Géza fia István: A magyarok legelső királya

HEGEDÜS GÉZA

GÉZA FIA ISTVÁN

A MAGYAROK LEGELSŐ KIRÁLYA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Seneca Kiadó, Kéri & Halász kiadása, Budapest, 1997

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-292-1

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Hegedüs Géza jogutódja

ELSŐ FEJEZET

1.

A Kelen-hegy aljában, közel a pesti révhez állt a böszörménynek nevezett Pomáz kőből épült háza. Az út, amely a révtől Esztergom felé vezetett, a ház előtt kanyarodott észak felé, hogy a kopár sziklás hegy lába alá forduljon. Lovak és szekerek időtlen idők óta taposták ki ezt a révtől ide, s innét a hegy alá mutató útszakaszt. Pomáz éppen azért költözött ehhez az útkereszteződéshez, mert azok is, akik a révészek kompjára vártak, azok is, akik a kompon túlnanról ideérkeztek, gyakorta kerestek olyan helyet, ahol enni-inni lehet, esetleg kaphatnak olyan holmit is, amire éppen szükségük van. Pomáz gyapjúért, nyúzott bőrért, kicsépelt gabonáért szerszámokat, fegyvereket, szekéralkatrészeket adott. De akinek gabonára volt szüksége, s ezért ékszert vagy szerszámot ajánlott, az is megcsinálhatta a cserét Pomáz házában. Éppen ezért a csereberélő, ételt-italt adó foglalatosságáért, mondották Pomázt errefelé mindenütt böszörménynek, minthogy általában a Mohamedre esküvő bolgárok kereskedtek efféleképpen. A ház gazdája ugyan újra meg újra magyarázgatta, hogy ő nem böszörmény, s habár néhavaló apósa az volt, de az öreg régóta halott, sőt tavaly már Pomáz felesége is temetőbe költözött, méghozzá keresztény temetőbe, minthogy ők azóta keresztények, amióta az esztergomi kende körében kedvesek voltak azok, akik keresztvíz alá hajtották fejüket. De azért, ha Pomázt egyszerűen csak „te böszörmény-nek vagy „vén böszörmény-nek nevezték, hallgatott a megszólításra, noha vénnek sem volt még mondható. De már sok éve él itt, ifjak nemzedéke nőtt fel, tudván, hogy ott, a pesti rév közelében áll a háza.

Ez a ház, ha kőből is épült, kerek alakú volt, nádfedele magas kúp formájában csúcsosodott; akik építették, még sátorban gondolkoztak. De ablakain rács volt, nehéz, pántos ajtaját odabentről retesszel zárták. Akinek drágaságai vannak, helyes, ha jól el tud zárkózni. Az ajtón külön nyitható nyílás volt, hogy a dörömbölésre ki lehessen nézni. Ha a gazda nem volt otthon, akkor leánya úgy bezárkózott, hogy azt sem engedte be, aki csereberélni akart. Várják csak meg Pomázt. Így azután, akiknek dolguk lett volna vele, és várni kényszerültek, nyáridőben leültek a ház előtt kerekedő nagy asztal köré levert padokra vagy üldögélésre alkalmas tönkökre. Az az asztal is fatönkre szerelt jól ácsolt falap volt. Emellett lehetett enni-inni is, amíg az ember várta a túlpartról megérkező kompot.

A táj kopár volt. A Kelen-hegy nem magas, de sziklás. A környéken igen gyér a fű. A pásztornemzetségek nem erre sátoroznak. A téglavetők és szénégetők kemencéi a hegy túloldalán sorakoznak, és a túlnani partról látszik ide néhány égetőkemence, amelyekről azt a túloldalt szláv szóval Pestnek nevezik. Napközben mégis gyakran jártak erre emberek, ki lovon, ki szekérrel, sokan gyalogszerrel, mivelhogy aki a révtől jött vagy a révhez ment, annak itt kellett elhaladnia; és innét Esztergom felé is vezetett út, a kende városa felé, és napnyugat felé is innét indultak Somogy iránt, ahol Koppány horka volt az úr. Ha pihent a komp, a révészek is elüldögéltek Pomáz háza előtt, iszogatván a böszörmény szolgálta bort. De ebben a kora nyári délelőtti időben mintha senki sem lett volna a messze kerek világon. Legalábbis az a magányos gyalogló, aki a Duna partján, a hegy alatt húzódó úton közeledett, senkit sem látott.

Az utast Orosnak hívták. Vállán hordott hegedőjéről bárki láthatta, hogy regös. Egyébként úgy festett, mint bármelyik magyar vitéz, aki éppen nem ül lovon. Borjúszájú inget és lengő szárú gyolcsgatyát viselt, lábán puha bőrcsizma, fején hegyes posztóföveg, jobb oldalán tarisznya függött, balján enyhén görbülő kard. Nem volt se fiatal, sem öreg: úgy harminc fölött, kissé ferde szemű arca kemény vonalú, barnás, két-három napi borostával, bőrénél sötétebb barna bajsza lefelé konyult. Amikor szemébe tűnt a kőház, valamivel gyorsabbá váltak a léptei, egyenest odatartott. Tudta, hogy ott böszörmény lakik, akitől kaphat egy kupányi bort és némi ennivalót. Volt ugyan kenyér és sózott hús a tarisznyájában, de aki hosszú úton jár, jól teszi, ha takarékoskodik az eleséggel. Igaz, a böszörmények mindig kérnek valamit az enni-innivalóért, ezeknek általában nem elegendő, ha a regös gyönyörűségükre az apák tetteiről énekel. Jobb elvendégeskedni egy pásztornemzetség sátraiban. Ott ellehet az ember akár napokig is. De onnét nem is lehet éppen hogy enni-inni, és menni azonnal. Orosnak pedig sürgős volt a továbbmehetnék. A böszörmény az más. Az az ember leül, megkérdezi, hogy egy bizánci csecsebecséért, például asszony nyakába való kis vésett kőért vagy övet díszítő-kapcsoló csatért mit ad cserébe. Ilyen holmik, minden eshetőségre készen, akadtak Oros tarisznyájában is. Még az apja hozta hajdani kalandos útról. Az ilyesmik mindig jól elcserélhetők.

Amikor elért a házhoz, megdöngette a zárt ajtót. Ki is nyílt az ajtó kisablaka. Kerek képű szép leány nézett ki rajta. Orosnak azonnal kedve támadt, hogy az a leány jöjjön csak ki. Akár ajándékba is nekiadja azt a nyakba való vésett kis követ. Böszörmény leányok is örömmel veszik az ilyesmit. Hanem az a leány ezt mondta:

– Nincs itthon az apám. Ülj csak le, és várd meg, amíg hazajön. Csak a révhez ment. Amint megérkezik a komp, ő is siet haza.

Ezzel be is csukta a kisablakot.

Oros az öklével újra döngetett. Az ablak újra kinyílt. De most már mérgesen-kérdően nézett rá a szép lány.

– Nem a böszörmény kell nekem, húgom. Ehetném, ihatnám, hozhatod te is. Kapsz olyan csecsebecsét, amilyet csak kívánsz. Gyere csak ki.

– Nem mehetek, amíg apám nincs itthon.

Oros mérgesen vágta oda:

– Ugyancsak félti lányát a böszörmény.

– Mi nem vagyunk böszörmények. Ne is mondd apámat böszörménynek. Keresztények vagyunk. – Kemény, kijelentő hangon mondta ezt a lány, és becsapta a kinézőablakot.

Oros legszívesebben megfordult volna, hogy vissza se nézve menjen tovább. A keresztények elől futott Esztergomból. És lám, újra meg újra keresztényekre bukkan. Már a böszörmény is keresztény. A lánya is az. Magyar hadának földjein már mindenütt keresztényekkel találkozik az ember. Talán már csak a Balaton táján, Koppány horka közelében lehet úgy élni, ahogy az apák és nagy apák éltek. Oros oda igyekezett, Koppányhoz, aki majd minden hadak kendéje lesz, ha az esztergomi Géza úr végre mégis kegyeskedik meghalni. Ha Koppány lesz a kende, minden másképpen lesz, de azt ki kell várni. És Esztergom táján életveszélyes a várakozás is. Jó lenne minél hamarabb Somogyban lenni. De az út hosszú. Orosnak lova sincs. Bujdokolva kellett kimentenie magát Esztergom házai közül. Ki tudja, hol és mikor tud szert tenni hátasjószágra. Hosszú útra kell számítania. És éppen eléggé éhes, szomjas ahhoz, hogy mégis kivárja a böszörményt.

Leült tehát a kerek asztal mellett egy fatönkre, és ökleire támasztva az állát nézett a Duna felé. A túlparton – láthatta – már eloldották a kompot, előbb-utóbb itt lesz. Akkor a böszörmény is hazajön, s kijöhet az a szép lány is.

Egyszerre csak kiáltásokat és ostorpattogást hallott a háta mögött. Nemezzel borított, nagy szekér állt meg, bakján egy férfi és egy asszony, mögöttük két lovas. A szekérsátorból is kinézett egy női fej, később két gyermek is kikandikált. Egy egész utazó család. A férfiak leszálltak a nyeregből, nyűgöt kötöttek a lovak lábára, a kocsit hajtó ostoros is lekászálódott. A nők és gyerekek ottmaradtak, de a három férfi a ház felé közelített. A legöregebb meglátva az üldögélő regöst, odaköszönt:

– Jó füvet, jó lovat!

– Tinéktek is – bólintott Oros. – Hiába dörömböltök, a böszörmény nincs idehaza, a lányának meg addig nem szabad kijönnie. Ha megvárjátok, üljetek csak le ti is.

Nézte őket. Az öreg afféle nagyapának tetszett, a két másik a fia lehetett: az egyiknek íj volt a vállán, a másik, a kocsihajtó, most is kezében tartotta az ostorát. Mindhármuknak kard függött az oldalán. Tehát pásztorvitézek lehettek. De hol van a nyájuk? Vagy talán ezek jöttek előre, és mögöttük vándorúton az egész nemzetség9 Nézte a kocsit. A bakon ülő asszony bizonnyal az ostoros felesége, az a másik, aki a nemezborító alól néz ki, az íjasé. Nyilván több gyermek – gyerek és leány – van még odabent a kocsisátorban.

– Egész családdal utaztok – bólintott értően Oros. – Elfogyott talán a fű?

Az íjas indulatos keserűséggel válaszolt:

– A nyáj fogyott el, és a föld fogyott el.

Az ostoros meg sóhajtott hozzá:

– Otthont keresünk, mint hajdan a dédatyák.

Az öreg leült az asztal mellé.

– Regös vagy? – kérdezte, vagy inkább megállapította a hegedő láttán. – Az.

– Honnét?

– Megyer hadából.

– Merről jössz, és hová igyekszel?

Oros elnézte az öreget, aki ennyire érdeklődik más dolga iránt. Ráncos, de erőteljes, nyilván sokat megért, hát sokat is értő férfi lehet. Lám, elszánta magát, hogy övéivel együtt úgy induljon el a kiszámíthatatlan távolságba, mint hajdan az otthont kereső elődök. Nyilván azonnal érteni fogja Orost is, ha megmondja, honnét és hová:

– Esztergom felől. Somogyvár felé.

Amaz pedig bólintott:

– Koppány horkához.

– Oda. Koppány vár reánk. – És mintha magyarázná is, miért várja a horka a más tájakról felé sietőket: – A Balatonon túl még nem sebezték fel ekével a föld testét. Ott az embert nem kérdezik unos-untalan, hogy imádkozik-e és hogy kihez imádkozik… És ott nem néznek gyanakodva a regösre, ha az apákról, a halott vitézekről énekel.

Ahogy beszélt, a két másik férfi is rá figyelt már. Az ostoros meg is jegyezte:

– Akkor te nem a révészekre vársz. A Balaton amarra vagyon.

Fejével napnyugat felé intett, de még ostora hegyét is arrafelé fordította.

– Én a böszörményre várok – magyarázta a regös. – A házban csak a leány a van. De hiába dörömbölünk, amíg a böszörmény haza nem jön. Ti odaátra igyekeztek?

A három ugyan egy szót sem szólt, de mind a három arcon ott ült az igen. Oros nem tudta elképzelni, mit kereshet arra egy család, amelynek nincs jószága.

– Arra nád és mocsár van.

– Az – mondotta az öreg. – De túl a lápon a marosvári úr földjei vannak.

– Ajtony vezérhez mentek – értette már Oros. – Hallottam felőle. Érkeztek már Esztergomba Marosvár felől is. Beszélik, hogy ott bizánci papok terelik a marosvári cifra templomokba az embert.

– De azt is beszélik – vetette ellenébe az öreg –, hogy ott nem kerítik el a földeket, és Ajtony úrnak számtalan gulyája meg íjas-kopjás harci népe van.

Oros bólintott:

– Szolgálni mentek hát Ajtony vezérhez.

Erre morgó hangon szólalt meg az eddig hallgatag íjas:

– Élni megyünk, mert itt már nem lehet élni. Mindegy, hova megyünk, csak messze innét!

Az ostoros sóhajtott:

– El a régi földtől, amelyet karddal szerzett dédatyánk…

Az öreg bólintott, befejezve