Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

A befejezetlen mondat III. rész
A befejezetlen mondat III. rész
A befejezetlen mondat III. rész
Ebook409 pages5 hours

A befejezetlen mondat III. rész

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

„A befejezetlen mondat-ot – emlékezik Déry Tibor – 1933. karácsony estéjén kezdtem el, Bécsben a Café de France-ban, az egyetlen kávéházban, amely aznap nyitva volt. Folytatásán Mallorca szigetén dolgoztam, 1934-ben, aránylag nyugodt körülmények között, egy kamranagyságú kis szobában és a hozzá tartozó tetőteraszon, szigorú vegetáriánus koszton, azaz narancson és feketekávén. Utolsó fejezeteit már polgári viszonyok között írtam, újra idehaza, Pesten.”
Déry Tibor regényóriása nem jelent meg a 30-as években: egyetlen magyar kiadó sem vállalkozott publikálására. Barátai olvashatták csak, köztük Illyés Gyula, aki nyomban lelkesen számolt be róla a Nyugat-ban: „A regény nemcsak a legidőszerűbb társadalmi és lélektani kérdésekről nyújt hatalmas kompozíciót, tükre egyúttal egy sereg stílusproblémának is, a regényírás új útjainak… Úgy tudom, három gépelt példány van belőle. Ismerünk műveket, amelyekből évszázadokig csak egy volt.” A befejezetlen mondat csak 1947-ben jelent meg; azóta több kiadásban látott napvilágot, franciára, németre is lefordították, a kritika Déry Tibor egyik fő művének, a modern európai irodalom remekének tekinti. „Déry regényét – írja Lukács György – az emeli világirodalmi színvonalra, hogy rendkívüli ember-, probléma- és helyzetérzékenysége ugyancsak rendkívüli evokatív erővel párosul.”
LanguageMagyar
Release dateDec 10, 2013
ISBN9789633446867
A befejezetlen mondat III. rész

Read more from Déry Tibor

Related to A befejezetlen mondat III. rész

Related ebooks

Reviews for A befejezetlen mondat III. rész

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    A befejezetlen mondat III. rész - Déry Tibor

    DÉRY TIBOR

    A BEFEJEZETLEN MONDAT

    Regény

    HARMADIK KÖTET

    Honlap: www.fapadoskonyv.hu

    E-mail: info@fapadoskonyv.hu

    A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

    Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976

    Korrektor: Hoppe Adrienn

    Borító: Rimanóczy Andrea

    978-963-344-686-7

    © Fapadoskonyv.hu Kft.

    © Déry Tibor jogutódja

    11

    Amikor Lőrincet két hónap múlva, óvadék ellenében, szabadlábra helyezték, a Gyűjtőfogházból kilépve, szembetalálkozott Krausz Évivel.

    A csatakos utca villogott az áprilisi napfényben. Kevéssel előbb esett, a felhők épp most vonultak vissza a feltörekvő nap elől, és könnyű, szürke zászlóikat lobogtatva csakhamar eltűntek a háztetők mögött. A nedves aszfalt sárgán sugárzott, tükrözött, s könnyű fényét rávetette a fiatal lány sápadt arcára, amelynek mozdulatlan, érzékeny tükrét a vidáman süvítő szél is minduntalan felborzolta; a fény és szél kettős hatása alatt oly derűsen s könnyedén tündöklött s oly játékos és csábító volt, mintha az új tavasz rajzolta volna meg eleven cégéréül. Apró kalap ült feje búbján, lazán, mint egy levél, egy-egy elszabaduló fekete hajfürtje percenként homlokába csapódott, úgyhogy percenként ki kellett simítania kesztyűs kezével; lábán magas szárú, fénylő hócsizmát viselt, hóna alatt irattáskát szorongatott, szél ellen küzdő, esőtől nedves arcán elfeledkezett mosoly ült; könnyű, harmatos és izmos volt, mint egy bimbó.

    Amikor meglátta Lőrincet, meglepetten megállt. – Lőrincke – kiáltotta s elmosolyodott. – Lőrincke, maga hogy kerül ide?

    Egy szélroham fütyült arcába, s majd letépte feje búbjáról az apró kalapocskát. A fiatal lány, egyik kezével a kalapba kapaszkodva, ferdén előredűlt, s lélegzet után kapkodva, hősies, néma védekezésbe fogott a természet bonyolult támadása ellen. A szél hosszú kabátjába is belekapott, és karcsú lábszárai köré csavarta. A kövezet apró tócsái parányi hullámokat vetettek, indulatosabbakat, mint az óceán habjai. – El ne repüljön! – mondta Lőrinc mosolyogva.

    – Hogy kerül ide? – ismételte Évi. – Persze, persze, most jut eszembe, le volt fogva!… De akkor meg miért van szabadlábon?… Már meg is volt a tárgyalás?

    Lőrinc nem felelt rögtön. – Elfelejtette, hogy le vagyok fogva? – kérdezte egy idő múlva csendesen.

    A fiatal lány előrehajolva újra beledűlt a szélbe, s néhány pillanatig hangtalanul libegett ég és föld között. Egy kinyíló ablakból egy villogó, arany sugárnyaláb hullt arcára.

    – Épp maga felejtette el? – ismételte Lőrinc komolyan.

    – Nem felejtettem el – mondta Évi hunyorogva. – Azt hiszi egyébként, hogy más nem is jár a fejemben? No ne búsuljon, Lőrincke – tette hozzá mosolyogva –, nem felejtettem el magát! – Belekarolt a fiatalemberbe. – Tudom, Lőrincke, hogy rendesen viselkedett, nem köpött be engem a rendőrségen! Ha jól meggondolom, tulajdonképpen magának köszönhetem, hogy szabadlábon vagyok! – Megszorította a fiatalember karját. – Elkísér?

    Évi és Lőrinc szerelme a fiatal lány ellágyulásának e szélfútta, napsütötte áprilisi percében született meg, s rövid élete során magán viselte eredetének minden jegyét. Napos, hideg és szeszélyes volt, mint két komoly és önmagát teljesen betöltő feladat – a tél és a nyár – közé ékelt perc, amely jobbra-balra hajlong a kétféle beteljesülés szelében. Lőrinc elhagyatott volt, és a fogság növelte neuraszténiában ellenálló ereje legyöngült, a fiatal lány pedig meghatódott s felizgult gyengeségétől, s háláját összetévesztette a szerelemmel, ő hívta fel Lőrincet magához, s ő küldte el alig egy félév múlva; de az, aki ellenkezve közeledett, meggyötörten és súlyos szerelmi sebekkel távozott el, holott a fiatal lány töretlen és tiszta maradt, s a rövid közjátéknak nem engedett beleszólást jövőjébe. Amikor másnap reggel felébredve megpillantotta maga mellett az alvó Lőrincet, rögtön eszébe jutott, hogy este egy összejövetelt mulasztott el – kávéházi összejövetelt –, s ez a gondolat annyira felbosszantotta, hogy türelmetlen mozdulattal lefejtette Lőrinc kezét, amely csípőjén nyugodott. Csak másodsorban eszmélt rá, hogy azért mulasztotta el az összejövetelt, mert szeretője lett az ágyában fekvő fiatalembernek, megborzongott, ellágyult, s figyelmesen szemügyre vette a vánkosán nyugvó, betelt, sápadt férfiarcot; nem bánta meg mulasztását. De érzelmeinek ez a sorrendje nem változott meg, s a Lőrinccel eltöltött időt ezután is mindig mulasztásnak fogja érezni, amelyért ki kell békítenie önmagát; mindig megbékül, de másnap mindig újra megharagszik. Vannak férfiak, akiknek naponként újra meg kell hódítaniuk szeretőjüket; Évinek – aki mint egy újkori apáca, tárgyilagosan, tiszta szemmel, s könyörületesség nélkül eljegyezte magát a munkásmozgalommal –, önmagát kell naponként újra meg újra meghódítania Lőrinc számára. A reggeli nap szélesen besütött az ablakon, s nedves, arany fényével elözönlötte a hatalmas, üres tornatermet, amelynek egyik sarkában, földre fektetett matracon volt megvetve az ágy. A fiatal lány nemrég költözött el szüleitől, s a Szabadság tér s a Bálvány utca sarkán bérelt ki egy tornateremnek is alkalmas irodahelyiséget, amelynek csak az előszoba-berendezésére futotta pénze – három fehér székre, ruhafogasra s egy piros futószőnyegre; a matracot napközben az öltöző- és mosdófülkében tartotta, az ágyneműt egy gyalult puhafa pad belsejében; a hatalmas, tíz méter hosszú tornaterem üres volt, csak egy zöld bársonykeretes tükör függött egyik falán. A terem padlójának óriási viaszolt felülete sárgán ragyogott a napfényben, mint a jáspis. – Milyen szép sápadt vagy! – mondta a fiatal lány halkan, s arcát puhán ráfektette Lőrinc alvó arcára. – Édesanyám – mormogta ez félálmában, s kezét a hűvös padlóra fektette.

    – Mit mondtál? – kérdezte a fiatal lány kacagva.

    – Milyen furcsa egy szinten feküdni a padlóval! – mondta Lőrinc zavarában, amikor teljesen felébredt.

    Felült, és szétnézett a sárgán ragyogó tengeren, amelyen törékeny, fehér sajkaként úszott a matrac. Cipői elérhetetlen messzeségben álltak a parton, az előszobába nyíló ajtóban; utcai cipőben nem volt szabad erre az óceáni ragyogásra lépni, amelyet Évi az első lelkesedés lázában naponta, reggel hétkor, egyre vakítóbbra kefélt. A nyitott ablakon a szél befútta a Szabadság téri fák tavaszi illatát. Lőrinc kezébe vette a fiatal lány kezét, hogy valamivel otthonosabban érezze magát e láthatár nélküli síkságon, amely úgy tetszett neki, alulról kapja a világosságát – de a kéz kissé izzadt és érdes bőre idegen volt kezének. Még idegenebb volt szemének a mellette fekvő, meztelen női test, amely most a napfényben sokkal soványabbnak és mégis anyagiasabbnak hatott, mint este lámpafényben, amikor először látta meg – s hogy szégyenét leplezze, s az idegenséget, mint egy durván szőtt, rossz tündérruhát, mely elválasztja tőle, leoldja a fiatal lány testéről, kerek melle fölé hajolt, és meg akarta csókolni.

    – Ne, ne – mondta Évi türelmetlenül –, most nincs időm. Kilenckor tanítok, fel kell kelni!

    – Hány óra van? – kérdezte Lőrinc elkomorodva.

    – Hét óra! – mondta a fiatal lány. – No, csókold meg! – tette hozzá, hirtelen megbánva ridegségét, s kerek elefántcsontszínű mellét kissé felemelve a fiatalember szája felé nyújtotta. – Most pedig hopp, ki az ágyból, mert mindjárt este lesz!

    A nap olyan meggyőzőn s rendületlenül sütött be az ablakon, hogy ez az állítás még egy padlón fekvő, megzavart ember számára is túlságosan valószínűtlennek tetszett. Lőrinc mosolyogva nézte a fiatal lány száját, amelyről most végre meg fogja állapítani, hogy rendellenessége miben rejlik: a felsőajak hirtelen megvastagodásában, megvékonyodásában-e? – Hopp! – mondta Évi, s térdét Lőrinc hasának feszítve legurította a matracról a fiatalembert, mielőtt ez befejezhette volna vizsgálódását. Lőrincnek egy pillanatra az volt az érzése, mintha mentőcsónakból dobták volna ki egy csillogó óceánba, és hogy legyűrje ijedtségét, és gyámoltalanságát önmaga előtt is kifigurázza, hasmánt fekve a padlón, úszómozdulatokat kezdett végezni, s hatalmasan, hosszan nevetett.

    – Mit nyerítesz? – kérdezte Évi, aki az ágyon térdepelve magára húzta ingét. – Azt hiszem, még soha nem hallottalak nevetni!

    – Nem – mondta Lőrinc. Felállt s elindult a mosdófülke felé. De a fiatal lány megállította. – Fordulj csak profilba! – mondta. – Hisz neked hasad van, Lőrincke! – Lőrinc behúzta hasát. – Ne húzd be! – kiáltotta a fiatal lány, és elégedetlenül elnevette magát –, az nem segít! Állj egyenesen! – Lőrinc egyenesen állt. – Lordosisa van – morogta Évi szakszerűen, s felhúzott szemöldökkel szigorúan végigmérte szeretőjét. A tavaszi szél újra besüvített a nyitott ablakon. Lőrinc elámult, hogy a parketták nem kezdenek hullámozni.

    – Emeld fel a csípődet! – mondta Évi. – Idefigyelj, emeld be a csípődet a has felé, hogy a keresztcsont függőleges helyzetbe kerüljön, érted? Emeld fel a mellcsontot, s a lapockákat húzd össze! Fordítsd kifelé a térdkalácsokat! – Lőrinc úgy érezte, hogy – ha engedelmeskedik a parancsnak – csontváza, mint egy építőkövekből emelt torony, menthetetlenül összeomlik. Csupa jámborság és alázat volt; felhúzta csípőjét, és összenyomta lapockáit, de tovább nem jutott, mellcsontját nem találta, s kétségbeesetten állapította meg, hogy térdkalácsai is elvesztek. – Mit mondtál utoljára? – kérdezte. – Idefigyelj – utasította Évi –, fordítsd kifelé a térdkalácsodat… ezzel a medence helyzetét korrigálod, s jobb lesz a súlyelosztásod!… Nem érted? – Lőrinc nem merte bevallani, hogy nem érti, s hogy nem találja meg térdkalácsait. Ennyire nem ismerem magam, gondolta. Mihez is kell a mellcsontommal kezdeni?… kihúzni… beemelni? A nap arcába sütött, behunyta szemét. – Miért hunyod be a szemed? – kérdezte Évi.

    Lőrinc köhögött. – Vak tyúk is talál szemet! – mondta, s harsányan elnevette magát. – Mihez is kell a mellcsontommal kezdeni? Egészen megzavarodtam, kérem…

    Olyan elhagyatottan fehérlett az óriási napsütötte terem közepén, mint egy tojás, mely kigurult a kotlós alól. – Eridj mosakodni! – mondta Évi, s nevetett. – El kell menned, még óra előtt takarítanom kell.

    Egyikük sem tudta, lesz-e még folytatása ennek a szerelmi éjszakának, de Lőrincet, amikor a fiatal lány nem jött el az első esti találkozásra, olyan ingerültség s izgalom fogta el, hogy maga is elcsodálkozott. Éjfélig várt az Unió kávéházban, majd elment a Bálvány utcába, s húsz percig hiába csöngetett a házmesternek; a házban nem volt lakás, csak irodahelyiség, s este tíz után minden forgalom szünetelt. Szállodában hált meg, s reggel hétkor újra felkereste a fiatal lányt, akitől estére megint találkát kapott, megint az Unió kávéházba, s aki e második találkára sem jött el, ezúttal nem azért, mert „elfelejtette, mint előtte való este, hanem mert „el volt foglalva; a rákövetkező harmadik este ugyan eljött végre, de majd négyórás késéssel, kilenc óra helyett jóval éjfél után, amikor már Lőrinc rég mint egyedüli vendég ült az ásító pincérek között, az asztalokról leszedték a hamutálcákat, s a lámpák nagyobb részét már eloltották.

    Az Unió kávéházban – amely még gyakran fogja a várakozó Lőrincet s az elkéső Évit viszontlátni – e három magános est alatt a fiatalember szenvedélyesen beleszeretett a távol levő Évibe. Nem felejtette el, hogy első éjszakájuk után reggel elbúcsúzván inkább csak lovagiasságból kért találkát a fiatal lánytól, s elég kelletlenül vette tudomásul, hogy Évi már aznap estére akar vele találkozni; ma, háromszor huszonnégy óra után, bár pontosan emlékszik rá, nem érti sem akkori közönyét, sem a fiatal lány szerelmes kedvét. Lőrinc nem volt járatlan a szerelemben, s tudta, hogy két ember viszonyában gyakran egyenes arányban nő az egymással szemben álló érdeklődés és közöny, s hogy mennél jobban taszít az egyik fél, annál inkább vonzódik a másik – de megfoghatatlan volt esze és idegei számára, hogy kezdeti teljes érdektelensége mint változhatott át három nap alatt a türelmetlenség áttételén ilyen könyörtelen szenvedéllyé. Életem első szerelme, mondogatta magában, miközben a márványasztalra könyökölve üres szemmel bámult a kávéház hullámzó, lámpafényes füstfelhőibe. Ez oszló, lengő füstfelhők közepette oly szilárdnak és valóságosnak érezte szerelmét, mintha parosi fehér márványból faragott szoborként állana előtte a kávéházi asztalon, amelynek csak lábát nyaldossa az állhatatlanság bodrozó anyaga – s nem tudta, hogy a felhők még soká fognak gomolyogni az után is, hogy a márványszobrocska már rég romba dőlt melankolikus talapzatán. Az Unió kávéház, amelyben megszámlálhatatlan éjszakákon át várt Évire, annyira összeforrt képzeletében a fiatal lánnyal, hogy már nem tudta elképzelni egyiket a másik nélkül, s ha másutt találkozott Évivel, hazamenetelük előtt, bármily későre járt is már, még egy feketére betért az Unióba, s ha erre nem volt lehetőség, oly tökéletlennek érezte együttlétüket, mintha egy régóta folyó, minden ízében ismert és szeretett zenei darabból indokolatlanul kimaradt volna egy visszatérő tétel; ha viszont az Unió kávéházat pillantotta meg napközben, olyankor, amikor Évi ott egyáltalán nem, vagy csak sokkal később volt esedékes, mégis bement s végigjárta, mert szinte nem tudta elképzelni, hogy a kávéház olyankor is nyitva tart, amikor Évi nincs bent vagy nem is akar eljönni. Az Unió zöldessárga lámpafénye és szürke dohányfüstje beivódott a fehér márványszobrocska bőre alá, s indulatosabbá, élőbbé és tüzesebbé tette; nyári éjszakákon az Országház térről áthozta a szél az ívlámpa sütötte rózsafák illatát, s ilyenkor a szobor, mintha egy görög pagonyban állna, antik súllyal telt meg, s belülről is sugározni kezdett. Hónapokkal az után is, hogy elvált Évitől, meg volt róla győződve, hogy ha bemenne az Unióba s ott néhány óráig várna, a fiatal lány okvetlenül bejönne hozzá, s történetük, mint egy gramofonlemez, amelyet bármikor újra fel lehet tenni a forgó korongra, elölről kezdődhetnék; ugyanúgy kezdődnék s ugyanúgy végződnék. A kezdetére – arra a pillanatra, amikor megindul a dal – tulajdonképp nem emlékezett jól, s azon az éjszakán, amikor az Unió kávéházban először várt hiába Évire, eredménytelenül idézgette előbb csak a fiatal lány testét, amelyet első együttlétük után teljesen elfelejtett, majd azt a nyilván sokkal korábbi előkészítő hangulatot, amely kívánatossá tette számára. Arra a meggyőződésre jutott lassanként, hogy szerelme sokkal korábbi eredetű, semmint gondolta, s hogy akkor, amikor ismeretségük elején Évi oly ellenszenves volt neki, már az ellenszenv kérge alatt lobot vetett. A vizsgálóbíró előtti viselkedését – hogy Évit nem vonta be a perbe, s István elrejtését magára vállalta – szintén öntudatlan szerelmének tulajdonította, s ezzel utólag megszépítette vonzalmát s igazolta együgyűséget. Elhalt felesége testére jól emlékezett, s majdnem ugyanily pontosan alkalmi szeretőivel töltött éjjeleire, de különösképp ezen az első három unióbeli éjszakán hiába idézte fel Évi szerelmi magatartását; mind testét, mind mozdulatait elfeledte, s legföljebb az az előzetes aggodalma jutott eszébe, vajon a fiatal lány elég tisztán tartja-e magát.

    Az asztalra könyökölve, elborult szemmel bámult maga elé a füstbe, s tüzetesen átvizsgálta múltját; nem talált egyetlen olyan pillanatot, amikor nyíltan s félreérthetetlenül vonzódott volna a fiatal lányhoz. Évi nyers, tolakodó és szemtelen modora, mint egy idétlen, merev ruha, úgy beburkolta a fiatal lányt, hogy szépsége láthatatlan maradt alatta, s még lányos, kecses érzékisége sem vetett rajta egyetlen ráncot sem. Egyetlen félig-meddig rokonszenves emléke maradt róla; amikor a fiatal lány az elmúlt tél folyamán először kereste fel lakásán, s Lőrinc ajtót nyitott neki; magas csizmájában, hóval borított kucsmájában, behavazott vállakkal úgy állt előtte a lépcsőházban, oly kedvesen, idegenül és némán, mint az a hóval borított fiatal nyárfa, amelyet Lőrinc egy ízben a gödi országúton szívébe zárt; egymagában állt az országút szélén, s a csendes napsütésben leoldotta magáról, mint egy kis inget, a havat. Évi, alighogy leült, a havas irattáskát felemelte a szőnyegről, az asztalra tette, hol ez rögtön egy kis tócsát eresztett, majd kinyitotta, retikült vett ki belőle, emebből pedig némi keresgélés után két egyformán piszkos zsebkendőt, amelyek közül az egyiket kiválasztván, erélyesen kifújta orrát.

    Bárhogy fürkészett is múltjában, nem talált benne összekötő hidat ahhoz az esztelen vágyhoz, amely most a fiatal lány teste, hangja, ruhája, mozdulatai, cipője, járása és társasága iránt elfogta. Nyolcadikos gimnazista korában egy hétig halálosan szerelmes volt egy urológus szobalányába; erre a fájdalmas hevességre emlékeztette valamennyire mostani érzése is, bár ez szemmel láthatóan sokkal mélyebb, finomabban árnyékolt és belterjesebb volt, mint tájékozatlan kamaszszerelme. Juliskát, a fekete hajú szobalányt, aki hét vagy nyolc évvel volt idősebb s ugyanennyivel tapasztaltabb Lőrincnél, annyi ajándékkal halmozta el s annyi ismeretlen gyöngédséggel vette körül, hogy a lány megszédült, s azt hitte, Lőrinc feleségül veszi; de ez egy hét múlva megcsömörlött tőle, s egy további hét lefolyása után elhagyta. Az ajándékokon, amelyeket az első héten Lőrinctől kapott, házat vehetett volna falujában. Nem volt a napnak olyan órája, amikor a fiatal fiú ne jelentkezett volna személyesen, telefonon, levéllel, virággal vagy szolga útján küldött ajándékkal; reggel hétkor már a kapu előtt állt, s a házmesterrel lehívatta Juliskát; iskolából, a tízperces szünetekben, amikor tudta, hogy a lány a rendelőt takarítja, s az orvos már nincs otthon, telefonon hívta fel a megvesztegetett pedellus fülkéjéből, iskola után újra megjelent a kapu előtt, s közben délelőtt-délután, óránként érkeztek a cselédszobába a csomagok a belvárosi divatüzletek, ékszerészek, virágárusok, cukrászdák küldönceinek kezén, akiket Lőrinc, mint egy hatalmas, virgonc hadsereget küldött ki honfoglalásra a szegénység országába. Megesett, hogy egy órával az után, hogy éjjel hazakísérte Juliskát, még egyszer visszajött, bekopogott a cselédszoba ablakán, s az álmos és ámuldozó lánynak az ablakon át benyújtott egy bársonytokba csomagolt ékszert – még délután vásárolta és a zsebében felejtette – vagy egy éjszakai virágáruslánynak az egész készletét, amelyet a karjaiban hozott fel a negyedik emeletre, s az ablakon át, mint egy illatos, mennyei üdvözletet beengedett a szobába. Két vagy három délutánt, amelyekről Juliska előre tudta, hogy nagyságája nem fogja odahaza tölteni, a szűk cselédszobában heverte át, zárt ajtó mögött, a részegítő, cselédszagú ágyban; itt készítette el másnapi leckéit, mialatt a lány odakünn elmosogatta az edényt, rendbe hozta a konyhát, s az orvos betegeinek nyitogatta az ajtót. Este tíz órakor mindennap taxiban megvárta a kapu előtt – ha az orvosék későn feküdtek le, olykor éjfélig is kellett várnia –, reszkető karokkal behúzta a kocsiba, amikor végre megjelent, s a meleg májusi éjszakában kivitte a Sváb-hegyre, a János-hegyi kilátóhoz vagy a Duna mellé, Visegrádra; egy éjjel Komáromig mentek el apja kocsiján, s csak hajnalban vetődtek haza. Odahaza, mielőtt lefeküdt, szertelen és gyöngéd leveleket írt a lánynak, s reggel anélkül, hogy újra átolvasta volna őket, messzendzserrel elküldte neki; a levelek ugyanakkor vagy öt perccel az után érkeztek, hogy ő a kapuban jó reggelt kívánt Juliskának. A hetedik napon, vasárnap este elvitte a Nemzeti Színházba, s nem szégyellte az előkelő közönség előtt sem munkától kidurvult, vörös kezét, sem kissé esetlen ruhaviseletét s parasztosan kemény járását. De amikor Rómeó szavaira:

    De csitt, mi fény nyilall az ablakon?

    Ez itt Kelet és Júlia a napja! –

    Kelj szép Nap és az irigy Holdat öld meg,

    Mely már beteg és bútól sápadoz,

    Mivel te, a szolgálólánya szebb vagy,

    Ne légy cselédje hát…

    Mikor e versek hallatára, amelyeket önmagára vonatkoztatott, Juliska hangosan elnevette magát, és belecsípett a fiatal fiú combjába, ez elfordította arcát. Harmadnapra napközben eszébe jutott a jelenet, és hirtelen megcsömörlött a lánytól. De Juliska testére még most, öt év után is pontosan visszaemlékezett. Éviét azonban tizenkét órával első szerelmes éjszakájuk után már elfelejtette, ha ugyan egyáltalán valaha is tudta. Miért vágyott akkor hát rá, az ismert s ismeretlennek ez önmagát közömbösítő keverékére? Ha fel akarta idézni, mindig csak a keret jutott eszébe, a hatalmas, tíz méter hosszú, üres tornaterem, amelynek kongó, napsütötte falai között a sárgán ragyogó, viaszolt padlón egy fehér női testnek kellene helytállnia önmagáért, karcsú tagokkal és dallamos mozdulatokkal s amely, bárhogy figyel is, mindig üresen marad. Úgy hatott rá, mint egy színpad, amely elől már felhúzták a függönyt, és mégis néma marad, jóllehet a közönség – a képzelet – egyre türelmetlenebbül és szorongóbban s már-már balesettől tartva lesi a színésznő megjelenését. Viszont pontosan emlékezett a tornateremnek legapróbb részleteire is, egy kereszt alakú karcolásra a falon a vaskályha fölött, a padlónak egy olajfoltjára, a mennyezetlámpa alakjára. Bele akarta látni ebbe a térbe Évit, de nem bírta. Mindig csak az űrt ismerte fel körülötte, a zajtalan színpadot, amelyen fellépett, s amelyet mintha maga a főszereplő vetített volna ki magából – mint ahogy a ruha, a lakás, az egész utca gyakran csak a szeretett lény kifelé való folytatásának látszik; a tornaterem is csupán a fiatal lány testének egy alaki változata volt, de oly erőszakosan sugalmazó, hogy elfedte Lőrinc emlékezete elől Évi korábbi változatait. Idővel a tér, amelyben Évi meg tudott jelenni, kibővült; az emlékezet már nemcsak a tornatermet idézte fel, hanem még gyakrabban az Unió kávéházat, amelynek zöld pamlagai, székei és zöld lámpaernyői között Lőrinc annyi éjszakát töltött egyedül s oly kevés félórát Évivel, de ebben az esetben is mindig csak az üres – Évitől üres – kávéház jelent meg előtte, amelybe a fiatal lánynak a következő pillanatban be kellene lépnie ajtaján, de nem bír. Képzeletben leültette maga mellé a zöld pamlagra, de az ülő egy perccel utóbb eltűnt. A lámpafény arcába sütött, de csak azért, hogy feloldja. Néha csak azért ment be vele a kávéházba, hogy megfigyelje, milyen mozdulattal ül le a pamlagra, milyen hanglejtéssel rendeli meg a pincérnél feketéjét, s könyökét a márványasztalra támasztva, hogy fogja két kezébe arcát, amelynek minden vonása oly felejthetetlen volt Lőrinc számára, hogy már másnapra elfelejtette. Nem tudta meghódítani még annyira sem, hogy visszaemlékezett volna rá. A fiatal lányt készületlenül érte ez a hirtelen szerelem. Annyira meglepődött rajta, hogy amikor Lőrinc a harmadik unióbeli éjszaka után, az utcán, hazafelé menet, dühtől reszkető hangon, halálsápadtan felelősségre vonta, majd azzal gyanúsította meg, hogy „megcsalta" s a nyílt utcán ütlegelni kezdte, meglepetésében hangosan elnevette magát; addig nevetett, amíg egy arcát ért erős ütés el nem némította. – Megőrültél? – kérdezte fuldokolva a felháborodástól. – Hogy merészelsz? Ha még egy ujjal hozzám érsz…

    Nem fejezhette be a mondatot, mert Lőrinc teljes erejéből újból arcul vágta.

    A fiatal lány megtántorodott, majd előrelépett, s két karjával átkulcsolva Lőrinc nyakát, védekezőn arcához szorította puha arcát. – Édeském, ne üss! – mondta könyörögve. – Szeretlek, szeretlek, édeske! Bocsáss meg! Soha többet nem teszem meg! – Hangja oly forró és szerelmes volt, hogy Lőrincnek végigfutott hátán a hideg. Az erős ütéstől Évinek megeredt az orra vére. Lőrinc a zsebkendőt, amellyel felszárította, eltette emlékbe.

    A másnap esti találkára újra nem jött el, s Lőrinc éjféltől fél kettőig várt rá a kapu előtt. – Most voltam benn a kávéházban – mondta a fiatal lány lihegve, amikor megérkezett –, miért nem ott vártál rám? Faggatni pedig ne faggass – tette hozzá indulatosan –, azért késtem el, mert dolgom volt. Nem tartozom neked beszámolni, slussz passz! Önálló ember vagyok, s nem egy lipóci tyúk, akinek nincs más gondja, mint a szerelem.

    Lőrinc tudta, hogy a fiatal lány igazat mond, s nem „csalja meg, de már egy újabb hét múlva annyira legyöngült attól a névtelen, azonosíthatatlan ellenállástól, amellyel szerelme lépten-nyomon találkozott, hogy megkérte Évi kezét. Egy pontosan meghúzott, hajszálfinom határvonalat érzett szerelmük körül, amelyen ha túljut, a fiatal lány hirtelen kisiklik kezéből, eltűnik a sötétségben, s csak hosszabb-rövidebb idő után merül fel újra egy előre meghatározhatatlan helyzetű fényfoltban. Olykor egész közel engedte magához Lőrincet, s életének egy-egy meghitt kérdéséről aprólékos részletességgel beszélt neki teljes odaadással, mint a segítségért esdeklő gyerekek, máskor egyetlen kézmozdulattal félretolta, s oly hideg arccal nézett rá, mintha aznap ismerkedett volna meg, s védekeznie kellene Lőrinc tolakodása ellen. Állandó késései, embertelen, szörnyű pontatlansága – amely a maga egyhangúságában mégis oly változatos és kiszámíthatatlan volt, mint a történelem –, mintha önkéntelen védekezés volna a kedve ellen való, túlságos meghittség ellen, amelynek kiszámíthatatlan pillanatokban olykor mégis behódolt. Lőrinc soha nem tudta, mennyit és miért fog elkésni, csak annyit, hogy késni fog, s ha megtörtént, hogy mégis Évi érkezett elsőnek a találka helyére, rendszerint az Unió kávéházba, kiderült, hogy a fiatal lány vagy egyáltalán elfeledte a megbeszélés időpontját s csak találomra nézett be a kávéházba, véletlenül abban az időben, amikorra a megbeszélés szólt, vagy hogy egy délutáni, hétórai megállapodásra emlékezett, s ezért futott be pontosan kilencre – amikor Lőrinc még nem volt ott, mert fél tízre beszélték meg a találkát. Ezzel szemben torna- és táncóráit percnyi pontossággal bonyolította le, s illegális munkáját oly megbízhatóan végezte, mint egy svájci óramű. De sem egyikről, sem másikról nem beszélt Lőrinccel; hogy mikortól meddig tanít, gyakorol vagy táncol, szórakozottan, közömbösen vagy nagyképűen éppúgy elhallgatta, mint földalatti találkáit; sommásan azzal okolta meg elmaradását, hogy „el van foglalva! Hazugságon nem lehetett rajtakapni, mert nem hazudott, valóban el volt foglalva. Lőrincnek viszont a világon semmi dolga nem volt, napjai azzal teltek, hogy az Unió kávéházban vagy másutt várt a fiatal lányra, s vagy azon gondolkodott, hogy ez az élet tűrhetetlen lévén, még aznap szakít Évivel, vagy hogy mivel szerezhetne neki örömöt. Egy vasárnap reggel, viszonyuk harmadik hónapjában, a júniusi nap friss és édes fénnyel árasztotta el a tornatermet. Lőrinc, aki az egész tavaszt a városban töltötte, rávette Évit, hogy ránduljanak ki a budai hegyekbe.

    Aznap végre megismerkedett azzal a társasággal – jobban mondva ennek egy töredékével –, amely Évi idejének nagyobb részét elfoglalta. Nem ugyan a budai hegyekben, ahová vágyott, hanem hirtelen műsorváltozás következtében, amelyről háromnegyed órai hiábavaló utcai álldogálás után értesült, a Duna partján, Gödön, a Nemes-féle víkendtelepen.

    Évi reggel fél kilenctől magánórát adott a Hungária szállóban egy angol újságírónak, innét egy „ismerőséhez" kellett felszaladnia, hogy Lőrinc kedvéért lemondja délutáni találkáját. Fél tíz helyett negyed tizenegykor érkezett a Banán-szigetre, ahol a fiatalember várta. – Lőrincke, nem megyünk a Hármashatár-hegyre – mondta kifulladva a futástól, mert bármennyit késett is, nem tudta rászánni magát, hogy villamosra szálljon, s inkább gyalog tette meg a leghosszabb utat is. – Nem megyünk a Hármashatár-hegyre, fiam! Ki kell mennem Gödre, ha akarsz, velem jöhetsz! Eljössz, ugye? – tette hozzá békítőn mosolyogva, belekarolt Lőrincbe, s elindult a Nyugati pályaudvar felé. – Képzeld, teljesen elfelejtettem, hogy már a múlt héten megbeszéltem Gödöt. Ez még nem történt meg velem, hogy egy megbeszélést elfelejtettem. Amikor óra után felszaladtam Kacsomillához, hogy lemondjam a délutáni találkát, akkor jutott eszembe, hogy duplán le kell mondanom, mert veled fel akarok menni a Hármashatár-hegyre, és Köllő Gáborékkal Gödön kell lennem. Ezt csak egyféleképp lehetett megoldani!

    – Hogyan? – kérdezte Lőrinc.

    A fiatal lány jókedvűen nevetett. – Úgy, hogy veled megyek Gödre – mondta –, s Kacsomillát is kihívtam. Neki még át kell öltöznie, én előreszaladtam, hogy ne várassunk meg! Tízkor találkozunk vele a Nyugatinál!

    Lőrinc órájára nézett. – Negyed tizenegy múlt.

    – Nem jött villamos – mondta Évi –, hát inkább gyalog indultam el. Ő sem lesz még ott! Siessünk! – Kikarolt a fiatalemberből, s a piros jelzés ellenére hosszú, könnyű léptekkel átfutott a Teréz körúton.

    Jóllehet, ez lett volna az első nap, amelyet Lőrinc egyedül tölthet Évivel, füstbe ment terve dacára, abban a percben, amikor meghallotta, hogy a fiatal lány elfelejtette a gödi találkát, elsápadt a boldogságtól. Az a tudat, hogy Évi nemcsak a vele való találkákról feledkezik meg, többet jelentett számára, mint egy szerelmi vallomás. Majd két hónapos viszonyuknak legboldogabb perce volt. A túlsó, idegen világ, amelyben Évi nélküle élt s amelynek ismeretlen tökéletessége szüntelenül nyugtalanította s izgatta képzeletét, egy percre félrelebbentette maga elől a függönyt. Már nem érezte olyan képtelenségnek a gondolatot, hogy a bútorok, amelyek között Évi abban az ismeretlen világban mozog, bizonyos értelemben hasonlítanak az általa ismert mindennapi bútorokhoz, s hogy nem túlságosan vakmerő s a józan ésszel összeegyeztethetetlen feltevés, hogy egy szék ott körülbelül ugyanazt a célt szolgálja, mint amire Lőrinc is használja; az opalizáló fény, amellyel a képzelet az ismeretlent bevonja, egy fokkal megfakult. Föltéve, de meg nem engedve, gondolta Lőrinc, hogy Éva barátai vagy barátnői szemében a széknek ugyanaz vagy legalábbis hasonló a rendeltetése, mint az általam is ismert székeknek, némi valószínűség szól amellett, hogy ugyanazzal a testrésszel veszik is igénybe, mint én, s ha ez a feltevés helytállónak bizonyulna, tagadhatatlan, hogy máris van valami közösség közöttünk, s nem épp a legérdektelenebb ponton! – Képzelete még két hónapi együttélés után sem tudta érdemlegesen birtokába venni a fiatal lány testét; ha az Unió kávéházban várt rá, hiába idézte fel, nem jutott eszébe, s még arca is elmosódott, úgyhogy néha könnyeivel küzdve várt arra a percre, amikor Évi belép az ajtón, asztalához ül, s véget vet elviselhetetlen kétségeinek – de mihelyt mellette ült, benső figyelme elfordult tőle, s a fiatal lánynak ama ismeretlen változatát idézgette, amellyel „barátai, „ismerősei körében szerepelt. A kávéházba belépő Évi nem volt azonos azzal, aki az utcáról benyitott a kávéházba, mintha a forgóajtón át megtett három lépés alatt tökéletesen átváltozott volna, mint a népmesében a királylány varangyos békává. Nem ismerte, s még csak nem is tudta elképzelni másik, királylányi alakját, de érezte, hogy szemének egy pillantása elég ahhoz, hogy Évi felcserélje arcát, alakját, hangját, s alattomos varázslattal elrejtse előle igazi lényét, azt, amelyre vágyott, s amelyet épp csak ő nem ismerhet meg. Ez a meggyőződés annyira gyökeret vert benne, hogy – ha az utcán sétált Évivel, s valaki köszönt a fiatal lánynak –, elcsodálkozott rajta, hogy az idegen megismerte ebben a minden ízében megváltozott alakjában, amelyet Évi csak az ő számára tartogat, s gyanakvó szemmel figyelt, hogy szeretője visszaköszön-e. Ha éjjel karjaiban tartotta, az volt az érzése, hogy Évi rászedi; nem azonos önmagával, mert az, akit ő szeret, nem alázkodhatik meg annyira, hogy vele egy ágyban feküdjék. A fiatal lány előtte ülő, álló vagy fekvő teste nem lehetett azonos azzal a mindig menekülő, drága tüneménnyel, amelyet mint egy elérhetetlen pillangót kergetett magányában, az Unió kávéház hosszú, elvarázsolt várakozásai alatt. Lőrinc – mint minden nagy szerelmes – a fiatal lánynak abba az alakjába volt szerelmes, amelyet nem ismert, de nem is ismerhetett, mert ennek az alaknak épp az ismeretlenség volt az anyaga, s csak akkor tűnt fel, ha Lőrinc nem nézett oda; az, amit ismert Éviből, csak útmutatás volt, és – mint a szó, amely nem fejezi ki a mögötte álló, sokkal nagyobb fogalmat – csak arra szolgált, hogy elindítsa a képzeletet. Lőrinc nem tartotta lehetetlennek, hogy Évi a valóságban sokkal karcsúbb és magasabb, mint amilyennek előtte megmutatkozik, s amikor hosszú idő múlva egyszer véletlenül megpillantotta az utcán – már évek óta nem találkoztak, s a fiatal lánynak már rég nem volt oka, hogy elrejtse igazi lényét Lőrinc elől –, valóban karcsúbbnak és magasabbnak tetszett, mint szerelmük idején. Ezt a test mögött fekvő testet, a lényeg mögött fekvő lényeget kergette szüntelenül, s minthogy ő maga soha nem érte el, kézenfekvő volt a feltevés, hogy csak távollétében valósul meg, ott, ahová ő nem érhet el, Évi „barátai és „ismerősei között. Ezek a barátok és ismerősök (s a szobák és kávéházak, ahol a fiatal lánnyal találkoztak) nyilvánvalóan magukon viselték az „igazi Évi nemes érintésének nyomait, de ugyanilyen nyilvánvalón, már eredendőn, Lőrincnél sokkal nemesebb, értékesebb és számára teljesen idegen szempontok szerint éltek, gondolataik, szenvedélyeik, életmódjuk az övéinél tökéletesebbek s rokonszenvesebbek voltak – mert hisz különben miért épp közöttük talált volna rá Évi igazi lényére? –, s nemcsak hogy szinte betegesen felizgatták a fiatalember kíváncsiságát, de oly kívánatossá tették önmagukat, hogy bármelyik este, habozás nélkül lemondott volna az Évivel való találkozás lehetőségéről, ha a fiatal lány valamelyik „barátjának vagy „ismerősének" társaságában töltheti. Egy ízben egy csúnya, lomposan öltözött, szőke lány köszönt Évinek az utcán, s Lőrinc azon a gondolaton kapta magát rajta, hogy ha ez a lány beszélgetés közben kikezdene vele, a kezéhez érne vagy megnyomkodná a lábát, azonnal elhagyná Évit, abban a reményben, hogy

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1