség sem okozhatta!…

1884. május 11.

Illés Endre fordítása

RONDOLI NŐVÉREK

1

Nem! Nem ismerem Olaszországot… – mondta Pierre Jouvenet. − Pedig kétszer is meg akartam ismerkedni vele, de a határon mindig megakasztott olyasmi, hogy mind a kétszer lehetetlen volt továbbmennem. És mégis… a két kísérlet elbűvölően éreztette meg velem a csodálatos ország szellemét. Ezután még meg kell ismernem a városokat, a múzeumokat, a remekműveket, mindazt, amivel ez a föld tele van. Amint csak tehetem, megint megkísérlem, hogy igazán átlépjek az átléphetetlen határon.

Nem érted? Majd megmagyarázom.

1874-ben kedvem támadt, hogy meglássam Velencét, Firenzét, Rómát és Nápolyt. Június közepe táján rohant meg a kívánság, amikor a tavasz kirobbanó ereje az utazás és a szerelem vágyát oltja szívünkbe.

Pedig nem rajongok az utazásért. A helyváltoztatást haszontalan és fárasztó cselekedetnek tartom. Vonaton ülni éjszaka, fejfájással, összetört tagokkal aludni a rázkódó kocsiban, halálos fáradtan ébredni abban a guruló skatulyában, bőrünkön érezni a mocskot, érezni, hogy a szállongó korom belepi szemünket, hajunkat, mindenünket, eltelni a szén szagával; s aztán azok a pocsék ebédek huzatos vasúti vendéglőkben: mindez, szerintem, vigasztalan kezdete a pihenésnek és szórakozásnak.

S amikor a gyorsvonat már így előkészített téged, következik a sivár szálloda, a zsúfolt és lélektelen, nagy épület, az ismeretlen, lehangoló szoba, a gyanús ágy. Az ágyamhoz jobban ragaszkodom, mint bármi máshoz a világon. Az ágy az élet szentélye. Meztelenül szolgáltatjuk ki neki az elfáradt testet, hogy új erőre kapjon, és megpihenjen a fehér takarók s a puha párnák melegében.

Itt éljük a létezés legédesebb óráit: a szerelmet és az álmot. Az ágy szent. Tisztelnünk és becsülnünk kell – és szeretnünk, mert a legjobb és legkedvesebb tulajdonunk a földön.

És ahányszor csak felhajtom egy szállodai ágy takaróját, megborzongok az irtózattól. Mi történhetett benne előző éjszaka? Milyen tisztátalan, undorító emberek alhattak ezeken a matracokon? Átvillan rajtam annak a rengeteg ijesztő alaknak a képe, akik naponta hozzánk súrlódnak: a csúnya púposok, a pattanásos bőrűek – a sok piszkos kéz, s ami hozzájuk tartozik, a láb s minden egyéb. És eszembe jutnak azok, akik émelyítő fokhagymaszagot és a test bűzét vágják arcunkba, ha szembejönnek. A torzakra gondolok meg a gennyes sebekre, az izzadó betegekre, az ember rútságára és szennyére.

Ezek mind érintették az ágyat, melyben aludni fogok. Már akkor émelyedem, amikor becsúsztatom a lábam.

És a szállodai vacsorák! A közös asztalok és hosszú evések, annyi elviselhetetlen és nevetséges alak között; vagy a szörnyű, magányos vacsorák a kicsi vendéglői asztalnál, előtted egy szál szomorú, ernyős gyertya!

Lehangoló esték az ismeretlen városban! El tudsz képzelni siralmasabb perceket, mint amikor besötétedik idegen helyen? Csak megyünk, megyünk előre, körülöttünk hullámzás és nyugtalanság – olyan meglepő az egész, mintha álmodnánk. Belenézünk arcokba, melyeket még soha nem láttunk, és nem is látjuk őket többé soha. Hangokra figyelünk: számunkra egészen közömbös dolgokról beszélnek, s olyan nyelven, amit nem is értünk. Úgy érezzük, eltévedtünk. Szívünk összeszorul, lábunk már botladozik, a lélek fél. Csak megyünk, mintha menekülnénk; megyünk, hogy még ne térjünk vissza a szállóba, ahol mindennél veszendőbbek leszünk, mert ott már otthon vagyunk, otthon! – amit bárki megfizethet magának! –, s végül lerogyunk valamelyik kivilágított kávéházban egy székre, az aranyozás és a sok fény itt még jobban letör, mint kint az utca árnyai. S ekkor a nyálas söröspohár előtt, melyet futva hoz a pincér, olyan förtelmesen egyedül érezzük magunkat, hogy már a téboly kerülget: rögtön el szeretnénk menni valahová máshová, mindegy, hogy hová, csak éppen itt nem maradhatunk, ez előtt a márványasztal előtt, a fényes csillár alatt. S egyszerre ráeszmélünk, hogy valójában mindig és mindenütt egyedül vagyunk a világban, csak éppen az ismert tájakon a megszokott emberek elhitetik velünk, hogy van emberi testvériesség. Az elhagyatottságnak, a komor magánynak ilyen óráiban, messzi városokban tudunk merészen, tisztán és mélyen gondolkozni. Ilyenkor egyetlen pillantással az egész életet átfogjuk, nem téveszt meg az örök remény, nem vezet félre a megszokás és az örökké álmodott boldogság várása.

El kell utaznunk, jó messzire, hogy megérthessük: milyen közel van minden, mennyire rövid és üres. Amikor az ismeretlent keressük, akkor vesszük észre, hogy minden csak középszerű, és gyorsan ellobog; amikor bejárjuk a földet, csak akkor látjuk, milyen kicsi, s majdnem mindenütt ugyanaz.

Ó, én ismerem a sötét estéket, amikor vaktában járjuk az ismeretlen utcákat. Jobban félek tőlük, mint bármitől.

Nem is akartam egyedül indulni Olaszországba, semmi kincsért nem tettem volna meg; rávettem Paul Pavilly barátomat: kísérjen el.

Ismered Pault! Neki az élet, a világ: a nő. Sok ilyen férfi van. Az élet rögtön felragyog körülötte, költőibbnek érzi, ha nők vannak jelen. A föld csak azért lakható, mert ők is itt vannak, s a nap is azért fénylik és meleg, mert megvilágítja őket. A levegő édes és lágy, mert az ő bőrükön siklik el, és meglebbenti halántékukon az apró pihéket. A holdvilág elbűvölő, mert álmodozásra csábítja őket, és epedő bájt lop a szerelembe. Annyi bizonyos, hogy Paul mindent a nők miatt tesz; minden gondolata velük foglalkozik, minden erőfeszítése és reménye feléjük tör. Egy költő megbélyegezte az ilyen férfit.

Utálom a dalost, ki sírva önfeledten

a csillagokba néz, de neveket susog;

a természet neki csak akkor nem kietlen,

ha benépesítik Lisette-ek, Ninonok.

Mily kedves ember ő, mily megható a gondja:

ne maradjon sivár a világegyetem −

a fákra szoknyát ad, s a zöldhomlokú dombra

csipkés kis főkötőt, hogy bájosabb legyen.

Sosem foghatta fel, ó isteni természet,

örökké szárnyaló, magasztos éneked,

ki nem jár egyedül hegy-völgyet, üde rétet,

s amíg az erdő zeng – egy nő után eped!

(Réz Ádám fordítása)

Amikor először beszéltem Paulnak Olaszországról, határozottan kijelentette, hogy nem hajlandó Párizsból elutazni; de én úti kalandokat meséltem neki, elmondtam, hogy milyen kedvesek az olasz nők; és rafinált gyönyörűségekkel kecsegtettem Nápolyban, ahová ajánlólevelet vittem bizonyos signore Michel Amorosónak, aki rendkívül hasznos ismeretséggel rendelkezik külföldet járó idegenek számára – s Paul engedett csábításomnak!

2

Június 26-án, csütörtökön este szálltunk fel a gyorsra. Ebben a hónapban nem szoktak délre utazni; egyedül voltunk a fülkében, mindketten rosszkedvűek. Levert, hogy itt hagytuk Párizst, hogy így elkapott az utazás ötlete, sajnáltuk az üde Marlyt, a csodálatos Szajnát, a kedves partokat, a napokig tartó, remek csatangolásokat egy bárkán, a gyönyörűséges, ernyedt ábrándozást valamelyik parton, míg ránk sötétedik. Paul belesüppedt a sarokba, s mihelyt a vonat megindult, kijelentette:

– Az is hülye, aki délre utazik.

Már nem fordulhatott vissza, s ezért odavágtam:

– Hát miért jöttél?

Nem is válaszolt. Amint ránéztem, olyan mérges arcot láttam, hogy legszívesebben hangosan felnevettem volna. Paul mókushoz hasonlított, ezt senki nem tagadhatta! Minden ember vonásai mögött ott rejtőzik valamelyik állat, ősi származásunk bélyege. Hány férfinak van bulldogpofája, kecske-, nyúl-, róka-, ló- vagy ökörfeje. Paul emberré vált mókus. Szeme a mókus eleven pillantására emlékeztet, haja rőtes, orra hegyes, teste apró, vékony, hajlékony és mozgékony: egész megjelenése olyan mókusos. Hogy is mondjam? Kezének mozdulása, a járása, a viselkedése azonos – mintha csak visszaemlékeznék.

Végül is mind a ketten elaludtunk, azzal a gyötrő, zúgó, vonatbeli alvással, amit a kar és a nyak kínos görcsei szakítanak meg, vagy a hirtelen megálló vonat.

Amikor felébredtünk, a Rhône mellett jártunk. És máris behúzódott az ajtón keresztül a tücskök szüntelen prittyegése, mintha a meleg föld szava volna, a Provence éneke, arcunkhoz csapódott, tüdőnket, lelkünket megtöltötte a Dél vidám ragyogása, a napsütötte föld íze, a szürkészöld levelű, zömök olajfák sugárzó, köves hazájának illata.

S amikor a vonat megállt, vasutas rohant végig a kocsisor mellett, és egy zengő Valence-ot röpített el a levegőbe, hamisítatlan Valence-ot, hamisítatlan, tökéletes hangsúllyal, szóval egy Valence-ot, melytől újra végigbizsergett bennünk a provence-i íz, mint elébb a tücskök cikkanó hangjától.

Marseille-ig már semmi nem történt.

Leszálltunk, és az étteremben ebédeltünk.

Amikor visszatértünk, egy nő ült a fülkénkben.

Paul szeme felgyúlva villant felém: gépiesen megpödörte rövidke bajuszát, majd kissé feltolta kalapját, és öt széttárt ujját mint fésűt hajába mélyesztette, mely az éjszakától és az úttól csúnyán összeborzolódott. Azután szembeült az ismeretlen nővel.

Ha új arcot látok, akár úton, akár társaságban, megrögzött szórakozásom, hogy kitaláljam, milyen lélek, értelem, jellem bújik meg vonásai mögött.

Fiatal nő volt, nagyon fiatal és nagyon csinos; bizonyára délvidéki. A szeme gyönyörű; csodálatos, fekete, hullámos, kissé göndörített haja annyira sűrű, olyan hosszú és rugalmas, és olyan nehéznek látszott, hogy csak rápillantottunk, s szinte éreztük: mekkora súllyal nehezedik fejére. Gonddal és bizonyos déli ízléstelenséggel öltözött; kissé közönségesnek látszott. Szabályos arcvonásaiból hiányzott a grácia, a nemes fajták tökéletessége, az a könnyű finomság, mely az arisztokrata-gyerekeknek már a bölcsőben tulajdonuk, a kevésbé sűrű vér öröklött jegye.

Karkötői szélesebbek voltak, semhogy aranyból lehettek volna, fülbevalóiban túlságosan nagyok az áttetsző kövek – nem, ezek nem lehettek gyémántok. Egész lényében volt valami közönséges.

Az ember sejthette, hogy nagyon hangosan beszél, és minden lehető alkalommal szertelenül hadonászik és kiabál.

A vonat továbbindult.

Ő mozdulatlanul ült a helyén, maga elé meredve, a haragos nő kissé duzzogó kedvetlenségében. Ránk sem pillantott.

Paul hatásvadászó, mesterkélt szavakkal beszélgetni kezdett velem, mintha csak kirakatba állította volna ötleteit, hogy érdeklődést ébresszen irántuk, akár a kereskedők, akik kirakják árujukat, s így próbálják a vásárlók kedvét felkelteni.

De a lány mintha nem is hallotta volna.

– Toulon!… Tíz perc!… Hideg-meleg ételek a restiben! – kiáltották kívülről.

Paul intett, hogy szálljunk le, s amint lent álltunk a sínek között, rögtön megkérdezte:

– Mondd, ki lehet ez?

Nevettem.

– Tudom is én! Engem igazán nem érdekel.

Paul azonban egészen felsrófolt volt.

– Pokolian csinos és friss a kis bestia! Hű, milyen a szeme! De nem látszik jókedvűnek. Valamilyen baj érhette… Semmire nem figyel.

Halkan feleltem:

– Kár annyira erőlködni!

De ő megsértődött:

– Én nem erőlködöm, öregem! Csinosnak tartom a nőt, ennyi az egész!… Ne szólítsuk meg?… De mit mondjunk neki? Ejnye, nincs semmi ötleted?… Igazán nem sejted, kiféle?

– Nem én! De azért könnyen el tudnám képzelni, hogy vidéki színésznőcske, egy ide-oda vándorló truppból… szerelmi kiruccanása után éppen most utazik vissza a társulathoz.

Mintha csak megbántottam volna, Paul felháborodva vágott vissza.

– Ezt miből gondolod? Ellenkezőleg, én egészen kifogástalannak látom!

– Nézd meg a karkötőit, fiam… és a fülbevalóját… és a ruháját… Azon sem csodálkoznék, ha táncosnő volna… vagy műlovarnő… De inkább táncosnő! Van benne valami brettliszerű.

Ez a gondolat határozottan zavarta.

– De még olyan fiatal… alig húszéves!

– Ugyan, ugyan, öregem! Sok mindent csinálhat az ember húszon alul is. A tánc meg a színpad ezek közé tartozik, nem beszélve egyebekről, s lehet, hogy ő kizárólag egyebekkel foglalkozik.

– Beszállás Nizza, Ventimiglia felé!… – kiáltotta a kalauz. – A gyors indul…

Fel kellett szállnunk. Szomszédnőnk narancsot evett. Nem! Határozottan nem viselkedett finoman. Térdére fektette zsebkendőjét; s ahogyan felszakította az aranyló héjat, ahogyan felnyitotta száját, ahogyan beleharapott a gerezdekbe, s köpdöste kifelé a magokat az ajtón: szokásai és mozdulatai nem éppen finom gyerekszobáról árulkodtak.

Most különben még morcosabb volt, mint eddig, gyorsan nyeldeste a narancsot, olyan mérgesen, hogy nevetni kellett rajta.

Paul majd elnyelte tekintetével: egyre arra törekedett, hogyan hívhatná fel magára a figyelmét, mivel ébreszthetné fel kíváncsiságát. Megint csak velem kezdett beszélgetni, a választékos gondolatok egész sorát sziporkáztatta, bizalmasan emlegetett ismert neveket. A nő nem is hederített erőlködésére.

Elhagytuk Fréjust és Saint-Raphaëlt. Kocsink már abban a rózsakertben robogott, abban a paradicsomban, a virágzó narancs- és citromfa erdőkben, melyekben még fehér virágbokréták nyílnak, de ott volt már aranyló gyümölcsük is, az illatok királyságában, a virágok hazájában, azon a csodálatos tengerparton: Marseille-től Genováig.

Júniusban kell erre utazni, ezen a parton, a keskeny völgyekben, a dombok lejtőin szabadon, vadul hajtanak és lobognak a legszebb virágok. S újra meg újra rózsákat láttunk: rózsamezőket, rózsaföldeket, rózsasövényeket és rózsaligeteket. A falakra kúsznak, virágzanak a tetőkön, felkapaszkodnak a fákra, felvillannak a lombok között, fehéren, pirosan, sárgán, az egyik kicsi, a másik óriási, vékonyak, egyszerű, sima ruhában, vagy húsosak, súlyos, pompázó öltözékben.

És erős leheletüktől, állandóan áradó leheletüktől sűrű, fűszeres és ernyesztő a levegő. S a nyíló, virágzó narancsfák még erőszakosabb illata mintha édes ízeket oldana fel abban az elemben, amit belehelünk; valóságos nyalánkságot kínál érzékszerveinknek.

A hatalmas, barna sziklás part messze elnyúlik, a mozdulatlan Földközi-tenger mossa. A nehéz nyári nap tűzlepleket borít a hegyekre, a meredek, hosszú homokpartokra, a nyers kék, megalvadt tengerre. A vonat egyre vágtat, alagutakba vágódik be, s átfúrja magát a hegyeken, dombok hullámvonalain siklik, a víz fölött száguld: ezek a párkányok olyan egyenesek, mint a fal; és olykor lágy, bizonytalan, sós illat, száradó tengeri fű szaga keveredik a virágok erős, nyugtalanító leheletébe. De Paul mindebből semmit nem látott; nem nézett sehová, és nem érzett semmit. Figyelmét útitársnőnk kötötte le. Cannes-ban megint közölni akart valamit. Intett nekem: szálljunk le.

Alig léptünk ki a fülkéből, megragadta karomat.

– Te, ez a lány elbűvölő! Nézd csak meg a szemét! És, öregem, a haja! Még soha nem láttam ilyen hajat!

– Eh! nyugodj már meg! – feleltem neki. – Vagy terveid vannak? Akkor meg támadj! Kissé morcos, de nem hiszem, hogy bevehetetlen.

Rám nézett.

– Nem beszélhetnél te vele? Én nem tudok semmit kieszelni. Az elején mindig hülyén félénk vagyok. Soha nem tudtam utcán megszólítani nőt. Utánamegyek, kerülgetem, egyre közelebb lépek hozzá, de sohasem találom meg azt az egyetlen jó mondatot! Életemben egyszer próbáltam meg valamiféle társalgást elindítani. Olyan helyzet volt, hogy kétségtelenül meg kellett értenem, tőlem várják a kezdeményezést, s mert valamit feltétlenül kellett mondanom, ezt dadogtam: „Hogy van, asszonyom?" Arcomba nevetett, és én elmenekültem.

Megígértem hát Paulnak, hogy mindent megteszek, s ügyesen elindítom a beszélgetést. Amint újra elfoglaltuk helyünket, kedveskedve kérdeztem szomszédnőnktől:

– Nem zavarja a dohányfüst, asszonyom?

– Non capisco! – felelte.

Hát olasz! Gonosz, bolond nevethetnékem támadt. Paul egy szót sem tudott olaszul, tolmácsnak kell lennem! Belekezdtem. Ekkor olaszul mondtam:

– Azt kérdeztem, asszonyom, nem zavarja-e a dohányfüst? Csak szóljon, ha zavarja!

Mérgesen odavetette:

– Che mi fa!

Még felém sem fordította fejét, rám se nézett. Elhűltem, most magam sem tudtam, minek tekintsem ezt a „Bánom is én-t. Engedélynek? Elutasításnak? Őszinte közömbösségnek? Vagy egyszerűen annak: „Hagyjon békén! Újra kezdtem:

– Asszonyom, ha a füst a legkevésbé zavarná…

Erre olyan hangsúllyal vágta oda:

– Mica!

Ami pontosan ezt fejezte ki: „Nyughass!"

De ez mégis amolyan fél-engedély volt, s odaszóltam Paulnak:

– Rágyújthatsz.

Tétován nézett rám, mint azok, akik előtt idegen nyelven beszélnek, s ők követni próbálják a társalgást. Milyen nevetséges volt az arca, amikor megkérdezte:

– Mit mondtál neki?

– Megkérdeztem, hogy rágyújthatunk-e?

– Hát nem tud franciául?

– Egy szót sem.

– És mit felelt?

– Megengedte, hogy tegyünk, amit akarunk.

És szivarra gyújtottam.

– Mást nem mondott? – kérdezősködött tovább Paul.

– Öregem, ha megszámoltad, hogy hány szót ejtett ki, akkor tudod: pontosan hatot. Kettőt azért, hogy közölje velem: nem ért franciául. Maradt még négy. Négy szóval pedig nem lehet sokat mondani.

Paul komolyan szerencsétlen lett – tanácstalannak és zavartnak látszott.

De most az olasz lány váratlanul megszólalt, ugyanazon az elégedetlen hangon, mely, úgy látszik, természetes hangja volt.

– Nem