Kulcsra zárt szobában

HEGEDÜS GÉZA

KULCSRA ZÁRT

SZOBÁBAN

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1973

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-258-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

ELSŐ FEJEZET

A VÉG ÉS A KEZDET

Kecskemét, 1893. szeptember 3.

Méltóságos Dr. Jókai Mór

főszerkesztő, országgyűlési

képviselő úrnak

Budapesten

Kedves régi Barátunk!

Értesítem, hogy férjem, Muraközy János, a tegnapi napon, 68 esztendős korában elhalálozott. Magam is régóta súlyos beteg vagyok, alig hagyom el az ágyat. Esztendők óta úgy hittem, hogy Isten engem fog előbb elszólítani. Nem így történt. A fájdalmas kór, amelyet a doktorok gyomorráknak neveznek, elhatalmasodott sokáig oly erős szervezetén, ő maga is tudta, hogy gyógyíthatatlan. Végső napjaiban gyakorta emlegette, mily szívesen szorítana még egyszer kezet Jókai Mórral, legrégibbi barátjával, akiből a nemzet büszkesége lett. Készülődött is, hogy írjon kegyednek, de fájdalmai közben a levélíráshoz már nem volt érkezése. Ezért, mintegy őhelyette, kegyeletes kötelességnek érzem, hogy párnáim közt feltámaszkodva mindenekelőtt ezt a legrégebbi és legtiszteltebb barátot, kegyedet, kedves Jókai, értesítsem a gyászhírről. Tudom, szeretett volna szegény még egyszer utoljára magamagáról beszélni azzal, aki ifjúkorának társa és szemtanúja volt. Helyette most az én kötelmem, a hites feleségé, hogy éppen kegyednek elmondjam, hogyan élt ő amaz utóbbi negyedévszázadnyi idő alatt, amióta nemigen volt módjuk találkozni egymással, és amikor még úgy hozták a környülállások, hogy mégis egy asztalhoz kerülhettek, az én megboldogult férjem akkor se beszélt magamagáról. Hiszen az én megboldogult férjem miben sem emlékeztetett arra a hajdani túlságosan is bővérű jogászra, aki egykor a kollégium padjai között együtt készült a nagy reményű életre kegyeddel meg az én oly korán, oly hiábavaló módon meghalt bátyámmal. Józan elme számára nagyon is érthetetlen, komor, keserű emberré vált éppen az időtől kezdve, amikor élete a sok viszontagság után végre egyenes útra tért.

Ott fekszik most kiterítve, innét a második szobában. Holtában az arca sima, nyugodalmas, jobban emlékeztet arra a harminchat esztendős, daliás férfira, aki harminckét esztendővel ezelőtt feleségül kért engem, az akkor huszonkettedik évembe lépő leányt, jobban emlékeztet ez a halotti arc a kegyed egykori jurátus-kollégájára, mint arra a tegnapelőtt még élő Muraközy Jánosra, aki Kecskemét város köztiszteletben álló tanácsnoka volt.

Olyan ember volt, akit mindenki példás tisztességűnek, ügyeihez felettébb értő, mindenki iránt mindenkor emberséges, de baráttalan férfinak tartott. Mi tagadás, én magam sem értettem, mi oka lehet ennek. Hiszen körülvette mindaz a tisztelet, amit magas városi tisztséget viselő polgárember elvárhat. Szorgos munkájával, okszerű itthoni gazdálkodásával el tudta tartani népes családját. Ifjúkori oktalan törekvéséről a festészet iránt rég lemondott, a vívókard és a ló – ezek a diákkorból hozott szenvedélyek – már koránál fogva sem illett, hogy érdekeljék, szeretett könyvei közt kedvére olvashatott. Hét gyermeknek adtunk életet, és – egy kivételével – Isten segítségével egészségben nevelhettük fel őket. Igaz, engemet derekam és lábaim fájdalmas betegsége több mint évtizede már ágyamhoz köt, de a házbeli gazdálkodást így is intézni tudtam. A szerelem pedig öregkorra a természet bölcsessége folytán elmúlik amúgy is. A környülállások tehát sehogyan sem magyarázzák, miért volt az én uram kedvetlen, hivatalon kívül kevés szavú, morózus ember. Mert az volt. Az volt már akkor is, amikor öregség vagy betegség sem indokolta; az volt, amikor én még egészséges és fiatal – nála több mint 14 évvel ifjabb – felesége voltam.

Úgy hiszem, ha még egyszer találkozhattak volna, akkor kegyednek, a legrégebbi barátnak elmondta volna, hogy a mi házasságunk, a mi családi életünk sohasem volt boldog. Én is ezt mondom el most őhelyette, csakhogy én nem tudom, miért hiányzott nálunk a boldogság. Méghozzá nem úgy volt rossz ez a családi élet, mint ahogy oly sok famíliánál láthattuk. Ismerünk veszekedős házaspárokat, indulatos atyákat, egymásra örökösen dohogó szülőket és gyermekeket. Minálunk ilyesmiről szó sem lehetett. Soha egy hangos szóváltás, soha egy szemrehányó hang nem esett itthon. Amit kívántam, ő teljesítette, amire a gyermekeknek szükségük volt, ő megszerezte, az ő komoly szava szentírás volt valamennyiünknek, mert éreztük is, hogy amit akar, azt megfontoltan és ésszerűen akarja. De ma már jól tudom, hogy soha semmi közünk nem volt egymáshoz. A gyermekek tisztelték a tiszteletre méltó atyát, de szeretetet nem érezhettek, nem is éreztek a családfő iránt, aki lelkiismeretesen gondoskodott felőlük, aki soha rossz szót nem mondott nekik, de akitől jó szót sem kaptak sohasem. Mintha idegen lett volna idehaza, idegen saját asztalánál, idegen hálószobája ágyában.

Ha nem volt hivatalában, vagy nem sétálgatott magányosan, akkor itthon szinte alig várta, hogy vége legyen a családi étkezésnek, és visszavonult külön szobájába, amelynek ajtaja kulcsra volt zárva, és ahová senki más be nem léphetett. Oda vitte be könyveit, amelyeket olvasott. Ha elment, újra bezárta. Vacsorakor előjött, mert a közös családi étkezéseket szertartásos pontossággal, mondhatnám lelkiismeretességgel tartotta be. Vacsora után azonban újra elvonult a kulcsra zárt szobába. Úgy gondolta az egész család, hogy korábbi viszontagságai, a sok bujdosás, a börtön, a különféle szenvedélyekről való önerőltető lemondás megviselték idegeit, a bécsi idegorvos-professzor tanácsára kell napjában többször is teljes magányba visszavonulnia. Talán, ha kíváncsibban érdeklődöm, vagy ha kérlelem, akkor megnyitotta volna előttem a kulcsra zárt szoba ajtaját. De én mindig megvetettem a kíváncsiskodást, kérlelni pedig képtelen vagyok. Engem megvetéssel tölt el, ha azt látom, hogy egy asszony mézes-mázos szavakkal hízeleg a férjének, vagy szemérmetlen perszóna módjára illegeti magát. És megvetem azokat a férfiakat, akik ezt elvárják a nőktől, sőt éppen hites feleségüktől. Nem akarok arra gondolni, hogy az én uram talán titokban efféle feleséget kívánt magának. Én tiszteltem őt, ő is tisztelt engem. Ő az én kedvemért lemondott nem egy ifjúkori szenvedélyéről, én az ő kedvéért beletörődtem ebbe a végtére is ártalmatlan extravaganciába, hogy van egy szoba az otthonunkban, ahová csak a ház ura teheti be a lábát. Úgy hittem, hogy ott olvas, ott terveli fontos hivatali teendőit. Tegnap óta tudom, hogy egyebet is csinált ő ott a hosszú évek alatt.

Említettem már, hogy rég felhagyott a festéssel, amelyet sem az ő családja nem helyeselt, sem az én rokonságom. Hiszen ha valaki kedvtelésből olykor festeget, ez ártalmatlan szórakozás, semmivel sem rosszabb, mint a tarokk vagy a kugli. Kegyed, kedves barátunk, is szeretett rajzolgatni, festegetni. János azonban festő akart lenni, sőt bujdosása idején még élt is a piktúrából. Ez igazán nem komoly emberhez illő. Meg is értette házas korára, hogy nekünk van igazunk, és nem kívánt többé ecsetet kézbe venni. Illetve ezt hittük valamennyien tegnap délutánig. Hiszen egykori barátainak, az ide meghívott festőknek is ő adott a város nevében rendeléseket, és amikor nem sok évvel ezelőtt a közben híres piktorrá lett Lotz Károly, vendéglátó asztalunknál ülve, megkérdezte, hogy ő nem is gondol már festésre, akkor kezével legyintett, és – emlékszem – szó szerint ezt válaszolta:

– Én komoly ember lettem, nekem komoly gondjaim vannak, én nem festek, hanem festőknek adok megrendelést.

Ki hihette volna ezek után, hogy valójában nem hagyott fel a festéssel, és titokban halomra festette a különböző képeket. Ez derült ki tegnap délután, nem sokkal azután, hogy betegágyán jobblétre szenderült. Amíg a halottmosó asszonyok felöltöztették, és az asztalos elhozta a katafalkot, összesereglett barátaink és rokonaink, a gyermekek, akik ott álltak apjuk halálos ágyánál, annak rendje és módja szerint számba vették az éjjeliszekrény fiókjában őrzött tárgyakat. Ott volt a lezárt szoba kulcsa is, és minthogy most már nem volt oka, hogy az az ajtó zárva legyen – felnyitottuk. Ott voltam én is. Két botomra támaszkodva, szaggató derékkal, minthogy abban az órában az volt a kötelességem, hogy a ház urának halála után én intézkedjem.

Felnyitották tehát a szoba ajtaját, és ott a legnagyobb megdöbbenésünkre számlálhatatlan festett képet találtak. Nem tudnám megmondani, mi van rajtuk. Én magam mindig is irtóztam a képektől. Megszoktam a templom és az otthon meszelt falait. A családi ábrázolatokat is csak éppen eltűrtem a szüleim emléke miatt. Pogánynak és léhának érzem a festett képet. Nem is volt sem erőm, se kedvem tüzetesen megszemlélni, miket festett össze az én uram a legnagyobb titokban a lassan múló esztendők alatt.

De azt már tudtam, hogy harminckét esztendős házasságunk folyamán soha egy pillanatig sem ismertem azt a Muraközy Jánost, akinek nevét viselem, akinek hat gyermekét neveltem, aki mindig igyekezett teljesíteni kívánságaimat. Miféle ember volt ő? Erre a kérdésre kerestem a választ, amikor reggel odabotorkáltam a ravatalhoz, és elnéztem a kisimult arcot, azt a hajdani fiatalemberre emlékeztető arcot. Nem kaptam választ erre a kérdésre. Csak a borzalom fogott el, felismervén, hogy egy emberöltőn keresztül valami hazugság közepette éltem én, aki úgy tudom, hogy egyetlen hazug szó soha nem hagyta el ajkaimat. És az volt a legelborzasztóbb, hogy még csak azt sem tudtam, és nem is fogom most már sohase megtudni, miféle hazugságban tartott engem az én uram. Milyen világban élt ő, amit eltagadott előlem? Hogyan lehetett példaadóan lelkiismeretes főtisztviselője Kecskemét városának, köztiszteletben álló módon polgára a városnak, példás családfő az őt tisztelő emberek között, miközben lelkében egyetlen pillanatig sem szűnt meg az a másik világ, a festett képek hiú és léha világa, amelyről úgy állította, hogy végképpen elhagyott?

Lehetséges, hogy ezt szerette volna elmesélni Jókai Mórnak, a nagy hírű régi barátnak. Ő talán magyarázatát tudta volna adni. Én őhelyette csupán ennyit tudok elmondani. Kegyed, aki az álmok világában él, és ezért világhír övezi, talán meg is tudja érteni azt, ami az én számomra csak értelmetlen és érthetetlen borzalom.

Holnapután lesz a temetése. Az egyházi szertartás után maga a polgármester búcsúztatja, és ma délelőtt a halál hírére megérkezett néhány budapesti festő is, az ő nevükben Lotz Károly mond búcsúszavakat a hajdani művésztárstól. Nem tiltakozhattam ez ellen. Azok után, amit abban a szobában láttam, úgy gondolom, hogy még el is várja a piktorok búcsúját is. Egész családunkat megtisztelné, ha a régi barátok közül a legtiszteltebb, a nagy hírű író, főszerkesztő, országgyűlési képviselő Jókai Mór is itt lehetne a végső tisztességnél. Ámbár tartok tőle, hogy az idő rövidsége folytán ez a levelem már csak késve érkezhet Budapestre.

Maradok kegyed iránt a régi, gyermekkori szeretettel és azóta való tisztelettel

özvegy Muraközy Jánosné

szül. Gyenes Sára

Közel fél évszázaddal azelőtt, még a Werbőczi Hármaskönyve érvényességének idején történt, hogy a komáromi árvaszéki ülnök fia, Jókay Móricz Kecskemétre érkezett jogásznak. Ez olyan régen volt, hogy akkor még Jókai a nemességet jelző y-nal írta a nevét, hangsúlyozta, hogy őt Móricznak és nem Mórnak hívják, s még csak szakálla sem volt. Ez annál inkább feltűnt a jurátus-kollégák között, mivel akkortájt, aki magát igazi romantikusnak tartotta, tehát az atyák módijával, moráljával szemben álló, az idősebbek szemében meghökkentően másféle hazáról ábrándozott, az szakállt: növesztett, mint a romantikus poétái példakép, Vörösmarty, a romantikus ökonómus példakép, Széchenyi és a romantikus politikai példakép, Kossuth. Jókay Móricz azonban az időben még sima képű ifjonc volt, akit szülei éppen azért küldöttek az Alföld kellős közepére jogot tanulni, hogy csenevész szervezete az egészséges száraz levegőn megedződjék, és a túlságosan ábrándos, kelleténél műveltebb és kelleténél maflább ifjú a nagyhangú jogász urak között némi férfias önállóságra tegyen szert. A gondos Jókay szülők sokat tudakolóztak a kecskeméti körülményekről, és jó ismerősök jó ismerősei útján megállapodtak a városi főmérnökkel, ahogy ők mondották: az inzsellérrel, hogy fogadja otthonába a komáromi fiút. A mérnökék, Gyenes Mihály és felesége, el is vállalták, hogy gondot viselnek rá. Így költözött az 1843-adik esztendő őszén mint a kecskeméti hírneves kollégium jogtudományi felső tagozatának hallgatója a sima képű, vézna, komáromi ifjúember a Sétatéren álló Gyenes-ház hátsó szobájába, mintegy fogadott gyermekként a család fia és két kislánykája mellé.

Gyenes Mihály rossz tartású, hajlott hátú férfi volt, aki sok esztendővel azelőtt eszével, világlátott műveltségével, közéleti lelkesültségével, csillogó szellemével, hamar közmondásossá váló törhetetlen tisztességével szerelemre gyújtotta és meghódította Kecskemét legszebb leányát. Az akkor külhonból mérnöki oklevéllel hazatérő, első látásra ijesztően csúnya, az első szavak után megejtően vonzó férfi egy életre szóló boldog házasságot vívott ki, és a nyugodt, derűs otthon lehetővé tette, hogy minden lélekbeli erejét a szeretett város felvirágoztatására fordítsa. Ezt a felvirágoztatást szó szerint is lehet érteni, mivel Gyenes Mihály a műszaki tudományokon kívül otthonos volt a gazdálkodás szakkérdéseiben is. Ezek mellett kiismerte magát a jogviszonyok útvesztőiben, bibliotékájában a Biblia és a görög meg latin klasszikusok mellett tartotta Széchenyi liberális közgazdálkodást sürgető könyveit, de ismerte az angol Adam Smith, a francia Turgot, a hazai Berzeviczy Gergely ökonómiai vizsgálódásait is, tudta, miféle gondolatokat érlelt és milyen eredményeket ért el Tessedik Sámuel Szarvason. Mérnök lévén otthonos volt Newton fizikájában, de mérnök létére lelkesedett az új francia és az új hazai literatúráért is. Aki Gyenesékhez költözött fogadott fiúnak, az a ház urától jó olvasmányokat és a ház asszonyától jó ennivalókat kapott: a test és a lélek kénytelen volt minden áldott napon jóllakni abban a házban, ahol olyannyira lelkesedtek minden újmódiért, hogy a szobákban nem is gyertya, hanem csillogó fénykörű fotogénlámpa szolgáltatta besötétedés után a világosságot. A ház ura egyébként a fotogént inkább latinosan petróleumnak mondta.

A Gyeneséknél lakozó jogászifjú megismerte a ház urát, és hamarosan megtanulta, hogy egy emberöltőn át ő ösztönözte építkezésre, okszerűbb földművelésre, városszépítésre, vízszabályozásra, de még haragosok kibékítésére is a híres – azaz ottani kiejtés szerint: hírös – alföldi város lakosait, de még a messze környékét is. Élete folyamán állítólag hétmillió fát telepíttetett az Alföld tájaira. Egy időben még Kecskemét főbírája is volt. Akkortájt keletkezett a sokszor idézett tréfás rigmus a köztisztelt emberről:

Aki akar látni görbében egyenest,

Kecskemét bíráját nézze meg, a Gyenest.

De a prókátoroknak sehogyan sem állt érdekükben, hogy olyan főbíró üljön a tanácsbéli tabula főhelyén, aki okos kedélyességével per helyett kibékülésre és megegyezésre biztatja a feleket. Hiszen ha nincs per, akkor fölösleges a prókátor. Hangoztatták tehát, hogy a nagy tudású, építő-szépítő, mindent rendező Gyenes Mihályra nagyobb szükség van az inzsellér rajzasztala mellett, mint amaz elölülői karosszékben, ahol bármely közbecsült jogászember prezideálhat. És minthogy Gyenesnek is túl sok volt az elnökösködés, bíráskodás, adminisztrációs bíbelődés, amelynek gondjai között nem ért rá sem eleget olvasni, sem elgondolkozva sétálgatni a határban, sem a futóhomok megkötésével törődni – örömest vált meg a főbírói széktől, hogy újra városi főmérnökként évtizedről évtizedre formálja a várost és környékét.

A Gyenes-ház a Déllő-mocsár szélén állt. Ezt a mocsarat Gyenes Mihály csapoltatta le, s parkot, sétáló teret létesített a helyén. Ide néztek a Gyenes-ház ablakai. Nagy tornácú, sokszobás otthon volt ez. Az úriszoba szekrényeiben hosszan és magasra nyúltak a könyvsorok: magyar, latin, francia és német kötetek; versek és műszaki szakművek, regények és filozófiai tanulmányok, történelmi és földrajzi tárgyú kötetek fóliánstól zsebkönyvekig. A női szalonban pedig zongora és a polcon kották kötegei. Gyenesné zongorázott, és zongorázni tanította kislányait is.

Gyenesné húszévi házasság után is Kecskemét egyik legszebb asszonyának számított. Fejjel volt magasabb az uránál, de mégis felnézett a derűs és értelmes, otthont teremtő, görnyedő testű, emelkedett lelkű férfira. Legidősebb gyermekük Pali, mérnök volt, Jókay Móricz első kecskeméti jó barátja. A két kislány sokkal később született. Amikor Pali és jogászbarátai 19 évesek voltak, Terka még csak 8, Sárika pedig 5 esztendős.

Jókay hamarosan otthon érezhette magát ebben a házban, ahol a házigazdában atyai barátot, okos tanácsadót, úrnőjében gondos anyai jó barátnőt, fiukban pedig tanulótársat, vitapartnert, tornatársat és ivócimborát talált. Hamarosan Pali barátai az ő barátai lettek. Jókay szobája, a Gyenes-ház tornácának végén, alkalmas volt arra is, hogy az ifjak akár politikai, filozófiai vagy irodalmi disputákat folytathassanak ott hajnalig. Ezek a témák ugyanis veszedelmesek voltak nappal a kollégiumban vagy este a kocsmában. A polgárok azt sem szívelték, ha a jogász–ifjak többet ittak vagy táncoltak a kelleténél, hanem attól egyenest féltek, ha ezek a meggondolatlan fiatalok olyasmiről beszéltek, amiről a császári hatóságoknak vagy a helyőrség tisztjeinek az lehet a véleményük, hogy veszélyeztetik a közrendet és a lelkek nyugalmát. Biztonságosabb volt tehát a legérdekesebb beszélnivalókról kisebb társaságban Jókay Móricz szobájában beszélgetni. Amikor azután hamarosan kiderült, hogy Jókay, ez a sima képű, a többiekhez képest igen mértékkel ivó és kevesebbet dohányzó fiatalember, nemcsak nagyon olvasott, aki tizenkilenc éves létére nemhogy magyarul és latinul, hanem németül és franciául is igen jól beszél és olvas, s mindehhez