Tűzhely: Elbeszélések

PALOTAI BORIS

TŰZHELY

Elbeszélések

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: : Rimanóczy Andrea

978-963-376-180-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Palotai Boris jogutódja

FIATALOK

Vasárnap van s ez nem bolondság. Különösen így nyáron, amikor a Tanoncotthon félig kiürül, ki erre, ki arra tart, ahová a lombok, meg a kedve húzzák. Van, aki meccsen dörömböl, csak úgy rúgja maga alatt a földet, s estére úgy bereked a buzdításba, hogy alig tud egy hangot kiadni. Van, akinek arra jó a vasárnap, hogy nénjét, keresztanyját látogassa. Túrós lepénnyel meg rácsos tésztával megrakodva jön az ilyen haza, s másnap is a vasárnapot morzsolgatja a reggeli kávéja mellé. Néhányan az udvaron kergetik a labdát, amely döccenve mozdul, mert agyon van már tömködve ronggyal.

Opra Sanyi a hosszú öntözőgumival szórakozik, szétterpesztett ujjain engedi keresztül a vízsugarat, s egyenesen a játékosokra irányítja.

– Hé! Ha elkapom a gallérodat…

Sanyi még tisztességből fröcsköl egyet-kettőt, nehogy azt higgyék, megijed tőlük. De már nem élvezi, hogy legyező alakban permetezi a vizet, s el-elkapva a tenyerét a cső nyílásáról, orrba találja a kapust. Alig várja, hogy abbahagyhassa. Hasra fekszik a gyepen, a füvet rágcsálja. Innen jól látni a budai hegyek bozontos mellét s feljebb a göndör felhőket…

Micsoda hülyeség, hogy a költők a lányokat felhőhöz hasonlítják, meg fuvallathoz, gondolja. Hát a Zsuzsi például… Olyan a Zsuzsi, mint egy felhő?! Vagy olyan, mint a fuvallat, azzal a szúnyogcsípéses, lesült lábszárával? Azt is olvasta már, hogy hajnalcsillag… Ez jó… Hajnalcsillag!! Inkább újkrumplihoz hasonlít, mert hámlik az orra, s a barnaság alól már látszik az új rózsaszín bőre. Szatyorba gyömöszölve viszi magával az ócska cipőjét, hogy ne rongálja ott bent az újat és zsíros kenyeret meg zöldhagymát is pakol mellé – a hajnalcsillag! És mekkora szája van egy ilyen… egy ilyen fuvallatnak! Azt vetette a múltkor a szemire, hogy nem tanul eleget, nem fejlődik. Mintha az egésznapi meló semmi se lenne! Majd éppen ő hagy magának beolvasni! S ha még valami nem tudom milyen lány lenne, de semmi sincs rajta, semmi az égvilágon!

Felugrik, megrázza magát, lepöcköli a gallérját. A fémpántot, amellyel hátraszorítja a haját, most kiveszi, lóghat a haja, ki bánja? Jóska biztos ott lebzsel Zsuzsinál… Az is lehet, hogy kivillamoskáztak a Zugligetbe, körözöttet esznek és sört isznak hozzá, kitelik tőlük! Jóska élmunkás, nem csoda, ha elszédülnek tőle a nők, rögtön karonfogva járnak vele és sebesen nyalogatják a szájuk szélét, amikor beszél hozzájuk. Zsuzsiról nem lehet azt mondani, hogy vihogós, főzni se hagyja magát, komoly, rendes lány, ha nem is éppen felhő, meg fuvallat, meg a jó ég tudja micsoda.

Az utcán lépdel s még mindig úgy tesz, mint aki nem tudja merre tart, csak éppen viszi a lába előre. Kicsit háborog a Zsuzsiék kapuja előtt, nem kellett volna eljönnie… Reménykedik, hogy csukott ajtóra talál, de megijed attól, hátha hiába rázza a kilincset… Mert tulajdonképpen meg kéne az ilyen lányt büntetni, aki folyton piszkálgatja, hergeli, örülhetne pedig, hogy ilyen fiúja akad. Jól van, no. Nem olvassa el mindennap az újságot, épp csak átfutja a nagybetűs híreket, van úgy, hogy azokat se. És nem tudja, hogy mi az az extraprofit, s a karburátort is jobban ismeri, mint a forradalmakat. Attól ő még eltarthatja tisztességgel, ha egyszer arra adja a fejét. De bolond lenne elvenni, hisz ez minden pillanatban a homloka mögé nézne azzal a két köménymag szemével.

A konyhaablakon motoz, amikor belényilall: Mi a termelési viszonyok öt alapizéje… No mi? Amikor Irénnel járkált, arra gondolt, hogyan vágjon fel neki ezzel-azzal, mert a mesterségéhez aztán igazán ért, s olyan hátvédet se igen találnak, amilyen ő. Ha meg rászorítja magát a szavalásra, máris szedhetik elő a zsebkendőjüket… De ennek semmi sem elég. Nem érti mi ütött belé, hogy utána jött, amikor minden ujjára kap ő lányt, olyat, aki felnéz rá, akit kedvére dirigálhat.

A vékony függönyön keresztül látszik már Zsuzsi feje. Jól gondolta az előbb… Persze hogy Jóska az, mert nem nyugszik, minden kell neki, minden, ami a másé! Rögtön eszébe jut; hisz Jóska mutatta meg neki, hogyan kell két kést szerelni a forgótengelyre, hogy egyszerre köszörüljön kívül-belül. Ha ideje lenne utána gondolni, emlékezne még erre is, arra is, ami Jóskával kapcsolatos, mert azelőtt nagyon is jól bírta. De hát nem fog ő most elmúlt dolgokkal bajmolódni, amikor valami daganat fészkelődik a torkában, hogy nyelni se igen tud tőle. Kár volt idejönni! Mert ha megdü­hödik…

– „Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva" – hallatszik a szobából, és Zsuzsi egy pepita füzetbe jegyezget, lábával meg veri a taktust.

Meg vannak ezek kergülve? Vagy őt akarják átej­teni?

– Azt próbáljátok elhitetni velem, hogy ti itt csak ültök és danolásztok?

– Azt hát! – Zsuzsi nevet, Jóska meg elvörösödik a méregtől, hogy a pattanásai egész lilák lesznek. – Hallhatod, ha van füled.

– Hallani hallom, csak nem hiszem.

– Lellére utazom a nyáron – henceg Zsuzsi – Balatonlellére! Addigra megtanulom az összes nótákat. Most már tudod!

– Ott rá se érsz… Mert ha nem fürdesz, meg nem hancúrozol eleget, szűk lesz a keresztmetszet.

Zsuzsi a száját is kitátja, úgy nevet, s nemcsak az oldalsó hegyes fogai látszanak, de a leghátulsók csipkés teteje is látszik, meg a piros szájpadlása!

– Én akarom megtanítani a többieket! – mondja, amikor végre lecsillapodik. – Hogy kipróbáljam: jó üdültetési-felelős lenne-e belőlem. Mert csak azt várják, hogy kicsit megkorosodjak. Akkor aztán kiszemelnek tanfolyamra.

– Nagy boldogság örökké lesni az embereket, oszt ide-oda ráncigálni őket, hogy ne unatkozzanak – vélekedik Sanyi s a székbe ereszkedik, cigarettát kaparász elő, nagy gonddal meggyújtja.

– Majd éppen az a boldogság, ha az orrod körül keringsz! Mindig csak te, te! Te osztályidegen!

– Mi vagyok én? Mondd még egyszer!

– Osztályidegen.

– Honnan veszed ezt a marhaságot? – Kirúgta a széket maga alól, csak úgy dörrent. – Vajon kit zsákmányoltam én ki, arra felelj! Nálam csak Opra Sanyi dolgozik Opra Sanyinak.

– Nyughass már – csitítja Jóska. – Nem látod, hogy húzni akar?

De Sanyi nem tudta abbahagyni. Tovább tüzelt s olyanokat kavart fel magában, amelyről nem is sejtette, hogy benne volt.

– Még hogy én… – S a levegőbe kaszált a kezével. – Hiszen azért veszkődtem mindig, hogy amit kispekuláltam, attól a többiek borítékja is nőjön. Azt sem tudtam még, hogy brigád a neve, máris piszkálgattam Urbánt, meg Zimonyit, hogy álljunk össze, mert együtt jobban lehet dolgozni… S nem én mutattam meg Futónak, hogyan kell kicsiszolni a rézdugattyút, hogy az embernek bele ne fájduljon a tenyere. – Nagyot fújt, hirtelen elhallgatott. – Miért kened rám, hogy osztályidegen? Van neked dunsztod, hogy mi az?

Zsuzsi megfogta a kabátgombját. – Azt hittem, azt se tudod mi fán terem. – Tovább gyötörgette a gombjait. – S ha nem háborodsz így fel, én úgy éljek, szóba sem állok többé veled!

Sanyi lefejti magáról a motoszkáló kis kezet.

– Te engem vizsgáztatsz? Egyetlen vasárnapom van, amikor kifújhatom magam és akkor álljak oda szemináriumozni?… Álljak oda, hogy egy ilyen… ilyen karrierista, amilyen te vagy, kiforgasson, sértegessen?

– Én lennék a karrierista? – Zsuzsi arcán valami ingerkedő jókedv csillan, álla, orra alig észrevehetően mozgott, mintha elébe szaladna a válasznak.

– Persze, hogy te… Élmunkáshoz dörgölődzöl, csakhogy előnyökhöz juss általa. Férjhez akarsz menni hozzá, hiába is tagadod. Hogy lakást kapj a Hunor utcában, meg Gallyára küldjenek, meg színházban, moziban parádézzál.

– Csakhogy Jóskának már van párja, az a baj… Az a kis kontyos a Pamutiparból, akit most küldtek Pártiskolára.

– Ismeri ő Margitot – dünnyögi Jóska. – Mintha nem tudná, hogy Margit meg én…

– Láttam én már olyat, hogy egy lányt vízben hagynak. Az élmunkásokat sem savanyúcukorból csinálták.

Az ablakon meglebbent a függöny és Sanyi hirtelen azt gondolta, hogy őt is így lebbentgeti valami, őt is így fújja a harag, s nem is ő az, aki beszél, csak a szája.

– Látod, nem tudod, hogy mi az a karrierista – hallja Zsuzsi csúfondáros hangját. – Pedig az is benne van a jegyzetemben, amit kölcsönadtam neked. Még szidni sem tudsz tisztességesen. Aki nem fejlődik, az férjnek is csak olyan málé.

Sanyi megcsavarta a lány öklét, aki sziszegett, egymásra nőtt sűrű fogai hangosan koccantak.

– Eredj már! Ne az erőddel vágj nekem fel! – A vörös karperecet tapogatta, melyet Sanyi szorítása hagyott a csuklóján. – Még az ügyességed sem imponál. Jó, ügyes vagy, hát aztán? Lebiggyesztette a száját. – Ha csak egy kicsit beleszagoltál volna a füzetekbe, akkor nemcsak ennek, meg annak szólsz a műhelyben, csak úgy találomra, hanem szépen megszervezed a munkát. Akkor nemcsak azt gondolod, hogy hátha ez lesz jó, meg mi lenne, ha ezt tenném, akkor úgy fogod meg a dolgokat, mint most az én csuklómat, olyan erősen! Nem magolászni kell tenéked, hányszor verjem abba a kemény fejedbe! – S már fogta a fejét, izmos kis öklével rákoppantott, aztán mintha el akarta volna tüntetni az ütést, gyorsan megcsókolta, elsimította helyét, fürge ujjaival újra örvényt kavart a hajába s úgy folytatta: – Az kell, hogy a munkádban jöjjön ki, amit a fejedbe szedsz. Hogy ne a vadonatúj, guszta kis lakásért akarj te élmunkás lenni, meg hogy a fejesek közt forgolódj, hanem azért, hogy nekem is jobb legyen, meg Veréb néninek, meg az öreg Vincének a tanyán, meg azoknak, akiket nem is ismersz. Az egész népnek, nna!

– Sok a szöveg! – mondja Sanyi, pedig elhallgatná estig is, mert mindez már megfordult az ő fejében, csak éppen a szavakat nem találta hozzá. Igaz is… Az ő örege még a püffedt Somvárynak dolgozott, annak a Wertheim-kasszáját tömködte, ő meg már a maga portáján gazdálkodik és ki tudja számítani, hogy jövőre így lesz, azután meg még úgyabbul.

Otthon forgolódik az ágyán, amikor átszól hozzá Futó:

– Nincs neked jó eszed, hogy itthon gebedtél egész délután. A Dagály utcai strandunkon voltunk, micsoda hely az, barátom!

Strandunkon… Azt mondja. Ő meg csak úgy emlegeti a gyárat „a mi üzemünkben. És Petri Mihály a hazai kenyeret ekképp kínálja: „a mi földünkön termett. És könyveket vesznek a nyereségrészesedésből, meg saját futballpályát csinálnak… Jelmezek is kellenének, hogy előadhassák azt a darabot arról a skót öregemberről, aki fogához ver minden garast… „Fösvény"-nek hívják, most már emlékszik. Majd lesz jelmez is… Meg fúvószenekar.

Lepilled a szeme az álmosságtól, de a fejében tovább gurul a mai nap, mint egy golyó, amelyet messzire löktek… Ha egy gépkart készítenének – majd ő elmagyarázza a többieknek, nem olyan nagy tudomány az egész! Egy gépkar kéne, az smirglizné a dugattyúkat – annak nem fájdulna bele a tenyere, mint az övék.

– Te Futó… Gondoltál te már arra, hogy jutottunk mi idáig, hogy saját strand, meg ingyen Margitsziget, meg nekünk írnak az írók, meg mi választjuk a képviselőket, meg amit csak kifundálsz, valóra válik, ha csak nem valami ökörséget sütsz ki.

Futó dünnyög és a másik oldalára fordul.

– Nem magolni kell te… Te osztályidegen!

Futó felnyög és találomra orrba vágja. – Az anyád! Én vagyok osztályidegen, akinek az egész pereputtya cseléd volt! Aki tudja, hogy hová tartozik.

– Na látod! Csak ezt akartam kinyomni belőled, hogy tudod-e. Tisztában vagy-e vele. Mert te nem fejlődsz Futó… Csak zakatolsz a gép mellett, mintha magad is gép lennél. Pedig hát hogy lett ilyen jó dolgod? Azt kellene a fejedbe szedned, meg azt, hogyan kell tovább vinni a harcot.

Most már az ágy szélén ült, a lábait lógatta, s úgy hallgatta magát, mintha egy idegen szólna belőle, aki azonban mégsem idegen, mert ott bújt meg valahol a mélyben, csak éppen le kellett nyúlni érte, megrázni, idecipelni.

– Holnap megcsináljuk a tanulóbrigádot. Hallod? Futó, Urbán, Zimonyi. Rögtön reggel… Félórával előbb kelünk… Hé, fiúk! Kidolgozzuk a gépkart.

Térdét csapkodta, a többiek is lerúgták a pokrócot, melléje telepedtek, s olyan titokzatos seppegés indult meg, mint mikor pöszén beszélő májusi eső veri az ablakot.

Világos az éjszaka, a hold mintha bekrétázta volna a fákat, minden oly tiszta, érthető. Messziről a hegyek vonalai kirajzolódnak, s a veteményeskertek felől könnyű zöldségszagot sortor a szél.

– Fuvallat… nevet Sanyi. – Meg felhő, felhőcske… Ehhez mit szóltok? A költők felhőkhöz hasonlítják a lányokat, link kis felhőhöz, amelyik egyszer csak szétfoszlik.

Zsuzsira kellett gondolnia s ettől meleget érzett a lapockája táján. S hirtelen mintha megtalálta volna, amit keresett, felkiáltott.

– Én mozdonyhoz hasonlítanám a kedvesemet!

És gyöngéden, ujjongva ismételte: mozdony!

Futó szerint még reggel is ezt dünnyögte, olyan elérzékenyülten, mintha a hajnalcsillagot szólongatná…

1949

A KÖTÉNY

Vizet locsolt a tenyerébe, megnedvesítette arcát, haját. – Mehetünk – mondta és szekrényébe akasztotta munkaruháját.

– Hová rohansz? Máskor órákig vakarod a kormot a képedről – nevetett Soros és lógázó, hosszú léptekkel sietett végig a gyárudvaron.

– A Mutternak akarok venni valamit – magyarázta –, meg az asszonynak, Anyák napjára.

A társa bólintott. – Jó nagy kötényt végy az öregasszonynak, hadd kímélje a ruháját. Én is azt vettem egyszer, de annak van már vagy tíz esztendeje. Kék perkálkötő volt, anyám szidott is érte: „minek herdálod a drága pénzt?"

Megrázta a fejét, mintha vitatkozna valakivel. Ott állt előtte az anyja, hasán elállt a ropogós új kötény, a hajtás élesre vasalva ugrott előre. Milyen régen nem gondolt rá! Az arcára már alig emlékszik… Csak azt tudja, hogy szorosan hátrahúzott kis kontya volt s mélyen ülő szemei riadtak, mint egy egérnek, melyre minden sarokból seprűnyéllel csapnak le. A bőre meg akár egy agyonázott, gyűrött selyempapír. Sohasem volt az anyja fiatal?

Amikor magára próbálta a kötényt, azt mondta: Ha már nyöszörgött a zsebedben a pénz, mért nem öregasszonynak valót vettél? Menyecskék viselnek kék színűt, nem ilyen vén csontok.

A boltban, ahol a barátja válogatott, egyszer csak rábökött az egyik kötényre: ezt én veszem meg.

Cövek előretolta az állát, felrántotta a szemöldökét, mint aki kérdi: hát te kinek veszed?

A vállát vonogatta, nem felelt. Csak amikor már elfogyott talpuk alatt az aszfalt, s a hepehupás külvárosi utcákon váltogatták a lábukat, ahol a kövek között csenevész fűszálakat babrál a szél, csak akkor mondta: majd találok rá kuncsaftot. Akad elég öregasszony ebben a városban. Ha egyszer így fordult, hogy nem vehet az ember a saját anyjának. – Még morgott valamit, aztán azt is elharapta. Pipára gyújtott, tenyerével védte a gyufa lángját a széltől s erről megint az édesanyja jutott eszébe, ahogyan tuskótestével elébük állt, ha azzal zörgettek rá: van magának fia, Sorosné?

Nagyot szippantott a pipájából. – Ég már – mondta jó hangosan. – Most nem kéne az anyámnak elibünk állni – tette hozzá hirtelen, s Cövek, mintha elértette volna, rábólintott.

– S ilyenkor nem él – folytatta Soros majdnem szem­re­hányóan. – Esztendők múlnak el s az embernek alighogy eszibe jut… Aztán egyszerre azt gondolja: hát ehhez mit szólna az öregasszony?

Lekanyarodtak az útról, átvágtak a földeken, amely tele volt hosszú, fekete forradásokkal, az eső nyomaival. A veteményeskertek már zöldültek, hagymaszárak álltak vigyázzba, a saláták úgy guggoltak, mint bőszoknyás mamák a tűzhely előtt. Soros azt gondolta: