Két évezred babonái

RÁTH-VÉGH ISTVÁN

KÉT ÉVEZRED BABONÁI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Ferenc könyvkiadó 1957

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-292-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ RÉSZ

A BALLÁBTÓL A LÓLÁBIG

A budai hegyvidék autóbuszának a végállomásán szoktam találkozni egyik szomszédommal.

Ragyogott az égen a nyári nap, mosolygott az egész természet, de ezen a reggelen arca borús volt, éppen csak hogy kelletlenül üdvözölt, befurakodott a tömött kocsiba és aznap többé nem láttam.

– No, ez is ballábbal kelt fel – gondoltam magamban.

Erre felriadtam. Miért kellett önkénytelenül az ősrégi babonára gondolnom, amely gonosz mostohaként bánik a szegény baloldallal, a másikat dédelgeti s már a nevével is kitünteti, mert azt mondja rá, hogy az a jobb.

Balról jobbra

Bőséges szókincsünk van arra, ami nem jó: baljóslat, balsejtelem, balsors, balszerencse, baleset, balhit, balfogás, ballépés, balsiker.

Hát persze. Balkéz, balláb rendszerint ügyetlenebb a jobbnál, így aztán kialakult az a balvélemény, hogy a „bal" kedvezőtlent, rosszat jelent.

Már az apró gyereket arra tanítják, hogy a „szép" kezével parolázzon. Felnőtt ember is csak a jobbkezét nyújtja üdvözlésre s férfi a nőnek jobbkarját ajánlja fel, ha vezeti valamerre.

No és a balláb! Már a régi Rómában is kevés volt a becsülete. Az istenek templomaihoz mindenütt páratlan számú lépcsőfok vezetett fel. Miért? Mert az istenségnek tartozó tisztelet azt parancsolta, hogy az eléje járuló hívő jobblábát tegye elsőnek a lépcsőre — már pedig páros számú fok esetében ballábbal lépett volna a templom küszöbére. Kényes római isten ilyen tapintatlanságért megneheztelt volna.

Azóta vagy háromezer esztendőn döcögött végig az Idő szekere, de ez a balgaság nem rázódott ki belőle.

Pedig nincs igaza a babonának. Például a „balkezes" jelzőnek tulajdonképpen azt kellene jelentenie, hogy az illetőnek éppen a balkeze ügyesebb a másiknál. Vívásban a balkezesség előny. S hogy a művészetben sem akadály, bizonyság rá a festőóriás, Leonardo da Vinci, akinek műveiről a műtörténet kiderítette, hogy azokat balkézzel festette. A kézírása is úgynevezett tükörírást mutat, vagyis jobbról halad balra.

Ami pedig a ballábat illeti, megkérdeztem egy szakembert, hogyan viselkedik az a labdarúgás sportjában? Azt a választ kaptam, hogy a ballábas játékos nemhogy hátrányban lenne a többi mögött, hanem még előnyben is van, mert bizonyos esetekben a labda éppenséggel a balláb rúgása után kívánkozik.

Áttérve a sportpályáról a politika porondjára, itt is elégtételt kell adnom a baloldalnak.

A politikai balszárny nem azt jelenti, hogy ez kisebbrendű lenne a másik oldalnál. Sőt. A kifejezés eredete a nagy francia forradalom idejére esik. Az 1789-i alkotmányozó nemzetgyűlésen a királysághoz szító képviselők az elnöktől jobbra csoportosultak – a forradalmi köztársaságiak viszont nem akartak közéjük keveredni és külön helyezkedtek el a baloldalon. Ez a szokás állandósult a királyi trón eltávolítása után is, mind a köztársaság törvényhozó testületében, mint a Konventben. Jobbra ültek a maradiak, balra a meg nem alkuvók. Később a tanácskozó termeken kívül is rajtamaradt a politikai pártokon az ülésrendből eredő elnevezés: jobboldalon fészkel a reakció, baloldalon törnek ellene a haladó pártok.

Egyszer egy jobboldali képviselő azt a bibliai mondást olvasta a baloldaliak fejére, hogy az utolsó ítélet napján az Úr jobboldalára jutnak majd az igazak, balra pedig a gonoszok.

– Lehetséges – válaszolt az egyik baloldali – majd meglátjuk. De annyit máris mondhatok, hogy az isten sem fogja ülve kibírni a hosszú tárgyalást, már pedig ha feláll és megfordul, mi kerülünk jobbra és önök jutnak balra…

Másnap szomszédom ismét elém került, ezúttal kerek, mosolygó ábrázattal. Megjött az autóbusz is, kezdődött az utasok rohama.

– Igyekezzünk! Igyekezzünk! – Biztatta őket a kalauznő s igyekeztek is a tyúkszemtiprásig.

– No, én nem igyekszem – fordultam szomszédomhoz. – Szép az idő, nekivágok gyalog. Egy kis séta nem árt. Velem tart?

– Szívesen. Amúgy is igazolnom kell magamat, amiért tegnap olyan modortalan voltam.

– Oda se neki, az ilyesmi megesik. Mondtam is magamban, hogy bizonyosan ballábbal kelt fel.

– Dehogy. Nem vagyok babonás, de különben is, mindig vigyázok, hogy jobblábbal lépjek ki az ágyból.

Tetszett nekem ez az önkénytelen elszólás.

– Szóval, ön nem babonás?

– Egyáltalán nem. Hanem az történt, hogy megfordítva húztam magamra az inget, ami rossz előjel. S aznap egy fontos tárgyalásom volt!

– Így jár az ember, ha nem ismeri a történelmet. Tudja ki volt Hódító Vilmos? Normann herceg; meg akarta szerezni az angol koronát és seregével partraszállt Angliában. Hastings mellett került sor a döntő ütközetre, ha jól emlékszem, 1066. október 14-én. Vilmos a maga személyében is felkészült a harcra, de siettében megfordítva vette fel a páncélingét. A normann vezérek elszörnyedtek. Baljóslat, rossz előjel, nem szabad csatát kezdeni. De Vilmosnak csavaros észjárása volt: „Az előjel igenis jó! – kiáltotta. – Azt jelenti, hogy a sorsom is megfordul: hercegből király leszek!" A vezéreknek megjött a bátorságuk, a kürtök riadót fújtak, a csatában Harald angolszász király elesett s a győztes normann kalandorból csakugyan Anglia királya lett. Lássa, barátom, a maga inge azt is jelenthette, hogy a tárgyalásnak magára nézve előnyös fordulata lesz!

Barátomon nem fogott a körmönfont vigasztalás. Legyintett:

– Jó, jó, hiszen ha csak ez történt volna. De amikor kezdem befűzni a cipőmet, elszakad a zsinór. Tudja, mit jelent ez?

– Tudom. Új zsinórt kell befűzni.

– Viccnek megjárja. De valamicskét én is konyítok a történelemhez. Tudom, a régi rómaiaknál mit jelentett az omen, a látszólag jelentéktelen esemény, amely azonban valójában jónak vagy rossznak az előjele. Tudom, hogy a rómaiak még fontos államügyekben is az ómenhez igazították a döntést; külön papi céhek magyarázták: a haruspex az állatok beleiből, az augur a madarak röptéből jósolt. Nem vagyok babonás, de miért legyek én okosabb, mint a klasszikus világ bölcsei: egy Cicero, egy Cato?

– Maradjunk hát ezeknél. Éppen Cicero jegyezte fel Catónak ezt a mondását: „Csodálom, hogy amikor az augurok találkoznak, egymás szemébe nem nevetnek." A bölcsek csak hivatalosan ismerték el az óment, magukban ők is nevettek rajta.

– Mégis csak lehet benne valami. Attól féltem, hogy a zsinórszakadás azt jelentheti: el fog szakadni a tárgyalás fonala.

– Elszakadt?

– Nem éppen. Mára halasztottuk.

– És mára mivel kecsegtette az omen?

– Majd rátérek. Előbb még a tegnap miatt kell teljesen tisztára mosnom magamat. A rossz jeleknek az volt a teteje, hogy amikor lefelé mentem a lépcsőn, nagyot botlottam, s amilyen hosszú vagyok, úgy vágódom el, ha hirtelen el nem kapom a karfát. Mondom, nem vagyok babonás, de reggel megbotlani, mégpedig a lépcsőn lefelé, mégiscsak ominózus. Elég ahhoz, hogy az embernek elmenjen a jókedve.

– Tudomásul veszem, hogy maga nem babonás. Ha olyan sokszor mondja, nem illik kételkednem. De térjünk vissza a történelemhez. Amikor Július Caesar elindult meghódítani Afrikát és partra szállt, az első lépésnél megbotlott és hadvezérhez méltatlan módon hasraesett. De hasonfekve is feltalálta magát és diadalmasan felkiáltott: „Foglak, Afrika földje. Önnek is azt kellett volna mondania magában: „Foglak, ellenfelem!

– Mindegy most már. Ma folytatjuk a tárgyalást. S ma már rózsásabban ülök az asztalhoz.

– Talán felfelé menet botlott meg a lépcsőn? Úgy tudom, a babonaszótárban ez szerencsét jelent.

Szomszédom, a nem babonás, rejtélyesen mosolygott, zsebébe nyúlt és kivett – egy lópatkót.

– Ezt találtam ma reggel – mondta diadalmasan. Ekkor utaink elváltak; ő köszönt és vidoran elcsörtetett. Én még utána szóltam:

– Aztán vigyázzon, hogy a patkót a két szárával fölfelé tartsa a zsebében, mert így megmarad öblében a szerencse, különben kihull belőle.

Hát a lópatkó! Széles e világon alig van ennél népszerűbb babonakellék: szerencsét hoz, megvéd baj és betegség ellen. Amulett a neve, ha az ember nyakába akasztja, vagy a ruhájában hordja – talizmán, ha a háza kapujára függeszti, vagy a küszöbre szegezi.

De miért éppen az elhullatott lópatkónak van ilyen nevezetes híre? Nem éppúgy megtenné egy leszakadt nadrággomb vagy egy levált cipősarok?

Két tulajdonsága révén illeti meg a lópatkót díszhely az amulettek sorában: a formája és az anyaga miatt. Formája a növekvő félholdra emlékeztet, ez pedig az óegyiptomi Isis, a babiloni Astarte és a római Diana istenasszonynak volt a jelképe és istenséget megillető tisztelet vette körül. Anyaga pedig a vas, az a fém, amelynek ősrégi néphit szerint varázslatos ereje van a rossz szellemek rontó mesterkedései ellen: Már a régi rómaiak is vasszegeket vertek a házak falába, hogy a démon be ne lopózhassék.

De nem is kell olyan mélyre leereszkednünk az Idő tárnájába, hogy onnan babonákat bányásszunk ki.

Az első világháború alatt Angliában gyárilag állították elő a begörbített vasszegekből formált amuletteket. Jó üzlet volt, a katonák ezerszámra vették: a vasszeg megvéd az ólomgolyó ellen.

De az osztrák hadvezetőségnek is volt magához való esze. Majd gondoskodik ő is a katonáiról! 1914-ben az osztrák hadügyminisztérium hadisegélyosztálya megbízta a bécsi ékszerészek ipartestületét, hogy készíttessen patkószegekből gyűrűket ezzel a belső véséssel: „Hadiszerencse 1914". A gyűrűt egy „Harccal a győzelemre" feliratú kis dobozban árulták, darabját két koronáért a hadisegélyalap javára.

S miután ekként mind a két fél katonái bebiztosították magukat puska- és ágyúgolyó ellen, milliószámra sebesültek meg és estek el a csatatereken.

Faluhelyen talán még ma is látni a boltok küszöbére szegezett lópatkókat; ezeknek az a „rendeltetésük", hogy távol tartsák a bolttól a gonosz lelkeket.

Egyszerű falusi emberek babonája csupán? Ó nem. A nagy világvárosban, a nyolcmilliós Londonban is találkozhatunk vele. Mégpedig nem a külső városrészek nyomortanyáin, hanem a legelőkelőbb lakónegyed, a West End kis palotáiban. Ennek egyetlen rövid utcájában egy londoni babonakutató tizenhét házat számolt össze, mindegyiknek a küszöbén ott ragyogott a fényesre csiszolt lópatkó.

Van egy uradalom Angliában. Oakham Castle a neve, ennek századok óta az a kiváltsága, hogy ha egy peer, vagyis főrend utazik rajta keresztül, mintegy vám gyanánt egy lópatkót köteles fizetni. A patkókat felszögezik a várkastély falára s ott már annyira felszaporodtak, hogy elborítják a falakat, mintha az egész kastélyt megpatkolták volna.

Halászok a bárkáikat szokták ellátni a tengerek viharai ellen védő talizmánnal – sőt feljegyezték Nelson admirálisról is, hogy amikor az angol flotta élén tönkreverte Napóleon hajóhadát, vezérhajójának főárbocán egy lópatkó is biztosította a sikert. Ámbár a győzelemnek ára volt: Nelsont egy francia golyó halálra sebezte. A vas nem hárította el az ólmot. Talán hullámos volt a tenger, az árboc ide-oda billegett s a talizmánból a szerencse egy része kiloccsant…

Kigyó-béka tudománya

– Nos, hogyan sikerült a tárgyalás? – Kérdeztem, amikor megint találkoztam szomszédommal.

– Köszönöm kérdését, közepesen.

– A másik félnek is lehetett valami rozsdás patkószeg a zsebében. Nem gondolja?

– Mondtam már, nem vagyok babonás. De ahhoz mit szól, hogy tegnap este, amikor hazafelé tartottam, itt, ebben a lakott negyedben, egyszerre csak egy nyúl szalad előttem keresztül az úton!

– Ez bizony szerencsétlenséget jelent.

– No ugye!

– Tudniillik a nyúlra nézve. Ha ugyanis egy vadász előtt fut keresztül…

– Ne tréfáljon! Mindenki tudja, hogy ez rossz előjel. De nem sokat törődtem vele, mert viszont alig léptem még néhányat, szemem-szám teli lett pókhálóval.

– Ahá! A német versike, hogy mit jelent a pók reggel és mit este?

– Úgy van. Le is fordítottam magyarra:

Pókot látsz reggel:

Baj vár sereggel.

Este jő hozzád:

Szerencsét hoz rád.

– Remek. Akár az eredeti!

Ő komolyan vette a dicséretet.

– Igyekeztem, hogy híven adjam vissza az értelmét.

– Igyekezzünk! Igyekezzünk! – visszhangozta az előgördülő-dördülő autóbusz kalauznője.

Nem volt kedvem nyomakodni.

– Jöjjön, menjünk megint gyalog. Úgyis volna még mondanivalóm a pók-ügyben.

Elindultunk.

– Ne haragudjék, de ez a világ egyik legértelmetlenebb babonája. Mert ha igaz volna, a szegény emberhez csak úgy dőlne a szerencse. Hol szövögeti a soklábú takács a hálóját? Nem a gazdag emberek szobáiban; ott állandóan fenyegeti nagy ellenfele, a seprő. Szegény ember viskójában nagyobb a békessége, légyféle is bővebben akad – a szegény ember tehát reggelenként ne nézegessen fölfelé, a mennyezet zugaiba, csak este: szerencséje lesz.

Szomszédom megakadt a hálómban, de még nem adta meg magát, csak a fejét vakarta. Én tehát folytattam.

– Aki elhiszi a versike igazát, legfeljebb a kedvét rontja reggel, vagy jobb étvággyal ül a vacsorához este. De régen nagyobb bajt okozott a különös állat, mert a pókhálót nyílt sebekre tapasztották. Azt hitték, vérzéscsillapító ereje van – ehelyett bacilusokat telepítetlek a sebre. Shakespeare színművében, a Szentivánéji álomban, amikor a tündérek sorjában jelentkeznek Zuboly előtt, ez az egyiket megkérdi:

– Kérem, uraságod neve?

– Pókháló.

– Óhajlom, bővebb ismeretségét, kedves Pókháló úr. Ha megvágom az ujjamat, leszek olyan bátor.

– Bajos az értelmét kihámozni annak az angol babonának – szőttem tovább mondókámat – amivel faluhelyen a sárgaságot gyógyítják. Dióhéjba zárnak egy eleven pókot s a furcsa amulettet a nyakukba akasztják. Ez még megjárná, de a reuma ellen cifrább orvoslást eszeltek ki. A beteg a pókhálóból kis galacsint görget a tenyerén és lenyeli.

– Piha!

– Várjon csak! Mert van úgy is, hogy az eleven pókot vajba meghengergetik.

– És lenyelik?

– Le azt. Jó a hideglelés ellen.

– Elég, elég, máris lel a hideg.

– Pedig a póktól inkább példát lehetne venni, semmint hogy szegényt gombócba gyúrják. Skóciában minden iskolás gyerek ismeri a történetet, amelynek címe: „Bruce és a pók".

– Megint történelem?

– Igenis. Szíveskedjék ezúttal a XIV. század elejére fáradni velem. Ez a Bruce, keresztnevén Róbert, vezére volt a skót hazafiaknak, akik fel akarták szabadítani Skóciát az angol iga alól. Hat ízben támadt fel az angolok ellen, mind a hatszor leverték. Alig néhány emberével menekült egy kis írországi szigetre, reményét vesztve húzódott meg egy halászkunyhóban s azon tépelődött, ne adja-e fel végleg a kilátástalan harcot. Amint egy napon – nem tudom, reggel volt-e vagy este? – magányos viskójában töprengett és tűnődött, egy nagy pókot vett észre a mennyezeten, ez éppen azon iparkodott, hogy hálóját kifeszítse két gerenda közt. Egy hosszú fonálon leereszkedett az egyik gerendáról, s mint valami légtornász, ide-oda himbálta magát, hogy kellő lendülettel feljusson a másikra. Bruce a fejét csóválta: nem fog sikerülni, hiszen hatszor próbálkozott már, nem ment a dolog. Íme azonban a pók hetedszer is nekilódult s egyszerre csak fenn volt a gerendán. „Ebben az állatban több a kitartás, mint bennem – állapította meg Bruce – én sem hagyom magamat, hetedszer is nekivágok." összeszedett néhány száz vakmerő legényt, éj idején partraszállt Skóciában, lerohanta a meglepett angol őrcsapatokat, serege egyre nőtt, megjöttek a győzelmek is, egyik a másik után s az angol elnyomókat teljesen kiverte az országból. Meg is koronázták a független Skócia királyának. Barátom kapva kapott a történeten.

– Nos, látja, Bruce-nak szerencsét hozott a pók – mondta, s szeme ragyogott.

– Bruce e történelmi anekdota szerint valóban egy póknak köszönhette királyságát – magyaráztam szomszédomnak –, de nem azért, mert az szerencsét hozott neki, hanem mert jó példát mutatott, szívósságával kitartásra nevelte a skót hazafit. Hiszen körülbelül ugyanide lyukad ki a magyar közmondás is: „A pókhálóban fennakad a légy, de a darázs átveri magát rajta." Vagyis ami a gyengének akadály, az erősnek nem az.

Azt hittem, most már megadja magát, de nem került rá a sor, mert hirtelen megállt és figyelmeztetett valamire. Dalt hozott felénk a szellő, egy kis parasztleány ablakot mosott és tele tüdővel énekelt mellé:

Nagypénteken mossa holló a fiát.

Ez a világ kígyót-békát rám kiált.

Diadalmasan fordult felém:

– Ezt magyarázza meg, történelemtudós, természetbúvár és babonaszakértő uram. Mi a csodának mossa a holló a fiát és miért éppenséggel nagypénteken?

– Magamat is érdekelt, hogyan került a furcsa művelet a népdalba. Kérdezősködtem jobbra-balra, faggattam népdalgyűjtőt, nyelvészt, néprajzi tudóst – senki sem tudta megmondani. Végre, amikor egy antikváriumban böngésztem, kezembe akadt egy penészes könyv a XVIII. század elejéről; mindenféle bolond mende-mondát gyűjtött össze a szerzője – köztük volt a hollófürösztés is. Jó példa, hogyan keveredik olykor a babona a tudománnyal és a vallással, s mi kerekedik ki belőle. A régi természettudománynak homályos fogalmai voltak a hollók magánéletéről s olyasmit képzelt, hogy a holló nem úgy kotlik, mint a tyúk, hanem a csőrén keresztül köpi ki a tojásait. Azután meg látták, hogy a hollófióka nem feketén búvik ki a tojásból, hanem a pihéje akkor még fakó. Hogy-hogy nem, ebből az a tudományos mendemonda sarjad) ki, hogy a hollóanya becsapottnak érzi magát: ezek nem feketék, tehát nem az ő csibéi, idegen kakukkfiak. Megtagadja, faképnél hagyja őket és elrepül. Innen a német mondás: „hollószívű anya" (Rabenmutter). Egy idő múlva az anyai szív mégis megszólal, visszahúzza a