Ördögök 1. rész

FJODOR MIHAJLOVICS

DOSZTOJEVSZKIJ

ÖRDÖGÖK

I.

Fordította

MAKAI IMRE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Európa Könyvek

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Papp Norbert

978-963-344-744-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

Ha megölsz, se látok nyomot,

Ismeretlen már e táj.

Alighanem ördög vezet.

Összevissza, körbejár.

Hányan vannak, hová űzik

E jajongó sereget?

Boszorkányt kísérnek nászba,

Házimanót temetnek?

[A. Puskin]

Vala pedig ott egy nagy disznónyáj, legelészve a hegyen; és kérék őt, hogy engedje meg nékik, hogy azokba menjenek. És megengedé nékik. És minekutána kimentek az ördögök az emberből, bemenének a disznókba; és a disznónyáj a meredekről a tóba rohana, és megfullada. A pásztorok pedig látván, mi történt, elfutának, és elmenvén, hírré adták a városban és a falukban. Kimenének azért megnézni, mi történt; és menének Jézushoz, és ülve találák az embert, kiből az ördögök kimentek, felöltözve és eszénél, a Jézus lábainál; és megfélemlének. Elbeszélék pedig nékik azok is, akik látták, mi módon szabadult meg az ördöngös.

[Lukács evangéliuma VIII. 32–36.]

ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Bevezetés helyett: néhány részlet a nagyra becsült

Sztyepan Trofimovics Verhovenszkij életrajzából

1

Most, amikor hozzáfogok azoknak az oly különös eseményeknek a leírásához, amelyek nemrégen a mi mindaddig teljesen jelentéktelen városunkban történtek, gyakorlatlanságom miatt kénytelen vagyok egy kissé messziről kezdeni, nevezetesen a tehetséges és nagyra becsült Sztyepan Trofimovics Verhovenszkij életrajzának néhány részletével. Ezek a részletek azonban csak bevezetésül szolgálnak a tervezett krónikához, maga a történet, amelyet le akarok írni, az után következik.

Nyíltan megmondom: Sztyepan Trofimovics állandóan valami különleges, hogy úgy mondjam, polgári szerepet játszott közöttünk, és szinte szenvedélyesen szerette ezt a szerepet – annyira, hogy azt hiszem, enélkül meg se tudott volna lenni. No nem mintha színpadi színészhez akarnám hasonlítani – isten őrizz! –, annál is kevésbé, mert magam is tisztelem. Mindez talán megszokásból, vagy helyesebben: a szép polgári magatartás kellemes ábrándjához való, gyermekkora óta szakadatlanul tartó és nemes vonzódásból eredt. Rendkívül szerette például az „üldözött, sőt, hogy úgy mondjam, a „száműzött helyzetét. Ennek a két szónak van valami sajátos klasszikus fénye, amely egyszer s mindenkorra elbűvölte, és ahogy később, az évek hosszú során mind magasabbra emelte a saját szemében, végül egy bizonyos, igen magas és a hiúságának nagyon hízelgő piedesztálra állította. Egy múlt századi szatirikus angol regényben egy bizonyos Gulliver, hazatérve a liliputiak országából, ahol az emberek alig két hüvelyk magasak voltak, annyira megszokta, hogy óriásnak tartsa magát közöttük, hogy London utcáin járva önkéntelenül rákiáltott a járókelőkre meg a fogatokra: térjenek ki előle, és vigyázzanak, nehogy még eltapossa őket; azt képzelte ugyanis, hogy ő még mindig óriás, azok meg picinyek. Emiatt kinevették és szidalmazták, sőt a goromba kocsisok meg is csapkodták ostorukkal az óriást; de vajon igazuk volt-e? Mit nem tesz a megszokás?! A megszokás majdnem ugyanoda juttatta Sztyepan Trofimovicsot is, csak éppen ártatlanabb és – ha szabad így kifejezni – jámborabb formában, mert hiszen remek ember volt.

Én éppenséggel azt hiszem, hogy végül mindenki mindenütt elfelejtette; de azt már semmiképp se lehet mondani, hogy azelőtt egyáltalán nem ismerték. Kétségtelen, hogy egy ideig ő is előző nemzedékünk néhány ünnepelt alakjának híres csoportjához tartozott, és sok akkori forrófejű ember egy darabig – egyébként csupáncsak egyetlen röpke pillanatig – csaknem együtt emlegette a nevét Csaadajev, Belinszkij, Granovszkij és a külföldön csak akkor kezdő Herzen nevével. Ám Sztyepan Trofimovics tevékenysége mihelyt elkezdődött, csaknem ugyanabban a percben véget is ért – hogy úgy mondjam, a „körülmények találkozásának vihara folytán. Valóban? Később kiderült, hogy nem is volt semmilyen „vihar, sőt még „körülmények" se voltak, legalábbis az ő esetében. Legnagyobb meglepetésemre, viszont kétségtelenül hiteles forrásból, csak most, a napokban tudtam meg, hogy Sztyepan Trofimovics egyáltalán nem száműzetésben élt köztünk, kormányzóságunkban, ahogy általában gondolták nálunk, sőt még csak felügyelet alatt sem állt soha. Ezek után elmondhatjuk: mi mindenre képes tulajdon képzeletünk! Egész életében őszintén hitte, hogy bizonyos körökben állandóan félnek tőle; hogy minden lépését szüntelenül számon tartják és ismerik, és hogy a három kormányzó mindegyike – akik a legutóbbi húsz év alatt nálunk egymást követték – már akkor, amikor ideérkezett, hogy átvegye a kormányzóság igazgatását, elsősorban őt illetően bizonyos különleges, gondok árnyékolta elképzelést hozott magával, amelyet a kormányzóság átadásakor felülről sugalmaztak neki. Ha valaki akkor megcáfolhatatlan bizonyítékokkal meggyőzi az igen tisztelt Sztyepan Trofimovicsot, hogy egyáltalán nincs mitől tartania, feltétlenül megsértődik. Holott igen okos és tehetséges ember volt, hogy úgy mondjam, szinte a tudomány embere, ámbátor a tudományban… nos, egyszóval a tudományban nem olyan sokat, sőt azt hiszem, egyáltalán semmit sem csinált. De hát nálunk, Oroszországban, ez lépten-nyomon megesik a tudomány embereivel.

Amikor visszatért külföldről, immár a negyvenes évek legvégén, előadóként tündökölt egy egyetemi katedrán. De csak néhány előadást sikerült tartania, mégpedig, azt hiszem, az arabusokról; úgyszintén sikerült megvédenie ragyogó értekezését Hanau német kisvárosnak az 1413 és 1428 közötti időszakban csírázó polgári és Hanza-városi jelentőségéről, valamint azokról a sajátos és homályos okokról, amelyek miatt ez a jelentőség egyáltalán nem bontakozott ki. Ez az értekezés ügyes és fájdalmas szúrás volt az akkori szlávbarátoknak, és közöttük egy csapásra igen sok ádáz ellenséget szerzett neki. Később – egyébként immár katedrájának elvesztése után – még sikerült megjelentetnie (hogy úgy mondjam, bosszúból, és hogy megmutassa, kit vesztettek el) egy haladó havi folyóiratban, amely Dickensből fordíttatott, és Georges Sandot népszerűsítette, egy mélyenszántó tanulmány elejét; azt hiszem, arról szólt, mi volt az oka bizonyos korszakban bizonyos lovagok rendkívüli erkölcsi nemességének, vagy valami efféléről. Mindenesetre valami fennkölt és módfelett nemes gondolatot fejtett ki benne. Később azt beszélték, hogy a tanulmány folytatását sürgősen betiltották, sőt a haladó folyóiratnak kellemetlenségei is voltak a már közölt első fele miatt. Ez nagyon is megtörténhetett, mert mi meg nem történt akkoriban? Ám a jelen esetben valószínűbb az, hogy nem történt semmi, és hogy maga a szerző volt lusta befejezni a tanulmányt. Az arabusokról szóló előadásait pedig azért hagyta abba, mert valaki (nyilván valamelyik maradi ellensége) valahogy elfogott egy levelet, amelyben valamiféle „körülményeket" ismertettek valakivel, és ennek következtében valaki valamiféle magyarázatot követelt tőle. Nem tudom, igaz-e, de azt is állították, hogy ugyanakkor Pétervárott lelepleztek egy óriási, harmincfőnyi természetellenes és államellenes társaságot, amely kis híján megrendítette a rendszert. Azt beszélték, hogy magát Fourier-t akarták fordítani. A sors szeszélyéből épp akkor kobozták el Moszkvában Sztyepan Trofimovicsnak egy terjedelmes költeményét is, amelyet még vagy hat évvel korábban, Berlinben, legelső ifjúsága idején írt, és amely másolatokban kézről kézre járt két irodalomkedvelő és egy diák közvetítésével. Ez a költemény most a fiókomban hever; csak tavaly kaptam magától Sztyepan Trofimovicstól, majdnem friss, saját kezű másolatban, pompás piros szattyánkötésben. Egyébként van benne költészet, sőt némi tehetség is; furcsa mű, de akkoriban (vagyis pontosabban a harmincas években) gyakran írogattak efféléket. A tartalmát nemigen tudnám elmondani, mert az igazat megvallva, semmit sem értek belőle. Valami lírai–drámai formába öntött allegória, mely a Faust második részére emlékeztet. A színjátékot nők kara nyitja meg, majd férfiak, aztán valamiféle felsőbb erők kara következik, a legvégén meg olyan lelkeké, amelyek még nem éltek, de nagyon szeretnének élni egy kicsit. Mindezek a karok valami igen homályos dologról, többnyire valamiféle átokról énekelnek, de a mélyebb humor árnyalatával. Ám változik a szín, és beköszönt valami „élet ünnepe", amikor még a rovarok is énekelnek, megjelenik egy teknősbéka valamiféle szakramentális latin szavakkal, sőt, ha jól emlékszem, énekelt valamiről egy ásvány, tehát immár egy végképp élettelen tárgy is. Általában mindenki szakadatlanul énekel, ha pedig beszélnek, akkor valahogy homályosan szidják egymást, de megint csak a legmélyebb jelentőség árnyalatával. Végül ismét változik a szín, megjelenik egy vad vidék, ahol a szirtek között egy civilizált fiatalember bolyong, holmi füveket tépdes és szopogat, a tündérnek arra a kérdésére meg, hogy miért szopogatja ezeket a füveket, azt feleli: mivel úgy érzi, hogy túlteng benne az élet, feledést keres, és ezeknek a füveknek a nedvében találja meg, de a legfőbb kívánsága, hogy minél hamarabb elveszítse az eszét (ez a kívánság talán fölösleges is). Ezután fekete lovon egyszer csak beléptet egy leírhatatlanul szép ifjú, akit roppant tömegben követ mindenféle-fajta nép. Az ifjú a halált személyesíti meg, és minden nép mohón arra vágyik. Végül, immár a legutolsó jelenetben hirtelen feltűnik a Bábel tornya, és valamiféle vasgyúrók az új remény énekével végül is felépítik, és amikor már a legteteje is elkészül, akkor az ég ura, mondjuk, az Olümposzé, komikus módon elmenekül, a magára ébredő emberiség pedig az ő helyét elfoglalva, a dolgok új felfogásával nyomban új életet kezd. Nos hát ezt a költeményt találták veszélyesnek annak idején. Tavaly azt javasoltam Sztyepan Trofimovicsnak, hogy jelentesse meg írását, mivel napjainkban már teljesen ártatlan, de javaslatomat látható bosszúsággal elvetette. Nem tetszett neki az a véleményem, hogy a mű teljesen ártatlan, és épp ennek tulajdonítom, hogy két egész hónapon át eléggé rideg volt hozzám. És mi történt? Majdnem ugyanakkor, amikor azt ajánlottam, hogy jelentesse meg itt – kiadják költeményünket ott, vagyis külföldön, egy forradalmi gyűjteményben, mégpedig teljesen a Sztyepan Trofimovics tudta nélkül. Először megrémült, rohant a kormányzóhoz, és írt egy igen nemes hangú önigazoló levelet Pétervárra; kétszer is felolvasta nekem, de nem küldte el, mert nem tudta, kinek címezze. Egyszóval nagy izgalomban volt egy álló hónapig, de biztosra veszem, hogy szívének legtitkosabb rejtekében rendkívül boldog volt. Szinte vele aludt a gyűjtemény tiszteletpéldányával, nappal pedig a matraca alá dugta, még azt sem engedte, hogy a takarítóasszony megigazítsa az ágyát, és bár mindennap valami táviratot várt valahonnan, fölényesen viselkedett. Nem jött semmiféle távirat. Ekkor aztán velem is kibékült, ami megint csak szelíd és megbocsátó szívének rendkívüli jóságát bizonyítja.

2

Azt azért nem állítom, hogy soha semmilyen zaklatásban sem volt része; csak mostanában győződtem meg teljesen arról, hogy addig folytathatta volna előadásait az arabusokról, ameddig neki tetszik, feltéve, ha megadja a szükséges magyarázatokat. De ő akkor elkezdett önérzeteskedni, és különös sietséggel iparkodott egyszer s mindenkorra elhitetni magával, hogy a „körülmények vihara egész életére derékba törte pályáját. Pedig ha a teljes igazságot akarjuk megmondani, akkor a pályaváltoztatás igazi oka Varvara Petrovna Sztavroginának, egy altábornagy hitvesének, jelentős vagyonú asszonynak az a még régebbi és most a legfinomabban megújított ajánlata volt, hogy mint felsőbb pedagógus és jó barát – a ragyogó javadalmazásról nem is beszélve – vállalja el egyetlen fiának nevelését és egész szellemi képzését. Ezt az ajánlatot először még Berlinben kapta, éppen akkor, amikor először özvegy lett. Első felesége egy kormányzóságunkból való, könnyelmű hajadon volt, akit legelső és még meggondolatlan ifjúságában vett el; azt hiszem, hogy ettől az egyébként vonzó teremtéstől sok keserűséget kellett elszenvednie, mivel nem volt elég pénze az eltartásához, és azonkívül még más, immár kényes okokból is. Az asszony Párizsban meghalt, miután az utolsó három évben tőle külön élt, és ráhagyta ötéves fiukat, „első boldog és még zavartalan szerelmük gyümölcsét – ahogy egyszer a jelenlétemben feltört a búsongó Sztyepan Trofimovicsból. Csemetéjüket már a legelején hazaküldték Oroszországba, és valahol az isten háta mögött, távoli nőrokonoknál, egész idő alatt ott is nevelkedett. Sztyepan Trofimovics akkor nem fogadta el Varvara Petrovna ajánlatát, és gyorsan ismét megnősült: egy szűkszavú berlini német nőt vett el még a gyászév letelte előtt, és ami a fő, anélkül, hogy egyáltalán szükség lett volna rá. De ezenkívül más oka is volt, hogy nem fogadta el a nevelői állást: csábította egy felejthetetlen professzor akkoriban világraszóló hírneve, és ő is felrepült arra a katedrára, melyre készült, hogy kipróbálja sasszárnyait. Majd nemsokára, mikor immár megperzselődött a szárnya, érthető módon eszébe jutott az az ajánlat, amelyet azelőtt is latolgatott. Amikor pedig hirtelen meghalt a második felesége is, aki még egy évet sem élt vele, végképp elrendeződött minden. Megmondom nyíltan: az egészet Varvara Petrovna lángoló együttérzése és értékes, úgyszólván klasszikus barátsága döntötte el, ha ugyan lehet így jellemezni egy barátságot. Rohant e barátság ölelő karjaiba, és a kapcsolat több mint húsz évig szilárdan fennmaradt. Azt a kifejezést használtam: rohant ölelő karjaiba, de isten őrizzen mindenkit attól, hogy valami fölösleges és léha dologra gondoljon; ezt az ölelést a szó legmagasztosabb erkölcsi értelmében kell felfogni. Ezt a két oly nagyszerű lényt a legfinomabb és a legtapintatosabb kötelék fűzte össze – örökre.

Ezenkívül még azért fogadta el a nevelői állást, mert az az igen kicsiny birtok, amely Sztyepan Trofimovics első felesége után maradt, éppen tőszomszédos volt Szkvoresnyikivel, Sztavroginéknak a kormányzóságunkban, városunk közelében fekvő pompás birtokával. Ezenkívül bármikor megtehette, hogy a dolgozószoba csendjében, az óriási egyetemi elfoglaltságtól immár mentesen, a tudomány ügyének szentelje magát, és a legmélyebbre ható tanulmányokkal gyarapítsa a hazai filológiát. Tanulmányok nem mutatkoztak, viszont lehetőnek mutatkozott az, hogy az egész további élete, több mint húsz év folyamán – a nemzeti költő kifejezése szerint – úgyszólván „élő szemrehányásként" álljon a haza előtt:

Bízvást állhattál te a nép

Elé, szívedben jó és tiszta…

De annak a személynek, akire a nemzeti költő célzott, talán volt is joga ahhoz, hogy egész életén át ilyen értelemben pózoljon, ha kedve tartja, bár ez unalmas dolog. A mi Sztyepan Trofimovicsunk azonban az igazat megvallva csak utánzó volt az ilyen személyekhez képest, meg aztán bele is fáradt az álldogálásba, és eléggé gyakran lefeküdt pihenni. De ha pihengetett is, élő szemrehányás jellegét fekvő helyzetben is megőrizte – meg kell adni az igazat –, annál is inkább, mert a kormányzóságot tekintve ennyi is elég volt. Látták volna csak a klubban, amikor leült kártyázni! Az egész külseje azt fejezte ki: „Kártyát! Leülök veletek whistezni! Hát összefér ez én velem? Ki a felelős ezért? Ki hiúsította meg az én tevékenységemet, és ki silányította whistezéssé? Eh, pusztulj el, Oroszország!" – és tekintélyt parancsolóan kör adut hívott.

De valójában roppant szeretett kártyacsatákat vívni, és emiatt, kivált az utóbbi időben, gyakran kellemetlen perpatvarai voltak Varvara Petrovnával, annál is inkább, mert állandóan vesztett. Ám erről majd később. Csak annyit jegyzek meg, hogy különben lelkiismeretes ember volt (legalábbis néha), és ezért gyakran szomorkodott. Varvara Petrovnával való egész húszesztendős barátsága folyamán évente háromszor-négyszer szabályosan átadta magát – ahogy mi neveztük: a „polgári búnak", vagyis közönséges nyavalygásnak, de az a gunyoros kifejezés jobban tetszett az igen tisztelt Varvara Petrovnának. Később a polgári bún kívül kezdte átadni magát a pezsgőzésnek is, de Varvara Petrovna egész életében éberen óvta őt minden közönséges hajlamtól. Meg ő aztán rá is szorult a dajkálásra, mert néha nagyon furcsán viselkedett: a legfennköltebb búsongás közepette hirtelen a legpóriasabb módon elkezdett nevetni. Olykor, ha rájött, még saját magáról is humoros hangnemben nyilatkozott. De Varvara Petrovna semmitől se félt annyira, mint ettől a humoros hangnemtől. Klasszikus érdeklődésű, mecénás hajlamú nő volt, aki mindig csak a legmagasztosabb elképzelések nevében cselekedett. Óriási volt e kiváló hölgy húszéves befolyása szegény barátjára. Külön kellene beszélni róla – meg is teszem.

3

Vannak furcsa barátságok: a két barát szüntelenül marakodik, egész életükben így élnek, de elválni mégse tudnak. Sőt lehetetlen is elválniuk: az a barát, aki nekivadulva megszakítja a kapcsolatot, elsőnek betegszik meg, és talán bele is hal, ha ez bekövetkezik. Határozottan tudom, hogy Sztyepan Trofimovics többször, mégpedig néha a Varvara Petrovnával való legbizalmasabb négyszemközti ömlengések után, felugrott a díványról, mihelyt az asszony eltávozott, és mindkét öklével döngetni kezdte a falat.

Ez a legcsekélyebb jelképesség nélkül történt, olyannyira, hogy egyszer még a vakolatot is leverte a falról. Talán azt kérdezik: honnan tudhattam én meg ilyen kényes részleteket? De hátha magam is tanúja voltam? Hátha maga Sztyepan Trofimovics zokogott többször is a vállamon, miközben élénk színekkel ecsetelte legrejtettebb titkait? (És miket, miket nem mondott ilyenkor!) De lám, mi történt csaknem mindig az ilyen zokogások után: másnap már képes lett volna keresztre feszíttetni magát hálátlansága miatt; sürgősen magához hívatott, vagy ő maga szaladt hozzám, csakis azért, hogy ünnepélyesen kijelentse: Varvara Petrovna „a tisztesség és a finom érzés angyala, ő meg épp az ellenkezője". De nemcsak énhozzám szaladgált, hanem igen szívhez szóló levelekben, teljes aláírásával magának az asszonynak is bevallotta, hogy nemrég, éppen tegnap azt panaszolta egy kívülálló személynek: Varvara Petrovna hiúságból tartja őt, irigyli tudását és tehetségét, sőt gyűlöli is, csak nem meri nyíltan kimutatni az irigységét, mert fél, hogy ő otthagyja, és ez csorbítaná irodalombaráti hírnevét; hogy ennek következtében megveti magát, és elhatározta, hogy erőszakkal véget vet életének, de most még várja tőle az utolsó szót, amely majd mindent eldönt, és így tovább, ebben a hangnemben. Ezek után el lehet képzelni, milyen hisztériáig fajultak néha az ötvenéves csecsemők eme legártatlanabbjának ideges kitörései. Egyszer magam is olvastam egy ilyen levelét valami jelentéktelen ok miatt, de epésen lezajlott torzsalkodásuk után. Megrémültem és könyörögtem, hogy ne küldje el azt a levelet.

– Nem tehetem… így becsületesebb… kötelességem… meghalok, ha nem vallok be neki mindent, mindent! – válaszolta szinte lázasan, és mégiscsak elküldte a levelet.

Épp az volt a különbség köztük, hogy Varvara Petrovna sohase küldött volna el ilyen levelet. Igaz, Sztyepan Trofimovics a bolondulásig szeretett levelet írni, folyton írt neki, bár egy házban laktak, hisztérikus rohamaiban még naponta kétszer is. Bizonyosan tudom, hogy az asszony mindig a legfigyelmesebben elolvasta ezeket a leveleket, még akkor is, ha kettőt kapott egy napon, elolvasás után pedig, megszámozva és osztályozva, eltette őket egy külön ládikóba; ezenkívül elraktározta őket a szívében is. Aztán, barátját egész nap bizonytalanságban tartva, teljesen közömbösen viselkedett vele szemben, amikor találkoztak, mintha tegnap egyáltalán semmi se történt volna. Apránként úgy megfegyelmezte Sztyepan Trofimovicsot, hogy az már nem is merte emlékeztetni a tegnapiakra, hanem csak nézegetett a szemébe egy darabig. De Varvara Petrovna nem felejtett el semmit; ő bezzeg néha túlságosan is hamar felejtett, és éppen az asszony nyugalmától felbátorodva gyakran már ugyanazon a napon nevetgélt és gyerekeskedett a pezsgő mellett, ha barátai jöttek. Milyen epésen nézhetett rá ilyenkor Varvara Petrovna, ő meg semmit se vett észre! Legfeljebb egy hét, egy hónap vagy éppenséggel egy fél év múlva, valami különleges pillanatban, ha véletlenül eszébe jutott egy-egy ilyen levélből valamelyik kifejezés, aztán meg az egész levél, valamennyi körülménnyel együtt – akkor kezdett hirtelen égni szégyenében, és néha annyira gyötrődött, hogy rohamokban fellépő bélhurutot kapott. Idegmegrázkódtatásai bizonyos esetekben többnyire ezekkel a bélhuruthoz hasonló sajátos rohamokkal végződtek, amelyek a maga nemében érdekes különlegességre utaltak testi felépítésében.

Valóban: Varvara Petrovna biztosan nagyon gyakran gyűlölte; de ő csak egyet nem vett észre az asszonynál egészen utolsó percig, azt, hogy ő végül már a fia, a teremtménye, sőt mondhatni, a találmánya lett – hús a húsából –, és hogy korántsem csupán azért tartja ott és tartja el, mert „irigyli a tehetségét". Varvara Petrovnát bizonyára nagyon sértették is az efféle gyanúsítások. Az örökös gyűlölet, féltékenység és megvetés közepette is valami elviselhetetlen szeretet lappangott benne Sztyepan Trofimovics iránt. Óvta minden porszemtől, huszonkét évig dajkálgatta, egész éjszakákon át nem aludt volna a gondtól, ha Verhovenszkij költői, tudósi, polgári–közéleti tekintélyéről lett volna szó. Ő találta ki Sztyepan Trofimovicsot, és ő maga volt az első, aki hitt is a találmányában. Sztyepan Trofimovics afféle ábrándja volt… Viszont ennek fejében csakugyan sokat, néha valóságos rabszolgaságot követelt tőle. Azonkívül pedig szinte hihetetlenül haragtartó volt. Eszembe jutott két eset, el is mondom.

4

Egyszer, amikor még csak az első hírek jártak a parasztok felszabadításáról, és Oroszország, egyszeriben felujjongva, teljesen újjászületni készült, Varvara Petrovnát átutazóban meglátogatta egy pétervári báró, aki a legmagasabb kapcsolatokkal rendelkezett, és nagyon közel állt az ügyhöz. Varvara Petrovna rendkívül értékelte az ilyen látogatásokat, mivel a legelőkelőbb társasággal való összeköttetései a férje halála után mind jobban és jobban meggyengültek, végül teljesen meg is szakadtak. A báró egy órát töltött nála, és teát ivott. Más senki nem volt ott, de Sztyepan Trofimovicsot odahívta Varvara Petrovna, és fitogtatva bemutatta. A báró már előbb is hallott róla valamit, vagy úgy tett, mintha hallott volna, de teázás közben ritkán fordult feléje. Sztyepan Trofimovics természetesen nem vallhatott szégyent, és különben is igen finom volt a modora. Alighanem eléggé egyszerű származású volt ugyan, de úgy esett, hogy zsenge gyermekkora óta egy előkelő moszkvai házban élt, tehát nyilván példás nevelést kapott; franciául úgy beszélt, mint egy párizsi. Ilyen módon a bárónak az első pillantásra látnia kellett volna, milyen emberekkel veszi körül magát Varvara Petrovna, még vidéki magányában is. De nem így történt. Amikor a báró határozottan megerősítette a nagy reformról szóló, akkor frissiben elterjedt híreket, Sztyepan Trofimovics egyszer csak nem bírta megállni: éljent kiáltott, sőt egyik kezével tett valami mozdulatot is, amely ujjongást fejezett ki. Nem hangosan, sőt ízlésesen kiáltott, az is lehet, hogy az ujjongás előre kiszámított volt, a kézmozdulatot pedig a tea előtt egy fél órával tükörnél tanulta be, de valahogy mégse jól sikerült neki, úgyhogy a báró csak egy halvány mosolyt engedett meg magának, noha mindjárt rendkívül udvariasan betoldott egy mondatot minden orosz szív általános és a várható nagy eseményhez illő meghatottságáról. Aztán hamar elhajtatott, és búcsúzáskor nem felejtette el odanyújtani két ujját Sztyepan Trofimovicsnak is. Varvara Petrovna a szalonba visszatérve először hallgatott vagy három percig, mintha keresne valamit az asztalon, de egyszer csak odafordult Sztyepan Trofimovicshoz, és villámló szemmel, sápadtan azt sziszegte:

– Ezt sohase felejtem el magának!

Másnap úgy találkozott jó barátjával, mintha semmi se történt volna, és sohasem említette többé ezt az esetet. De tizenhárom év múlva egy tragikus pillanatban eszébe jutott, és a szemére vetette, és pontosan ugyanúgy elsápadt, mint tizenhárom évvel korábban, amikor először lobbantotta a szemére. Egész életében csak kétszer mondta neki: „Ezt sohase felejtem el magának!" A báróval történt eset már a második volt; de az első eset is olyan jellemző volt a maga nemében, és azt hiszem, olyan sokat jelentett Sztyepan Trofimovics sorsát illetően, hogy bátorkodom azt is megemlíteni.

Ez ötvenöt tavaszán, májusban történt, közvetlenül azután, hogy Szkvoresnyikiben megkapták Sztavrogin altábornagy, e könnyelmű öregember elhunytának hírét, aki gyomorbajban halt meg, úton a Krímbe, ahová azért sietett, mert kinevezték a hadra kelt sereghez. Varvara Petrovna özvegyen maradt, és teljes gyászba öltözött. Igaz, nem búsulhatott túlságosan, mivel a legutóbbi négy évben teljesen külön élt a férjétől – annyira elütött a természetük –, és járadékot folyósított neki. (Magának az altábornagynak csupáncsak százötven jobbágya volt, meg a fizetése, azonkívül törzsökös nemessége és a sok-sok összeköttetése; az egész vagyon pedig Szkvoresnyikivel együtt a Varvara Petrovnáé, egy dúsgazdag adóbérlő egyetlen lányáé volt.) Azért mégis megrendítette a váratlan hír, és teljesen magányba vonult. Sztyepan Trofimovics természetesen állandóan mellette maradt.

A május teljes virágjában díszlett; csodálatosak voltak az esték. Kivirult a zelnicemeggy. A két barát minden este találkozott a kertben; a lugasban éjszakákig elüldögélve feltárták egymás előtt érzéseiket és gondolataikat. Költői percek voltak. Varvara Petrovna a sorsában bekövetkezett változás hatása alatt többet beszélt a szokottnál. Szinte simult jó barátja szívéhez, és így tartott ez több estén át. Egyszer csak furcsa gondolata támadt Sztyepan Trofimovicsnak: „Nem őrá számít-e a vigasztalhatatlan özvegy, és nem azt várja-e, hogy a gyászév leteltekor megkérje a kezét? Cinikus gondolat, de hát az alkat magasabbrendűsége néha éppenséggel elősegíti a cinikus gondolatokra való hajlamot, már pusztán a fejlődés sokoldalúsága miatt is. Behatóbb fontolgatás után úgy találta, hogy ilyenformán áll a dolog. Elgondolkozott: „Óriási a vagyon, ez igaz, de… Valóban: Varvara Petrovnát nem lehetett valami szépnek nevezni – valahogy lófejre emlékeztető, rendkívül hosszú arcú, magas, csontos, sárga nő volt. Sztyepan Trofimovics mind jobban és jobban habozott, és kétségektől gyötörve kétszer még sírva is fakadt tanácstalanságában (eléggé gyakran sírt). Esténként pedig, vagyis a lugasban, önkéntelenül is szeszélyes és gunyoros, kacér és egyben rátarti kifejezést öltött az arca. Ez valahogy véletlenül, akaratlanul történik, mégpedig minél nemesebb lelkű az illető, annál észrevehetőbb rajta. Isten tudja, hogyan is vélekedjünk erről, mindenesetre az a legvalószínűbb, hogy Varvara Petrovna szívében nem is csírázott semmi olyasféle, ami teljesen igazolhatta volna Sztyepan Trofimovics sejtését. Meg aztán nem is cserélte volna fel a Sztavrogina nevet az ő nevével, ha mégoly híres is. Lehet, hogy ez csupáncsak női játék, a bizonyos rendkívüli esetekben oly természetes, öntudatlan női igény megnyilvánulása volt. Különben hát nem kezeskedem érte; a női szív mélysége kifürkészhetetlen még napjainkban is! De folytatom.

Azt kell gondolnunk, hogy az asszony hamar megfejtette jó barátjának furcsa arckifejezését: ő fogékony volt és jó szemű, Sztyepan Trofimovics pedig néha túlságosan is gyermeteg. De az esték változatlanul teltek, a beszélgetések is ugyanolyan költőiek és érdekesek voltak. Egyszer, amikor leszállt az éj, a legélénkebb és legköltőibb beszélgetés után, egymás kezét melegen megszorítva, barátian elbúcsúztak annak az udvari épületnek a tornácánál, amelyben Sztyepan Trofimovics lakott. A szkvoresnyiki óriási urasági házból minden nyáron átköltözött ebbe a kis épületbe, amely majdnem a kertben állt. Alighogy bement a szobájába, és gondterhelten tűnődve fogott egy szivart, majd – még rá se gyújtva – fáradtan megállt a nyitott ablak előtt, és nézegette a fényes hold körül úszó pehelykönnyű kis fehér felhőket, valami halk surrogásra egyszeriben megrezzent és hátrafordult. Megint Varvara Petrovna állt előtte, akitől csak négy perccel előbb vált el. Az asszony sárga arca szinte megkékült, összeszorított szájának széle remegett. Teljes tíz másodpercig kérlelhetetlenül kemény tekintettel, szótlanul nézett a szemébe, majd hirtelen, hadarva azt suttogta:

– Ezt sohase felejtem el magának!

Amikor Sztyepan Trofimovics, immár tíz évvel később, az ajtót előzőleg bezárva, suttogva elmondta nekem ezt a szomorú históriát, megesküdött, hogy akkor annyira megrökönyödött ott, hogy nem hallotta és nem látta, hogyan tűnt el Varvara Petrovna. Mivel az asszony később soha, egyszer se célzott az esetre, és minden úgy folyt tovább, mintha mi se történt volna, egész életében hajlott arra a gondolatra, hogy az egész csak betegség előtti rémlátás volt, annál is inkább, mert még azon az éjszakán csakugyan megbetegedett két teljes hétre, ami aztán véget is vetett a lugasban való találkozásoknak.

Ám jóllehet hallucinációra gyanakodott, mégis egész életén át minden nap szinte várta az eset folytatását, és hogy úgy mondjam, a kifejletét. Nem akarta elhinni, hogy azzal vége is lett! Ha pedig így van, akkor néha bizonyára igen furcsán tekingetett jó barátjára.

5

Varvara Petrovna maga tervezte neki még azt az öltönyt is, amelyet aztán egész életén át viselt. Az öltöny választékos volt és jellegzetes: csaknem állig begombolt, de pompásan álló, hosszú aljú, fekete kabát; széles karimájú puhakalap (nyáron szalma); nagy csokrú és lecsüngő végű, fehér batiszt nyakkendő; ezüstfejű sétapálca, vállig érő haj. Sötétszőke volt, és csak az utóbbi időben kezdett egy kissé őszülni. Bajuszát, szakállát borotválta. Azt mondják, fiatal korában rendkívül szép volt. De szerintem meglepően impozáns volt ő öregkorában is. Különben: lehet beszélni öregségről ötvenhárom éves korban? De bizonyos polgári kacérságból egy csöppet sem igyekezett fiatalítani magát, sőt szinte kérkedett meglett korával, és a magas, egy kissé szikár férfi ebben az öltönyben, vállig érő hajával pátriárkához hasonlított, vagy inkább Kukolnyik költő kőnyomású arcképéhez, amelyet a harmincas években valami kiadványhoz mellékeltek – különösen amikor nyáron a kertben, virágzó orgonabokor alatt, mindkét kezével sétapálcájára támaszkodva egy padon ült, és egy nyitott könyvet maga mellé téve költőien elmerengett a napnyugtán. A könyvekre vonatkozóan megjegyzem, hogy a végén valahogy kezdett elszokni az olvasástól. Egyébként már csakugyan a legvége felé. Azt a rengeteg újságot és folyóiratot, amelyet Varvara Petrovna járatott, rendszeresen olvasta. Az orosz irodalom sikerei iránt ugyancsak állandóan érdeklődött, bár igyekezett csorbítatlanul megőrizni méltóságát. Egyszer nagy lendülettel tanulmányozni kezdte jelenlegi magasabb bel- és külpolitikánkat, de nemsokára legyintett, és abbahagyta ezt a vállalkozást. Az is megesett: Tocqueville-t viszi magával a kertbe, de a zsebében Paul de Kock lapul. De egyébként ez semmiség.

Kukolnyik arcképéről zárójelben megjegyzem: ez a kép akkor került Varvara Petrovnához, amikor még fiatal lány korában a nemeskisasszonyok moszkvai nevelőintézetében volt. Azon nyomban beleszeretett az arcképbe a nevelőintézeti leánykák általános szokása szerint, akik beleszeretnek mindenbe, ami az útjukba kerül, még a tanáraikba is, főként a szépírás- és rajztanárba. De ebben nem a kislány sajátságai az érdekesek, hanem az, hogy Varvara Petrovna még ötvenéves korában is megőrizte ezt a képet a legmeghittebb értékei között, úgyhogy bizonyára Sztyepan Trofimovicsnak is csak ezért tervezett a képen ábrázolthoz némileg hasonló ruhát. De persze ez is apróság.

Sztyepan Trofimovics az első években, vagy pontosabban: Varvara Petrovnánál való tartózkodásának első felében még mindig tervezgetett valami művet, és mindennap komolyan készülődött a megírásához. De a második felében bizonyára még a legelemibb dolgokat is elfelejtette. Mind gyakrabban és gyakrabban mondogatta nekünk: „Látszólag készen volnék a munkára, az anyag össze van gyűjtve, de valahogy mégsincs kedvem hozzá. Sehogy se megy! – és csüggedten lehajtotta fejét. Minden bizonnyal éppen ez emelte még magasabbra a szemünkben őt mint a tudomány mártírját. De ő maga valami mást szeretett volna. „Elfelejtettek, nem kellek senkinek! – tört fel belőle többször is. Ez a fokozódó mélabú különösen az ötvenes évek legvégén vett erőt rajta. Varvara Petrovna végre ráeszmélt, hogy komoly a dolog. De különben se tudta elviselni azt a gondolatot, hogy jó barátját elfelejtették, és nem kell senkinek. Hogy elszórakoztassa és egyúttal megújítsa dicsőségét, elvitte Moszkvába, ahol irodalmi és tudományos körökben kitűnő ismeretségei voltak; ám kiderült, hogy Moszkva sem kielégítő.

Akkoriban különös idők jártak. Bekövetkezett valami új, ami egyáltalán nem hasonlított az előző csendhez, valami nagyon furcsa mozgás, amit azonban mindenütt, még Szkvoresnyikiben is érezni lehetett. Különféle hírek jöttek. A tények általában többé-kevésbé ismeretlenek voltak, de az is nyilvánvaló volt, hogy a tényeken kívül felbukkantak bizonyos kísérő eszmék is, mégpedig – és ez a fő – tömegestül. De épp ez okozott zavart: sehogy se lehetett alkalmazkodni és pontosan megtudni, hogy voltaképpen mit is jelentenek ezek az eszmék. Varvara Petrovna éppen női alkata folytán okvetlenül valami titkot akart sejteni bennük. Maga is nekifogott újságokat, folyóiratokat, tiltott külföldi kiadványokat, sőt az akkoriban divatozó kiáltványokat olvasni (mindezekhez hozzá tudott jutni); de csak beleszédült. Aztán egyre-másra írta a leveleket: nem nagyon válaszoltak neki, és ezek a válaszok is mind érthetetlenebbek lettek. Sztyepan Trofimovicsot ünnepélyesen felszólította, hogy magyarázza meg neki „mindezeket az eszméket" egyszer s mindenkorra; ámde egyáltalán nem volt megelégedve a magyarázataival. Sztyepan Trofimovics a legnagyobb mértékben dölyfösen vélekedett az általános mozgalomról; mindig csak oda lyukadt ki, hogy őt magát elfelejtették, ő már senkinek se kell. Végül róla is megemlékeztek, először külföldi kiadványokban mint száműzött mártírról, majd nyomban utána Pétervárott mint a híres csillagkép egykori csillagáról; sőt valami okból Ragyiscsevvel hasonlították össze. Aztán valaki azt írta egy újságban, hogy már meghalt, és nekrológot ígért az emlékére. Sztyepan Trofimovics egy pillanat alatt feltámadt, és fölöttébb méltóságos tartást öltött. Egy csapásra eltűnt a kortársakról alkotott dölyfös véleménye, és fellobbant benne a vágy, hogy csatlakozzék a mozgalomhoz, és megmutassa erejét. Varvara Petrovna azonnal újra mindenben hinni és rettentően sürgölődni kezdett. Elhatározták, hogy haladéktalanul Pétervárra utaznak, hogy a gyakorlatban tapasztaljanak ki mindent, személyesen tanulmányozzák az új tevékenységet, és ha lehet, teljes erővel, osztatlanul bele is vessék magukat. Varvara Petrovna egyebek közt kijelentette, hogy kész saját folyóiratot alapítani, és ezentúl annak szentelni az egész életét. Sztyepan Trofimovics látva, hogy meddig jutott a dolog, még kevélyebb lett, és az úton már szinte pártfogóan bánt Varvara Petrovnával, aki ezt nyomban el is raktározta a szívében. Az asszonynak volt az utazásra még egy másik, nagyon fontos oka is, nevezetesen: előkelő kapcsolatainak felújítása. A lehetőséghez képest eszébe kellett juttatnia magát a nagyvilági társaságnak, legalábbis meg kellett próbálnia. Az utazás hivatalos ürügye pedig az volt, hogy találkozni akar egyetlen fiával, aki akkor végezte egy pétervári líceum utolsó évfolyamát.

6

Elutaztak hát Pétervárra, és ott töltötték csaknem az egész téli évadot. De a nagyböjtre minden szétpukkadt, mint egy szivárványos szappanbuborék. Az ábrándok szertefoszlottak, a zűrzavar pedig egyáltalán nem csitult el, sőt még undorítóbb lett. Először is: az előkelő kapcsolatok felújítása jóformán nem sikerült, legfeljebb csak elenyésző mértékben és megalázó huzavonával. A megsértődött Varvara Petrovna mindenestül belevetette magát az „új eszmék áramlatába, és otthonában estélyeket rendezett. Irodalmárokat hívott meg, és mindjárt vittek is hozzá rengeteget. Aztán meg már hívás nélkül, maguktól is jöttek; egyik hozta a másikat. Ő még sose látott ilyen irodalmárokat. Szinte hihetetlenül hiúk voltak, de teljesen nyíltan, mintha ezzel valami kötelességet teljesítenének. Némelyik (bár korántse mind) éppenséggel ittasan jelent meg, de úgy, mintha ebben valami különleges, csak tegnap felfedezett szépséget találna. Mindegyikük szinte már hóbortosan büszke volt valamire. Mindnyájuk arcára rá volt írva, hogy csak az imént fedeztek fel valami rendkívül fontos titkot. Folyton szidták egymást abban a hiszemben, hogy ez becsületükre válik. Eléggé nehéz volt megtudni, hogy mit is írtak voltaképp; de voltak köztük kritikusok, regény- és drámaírók, szatirikusok, leleplezők. Sztyepan Trofimovics még a legfelsőbb körükbe is bejutott, oda, ahonnan a mozgalmat irányították. Az irányítók hihetetlenül magasan álltak, de őt szívélyesen fogadták, bár természetesen egyikük se tudott és nem is hallott róla semmit azon kívül, hogy valami „eszmét képvisel. Addig–addig forgolódott körülöttük, hogy minden olümposzi fenségük ellenére vagy kétszer őket is meghívta Varvara Petrovna szalonjába. Ezek nagyon komolyak és nagyon udvariasak voltak; csendesen viselkedtek; a többiek láthatólag féltek tőlük; de az is nyilvánvaló volt, hogy nem érnek rá. Megjelent két–három irodalmi híresség is, akik akkor éppen Pétervárott tartózkodtak, és akikkel Varvara Petrovna már régóta a legszebb kapcsolatot tartotta fenn. Ám ezek a valódi és kétségtelen hírességek, nagy meglepetésére, szerényebbek voltak az ibolyánál, sőt némelyik valósággal tapadt ehhez az új, vegyes társasághoz, és szégyenletesen hízelkedett neki. Eleinte szerencséje volt Sztyepan Trofimovicsnak; mindjárt kaptak rajta, és egyre-másra léptették fel nyilvános irodalmi összejöveteleken. Amikor egy nyilvános irodalmi előadáson a felolvasók közt először felment a dobogóra, viharos taps csattant fel, és nem is szűnt meg vagy öt percig. Kilenc évvel később – egyébként nem annyira hálából, mint inkább művészalkata folytán – könnyezve emlegette ezt. „Pedig esküszöm és fogadni mernék – mondta nekem ő maga (de csak énnekem, és titokban) –, hogy abból az egész közönségből jóformán senki se tudott rólam semmit! Figyelemre méltó beismerés: tehát mégiscsak éles eszű volt, ha már akkor, ott a dobogón, minden diadalmámora ellenére ilyen világosan fel tudta fogni a helyzetét; azazhogy mégse volt éles eszű, ha még kilenc év múltán se tudott sértődöttség nélkül beszélni róla. Rávették, hogy írjon alá két vagy három kollektív tiltakozást (mi ellen – ő maga se tudta); aláírta. Varvara Petrovnát is rábírták, hogy írjon alá valamiféle „felháborító eljárást, és aláírta ő is. Egyébként ezeknek az új embereknek a többsége, ha gyakran látogatta is Varvara Petrovnát, valahogy kötelességének tartotta, hogy lenézze, mégpedig leplezetlen gúnnyal. Sztyepan Trofimovics később keserű pillanataiban célzott is nekem arra, hogy azóta irigykedik rá az asszony. Varvara Petrovna természetesen jól tudta, hogy nem volna szabad ezekkel az emberekkel barátkoznia, de mégis mohón, egész hisztérikus női türelmetlenségével fogadta őket, és főként mindig várt valamit. Az estélyeken keveset beszélt, noha tudott volna beszélni; de többnyire hallgatott. Beszéltek a cenzúra és az orosz ábécében szereplő kemény jel eltörléséről, az orosz betűknek latin betűkre való átcseréléséről, arról, hogy tegnap száműztek valakit, a Passzázsban történt valami botrány; hogy hasznos lenne, ha Oroszországot nemzetiségek szerint feldarabolnák, de szabad szövetségi kötelékkel, ha feloszlatnák a hadsereget és a hajóhadat; visszaállítanák Lengyelország határait a Dnyeperig; beszéltek a parasztreformról, a kiáltványokról, az örökösödés, a család, a gyermeknevelés, a papság megszüntetéséről, a nők jogairól, Krajevszkij házáról, amelyet soha senki se tudott megbocsátani Krajevszkij úrnak, és így tovább, és így tovább. Világos volt, hogy az új embereknek ebben a vegyes társaságában sok szélhámos van, de az is kétségtelen volt, hogy akad sok becsületes, sőt igen vonzó személyiség is, bár azoknak is vannak bizonyos meglepő vonásaik. A becsületesek érthetetlenebbek voltak, mint a becstelenek és a gorombák; de nem lehetett tudni, ki kinek a kezében van. Amikor Varvara Petrovna bejelentette azt a szándékát, hogy folyóiratot ad ki, még többen tódultak hozzá, de mindjárt csak úgy záporoztak rá szemtől szembe a vádak, hogy kapitalista, és kizsákmányolja a munkát. E vádak éppoly pimaszak voltak, mint amilyen váratlanok. Ivan Ivanovics Drozdov, egy agg tábornok, a megboldogult Sztavrogin tábornok egykori barátja és bajtársa, igen tiszteletreméltó ember (persze a maga nemében), a végletekig makacs és ingerlékeny, aki borzasztóan sokat evett, borzasztóan félt az ateizmustól, és akit mindnyájan ismerünk itt, Varvara Petrovna egyik estélyén vitába keveredett egy híres ifjúval. A fiatalembernek az volt az első szava: „Maga csakugyan tábornok, ha így beszél – mármint abban az értelemben, hogy a tábornok szónál becsmérlőbbet nem is tudott találni. Ivan Ivanovics rettentően felfortyant. „Igen, uram, én tábornok vagyok, sőt altábornagy, és szolgáltam az én uralkodómat, te pedig, uram, éretlen kölyök vagy és istentagadó! Megengedhetetlen botrány tört ki. Másnap a sajtóban leleplezték az esetet, és kollektív aláírást kezdtek gyűjteni Varvara Petrovna „felháborító eljárása ellen, aki nem akarta menten kidobni a tábornokot. Egy képeslapban karikatúra jelent meg, amely maró gúnnyal ábrázolta Varvara Petrovnát, a tábornokot és Sztyepan Trofimovicsot, mint három maradi barátot; a képhez verset is mellékeltek, amelyet egy nemzeti költő külön erre az alkalomra írt. Közbevetőleg megjegyzem, sok tábornoki rangú személyiségnek megvan az a nevetséges szokása, hogy azt mondja: „Szolgáltam az én uralkodómat…, vagyis úgy beszél, mintha őneki nem is ugyanaz az uralkodója volna, mint nekünk, közönséges alattvalóknak, hanem más, aki külön az övé.

Természetesen lehetetlen volt tovább Pétervárott maradni, annál is inkább, mert Sztyepan Trofimovics végképp kudarcot vallott. Nem bírta megállni, és nyilatkozgatni kezdett a művészet jogairól, őrajta pedig még hangosabban kezdtek nevetni. A legutolsó felolvasásán polgári ékesszólással akart hatni, számítva a „száműzetése iránti tiszteletre, és azt képzelve, hogy megindítja a szíveket. Vita nélkül elismerte, hogy a „haza szó haszontalan és komikus; egyetértett a vallás ártalmasságának gondolatával is, de fennen és nyomatékosan kijelentette, hogy a csizma alábbvaló Puskinnál, mégpedig jóval. Kegyetlenül kifütyülték, úgyhogy még ott, a dobogón, a közönség előtt sírva fakadt. Varvara Petrovna félholtan vitte haza. „On m’a traité comme un vieux bonnet de coton!"[1] – dadogta értelmetlenül. Az asszony egész éjjel ápolta, babérmeggy–cseppeket adott neki, és hajnalig ismételgette: „Maga értékes ember; majd felvirrad még magának; megbecsülik még magát… másutt."

Mindjárt másnap, korán reggel megjelent Varvara Petrovnánál öt irodalmár, köztük három teljesen ismeretlen, akit soha nem is látott. Szigorú arccal közölték, hogy megvizsgálták folyóiratának ügyét, és határozatot is hoztak ebben a tárgyban. Varvara Petrovna soha senkit nem bízott meg, hogy megvizsgálja a folyóirat dolgát, és bármit is határozzon róla. A határozat abban állt, hogy az asszony, mihelyt megalapítja a folyóiratot, rögtön adja át nekik a tőkével együtt, a szabad társulás jogának alapján, ő maga pedig utazzék haza Szkvoresnyikibe, és el ne felejtse magával vinni Sztyepan Trofimovicsot, „ezt a kivénült alakot. Előzékenységből hajlandók voltak elismerni tulajdonjogát, és évente megküldeni neki a tiszta haszon egyhatodát. A legmeghatóbb az volt, hogy ötük közül négynek biztosan nem volt semmilyen nyerészkedő célja, csupán a „közös ügy nevében fáradoztak.

– Egészen elkábulva indultunk útnak – mondta Sztyepan Trofimovics –, én semmit se tudtam felfogni, és – emlékszem – egyre azt hebegtem a vonat zakatolása közben:

Vek és Vek és Lev Kambek,

Lev Kambek és Vek és Vek…

– meg az ördög tudja, mit még, egészen Moszkváig. Csak Moszkvában tértem magamhoz – mintha ott csakugyan valami mást találhattam volna. Ó, barátaim! – kiáltott fel néha lelkesülten körünkben. – Maguk el se tudják képzelni, micsoda szomorúság és harag fogja el egész lelkünket, amikor azt a nagy eszmét, amelyet már régóta szentül tisztel, kontárok felkapják, és kicipelik az utcára, azokhoz, akik ugyanolyan tökfilkók, mint ők maguk, és egyszer csak a zsibvásárban látjuk viszont, immár felismerhetetlenül sárosan, ahogy ostoba gyerkőcök játékszereként minden arány és összhang nélkül, fonákul, sután odaállították. Nem! A mi időnkben nem így volt, és mi nem erre törekedtünk. Nem, nem, egyáltalán nem erre. Nem ismerek rá semmire… De megint eljön még a mi időnk, és megint biztos útra térít mindent, ami manapság ide-oda kóborol. Mert másképpen mi lesz?…

7

Varvara Petrovna, mihelyt Pétervárról hazatértek, külföldre küldte jó barátját „pihenni; de meg érezte is, hogy egy időre el kell válniuk. Sztyepan Trofimovics ujjongva indult útnak. „Ott majd újjáéledek! – kiáltotta. – Ott végre nekilátok a tudománynak! De mindjárt az első berlini levelében rákezdett a régi nótára. „Össze van törve a szívem – írta Varvara Petrovnának –, nem tudok elfelejteni semmit! Itt Berlinben minden a régi múltamat juttatja eszembe: az első ujjongást, az első kínt. Hol vannak már azok? Hol van most már mind a kettő? Hol vagytok ti, két angyal, akiket sohasem érdemeltem meg? Hol van a fiam, az én szerelmetes fiam? Végül hol vagyok én, én magam, a régi énem, az acélos erejű, a sziklaszilárd, ha most holmi Andrejeff, un szakállas pravoszláv bohóc, peut briser mon existence en deux",[2] és így tovább és így tovább. Ami Sztyepan Trofimovics fiát illeti, csupán kétszer látta életében, először amikor megszületett, másodszor – nemrég Pétervárott, ahol a fiatalember az egyetemre készült. A fiú mindaddig, mint már mondtam is, nagynénjeinél, az o–i kormányzóságban nevelkedett (a Varvara Petrovna költségén) hétszáz versztányira Szkvoresnyikitől. Ami pedig Andrejeffet, vagyis Andrejevet illeti, az egyszerűen csak egy itteni kereskedő, boltos, nagy különc, autodidakta régész, orosz régiségek szenvedélyes gyűjtője volt, aki néha összemérte Sztyepan Trofimoviccsal tudását és főként gondolkodásmódját. Ez az ősz szakállt és nagy ezüstkeretes szemüveget viselő, tiszteletre méltó kereskedő adós maradt Sztyepan Trofimovicsnak négyszáz rubellel, ami a (Szkvoresnyiki tőszomszédságában fekvő) birtokán irtásra eladott néhány gyeszjatyina erdőért még járt volna. Bár Varvara Petrovna busásan ellátta barátját pénzzel, amikor útnak indította Berlinbe, Sztyepan Trofimovics az elutazás előtt külön is számított erre a – bizonyára titkos költségekre szükséges – négyszáz rubelre, és kis híján sírva fakadt, amikor Andrejeff arra kérte, hogy várjon egy hónapot; egyébként joga volt ehhez a haladékhoz, az első részleteket ugyanis csaknem fél évvel előre kifizette, mivel Sztyepan Trofimovics akkor különösen meg volt szorulva. Varvara Petrovna mohón elolvasta ezt az első levelet, majd miután ceruzával aláhúzta ezt a felkiáltást: „Hol vagytok ti mind a ketten?! – ráírta a sorszámot, és bezárta a dobozba. Sztyepan Trofimovics természetesen megemlékezett mindkét elhunyt feleségéről. A második berlini levélben változott a nóta: „Napi tizenkét órát dolgozom (jó volna, ha tizenegyet! – dünnyögte Varvara Petrovna), bújom a könyvtárakat, adatokat ellenőrzök, jegyzetelek, lótok-futok; jártam professzoroknál. Felújítottam az ismeretséget a kitűnő Dundaszov családdal. Milyen gyönyörű Nagyezsda Nyikolajevna még most is! Üdvözletét küldi. Fiatal férje és mind a három unokaöccse itt van Berlinben. Esténként hajnalig beszélgetünk a fiatalokkal, csaknem athéni estéket tartunk, persze csakis a finomságot és a kellemet illetőleg; minden oly nemes: sok zene, spanyol motívumok, ábrándok az emberiség általános megújhodásáról, az örök szépség eszméje, a Sixtusi Madonna, fény sötét sávokkal, de hát a napnak is vannak foltjai! Ó, barátom, nemes és hű barátom! Lélekben magával vagyok, és a magáé vagyok, mindig csakis magával, en tout pays,[3] még akár dans le pays de Makar et de ses veaux,[4] amelyről, emlékszik, oly sokat beszéltünk remegve Pétervárott az elutazás előtt. Mosolyogva gondolok vissza rá. Mihelyt áthaladtam a határon, biztonságban éreztem magamat, furcsa, új érzés, először oly sok év után…, és így tovább és így tovább.

„No, ez csupa badarság! – állapította meg Varvara Petrovna, miközben eltette ezt a levelet is. – Hogyha hajnalig athéni estéket rendeznek, akkor nem ül ő tizenkét órákat könyvek mellett. Részegen írta ezt, vagy mi? Hogy mer üdvözletet küldeni nekem az a Dundaszova? Egyébként bánom is én, hadd szórakozzon az a Sztyepan Trofimovics…"

A „dans le pays de Makar et de ses veaux mondat értelme ez volt: „Ahova Makar se hajtotta a borjúkat, vagyis ott, ahol a madár se jár. Sztyepan Trofimovics néha szándékosan a legostobább módon fordította franciára az orosz közmondásokat és tőrőlmetszett szólásokat, noha kétségtelenül jobban tudta volna értelmezni is, lefordítani is; de ő ezt valami sajátos sikkből tette, és szellemesnek találta.

De nem sokáig szórakozott, négy hónapig se bírta ki, máris rohant vissza Szkvoresnyikibe. Legutóbbi levelei csakis a távollevő barát iránti leghőbb szeretet ömlengő megnyilvánulásai voltak, és betű szerint a társtalanság könnyei áztatták őket. Vannak alkatok, amelyek rendkívül megszokták az otthont, akár a szobakutyák. A két jó barát újbóli találkozása csupa ujjongás volt. Két nap múlva minden a régi kerékvágásban haladt, sőt még unalmasabban, mint azelőtt. „Barátom – mondta nekem Sztyepan Trofimovics két hét múlva, mint hétpecsétes titkot –, barátom, felfedeztem egy számomra rettenetes… újságot: je suis un közönséges ingyenélő et rien de plus! Mais r-r-rien de plus!"[5]

8

Azután szélcsend következett nálunk, és csaknem kilenc teljes éven át tartott. A hisztérikus kirobbanások és zokogások a vállamon, amelyek szabályosan folytatódtak, egy csöppet se zavarták kellemes életünket. Csodálkozom, hogy Sztyepan Trofimovics nem hízott el ez alatt az idő alatt. Csak az orra pirosodott meg egy kissé, és kedélyességben gyarapodott. Apránként egész baráti kör alakult ki körülötte, amely azonban kicsiny maradt. Varvara Petrovna nem nagyon törődött körünkkel, de mindnyájan őt tekintettük védnöknőnknek. A pétervári lecke után végleg városunkban telepedett le; télen városi házában, nyáron meg város környéki birtokán lakott. Kormányzóságunk társadalmában sohase volt olyan nagy jelentősége és tekintélye, mint e legutóbbi hét évben, vagyis egészen a mostani kormányzónk kinevezéséig. Az előző kormányzónk, a felejthetetlen és szelíd Ivan Oszipovics, közeli rokona volt, és valamikor bőven részesült jótéteményeiben. A kormányzóné reszketett a puszta gondolatára is annak, hogy esetleg Varvara Petrovna kedve ellen tesz, a kormányzóság társadalmának hódolata pedig már olyan fokra jutott, hogy szinte a bálványimádáshoz hasonlított. Következésképpen jó dolga volt Sztyepan Trofimovicsnak is. A klub tagjaként méltóságteljesen veszített, és megbecsülést vívott ki, bár sokan csak „tudósnak" tekintették. Később, amikor Varvara Petrovna megengedte neki, hogy másik házban lakjon, még szabadabban érintkeztünk. Hetenként kétszer gyűltünk össze nála; általában jókedvünk volt, kivált amikor nem sajnálta a pezsgőt. Az italt az említett Andrejevnek a boltjából hozatta. A számlát Varvara Petrovna fizette ki félévenként, és a kiegyenlítés napja csaknem mindig a bélhurut napja is volt.

A kör legrégibb tagja Liputyin, egy kormányzósági hivatalnok, immár javakorabeli ember,