Zebradob-híradó

IGNÁCZ RÓZSA

ZEBRADOB-HÍRADÓ

(KELET-AFRIKAI ÚTINAPLÓ)

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-386-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

EGYSZERRE CSAK: KENYÁBAN…

Bevezetés helyett

Azt álmodtam: repülőgép vagyok, nem tudok leszállni, pedig ha álmodnék, tudnék, csak akarnom kellene. A szárnyammal nincs rendben valami. És mi van a nyakamon? Prospektusok hullanak az orromra? Hogy vegyek lélegzetet? Az arcomhoz kaptam, „kényszerleszállás esetén a szemüveget…" – és mintha felfelé zuhannék…

Hanyatt feküdtem. Nyakig csukott hálózsákban, párna nélkül. Az ágy nem támaszkodott falhoz; a fejem a végén hátracsúszott és lelógott. Fölöttem, a száraz pálmafalevél szagú kunyhó falán rés futott körbe. Arasznyi nyílás: körfal és kúptető között. A résen halványsárga fény derengett át. Mintha még mindig álmodnék. A lábam zsibbadtan alszik. Derekam sem kívánja a mozgást. Ha ki akarnék menni, ki kell bújnom a zsákból. Merre lehet a villámzár nyitója? A víztömlő és a petróleumfőző itt van az ágyam mellett; Julius oda tette le, miután a kunyhó külső rekeszében két gyékénnyel megágyazott a földre Stephennek és Agathának. Valami megint végigbabrált az arcomon. Mikor először? Mikor felébredtem? A rovarirtót a kocsiban hagytuk. Stephen nem akarta, hogy idáig hozzuk? – Julius megsértődne – mondta Agathának –, ha otthonában a látogatást tisztogatással kezdenénk. Ezen összekaptak. Most közös hálózsákban alszanak odakint. Csak két zsákot hoztunk. Surranjak a fal mellé lapulva, míg hozzájuk érkezem, és lépjek át rajtuk? Megleltem a villámzár végét. Milyen csend van.

Ha az ágy végére tornázom magam, nem lépek a petróleumfőzőre. Petróleum szag. Régi, meghitt, ismerős büdösség. Janka néni azt nem tanította, hogy hogyan kell majd közlekedni éjszaka, 1966 júliusában Kelet-Afrikában, mikor barátaim ismerőseinél, a földművelő és pásztorkodó luóknál vendégeskedem. Tanganyikát bezzeg tanította. Az akkor először hallott szó nyomban régi ismerősként csengett, és sohasem lehetett többé elfelejteni: Tanganyika. A többi nagy tavat is mindet fölsorolta: a Viktóriát, Albertet, Rudolfot és Stefániát, még azokat is, amelyek nem voltak a kisgimnazista tankönyvben: a Naivasha-tavon vörös torkú gólyák, pelikánok; – a Nakurut, mint nyoszolyólányt a rózsaszín tüllfátyol, úgy borítják be a flamingók százezrei – az itteni prospektusok most millió flamingóról szólnak, Janka néni! Kis szürke kontya volt, szürke lüszter ruhája. A bal vállát magasabbra tartotta. Földrajztanár Fogarason. Sohasem utazott messzebb Fiuménél. Tanár? Költő volt és varázsló. Mikor hegy- és vízrajzot mesélt, úgy belénk lelkesedte a természet csodáit, hogy szavaira a térkép több ezer méterre nőtt és a kialudt tűzhányó, a Kilimandzsáró máris ott gyémántlott két csúcsával a Kibóval meg a Mawenzivel az iskolatábla helyén.

– Mit akarsz? Ott élni? Afrikában élni?

Tudtam, hogy apám nagybeteg, de nem értettem. Tizenhárom éves voltam, legkisebb gyerek. Szenvedtem és sajnáltam, imádkoztam is, hogy Istenem, ne! Megszoktam, hogy beteg és szégyelltem, hogy megszokom, de miért mondja egyre: „szeretném tudni fiam, mi lesz belőled, merre indulsz, ha én már?…" Csak most hallom igazán, miket is kérdezett? Akkor nem tudtam egészen odafigyelni. Hogyan képzelhetné el egy tizenhárom éves azt, aki nem lesz. Janka néni azt magyarázta, ami van. Van a világban. Apám meg, hogy: mi lesz, ha ő nem lesz? Én is beteg lettem. Tífusz. Akkor szokásos óvintézkedésből nullásgéppel kopaszra nyírták cseppet sem hulló hajamat. Földrajz ismétléskor már centis frizurám volt. Janka csak engem feleltetett, éppen Afrikából. Míg tífuszban feküdtem nem járt könyv a kezemben, de „mindenre emlékeztem. A Kilimandzsáró háromszor akkora, mint a Déli-Kárpátoknak legmagasabb csúcsa, a Negoiu. (Akkor azt tartotta földrajztudományunk a Déli-Kárpátok csúcsának. Ma már nem.) A Kilimandzsáró havas az egyenlítőnél. Tüzes jég, jeges tűz világa. A hegykolosszust háromezer méterig termőföld borítja, oldalán kukorica, kávé, banán terem. Lábánál az ernyőakác fák, szanszevériák közt embermagas, füves bozót. A bozótban szelídíthetetlen elefántcsordák. Kelet-Afrikában a nőstény elefántoknak is agyaruk van, ugye tanárnő kérem? Lelkendező földrajzból simán fogtam egy kitűnőt; Janka tovább nem is feleltetett. Ő ismételt, kiegészített; ezúttal az afrikai emberekről szólt. Hogy: „nomád törzsek félmeztelen férfiai lándzsával és bivalybőr pajzzsal őrzik púpos tehénke csordáikat, a zebukat az oroszlánoktól. Földbe kapart kunyhóban vagy fákra épített kalyibákban laknak. Hajukat több csimbókba fonják, asszonyaik fejét viszont kopaszra leborotválják. És azon ők szegények szíjjal odakötözött, súlyos terheket cipelnek. Janka vénlány volt; bizonyosan nagy feminista. Nekem meg kopasz a fejem, mint egy afrikai pásztorasszonynak. S hogy milyen betegségek vannak Afrikában – sorolta a tanárnő: – sárgaláz, álomkór, malária, elefantiázis, gyerekparalízis, tífusz is persze.

– Én orvos leszek – gondoltam. – Olyan orvos, aki elintézi, hogy senkinek se legyen tífusza és sárgaláza Afrikában. És itthon sem. Egyáltalán ne legyenek kopasz fejű kislányok, engem azóta az egész fiúosztály kopaszrigónak becéz, hát még akiknek mindig muszáj kopasznak lenniük és terhet hordanak a fejükön.

– Felfedezte! – mondta Janka néni. Ez a szó minduntalan ismétlődött Janka földrajzában. Meglelte, megtalálta, felfedezte, térképre rajzolta. Nem teremtett a semmiből, vagy az alig valamiből valami mást, hanem felfedezte azt, ami van, de ha ő nincs, ha ő nem tesz, akkor én nem tudom most, hogy van Tanganyika. Gyógyszereket is lehet feltalálni, tífusz ellen. Mindent meg lehet találni, ami van. Neveket sorolt, afrikai felfedezők neveit, Krapf Ludwig, Redmann Johann, Speke, Grant, Thomson, Stanley, Livingstone s köztük a magyar Teleki Sámuel. Ezt aláhúzva, hogy magyar.

A húszas évek derekát tapostuk.

Babos tiszteletes úr hittanórára kis papírperselyt hozott be, a tanári asztalra tette, azt mondta, ami angolul rá van írva, azt jelenti: „Cselekedjetek jót mindenkivel." – És adakozzunk a fölös uzsonnapénzünkből az afrikai misszió-bajjal, betegséggel, tudatlansággal küzdő tagjainak. Azt is magyarázta, hogy kik a misszionáriusok, akiknek adakozzunk, de nem figyeltem, mert úgy se volt fölös uzsonnapénzem; én nem szoktam uzsonnát vinni tízóraira, mert otthon jártam iskolába. (A gimnázium a mi házunk néhány termében lelt alkalmi szállást magának.) De mikor apám már megint faggatott, hátha még útra tehet, bár egy jó tanáccsal, mielőtt örökre elhagyna szegény minket, hirtelen kivágtam:

– Orvos leszek és misszionárius Afrikában.

Végre kinyitottam a hálózsákot, és felültem. Hát bizony elég régen álmodoztam először róla, hogy Afrikába menjek. De ha folyton elszalad a fejem, és visszaálmodom a régmúlt időt, hogyan jutok ki a kunyhó elé? A luo mezőre. Csak részben művelik meg. Nagy kiterjedésű fennsík ez, megművelt földek váltakoznak rajta legelőkkel és bambuszerdők övezte irtott tisztásokon épült lakótelepekkel. Egy telepen egy nagycsalád él. A kunyhók ötven-száz méterre egymástól. Körbe épültek. Túl a folyón van néhány sövénnyel elkerített kunyhócsoport és karám is az állatoknak. Itt egy házikónak sincsen kerítése. A kunyhók közötti nagy kört simára taposták a rózsaszín talpú, barna szárú mezítlábak. És gondoltam tovább, mintha a rég halott Jankának felelnék földrajz-ismétlésből…

Nairobiból indultunk ide, Kenya fővárosából autón. Úton vagyunk a Viktória-tóparti Kisumu városba. Előbb ide jöttünk pár napra, a családfaluk egyikébe Kisii és Ahero nevű kisvárosok közé, ahol most vagyunk. Neve nincs a településnek. Egészen idáig nem vezet semmiféle út. A kis piros Impalát, barátaim autóját elhagytuk a hídtalan folyócskán túl, egy sövény kerítette karám mellett, a tűző napon. Először látott, ősöreg afrikai őrizetére. „Mze"-nek szólítottuk, az szuahéliul öregurat jelent. A Mze luo, de azért értette a megszólítást. Csomagjainkat ingyen szívességből a Mze női családtagjai hordták át a folyón. Nem a kopasz fejükön, mert a luo nők, ellentétben a mai mezei maszáj, vagy a mai falusi kikuju asszonyokkal, nem borotválják a hajukat, hanem annak végtelen finom göndör fekete selymét ötven-hatvan kis választékkal huszonöt-harminc fonattá pödrik, szürkésfehér a választék, fekete a haj, frizurájuk, mint egy kis sakktábla. De csak a fejükre rakták ők is hálózsákjainkat, az ivóvizes tömlőt.

A petróleumfőzőt Julius maga hozta. Azt nem bízta rá barátságos, önkéntes hordárnőinkre. Nem az ő családjabeliek voltak, vagy húsz kunyhó teleppel kijjebb, az országúthoz közelebb lakók. Julius nagyon is fogadtatta magát a tanyasiakkal. Itt meg, az ő tanyájukon – mert végtére is minek nevezzem másnak ezt a harminckét családi kunyhóból álló telepet, ahol külterjes gazdálkodásból élnek Julius hozzátartozói? – itt éppen ünnepeltette magát, amikor megérkeztünk. Vásár lesz Aheroban. Julius felajánlotta, ha hazahozzuk, meghív hozzájuk és vendégül lát. Ritkán jár haza, mióta városlakó lett, s most nyomban be is mutatja a családjának városi munkaadóját, Stephent.

Stephen Julius nevét Dzsuliöznek ejti ki, s neki az tetszik, hogy így szólítsák, angolosan. Ne a professzor akarjon tőle luoul tanulni vagy vele a szuahélit gyakorolni, hadd sajátítsa ő el minél jobban az angolt. Azért ment el hozzájuk főző házi mindenesnek, meg hogy Nairobiban élhessen, nagyvárosban. Dzsuliöz már volt éttermi pincérgyakornok Kisumuban. Most Nairobiban Stephenéknél házi inas, ottani lakása a Stephenék kertjében felhúzott kis fabódé. Dzsuliöz jól ír és olvas angolul. Még misszionárius angol iskolában tanult volt. Vakító fehér ingén, a sötét nyakkendője mellett, nyakába akasztott kis keresztet visel. Ez az amulettje. Most huszonnyolc éves. Ha majd már szuahéliból, az állam második hivatalos nyelvéből is letette az írás-olvasás vizsgát, állami alkalmazott szeretne lenni. Vasútnál vagy postánál. És törpebirtokos, munkáltató itthon, luo földön, meg földműves is, amikor szabadságon van. Kétlaki Dzsuliöznek Ogeng-Ogengo a luo neve, de ezt csak idehaza használja. A nairobi felesége kamba törzsbeli lány, ő a városvégi cukorfinomítóban dolgozik, tőle még nincsen gyereke.

Dzsuliöz már mindkét feleségéről csináltatott fényképet, a kunyhó falán látható mind a két asszony képe, azé is, aki nem lakik itt. Közbül Dzsuliöz. Ő ebben a pillanatban valószínűen a korban hozzá legközelebb álló bátyja kunyhójában alszik, miután átadta nekünk a maga kétrészes lakását. Nem illő, hogy luo férj és feleség együtt töltsön az asszony vagy a férfi kunyhójában egy egész éjszakát.

Stephen és Agatha férj, feleség, tanár és lektornő a nairobi egyetemen. Ausztráliai állampolgárok, második éve élnek Kenyában. Kenya felszabadulásakor több ezer régi angol telepes és telepes-ivadék hagyta el az országot. Helyükbe ugyancsak több ezer más „európai (Kelet-Afrikában minden fehér embert „európainak néznek; az ausztráliait is) érkezett; ezek szerződéses viszonyban vannak az új állammal, két-három évre szerződtek Kenyába, nagyrészük orvos, tanár, tanító, mérnök, üzemvezető. Közéjük tartoznak Stephenék is. Stephenék jobban szeretik az afrikaiakat, mint az angolokat, szinte mint saját magukat; gyűlölik a faji megkülönböztetést. Több, a faji megkülönböztetés elől Kenyába menekült rhodesiai és dél-afrikai egyetemi barátjuk van. Fiatalok. Nem annyira, hogy Dzsuliöz Stephent a fiamnak vélje, dehát nagyjából annak véli. Dzsuliöz a harminckét kunyhóból álló nagycsalád egyetlen ágyát egyáltalán nem nekem akarta juttatni. Nekem is milyen rövid ez a kis összecsukhatós! Hogyan fér el rajta daliás termetével Dzsuliözünk? Én százhatvanhét centiméter vagyok, de alig érek Dzsuliöz könyökéig.

„Afrika a nagy ellentétek földje. Itt élnek a világ legmagasabb növésű és legapróbb termetű emberei. Pigmeusokkal még nem találkoztam. Majd ha innen Ugandába mehetek. Vagy a kongói határon. Ilonkám járt is pigmeusok között. Ilonka húsz éve él Kenyában. Bejárta egész Afrikát. Ha én úgy lehetnék Ilonka, hogy az ő összes afrikai élményével hazamenjek és mégis a magam „fejéből megírhassam az utolsó húsz év Kelet-Afrikáját… Ilonka a lelkemre kötötte, mikor most két hete „elengedett" Mombasából Nairobiba világot járni, hogy a maláriát megelőző, óvó pirulákat gondosan szedjem, hetente kétszer. Nem tudom, hová lettek, nem szedtem, mióta Stephenékkel járok; ők sem szednek. Miért lett volna maláriát okozó anopheles szúnyog, ami az arcomat babrálta?

Leszálltam az ágyról. De hogy Dzsuliöz mennyire ajánlgatta, hogy csakis szeretve tisztelt munkáltatója, a professzor aludjék rajta és én a gyékényen. Az ő anyja is földön hál a maga külön kunyhójában. A mama, mióta elözvegyült, családfő lett. Mindig is első felesége volt Dzsuliöz apjának. De mert az apja halála után az öregasszonynak nála idősebb férfisógora sem maradt, ő lett a matriarcha. Ezt nem ezzel a szóval mondta Dzsuliöz, hanem így: ő most a családban a legnagyobb Mama.

Mindenki alszik. A be sem támasztott kunyhó ajtórései mögött ki-ki a maga kunyhójában. Külön a férjek, Dzsuliöz fivérei (ha éppen itthon vannak és nem városon valahol, de sokan itthon voltak tegnap este). Külön-külön az öt testvér, tizenkét felesége, minden asszony a maga külön kunyhójában. Együttesen egy-egy kunyhóban az egykorú fiúgyerekek, édes- és féltestvérek, unokatestvérek; és ugyancsak együtt a nagycsalád körülbelül egykorú leánygyerekei. Tekintet nélkül rá, hogy kinek ki az apja vagy anyja.

– Itt korosztály társadalom van – mondom magamban a tegnap esti korcsoportok együttes látogatására gondolóban, ahogy érkezésünk hírére csapatostól bejöttek a kunyhóba köszönni a körülbelül egyidős emberek. Korosztály társadalom! Sejtelmem sem volt róla, mi is az. Nem forgattam legújabb kori kelet-afrikai szociográfiát.

Nem jöttem ide teljesen készületlenül sem. Kisdiák korom Afrikája elsüllyedt a gyermekálmok mélyvizeiben. Évtizedeken át legföljebb egy-egy afrikai vadásznapló került a kezembe. Az utolsó tíz esztendőben a gyarmati sorból egymás után felszabaduló új afrikai országokról minden újságolvasóval, rádióhallgatóval együtt olvastam, hallottam én is.

1965-ben az Egyesült Államokban töltöttem néhány hónapot. Akkor már nemcsak ábrándoztam az afrikai útról, készültem is rá. New Haven egyetemi városban nyári tanfolyamokat tartottak. Beköltöztem a Morse College-be, és fiam beíratott az egyik hathetes kurzusra. A Morse College-ban Donald Wiedner professzor Afrika történetét adta elő. Tőle hallottam először Leakey professzorról, aki 1959-ben Kelet-Afrikának tanganyikai részén, a Ngoro-Ngoro-kráter közelében levő Olduvai Gorge-ban egymillió-hétszázötvenezer éves emberi fosszíliákat talált. De hiszen én azóta – ébredjek rá már teljesen –, jártam is a Ngoro-Ngorónál. Mikor is? Most egy hónapja. Hogy is? Milyen segítségekkel juthattam el ilyen rövid idő alatt annyi fele? Mikor Afrika történetét hallgattam Amerikában, megismertem Samuel G. Kibicho kenyai teológia tanárt. Ideadta limurui címét, mikor elmondtam, hogy Kenyába készülök. Hová – végül is – gyerekkori földim és barátnőm, Ilonka hívott meg.

Kióvakodtam a kunyhónk elé. Stephenék nem ébredtek fel. Pedig elég zajjal nyomban a kunyhó elé rakott párnás karosszékbe botlottam. Dzsuliöz tette ki tiszteletünkre, rögvest amint megérkeztünk. Idejövet szár középig érő iszapos vízben gázoltunk át a folyón. Partján néhány afrikai fiatalasszony agyagkorsóját töltötte a szürke vízzel. Abból főznek. Itt más víz nincs. Mi lehúztunk cipőt, nadrágot a gázoláshoz. Dzsuliöz a maga hórihorgas lábán csak térde fölé gyűrte az elegáns fekete csövest. Stephen rosszallotta, hogy mért nem építenek hidat a folyóra. Nem érdemes nekik a maguk erejéből hidat verniük, olyant, amilyet ők csinálhatnának, az esős évszakban úgyis elvinné az áradás; csináltasson az állam, mondta Dzsuliöz, itt az ideje. – Hát átgázoltunk. Aztán nadrágot, cipőt húztunk, s jöttünk libasorban a feketére száradt, töretlen, de már csöve fosztott kukoricás csapásain. Az életben sem tudnék innen magam az országútra kitalálni. De még addig sem, túl a kukoricáson, ahol az autót hagytuk.

Ha már belebotlottam, bele is ültem a kunyhó előtti karosszékbe. Dzsuliöz első keresetéből vette. Az ágyat csak a másodikból. Ez az egyetlen ágy és karosszék az egész telepen. Most pénzt hozott az itteni feleségének. A vásár után való nap egy kis górét fog építeni az asszony földjére, a lakókunyhója mellé kölesnek és kukoricának. A gabonatartó fele akkora, mint egy kis szobányi kunyhó. Nincs sok tárolni való. Csak esős évszakra kell egy kis készletet szárazra tenniük a granaryban, mondta Dzsuliöz.

Hiába nézem órám körömnyi számlapját, nem látom a mutatókat. Mintha „lefele ballagna a hold. Hajnaltájt vagyunk? Fontoskodom magamban, mintha tudnék az órára következtetni a hold állásából. Mennyire sima itt az égi réz garas arculata. Semmi krikszkraksz sem látható rajta. Ez a hold „üres oldala. Ez látszik a déli féltekén. Nem tudok afrikai meséről, mondáról, ami a „Holdban élő emberről" szólana. Az eget néztem, miközben a tücskök – de hogy itt körülöttem micsoda zenebonával hegedülnek!… Majd megkérdezem otthon Szunyoghy János zoológusunktól, aki erre járt tavaly emlősöket és rovarokat gyűjteni Természettudományi Múzeumunknak, mi is az a nem trillázó, hanem csupa egyhangú, magas c-t hallató rovar, fákon, fűben, a bambusz ágain, tücsök-e, kabóca-e vagy valami éppen csak itt lelhető bogár? A mi tücskeinknél nagyobb s mintha milliárdnyi volna belőle. Ezt a harsogást hallottam én nagy csendnek, mikor felriadtam az imént? Talán nem ébresztek senkit, ha a kunyhók előtt járkálok egyet. A talaj, mint az összeázott, -tapadt, s utána puhán ropogósra száradt avar, halkan herseg a talpam alatt.

– Olyan világjáró szeretnék lenni, aki sehol sem telepedik meg véglegesen, mindig tovább vándorol, egy utat nem tesz meg kétszer, s mikor az „egész világot" bejárta, úgy érkezik haza egy még eladdig soha sem járt úton, hogy megérkezésekor pontosan ugyanannyi idős, mint mikor útra kelt. – Ezt a kertünk végében gondoltam volt el Kovásznán. A világ pár lépésnyire a kerttől kezdődött, odáig nyúlt le a Déli-Kárpátok erdőrengetegének egy kis fenyvese. Már a neve is tökéletes volt: a Tilalmas Erdő. Kevésbé szúrta a fenyőtűs avar az egykori vágybéli világvándor mezítlábát, mint itt Afrikában a pálmafaleveles törek. Ez átszúr az Amerikában tavaly kilencvenöt centért vásárolt recés gumitalpú papucsomon… Este keltem útra, mikor világgá mentem a Tilalmas Erdejébe, ki tudná már, meddig juthattam a vaksötétben gyantás derekú fenyőfától gyantás derekú fenyőfáig tapogatózva. Anyám egyáltalán nem csomagolt hamuba sült pogácsát a legkisebb, ötéves magzatának, ellenben egyben átkiáltotta utánam a világnyi erdőt, vagy azt az öt-hat fát, ameddig eljutottam. Miért nem tud megvárni békében, csöndben, míg bejárom a világot és – úgyis visszajövök. Ezen bőgtem torkom szakadtából, tapodtat sem moccantam sem előre, sem hátra, mikor Zsuzsi szolgálónk utánam iramodott, néhány ugrással el is ért, miféle macska szeme is lehetett, hogy két perc alatt meglelt a rengetegben?

Még odahaza eltökéltem, hogy afrikai utamon nem teszek összehasonlítgatásokat. De mégis, hogy határozzam meg, hogy mutassam be magamat, mint íme: világjárót? Mert teszem azt, Hajdú Mihály bácsihoz képest elég nagy világjáró vagyok, bár megjárt másféle nagy utakat ő is. Háborút járt, az első nagyot, Galíciában, Volhinyában, járt a Doberdón, volt fogoly Szibériában, onnan Szingapúron keresztül vetődött haza. Tizenkilencben, mint népügyész járt be Fehértó-pusztáról Szolnokra, 1920-tól az országot járta, mint kubikos, meg kisbérlő később; ma csoportvezető az egyik mezőtúri termelőszövetkezetben. Aztán azt mondta pár éve nekem: „Ami utat én a két lábamon megtettem, hallja húgom, csak amíg a mezőt tapodtam egy életen át, ha vaóna egy járható gyalogút a föld derekán, már annyival körbe mehettem vaóna az egész földgolyón." Pesten még máig sem járt. És sohasem látta a Balatont. Márta, a felesége, még Szolnokon sem járt soha. Egyszer volt el a tanyáról, mikor autóbuszon Egerbe vitték jutalomüdülésre. Engem is járművek visznek, egyesületek, barátok, rokonok hívnak, utaztatnak – ki járja be a világot csak a maga erejéből, ahogy a Tilalmasban indultam volna?

Agatha a lányom lehetne. Tíz éve Stephen felesége, tíz év alatt négy különböző földrészen éltek. Tanítottak. A ma oly divatos két-három éves szerződéses viszonyban. Azzal töltik a szabadságukat, hogy megismerkednek átmeneti hazájuk minden szegletével. S nem azért, hogy világjáró útikönyveket írjanak vagy filmeket készítsenek. Egyszerűen mindenütt otthon akarnak lenni, és egyelőre sehol sem kívánnak véglegesen megtelepedni. Utazás közben is otthon tudják érezni magukat. Egyetemi barátaikkal, szaktársaikkal, kontinenseken át tartják a kapcsolatot. Legotthonosabbak a munkahelyükön, az egyetemen. Stephenék útonélését ha fiatalabb volnék, igazán irigyelném.

De attól tartok, nem irigylem eléggé a harmincéves Robertát. Ő egyike annak a sok ezer turistának, aki most éppen Kenyát tiszteli meg látogatásával. Nairobiban ismertem meg, oda Rhodesiából érkezett, miután beutazta Dél-Afrikát, járt a Fülöp-szigeteken, Hawaiiban, Tahitiban, Tokióban, Chicagóban, Rómában, „mindenütt" járt. Másfél éve van úton. Mindenütt a legelegánsabb szállodában lakik. Úti programját jobbnál jobb utazási irodák készítik elő. Azt a tervet fogadja el, amelyik a legtöbbet ígér. Sokszorosító-leíró irodái vannak Angliában. Most éppen boldogtalan. A férje elvált tőle, újra megházasodott, Roberta felejt, a tartásdíj fejében kapott végkielégítésből luxus-utazik csalódásában. Az irodái dolgoznak és keresnek számára távollétében.

Roberta kissé lesajnált és kissé irigyelt is engem, hogy beszorítottam magamat a parányi piros autó egyik hátsó ülésére Agatha mellé (Stephen mellett elöl, a tágasabbik helyen Dzsuliöznek kellett ülnie, így is alig tudta hova tenni hosszú lábát). Roberta „nem merne eljönni ide a „vadonba a „vadak közé. Hol mosakodna itt kevés ivóvizünkből? A sáros folyócskában együtt az afrikai menyecskékkel mégsem kellemes és higiénikus, akármilyen romantikus is, hogy öt-hat méterrel odább szelíd vízilovakat is lehet látni a pocsolyában. Meg az is feszélyező Robertának, a demokrata üzletasszonynak, mint emlegetni szereti magát, hogy miként lehessen egyenrangú egy Dzsuliözzel? „Vendégségbe csak egyenrangú emberek közé lehet menni. Mennyi helyen járt Roberta, és milyen fiatalon, mennyit látott! – Talán nem látta – csitítom mégis-mégis horgadozó irigységemet –, nem látta, csak mutatták, tálalták neki a pénzéért. – És most majd, ha hazamegy Angliába, Roberta írna egy útinaplót. Szeretné, ha ki is adnák. Pénzt, hírt és dicsőséget szeretne szerezni vele, Naplót már írt kislány korában. Tökéletesen gépel. – Hogyan kell úgy írni, hogy publikálják? – kérdezte tőlem. Elvi szempontok, praktikus szempontok, mi szerint? A stílus fontosabb-e vagy a tartalom? – Üzletileg – mondta –, bizonyára az a legfontosabb, hogy valami első közlés lenne benne, amit még nem írt meg senki, soha. De mit nem írtak már meg? Talán azt, ahogyan valaki, ez esetben én, Roberta Blacksmith, az egész földet láttam?

Micsoda kérkedés! Az egész földet! Csak nyeltem, hogy tudtam volna felelni? Szeretném látni én is az egészet. S hogy úgy mérhessem fel, miután az egészet láttam, hol is éltem? De ki látta az egészet – közülünk?

Mióta Afrikát járom, özön prospektusom, útleírásom gyűlt utazótáskámba, „otthon" Mombasában. Újságokat, folyóiratokat teszek félre; afrikai népköltési gyűjteményekből többet kimásoltam a nairobi egyetem könyvtárában. Ezeket is haza kellene küldenem. De milyen nehézkes itt Kenyában a posta.

Természetesen az már nincs, itt luo földön legalábbis nincs, hogy mint Schomburgk Afrika-utazó könyvében olvasható, a félmeztelen kikuju harcos lándzsájára tűzve vigye utána a szafarin tanyázó vadásznak – gyalog gyorsfutárként – a városból a levelet. Van postaszolgálat. Többrendbeli is. A fővárosban és nagyobb városi postahivatalokban, aki csak teheti, postafiókot bérel. Levelet nem hord ki senki sehol. Táviratot sem. Ha érkezik, azt is a boxba teszik. S aki naponta megnézi a boxot, meg is lelheti ott „idejében". Akinek nincs bérelt fiókja, hogy kap levelet? Nem tudtam tegnapig, de tegnap, mikor átjöttünk Ahero kis városkán Dzsuliöz kért, állanánk meg a benzinkútnál, minek egyik fele postahivatal is. Van ott egy nagy bőrzsák, abba rakják bele az Aheroba és környékére érkezett leveleket. Dzsuliöz meg akarta nézni, hogy a levél, mit érkezésünk hírével hazaküldött, ott van-e a tanyájuktól vagy tizenöt mérföldre levő aheroi benzinkutas postaállomás közös bőrzsákjában. Még nem volt ott. És ha ott lett volna? Akkor sem mentek volna be érette Aheroba; nem várt itt levelet a családból senki.

Vajon hány órakor kelnek Dzsuliözék? Az üres arcú hold lenyugodott, s most, hajnalodás előtt szürkés-kéken dereng. Hogy zörög a bambusz erdőcske a hátam megett! Vajon nem hajnal előtt felserkent állatok motoznak-e benne?

– Rao, rao sok – mondta Dzsuliöz, mikor átgázoltunk a folyócskán. Olyan csillapítóan mondta a sokat, mintha azt akarta volna közölni: megszokott dolog itt a rao, a víziló, nem bánt, de van. Hogyne volna. Szereti a rao a mocsaras, tocsogós vidéket, és a kukoricás innenső fele fel a Viktória-Nyanza irányában hol sárpocsolyás, hol aszott füvű víziló legelő.

Mintha tördelné a bambusz botjait a rao. Ember nem látszik sehol. Hol alszanak ilyenkor Dzsuliözék kecskéi, s a sok fehérfoltos, fekete szarvasmarha? Itt nincs kolomp a háziállatok nyakán, hogy az éjszakában pendülne egyet-egyet. Tegnap este jó messze innét láttam, ahogy állt egy tömbben egy nagy gulya. Fekete tehenek. Dzsuliöz két bátyja őrizte őket nagy pásztorbottal a kezükben, fejükön fekete posztókalap, ruházatuk – minden alsónemű nélkül – egy szál foszlott, gombja vesztett be sem csukott, szürke esőkabát.

Mintha az éjjel kis kunyhói születtek volna a nagyobbacskáknak, most hogy lassan virrad, mind több és több apró kunyhótető éle rajzolódik ki a világosodó égen. Az is ott, azt nem láttam az este, hogy nem egy, hanem három kunyhó van egy csukorékban. Nagy, kisebb, parányi. A parányi az a magtár, a nagy a lakás, mi lehet a közbeeső?

Bejárom ezt a tanyavilágot kunyhóról kunyhóra, csak az az igazi világjárás, amit a két saját lábamon. – Meg aztán hogyan számoljak be különben a földműves luo Afrikáról Hajdú Mihályéknak? Bizony század annyit sem jártam lábon a világot, mint maga Mihály bátyám. Ha amúgy kilométerekben számítanám az életemben szekéren, kocsin, vonaton, hajón, repülőgépen megtett utat, az sem tenne ki annyit, amennyitől valaki nagy világjárónak nevezhetné magát. Kelet- és Nyugat-Európában sem jártam mindenütt, vagy tíz országban összesen, Ázsiának csak egy csücskét repültem át, s mindössze órákat lehettem Libanonban. Az Egyesült Államokból is csak hat államot ismerek. Most itt – de az igazi világjáró többnyire egy földrészt jár be, s lakik meg. Az Afrika-kutatók meg rendszerint éppen visszajáró utazókká, valóságos két hazájú világjárókká lesznek. Mint a fecskék meg a gólyák. Sorolom magamnak, hogy Schomburgk nyolcszor járt Afrikában, a mi Kittenbergerünk meg Széchenyi Zsigmond szintén vagy hússzor összesen. Koenig a legnagyobb vadász-író huszonnyolc évet töltött egyvégtében Kelet-Afrikában… Úgy érzem most, mintha itt tudnék maradni, ha így ülhetnék itt ebben a kör alakú családfaluban pihenve, fél imetten a végtelenségig. Idegen átutazó vendég, azért érezném olyan védetten magamat, mert egy egész nagycsalád kunyhó otthonának tágas köre zár be? Pedig mintha én virrasztanám most az ő álmukat.

Dzsuliöz átmeneti jelenség. A korábbi, a gyarmati sorban élő afrikai ember s végre a független hazájukban helyüket keresők között. Ő még inasként, kétlaki módon kezdi az új életet. Az igazi küzdelem a még fiatalabbaké lesz? Felbontani, újjáalakítani ezt a zárt családfalu közösséget; civilizálódni…

„Kenya gazdaságilag fejletlen ország. Területe 582 000 négyzetkilométer. Hatszor akkora, mint Magyarország. Lakóinak száma majdnem kilencmillió." Öt éve még csak ötmillió lakosa volt ennek a tágas országnak, s az ötéves négymilliós szaporulat 61 százaléka 21 éven aluli. Mennyi gyerek van Dzsuliözéknél is!

Kenyatta híres etnológiai munkájában, mely egyben az ősrégi afrikai törzsi életformáknak, társadalmi felépítésének és törzsi erkölcsrendszerének apológiája is, azt állítja, hogy a különböző kenyai törzsek nagycsalád-rendszere – a kétoldalú gazdasági szerződéssel létrehozott többrendbeli házasodás, a többnejűség – törzsi életösztönből, törzsi politikai-gazdasági, sőt morális meggondolásból veszi eredetét. Azért volt, azért van, hogy minél több, hogy sok gyerek születhessek. Kenyatta a Faring Mount Kenyában az ősrégi, a legtöbb helyen máig is élő és ható szokást: a serdülő lányok és fiúk nemükben éretté történő, operációval és felvilágosító, előkészítő oktatással végbevitt avatását is társadalomformáló erőnek, mintegy haladó hagyománynak tekinti. Mennyire mennydörög viszont az afrikai kislányok avatása ellen az angol C. J. M. Altorpe Hope in Afrika című könyvében. Altorpe angol telepes ivadék, író. Negyven évig élt Kenyában. Azt állítja, személyesen látta a tíz-tizenkét éves kislányok avatási műtétjét, s azt (a clitoridectomiát) borzalmas pogány, egészségtelen barbár szokásnak írja le. Majd az afrikai társadalom problémáját a család-nő kérdésben látva, oda lyukad ki következtetésében, hogy:

„No nation can rise higher than its womenfolk" – egy nemzet sem képes magasabbra emelkedni, mint annak asszonytársadalma.

Megleltem az öngyújtómat a zsebemben, s egy elnyomorodott füstszűrős Sport nevű cigarettát is találtam. Az este három csomaggal kínálgattam el a kunyhónkban vizitelő férfi családtagoknak. Cigarettára asszony csak egy gyújtott rá, középkorú menyecske Dzsuliöz apjának legifjabb, ötödik felesége, ma ő is özvegy. Legnagyobb Mama is ott ült végig közöttünk, ő is dohányzott, hosszú, vékony csövű vaspipából. Maga termelte, vágta szűzdohányt.

Az öngyújtó felvillanó fényére figyelt-e fel? Pár méterre állok kunyhójától, és Legnagyobb Mama kezében a vékony szárú vaspipával kilép elébem. Mi öregek korán ébredünk. Méltóságteljes lassú mozdulattal mutatja, hogy az én tüzemen óhajt rágyújtani.

Legnagyobb Mama az este sem erőlködött, mint a család végtelenül bőbeszédű férfitagjai, hogy luo nyelven, amiből amúgy sem értünk egy szót sem, egész hosszú történeteket adjon elő. A férfiak mondták a magukét, és boldogan felnevettek, volt, aki térdét csapkodta örömében, ha egy-egy nemzetközi szót, amit elvétve kiejtettek, megérteni látszottunk. Vagy ha Dzsuliöznek sikerült a többszólamú hadarásban szimultán fordítással pár mondatot tolmácsolnia. Legnagyobb Mama nem fecsegett. Mintha asztalfőn ülne, úgy ült az egyik lóca csücskén. Kőszoborrá soványodott csokoládébarna arcára domborművű térképet vésett az idő. Nagy, fekete szeméből meleg, gyanakvásmentes, feszült figyelem csillogott. Időtlenné száradt koponyáján ősz haja egy mélyzöld, kopott kartonkendővel szigorúan lekötve, ruhája ujjatlan, térdig érő szürkéskék karton. Mezítlábát, s dudoros, kemény, okos homloka bőrét egy kis világosabb, kőszürke árnyalattal vonta be az öregség. Mikor megláttam, jóval előtte, hogy Dzsuliöz bemutatta volna, nyomban ráismertem, hogy ő a Dzsuliöz anyja, s mondtam is neki, így:

– Dzsuliöz mama.

Megértette. Büszkén, lassan megemelte a fejét, szájrándítás nélküli mosoly lengett át az arcán, szemem közé nézett, a pipát a bal hóna alá fogta, majd bal kézzel megfogta a jobb kezét könyökben, és két kézzel így nyújtott kezet nekem. Fogta a kezem, néztük egymást, ő a szemüvegemen jártatta a szemét, majd a szintén szemüveges Stephenre pillantott, a rokon szemüvegek láttán még fényesebb lett kőarca, felismerni vélt engem és családi kapcsolatomat és válaszolt:

– Professzor mama.

Ennél többet nem beszéltünk az este, s lám, most sem szóval akar nekem valamit mondani. Állunk a kunyhócska előtt. Látom az ajtóknál a résen át, hogy Legnagyobb Mamának semmi bútora sincs. Csak a kunyhófal tövében sorakozó nagy agyagedények. Fújjuk a füstöt, s mintha egy ismeretlen luo szóval azt mondaná: előbb szívjuk végig. Mikor eltaposom a cigarettámat, int, hogy így is jó. Az ő pipája még ég. Aztán megindul előttem, én követem, körbejárjuk a kunyhók előtti kört. Meg-megállunk egy hármas kunyhócsoport előtt. Még mindig nem tudom, hogy a középső nagyságú pálmafaleveles mire szolgál. Legnagyobb Mama azt inti, hogy: ezt nem lehet. Már az ötödik hármas kunyhócsoport előtt járunk, mikor beleegyezően azt bólintja, hogy: ez az. Ide bemehetek. Tulajdonképpen nincs dolgom ebben a nem félreeső kunyhóban, mégis bementem.

Ezt kell majd