Drakula gróf és társai: Nagy vámpírkönyv

PIVÁRCSI ISTVÁN

DRAKULA GRÓF ÉS TÁRSAI

nagy vámpírkönyv

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-226-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Pivárcsi István

A VÉR VILÁGA

VÁMPÍROLÓGIA

A vámpírológia kifejezésnek lényegi tartalmát illetően kétféle megközelítési módja lehetséges. Az egyik esetben a vámpírológia olyan vizsgálódási, kutatási területnek tekinthető, amelyben a vámpírmitológia kialakulásának és elterjedésének okait, illetve történelmi és kultúrtörténeti vonatkozásait vizsgálják. Ebben az esetben nagyon szerteágazó kutakodásra van szükség, hiszen nemcsak a történelem bizonyos korszakaival kell alaposan tisztában lenni, hanem a néprajz, az irodalomtörténet, sőt a biológia és az orvostudomány bizonyos területeivel is. Ilyen értelemben a vámpírológia egyre inkább önálló művelődéstörténeti területté kezd válni.

A vámpírológia másik megközelítési módja is kulturális jellegű, bár korántsem történeti, és a legkisebb mértékben sem mondható tudományosnak. Ennek a megközelítési módnak az alapja a vámpírok létezésébe vetett hit, és egy ennek nyomán felépített, folyamatosan bővülő és fejlődő világkép, amelynek mitológiája megmozgatja az emberek fantáziáját, miközben kielégíti természetes borzongási igényüket is.

A népi hiedelemvilág szerint a vámpírok olyan félig evilági és félig túlvilági – ahogyan a középkorban mondták: átmeneti – lények, amelyek emberi vérrel táplálkoznak. A legkorábbi mítoszokban felbukkanó vámpírok még inkább állatokra és szörnyszülöttekre hasonlítottak, mintsem emberekre. Az ezekhez hasonló, állati és emberi tulajdonságokból összegyúrt szörnyalakok már az ókori mezopotámiai, egyiptomi, föníciai, görög és római mitológiákat is benépesítették. Ilyen volt például a görög mitológiában Delphűné, a félig kígyó, félig pedig asszonytestű sárkány, Hidra, a lernai mocsarak százfejű szörnye, vagy Minótaurosz, az emberekkel táplálkozó bikafejű és embertestű szörny.

A középkor kereszténységből táplálkozó népi hiedelemvilága a szörnyeket nagyjából három nagy csoportra osztotta. Az első csoportot az eleve túlvilági és testetlen lények alkotják, a másodikat a túlvilágból a földi világba testi valójukban is átjárni képes átmeneti alakok jelentik, és végül a harmadik csoportba az olyan evilági szörnyek tartoznak, amelyek emberi alakváltozásból jöttek létre. Ez, az alapvetően a szörnyalakok fizikai állapotát és alakváltozási képességeit figyelembe vevő csoportosítás vezetett el a XVII–XVIII. századra oda, hogy a vámpíroknak már egyértelműen emberi alakot tulajdonítsanak, ugyanakkor ezek az emberi alakot öltő vámpírok a korábbi elképzelésekhez kapcsolódóan továbbra is képesek a rendkívüli alakváltozásokra, vagyis arra, hogy különböző állatok, de főként denevér vagy farkas képében is meg tudjanak jelenni.

A vámpírmítosz alapvetően háromféle hiedelemvilágból táplálkozik. Az egyik a halottkultuszok kiterjedt világa, amelynek egyik jellegzetes népi hiedelme, hogy a halottak egy része képes felkelni a sírjából és meglátogatni a szeretteit, vagy éppen bosszút állni azokon, akik őt az életében sanyargatták vagy igazságtalanul bántak vele. A halál során az ember teste és lelke különválik, így a túlvilágból való visszatérést kezdetben elsősorban szellemi formában képzelték el, így születhettek meg a visszajáró szellemekről, démonokról és lidércekről szóló legendák. Csak később alakultak ki azok a képzetek, amelyek szerint bizonyos esetekben a test is képes a halottak világából visszajárni, és ott kísérteni. A vámpírhit esetében az az elképzelés alakult ki, hogy a vámpírok valamilyen okból nem képesek teljesen meghalni, szellemük emiatt nem válik el teljesen a testüktől, így a sírjukból való kikelésük, visszajárásuk során szellemi és fizikai valójukban egyaránt meg tudják kísérteni az embereket.

A sírjukból felkelő vámpírok létezése, továbbélése azon múlik, hogy sikerül-e nekik elegendő táplálékhoz jutni, vagyis vért szívni. Így a másik hiedelemvilág, amely a vámpírmitológiához kapcsolódik a vér mítosza, amely az egyik legősibb – ha nem éppen a legrégebbi – legendakör, és amely nyilvánvalóan abból a még a vadásztársadalmak idején kialakult meggyőződésből táplálkozik, hogy a vér az élet forrása, és annak fenntartója is. A törzsi társadalmak egy részének körében elevenen éltek az olyan elképzelések, hogy ha elveszik más emberek – persze többnyire az ellenség – életét vagy vérét, akkor ezzel képesek lesznek meghosszabbítani a saját életüket. Számos olyan ősi társadalomról vannak ismereteink, ahol hittek a vérrel való bekenés mágikus erejében, ember- és véráldozatokat mutattak be isteneiknek, vagy éppen vérszerződéssel pecsételték meg összetartozásukat. E legendakörben a vérszívó állatok olyan démonikus lényekké váltak, amelyek képesek vérszívó tevékenységükkel az embereket megfosztani életerejüktől. A valóban vérszívó (például: poloska, kullancs) rovarok mellett az emberi képzelet azután megszülte azoknak a vérszívó állatlényeknek a mítoszát (vészívó denevérek, vérfarkasok), amelyek nemcsak kiszipolyozni képesek az ember vérét, hanem képesek meg is ölni. A legendakör bővülésével a vérszívó állatok félelmetes és rettenetes szörnyszülöttekké alakultak át, majd a halottkultusz előbb említett elemeivel összefonódva emberi alakot öltöttek, és átmeneti lényekké változtak.

A harmadik legendakör, amely a vámpírhit világával egyesült, a sötétség mítosza. Az emberek ősidőktől fogva féltek az ismeretlentől és azt megtestesítő éjszakától, mert ezektől védtelennek érezték magukat. Már az ókori világkép élesen szembeállította egymással a fényt és a sötétséget oly módon, hogy a fény az életet adó forrás, a termékenység, ezáltal pedig a földi élet, míg a sötétség a gonosz és pusztító erők, vagyis a halál és a túlvilág szimbólumaként jelentek meg. A középkor világában a sötétséget a Sátán uralja, és az ő gonosz erői: a démonok, a lidércek, a boszorkányok és az ördögök az éjszaka leple alatt űzik gonosz, varázslatos és mindenekelőtt természetfeletti praktikáikat. Mindezek miatt különös jelentőségre tettek szert a sötétség mítoszában az éjfélhez, valamint a teliholdhoz kapcsolódó hiedelmek. Éjfélkor indulnak útjukra, illetve vadászatukra a démonikus erők, ekkor aktivizálódnak az emberből vérengző vadállatokká átváltozni képes emberek, illetve ekkor kelnek ki sírjukból a vérszívó vámpírok, hogy újabb áldozatok után nézzenek.  A vámpír a titokzatos éjszakában lepi meg mit sem sejtő, többnyire alvó áldozatát, aki teljességgel védtelen ilyenkor. A vámpír áldozatai többnyire ártatlan és szépséges fiatal nők, akiknek a nyakába mélyeszti hosszúra megnyúlt, tűhegyes szemfogait és onnan szívja ki a vérét. A szerencsétlen áldozat mindebből többnyire semmit sem vesz észre, hiszen a vámpír nem egyszerre, hanem több éjszakai látogatás során, fokozatosan fosztja meg őt vérétől, és ezzel együtt pedig az életerejétől. A vámpír tehát nem egyszerűen vért szív, hanem játszik is áldozatával, aki folyamatosan gyengül, kínlódik, és egyre jobban szenved mindaddig, amíg végül el nem pusztul.

A három fő mitológiai forrás az évszázadok során mindig újabb és újabb elemekkel egészült ki. Az egyik ilyen, a későbbiekben oly meghatározóvá vált elemnek az a nézet tekinthető, amikor a vámpírhithez kapcsolódó egyes történetek a vámpírok cselekedeteit az emberek erőszakos leigázásnak egyik formájaként értelmezték. E felfogásban a démonikus erővel rendelkező vámpír természetfeletti hatalmat szerez áldozatai fölött, uralkodik rajtuk, aljas üzelmeinek szolgálatába képes állítani őket, végül pedig kénye-kedve szerint elpusztítja őket. Minderre a vámpírok nem fizikai erejük, hanem túlvilági képességeikből fakadó szellemi fölényük miatt képesek. Az áldozatok fölötti erőszakos uralkodás később a történetek egy részében erotikus, szexuális töltéssel is gyarapodott. Így alakult ki az a meggyőződés, hogy a vámpír gyenge női áldozatának megbénítja az akaratát, majd minden lehetséges módon birtokba veszi őt. Már az ókori kaldeus nép is úgy tartotta, hogy a vérszívás a nemi kapcsolat egyik sajátos formája. A római mitológiában feltűnő lámiák, vagyis gonosz tündérek is egyszerre voltak démonikus erejű szeretők és vérszívók. A vámpírhitnek ez az erotikus töltése azonban leginkább a XIX. században, a romantika korában erősödött fel.

Régi keletű vita zajlik arról, hogy hol és milyen körülmények között születtek meg a vámpírok, pontosabban a róluk szóló legendák és beszámolók. Ma a legáltalánosabbnak mondható vélekedés szerint a vámpírokhoz kapcsolódó hiedelemvilág a Balkánon, illetve a keleti szláv népek körében született meg valamikor a középkor folyamán. Itt jegyezték le az első hivatalos beszámolókat a vámpírok létezéséről, és ezek között akadnak olyan dokumentumok is, amelyeket egy sereg tanú írt alá. Bár a néprajzi és kultúrhistóriai kutatások a vámpírmítoszokat elsősorban a szerbek, a horvátok, az ukránok, a ruszinok és a románok hiedelemvilágában találta különösen erősnek, a földrajzi közelség és a történelmi események okán a vámpírok világa mégis a történelmi Magyarországgal, azon belül is elsősorban Erdély területével fonódott össze. Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy a név szerint legismertebbé vált vámpír, Drakula személyét földrajzilag főként Erdélyhez kapcsolta a képzelet, annak ellenére, hogy a Drakulának történelmi hátteret adó személy, Vlad Tepes román származású volt, és Havasalföldön uralkodott.

A román folklórban rendkívül erőssé vált a vámpírokban való hit. E hit alapját az ortodox (görögkeleti) vallásnak az a tanítása szolgáltatta, hogy azok az emberek, akik a keresztény egyházból való kiközösítés átkától sújtva halnak meg, azok visszajáró halottak – románul „moroi – lesznek mindaddig, amíg az egyház föl nem oldozza őket az átok alól. A román hitvilág másik ősi démonikus lénye a „strigoi. Ez olyan természetfeletti képességekkel rendelkező, éjszaka repdeső halálmadár, amely emberi húsra és vérre vadászik. Ez a strigoi szóalak annak az Európa-szerte elterjedt striga kifejezésnek a változata, amelyet a boszorkányok egyik típusának megjelölésére használtak a középkorban. A moroi és a strigoi tulajdonságainak összeolvadásából alakult ki a románok jellegzetes vámpíralakja. A mélyen gyökerező keresztény vallásossághoz kacsolódóan lettek végül a román hitvilágban a vámpírok a Sátán ügynökei, a Gonosz eszközei, akik az emberiség megrontására és megsemmisítésére törnek, és seregük a Rossz végső diadaláért harcol. Embervérrel táplálkoznak, harapásuk vámpírsággal fertőzi meg áldozataikat, csupán a vér és a sötétség élteti őket, halhatatlanok de nem sebezhetetlenek, elpusztításuk ugyanakkor különleges képességeket és eszközöket kíván meg.

A VÁMPÍROK ELLENI VÉDEKEZÉS

A vámpírok létezésében hívő embereket sokat foglalkoztatta az a gondolat, hogy miként tudják maguktól a vámpírokat távol tartani, vagy amennyiben ez valamilyen okból mégsem lehetséges, akkor hogyan lesznek képesek a rájuk támadó vámpíroktól megszabadulni, illetve elpusztítani. A vámpírlegendák egyik alapfeltételezései közé tartozik a nézet, hogy a vámpírok halhatatlanok ugyan, de mégsem sebezhetetlenek. Megsebzésük és elpusztításuk feltételezi a vámpírlények tulajdonságainak ismeretét, ebből fakadóan pedig felismerésüknek a lehetőségét.

A Balkánon elterjedt népi folklór szerint a vámpír fél a fokhagymától. Ebből fakadóan a vámpír elleni egyik leghatékonyabb védekezésnek a sok fokhagyma fogyasztását tekintették, valamint a házak különböző pontjain rendszeresen fokhagymafüzéreket helyeztek el. A román falvak egy részében a vámpírság gyanújába esett az, aki visszautasította, hogy fokhagymát egyen. A vámpírveszély elhárítására ilyenkor fokhagymával dörzsöltek be minden ablakot és ajtót. A többnyire csak két lakóhelyiségből, konyhából és szobából álló házacskák ilyenkor a fokhagyma, a döngölt földpadló penészes és dohos, valamint a főzéshez használt zsír szagának a tüzeléshez használt fa füstjével keveredő sajátos elegyét árasztották magukból, amely mélyen beivódott a bútorokba, használati eszközökbe és az emberek ruhájába egyaránt.

A fokhagymát más kultúrkörökben is az életerő és az egészség egyik forrásának tartották, így már az ókorban is nagy becsben állt. Az ókori népek közül leginkább a babiloniak, a görögök és a rómaiak használták a fokhagymát gyógyításra. A középkorban született füveskönyvek szinte kivétel nélkül azon legcsodálatosabb növények közé sorolták, amelyek tele vannak energiával és életerővel. Mivel a fokhagymának univerzális gyógyerőt tulajdonítottak, ezért használták a legkülönbözőbb betegségek gyógyítására, de betegségmegelőzésre és mindenféle mágikus rontás elhárítására is. Az egyébként ázsiai eredetű hagyma a kelet-európai népek, a szlávok, magyarok és románok legfontosabb konyhakerti növénye, illetve leve és illóolajai révén a legkedveltebb fűszernövénye is. A fokhagyma allicin nevű anyagából áradó átható szag és íz az, amely a népi hiedelmek szerint oly riasztó a vámpírok számára, mert nem képesek megküzdeni ezzel az energiával és életerővel. Egyes mondák szerint ugyanis a fokhagyma ereje megakadályozza azt, hogy a vámpír ki tudja szívni áldozatának vérét, vagy ha ez mégis sikerülne neki, akkor a fokhagymával felerősített emberi vért nem képes táplálékul, azaz életadó forrásként felhasználni.

A keresztény hitben a démonikus lényeket a vallás ellenfeleinek, emiatt pedig a Sátán, vagyis a Gonosz gyermekeinek képzelték. A vámpírok éppen ezért az ördögök egyik megjelenési formájaként léptek föl e hiedelmek szerint, ebből fakadóan pedig tartaniuk kellett minden keresztény szentségtől. A vámpírlegendák szerint a vámpírok főként a kereszt jelétől, a feszülettől, illetve az amulettektől rettegnek, de elmenekültek Jézus vagy Mária nevének az említésétől is. Stoker Drakula című regényében többször is utal erre a hiedelemre. Így például akkor, amikor a történet főhőse, Harker Drakula grófhoz való utaztában elfárad és megpihen. A kastélyhoz vezető eme utolsó állomásán a fiatal angolt körülveszik a helybéli parasztok, akik, miután megtudták jövetelének célját, az ördög és pokol szavak ismételgetése közben sűrűn kezdték vetni magukra a keresztet.

Egy későbbi jelenetben Harker, amikor már Drakula vendégeként időzik, borotválkozás közben véletlenül megvágja magát, és ettől kiserken egy kissé a vére. Drakula a látványnak természetesen nem tud ellenállni, ezért Harker torkához kap, ám véletlenül megérinti a döbbenettől megdermedt Harker nyakában függő keresztet, és ezért riadtan visszahúzza a kezét.

A keresztény töltetű vámpírhitben a vámpírság vagy az elkárhozás, vagy pedig a vezeklés egyik sajátos formájaként jelent meg. Az életében fertelmes bűnökben fetrengett emberek a haláluk után elkárhoztak, ezért nem nyughatnak békésen a sírjukban. Elkárhozott lelküket ugyanis az Ördög szerezte meg, és ezért a sírjukból kikelve az lett a feladatuk, hogy uruknak, az Ördögnek szerezzenek mindig újabb áldozatokat. A vámpír ördögi természetével éppen ezért leginkább az ártatlanság és tisztaság, egy gyönge nő önfeláldozása szállhat szembe, de csak akkor, ha a vámpírt éppen nála lepi meg a hajnalhasadás, vagy az azt jelző kakaskukorékolás. Ebben a hiedelemben nemcsak arról van szó, hogy az ártatlanság, a jóság képes megfékezni a gonoszt, hanem az a nézet is, hogy mivel a vámpírlét a sötétség világához kapcsolódik, a vámpírok rettegnek a fénytől. Az állandó sötétségre kárhoztatott vámpíroknak így az egyik fő ismertetőjegye sápadtságuk, viaszos megjelenésük. Stoker ezt úgy építette be regényébe, hogy Harker egyszer csak bezárva találja magát Drakula romos kastélyban, amelynek magas, gótikus ablakain a fény egyetlen szikrája sem tudott áthatolni. A vár ura, vagyis Drakula gróf, aki egyedül lakja az egész komor és misztikusan sötét épületet, csak éjszaka mutatkozik vendége előtt.

A fény, a világosság pusztító erejét a vámpírok úgy kerülik el, hogy hajnalhasadáskor visszatérnek nappali pihenőhelyükként szolgáló kriptáikba, illetve koporsóikba. Nappal tehát a vámpírok elrejtőznek, és nyugalmi állapotban vannak, így védve meg magukat a fénytől. Az embereknek éppen ezért napvilágnál nem kell tartaniuk a vámpíroktól, csak az éj leszállta után. Napnyugta után ugyanis a vámpírok aktivizálódnak, feltöltik sötét energiáikat, és az éj leple alatt vadászatra indulnak. A román falvak lakói mindezekből fakadóan olyanokat is gyakran vámpírság gyanújába kevertek, akik álmatlanságban szenvedtek, éjszakai mozgolódásuk során pedig – minden valószínűség szerint spórolásból – nem gyújtottak fényt. A vámpírság gyanújába keveredett emberek felől néha oly módon próbáltak meg ezért bizonyságot szerezni, hogy egy nagy máglyarakás mellé állították őket, megvilágítva ezzel egész alakjukat, vagy pedig lámpást, illetve gyertyát tartottak oda az arcukhoz. A gyertyafénnyel kapcsolatban az idők folyamán azonban kialakult egy olyan elképzelés is, hogy annak olyan kicsi és hideg a fénye, hogy végül is nem képes a vámpírokban semmilyen kárt okozni. A XIX. századi vámpírtörténetekben éppen ezért a vámpírok már rendszerint gyertyafényben jelentek meg a leendő áldozataik előtt, ezért emberi vonásaik erősítésével tették magukat felismerhetetlenné.

A romantikus vámpírtörténetek egyik legjellegzetesebb alakjaivá, hőseivé a vámpírvadászok váltak. Ezek a vámpírvadászok általában olyan a titkos szertartásokban és mágiákban jártas tudósok voltak, akik ismerték a vámpírok tulajdonságait és rejtőzködési szokásait, ezért az átlagemberektől eltérően nagy bizonyossággal voltak képesek felismerni a vámpírokat, illetve ismerték a vámpírok elpusztításának minden lehetséges módját. A vámpírok elpusztításának ismerete már korábban, a népi folklórban is megjelent. A ház körül, vagy a házak padlásán megbúvó denevéreket például a vámpíroktól rettegő parasztok kihegyezett karókkal döfködték át, pusztították el, abból a meggyőződésből eredően, hogy a vámpírokat leginkább oly módon lehet elpusztítani, ha szívükbe egy jól kihegyezett karót döfnek bele.

Az egyik középkori beszámoló szerint, amikor kihantoltak egy több hónapja eltemetett halottat, akiről azt gyanították, hogy vámpír, akkor annak a testét teljesen épnek találták. A bizonyság kedvéért egy kihegyezett karót vertek bele a halott szívébe, amelyből azon nyomban friss vér buzogott fel, bebizonyítván a halott vámpír voltát. A szívbe ütött karóval sikerült a vámpírt megölniük, a biztonság kedvéért azonban a holttestet mégis elégették. A vámpír testének elégetése azért tűnt célravezetőnek, mert így már fizikai valójában bizonyosan nem volt képes többé életre kelni. Nem valószínű ugyan, hogy a középkori kivégzési módok közül a Kelet-Európában olyan gyakran alkalmazott karóba-húzást a vámpírok elleni védekezésül találták volna ki, ám a párhuzam mégis elég feltűnő. Egy másik kihantolásról beszámoló jegyzőkönyv azt emel ki, hogy a vámpírnak bizonyult holttestről levágták a fejet. Ez abból a megfontolásból történt, hogy a fej a test többi része nélkül nem volt többé képes mozogni, a fej nélküli test pedig nem volt képes vért szívni. Többször előfordult éppen ezért az, hogy az életében vámpírság gyanújába keveredett ember holttestéről már eleve leválasztották a fejet, és azt külön, egy távol eső helyen temették el.

A VÉRSZÍVÓ DENEVÉREK

A vámpírlegendák kialakulásának egyik meghatározó alapjának az tekinthető, hogy több