Pénzt, de sokat

CSAPLÁR VILMOS

PÉNZT, DE SOKAT!

(Karriertörténet)

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-616-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Csaplár Vilmos

1.

A nyomor felhajtóereje mozgatott, amiben kezdettől fogva, mint egy bohémtanyán éltem. Az apám, aki a saját erejéből lett magyar királyi kereskedelmi tengerész, irtózatos megaláztatásokat élt át a Rákosi-korszakban. Tehetséges ember lett volna, mert ezermester volt, ügyes volt, nyelveket beszélt. A nagyapám egyébként még több nyelvet beszélt, de nála a nyelvek a foglalkozásához tartoztak. Az apámnak ez nem volt kimondottan a foglalkozása, tehát ő a franciát, az angolt, az olaszt, a hollandot, a németet és még mit tudom én, milyen nyelvet a tengeren tanulta. Hazajött a holland feleségével meg az én holland nővéremmel, és miután elvált a holland feleségétől, elvette az én szerencsétlen anyámat, akiről valószínűleg sokkal többet hihetett. Fekete kis filigrán az anyám, valószínűleg vagy szexuálisan hitt többet róla, vagy tehetségesebbnek hitte, mondjuk úgy, hogy nagyobb, elementárisabb felhajtóerőt képzelt bele. Az apámnak voltak írási tervei, annak idején folytatásokban jelent meg valamije. És én még hallottam 1968-ban a rádióban, egy műsorban, ami régi-régi rádióműsorokból lett összeválogatva, hogy az apám fog előadást tartani a hollandusokról, 18 óra 30 perckor. 1936-ból hallottam egy töredéket. Az apám hangját nem, de biztos megvan valahol az archívumban. Szóval ez az én tehetséges apám kis novellákat írt. Egynek a címére is emlékszem. Pipsi. Egy kutyáról szólt.

Szeretett volna jól élni az apám, de szegények voltunk a Rákosi-időkben, és emlékszem, hogy első osztályos voltam, általános iskolában, és egy hokedlin tanultam a betűket írni, mert az egész szobánkat elfoglalta egy hosszú asztal, amin filmnyomásnak nevezett kisipart próbált meg az apám. Aztán le kellett bontani az asztalt. Később azt mesélték, hogy tizennégy nap alatt húszezer forintot keresett az apám. Az óriási pénz volt. Akkor, amikor ő abbahagyta az állami munkáját, azt hiszem, kilencszáz forint volt a havi fizetése. Pedig szakképesítése volt, kereskedelmi vonalon.

Az anyám nem dolgozott. Az egész gyerekkorom ilyen próbálkozós izéből jött elő, és az egész életünk mindig valamilyen pénz kölcsönkérése körül forgott. Vagy az anyám kért kölcsön, és az apám szidta érte, vagy az apámnak volt valamilyen adóssága rumos fekete ügyben, és az anyám szidta érte, és az egész család azt mondta, hogy egyikőtök se tud bánni a pénzzel! Ebben nőttem fel. És az apám halála, az ötvenhatos halála után valóságos megváltásként ért az, hogy az anyámnak volt egy egészséges, életében talán a legegészségesebb gondolata pedagógiailag. Leült velem megbeszélni, hogy mivel ő egyedülálló asszony, és most egyelőre úgy látja, nem kíván férjhez menni, de érzi azt, hogy nekem férfikéz kell, bead állami gondozásba. A félnővéremmel, az apám hollandiai házasságából hozott lányával nem volt gondja, mivel tizennyolc év köztünk a korkülönbség. Ő férjez ment, sőt a férje előző házasságából rögtön lett egy nagy lánya. A családból mindenki a maga módján támogatott. Ha húsvétkor felmentem locsolni, kaptam egy százast a nagybátyámtól. Vagy kimentem a nagyapámhoz, aki akkor jómódú embernek, jó nevű írónak számított, és tőle kaptam néha pénzt. Megbízhatatlannak tartották az anyámat anyagilag, pedig mindig minden pénzt rám költött, csak lehet, hogy a télikabátra szánt pénz korcsolyává változott, a cipőre szánt pénz mozibelépővé változott, de mindenképpen az én javamat szolgálta.

Elkerültem állami gondozásba, és csodálatos három év kezdődött. Egészen addig jöttem-mentem, rúgtak, nem is tudom, hány iskolába. Alapvetően közösségi ember vagyok, én minden társaságban jól éreztem magam. Nagy házban laktunk, ahol mégis velem azonos korú gyerek csak egy volt, az összes többi két vagy három évvel idősebb. Nagy teret behatároló, körbe épített, sárga ház volt. Én óbudai vagyok. Az első önálló lakásomat is a Kolosy térnél kaptam meg. Egy öreg pap bácsitól örököltük. Érdekes kapcsolat volt ez az anyám és a pap között. Behúzott nyakú, púpos ember volt. Nagy tudású, delíriumos bácsi. Gyógyszrezte magát állandóan, és arra ráivott. Nagyon el volt keseredve, teljesen kiábrándult mindenből, ami ebben a világban zajlik, de valószínűleg neki nagy jótétmény volt, hogy az anyámra talált, mert az anyám még nála is nyomorultabb volt. Anyagilag meg mindenhogy. Az utolsó időben a bácsit a Széher úti papkórházba kellett felvitetni. Meztelenül kiment az utcára, egy szál hálóingben, amit hasig felhúzott. Aztán Székesfehérváron a piaristáknál halt meg.

Azokban az elkeseredett percekben, amelyek mindenki életében vannak, amikor az ember nem érzi szabadnak magát, mert intézeti fiú, én mindig Óbudára vágytam vissza. Nekem a Bécsi út, Lajos utca mindig megmaradt. Kamaszkoromban az „öreglánynak" nevezett Klári nénihez jártam, valahová a Goldberger textilgyár mögé, tánciskolába. És először életemben a Kisflóriánban rúgtam be.

Magányosnak éreztem magam, ezért volt egyértelműen jó az intézetben. Mert velem a házban nem barátkoztak, kiközösítettek, mivel kicsi voltam. Óriási differencia akkor az az egy-két év. Így a jóra emlékszem. Gyönyörű helyen éltem. A Szabadság-hegyen létesült az a gyermekotthon, egy szódagyárosnak a kastélyában, ahol volt négy osztályterem, három hálóterem, plusz egy húgyosháló. Az anyám bulizta ki. Először az Alföldi utcába, ma Kállai Éva utca, kerültem, a gyűjtőbe, az borzalmas volt, olyan, mint egy börtön. Gyépések között voltam. Túlkoros, tizenhat éves srácok között, a kicsiket pofozták, tanári felszólításra. „Józsikám, vágd szájon!" így ment. Két hetet töltöttem ott. Kis bűnözőkkel. Onnan osztották szét őket, hogy javítóba kerül, nevelőszülőkhöz kerül, hova kerül. Először úgy volt, hogy a Dózsába tesznek, és nagy boldogan mentem valamilyen védőnővel a Dózsába. Kiderült, hogy nincs hely. A szívem szakadt meg. Az is a Szabadság-hegyen volt, valahol a fogaskerekűnél. Aztán az anyám megkereste azt az írót, aki a Majd a gyerekek című regényt írta, az életem egyik legkedvesebb gyerekkori olvasmányát. Ennek az írónak a patronálásával intézték el, hogy a fővárosban maradjak. Nem tudom a nevét. Hozzá fordult azzal, hogy az ő elromlott gyerekének a legkedvesebb olvasmánya a regénye. Hiúságból vagy hogy lerázza az anyámat, az meg felvette a telefont. Valószínűleg ez történt. De nagyon jó, hogy ez történt. Először is volt reggeli, ebéd, vacsora! Reggeli, ebéd, vacsora! Rendszeresség. Az egész addigi életem rendszertelen volt. Nem volt muszáj iskolába járni, nem volt muszáj reggelizni, nem kényszerített senki, hogy tanuljak, sőt be se számoltattak. Ha megbuktam, nem vert meg az anyám. Megmagyarázta nekem, hogy tehetséges vagyok, csak a körülményeink rosszak, és én valószínűleg sokkal jobban éreztem magam az iskola helyett a jégen, a moziban vagy akárhol. Sajnált, hogy nem tud annyit adni anyagilag, mint amennyit a többi gyerek kap a szüleitől, elnézte a disznóságaimat, és kölcsönkéregetésből megpróbált olyan támogatást nyújtani, hogy legalább cukorkából legyen annyi, mint a többi gyereknek.

Homályos dolog az életemben, hogy hogy került össze a pap bácsival. Tulajdonképpen kilőtte magát minden lakásból, és a pap bácsinál lakott. Vezette a háztartást, rengeteg pletykára adott okot. Egy magányos özvegyasszony meg egy pap egy lakásban. Lehet, hogy volt valami köztük. Ha lett volna, akkor se bírálnám az anyámat. Nagyon kerültük a témát. Soha nem kérdeztem erről, pedig őszintén meg tudtunk mindent beszélni. Tény, hogy úgy laktunk a pap bácsinál, hogy nem beszéltünk róla. Az anyám be volt jelentve ideiglenesen, mert nem volt lakása. A régi lakásunkat elcserélte egy garzonra. Akkor még ragaszkodott a telefonhoz. Kapott tízezer forintot, amiből én a költözés percében elkértem ezer forintot. A szép lakásunk különbözetéből. És vettem egy női biciklit kilencszázért. Az anyám és köztem ez volt a viszony. Mindig meg tudtam főzni, puhítani, ki tudtam csikarni az utolsó forintját. Mire elköltöztünk a garzonba, alig volt pénze. Azt a lakást elcserélte egy padlásszobára. Egyetlen szoba volt egy csappal. Onnan valami kétségbeesett nővel cserélt, egy társbérletre. Mindig kapott öt-, nyolc, tízezer forintot. Körülbelül negyven munkahelye volt. Öt vagy nyolc év alatt. A gyerekeimet úgy neveli még most is, hogy egy úrigyerek nem fogja így a villát, egy úrigyerek nem viselkedik így! Az ő úrinőségét soha nem bántotta az, hogy kölcsönkért olyan pénzeket, amiről tudta, hogy soha nem fogja megadni. Az erkölcsi értékítélete rá soha nem vonatkozott. Ő saját magát minden alól felmenti, és az egész élete egy körülményekre hivatkozó élet, mindig szentként tűnik fel, és mindennek a rendszer az oka, a társadalom az oka, a háború az oka, az apám az oka, mindig más az oka, csak ő nem, ő egy magányos, védtelen, kiszolgáltatott nő. Fantasztikus életösztön van benne. Mindig megérezte, hogy ki mellé kell csapódni, aki ha nem is hosszú távra, de rövidebb időkre kiemelte a bajból. Dolgozott mosogatónőként eszpresszóban, takarítónőként a Goldberger gyárban, a HKI-nál[1] mint gépírónő. Csodálatosan gyors- és gépír, szenzációsan fogalmaz. Chopint zongorázik. Tulajdonképpen mindazt, amit egy polgárlánynak annak idején a házassághoz tudni kellett, ő megtanulta. Kötni is tudott, kötött egy cégnél. Közben eljutott a padlásszobán keresztül a társbérletig. A társbérlők primitív férgek voltak, a fiúk nálam négy-öt évvel idősebb. Később valami rendezőségbe is belekapott, meghalt, szívinfarktusban. Állandóan szavalt, csukott szájjal, hogy hmü-mü mü-mü mü mü, még nyílnak a völgyben a kerti hü-hü-hü-hü. Így járkált a szobában. Tiszta tébolyda volt. Tizenöt éves lehetett, pattanásos kamasz. Az anyám vitte el először borotválkozni, mert pelyhek nőttek a gusztustalan, vörös, dagadt képén. Az anyám féltett tőle, mert mindig az ölébe ültetett, és a srác anyja elmesélte az anyámnak, hogy sajnálja a gyereket, mégiscsak az övé, de megmondja, hogy inkább a fiúkhoz vonzódik. Az anyámat ez is hajtotta, hogy engem intézetbe helyezzen el. Meg a veszekedések, a nyomor. Egyszer megittam az anyám pisijét. Annyira nem volt kajánk, és olyan éhes voltam. A hideg fűtőtesten (azt hiszem, pár napig nem volt fűtés) állt egy üveg, az anyám mindig befőttesüvegben tartotta a teát. A társbérlet utolsó időszakában annyira féltünk attól, ami a közös hallban, a közös mellékhelyiségekben zajlott a társbérlőkkel, hogy bent tartott üvegekben hideg, citromos teát. Kenyér nem volt, ennivaló nem volt, és teáztunk. De néha nem mert kimenni pisilni se, és előfordult, hogy ugyanabba az üvegbe pisilt, amiben a tea volt. Beleittam, éreztem, hogy mi, hánytam tőle. Rettenetes veszekedés következett az anyám és köztem.

Kamasz gyerek voltam. Az iskolában, ahova jártam, minden tanár utált. Minősíthetetlenül viselkedtem. Én voltam az osztály hülyéje, az osztály bohóca. Ha volt száz forintunk, akkor beültünk egy taxiba, elmentünk a Buruckihoz, ami egy óbudai kisvendéglő volt, tizenkét forintért megettünk fejenként egy-egy nagy szelet rántott húst, aztán hazamentünk taxival. Maradt nyolc forint tíz fillérünk. Vett az anyám magának tíz darab Kossuthot, egy csomag teát, kész. Hogy másnap mi lesz, az abszolút nem érdekelte. Én meg semmit nem akartam, semmi nem akartam lenni. Ő nagyon szerette volna, hogy a kis karmester legyek, a Roberto Benzi. Akkor éppen játszottak egy ilyen filmet. Állandóan romantikus álmai voltak. Zenét is tanultam, zongoráztam. Teniszezni jártam, vívni jártam. Ebben a nyomorban. Mikor látta, hogy a tolltartómmal pingpongozom, az akkor kapható legdrágább ütőt vette meg. Nagyon szerettem pingpongozni, és jól is játszottam. Nem voltunk normálisak. Két hülye egy rakáson. Amíg az apám élt, viszonylagos nyugalom volt, mert az anyám valószínűleg tartott tőle, félt az elhagyástól. Apának volt egy szeretője, „valami vörös kurva", ahogy anyám emlegette. Valószínűleg szép kis nő lehetett, és apám imádta. Az anyám rettenetesen félt, hogy magunkra maradunk. Az apám észben tartotta a dolgokat. Keveset volt otthon, de családi légkört tudott teremteni. Fütyült, és mindig csinált valamit. Vagy gépelt, vagy szőtte a terveit az új novellájáról, vagy szögelte a konyhakredencet, vagy főzött, amit istenien tudott. Egyben tartotta a családot. Meleg lett otthon, ha az apám hazajött. Az anyámmal mindig hideg volt.

Nyolc éves voltam, amikor az apám meghalt. Az egyik nagynéném (matematika-fizika tanárnő, vénkisasszony) és az apám a nagyapám első házasságából származtak. Amikor a nagymama meghalt, feleségül vett a nagyapám egy asszonyt, és lett tőle három lánya. Ez a nagynéném, az  apám édestestvére mondta el nekem, hogy az apám meghalt. Azt nem, hogy hogy halt meg. Akkoriban ez nem is érdekelt. Nyolcévesen nem éreztem az apám hiányát. Később elmeséltettem. A dolgok következnek egymásból. Egy kereskedelmi tengerész, aki beleugrik egy számára tragédia házasságba, amiről későn veszi észre, hogy tragédia. Mert lehúzta őt az anyám. Csapásként éri a háború, anyagilag is és erkölcsileg is, az utána jövő rendszerváltozás a semmibe taszítja, és ebből a nagy nihilből van reménység kitörni. Az apám nagy magyar volt, őneki nem volt álma, hogy ellógni innen. Minden ide kötötte. Ha nem halt volna meg, valószínűleg felakasztják utána. Következménye nem lett a dolognak, mert bennünket nem zaklattak. Az biztos, hogy az anyám nem tudott szakképesítése szerinti munkát végezni. Gyermekbírósági védőnőnek mondja magát, és felsőfokú kereskedelmi érettségije van. Muszáj volt engem eltartania, tehát hajtotta a munkát. Takarítónő, mosogatónő lehetett. Gubacsi úti szeméttelepen raktáros, kocsikísérő, ilyen munkakörei voltak. Én ezt abszolút nem szégyellem, és ő se, mert ő hőskorszaknak hívja. Akkor nem fogtam fel. Tizennégy évesen már szégyelltem, hogy az anyám nem tud lábra állni. Talpra állni. Ellinkesedtem. Amikor kikerültem az intézetből, beköltöztem én is a pap bácsi konyhájába. Firhanggal volt elválasztva egy ágy, és tudomásul vettem, hogy én meg az anyám azon az ágyon alszunk. A pap bácsi meg benn a szobában. Gimnáziumba jártam, de én is éreztem, hogy jobb, ha kollégiumba megyek. Ittam, csak úgy beleestem a sörözésekbe. Lefeküdtem az életem első nőjével. Nagy csapás volt számomra, nagy csalódás. Ott laktunk hárman, a pap, az anyám meg én, mindenki szájának kitéve. Nem jól tanultam. Volt bennem annyi, hogy tanulás nélkül is tudtam eredményeket produkálni, az egyik legjobb latinos voltam az osztályban. Színész akartam lenni. Akkor már túl voltam az intézet okozta első dicsőségeken. Az ország összes nevelőotthonának a szavalóversenyén első helyezést értem el. Ugyanazon a versenyen énekversenyt nyertem, sőt furulyaversenyt is. Sztárnak számítottam az intézetben. Nagyon jót tett. Ezenkívül a legjobb lábú táncos voltam, jóképű, kis vékony srác, imádtak a kislányok. Kikerültem a világba, és folytatni akartam ezt, de sem anyagi lehetőség, se semmi nem volt hozzá. Az az osztálytársam, aki egyszer eljött a pap bácsihoz, nagy valószínűséggel többet nem volt kíváncsi ránk, sem a barátságunkra. Tizennégy évesen már érzékenyek a gyerekek ilyesmire.

Egyben biztos voltam; ebből nem lehet kikerülni. Egy lehetőségem van, ha színészi képességeimet kamatoztatom. Ez esetleg felfutást eredményez. Egyébként lett is felfutás. Többet kerestem a Nemzetinél, mint némelyik színész. És volt olyan hónap, hogy többre jött ki a fizetésem, mint a hírességeknek. Darabszerződéses segédszínész voltam, és stúdiós. Azok számára, akiket nem vettek fel a főiskolára, de a harmadik vizsgán buktak csak ki, a Nemzeti Színház meghirdetett egy stúdiót. Ígéretes tehetség voltam. Minden darabban játszottam valamit.

Azt lehet mondani, hogy a padlóra kerültem, amikor behívtak katonának, és ott olyan közegbe kerültem, én, a közösségi ember, hogy az egész életem egy nemmé fordult. Nem! Mindenre azt mondtam, hogy nem. Nem voltam hajlandó sorba állni, sorakozni, vigyázzban állni, feleslegesnek tartottam az egész cécót. Közösség ez is, de másfajta. Bohóckodásnak éreztem. Az állami gondozásban értelmes közösség volt, ahol tanultunk, sportoltunk, szórakoztunk. Lehetőségeink voltak. És nem volt muszáj. Nyitott kapuk mellett éltünk. Az intézet ajtajai állandóan tárva-nyitva álltak, az ment ki, aki akart. Itt fegyveres őr állt a kapuban, és parancsnokaim voltak, és sokan. Egy kopasz katonának csak elöljárói vannak. Utáltam. Ráadásul tudtam, hogy közepes képességű emberek. Én is olvastam azt, ahol hirdették újságban nekünk, középiskolában érettségizőknek, hogy hármas-négyes tanulókat keresnek katonatiszti főiskolára. Volt bennem jó adag düh amiatt, hogy a színészi karrieremet szakította félbe a behívás. Jó életből rosszba kerültem. Volt tíz-tizenöt ember, akivel szoros kapcsolatban álltam, ezek voltak a stúdiósok. Mikor meghalt a pap bácsi, a stúdiósok eljöttek, és meszelték a falamat. Egyedül laktam, az anyám közben megkötötte a második házasságát, elköltözött. Kitakarítottunk, és a lakásom attól kezdve klubhelyiséggé vált. A katonaság ezt szakította meg. Vége lett, mert az életkedvemet, az összes perspektívába vetett hitemet visszafogta ez a szervezet, mely közepes képességű emberek funkcióval való ellátásával és náluk jobb képességű emberek betörésével foglalkozott. Az egésznek nem lehet más célja, ha nincs háború, nem kell védekezni, mint hogy emberekből férfit faragjanak. Belőlem ne faragjon senki! Majd én faragok magamból, ha akarok. Két elvesztegetett évként tartom számon.

Amikor 1968-ban leszereltem, a Római strandon fetrengve, beszélgettem egy stúdiós lánnyal, akit ismertem; a következő év stúdiósa volt, tehát én bejártam azért a Nemzetibe, megismerkedtem új emberekkel. Mentek már el a főiskolára, de sokan nem nyertek felvételt, volt, aki két évet is lehúzott még. Egy ilyen új arcú lány, ma ismert színésznő, azt mondta: „Szia, nem jössz ma délután a felvételire? „Milyen felvételire? „A Nemzeti Stúdió megint toboroz. Kirúgottakat. Fogtam magam, elmentem. Mindenkinek szavalni, énekelni, táncolni kellett. A zsűri elnöke rám nézett. „Béluska? Mik a lehetőségeid? mondom: a lehetőségeim korlátlanok. Fel voltam véve. Nagy dolognak számított, mert sok srác várakozott, főiskoláról, harmadikból kirúgottak is, és engem bevettek. Abban az évben még elutaztam velük Jugoszláviába, a Mózessal meg Az ember tragédiájával, és valamikor áprilisban vagy májusban kirúgtak, mert megettem a kelléket. Az Athéni Thimont játszottuk Shakespeare-től, a kevés darab egyike volt, amiben nem kaptam szöveges szerepet, nem volt kiírva a színlapra a nevem. Nagyon utáltam ezt a darabot. Statisztálnom kellett, nem volt feladatom. Az egyik jelenethez a műdisznó, műkacsa meg a kasírozott, akármilyen dolgok mellé igazi gyümölcsöt meg kelkáposztát, répát, csalamádét hozattak, hogy azért a színész bekapdoshasson valamit, ha már a jelentben evés van. Unalmamban a színfalak mögött elkezdtem csipegetni a csalamádét, leettem a kellékről. Az egyik ügyelő, aki egyébként jó barát volt, hozzám járt farkalni a kis önálló lakásomba, rám szólt valamiért, és én olyan indulatos voltam a darab miatt, hogy azt mondtam: „Menj a picsába!" Más is meghallotta. Ügyelő volt, nálam tíz évvel idősebb, a hiúsága meg talán a tekintély féltése elvitte őt a főügyelőhöz, aki elintézte, hogy kirúgjanak. Szabályos fegyelmi bizottság elé állítottak, hogy én milyen hangon beszéltem az ügyelővel, és ráadásul megzabáltam a kelléket! El kellett hagynom a színházat. Színész akartam lenni, de éreztem, hogy ez most megszűnt. Annyi erő, kitartás nem volt bennem, hogy otthagyjam a kis pesti lakást, lemenjek vidékre színésznek. Volt, aki sztár lett így. Más meg kiugrott az emeletről. Ha jelentkeztem volna még a stúdióból való kirúgás előtt a főiskolára, talán fel is vesznek. Így viszont már nem volt értelme. Nem jelentkeztem.

Jött egy szerencsétlen fordulat az életemben. Megismerkedtem egy nálam két évvel idősebb fogorvos lánnyal, és elvettem feleségül. Egy házmesterlányt, ahogy az anyám szokta mondani: egy hááázmesterlányt! Rendkívül szerencsétlen családban született, saját erejéből lett fogorvos. Egy idült alkoholista házmester papával. A feleségem lett, nálam lakott, berendezkedtünk, én akkor elmentem könyvügynöknek, hogy ne segédmunkás legyek. Bárminek mehettem volna. Elkezdtünk egész jól keresni; ő praktizált az egyik barátnőjének a rendelőjében, én pedig könyvügynökösködtem. Vettünk egy Renault-4-est.

Élhettem volna így egész életemben. Araszolgathattam volna ezen az úton, mint mások.

Az egész