Urak, úrfiak II. rész

IGNÁCZ RÓZSA

URAK, ÚRFIAK

MÁSODIK KÖTET

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Könyvkiadó, Budapest

Borító: Papp Norbert

978-963-374-414-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

VENDÉGLŐI KÜLÖNTEREM

– Egy flekken cikával a méltóságos főügyész úrnak!

– Kolbász roston a kegyelmes úrnak!

– Sör, igenis. Kávé, üresen, igenis!

Nyolcvankilencen voltak. Kor, rang s mód vegyesen. Huzella Mária, a költőnő éppen semmit sem rendelt. Még nem szavalta el a versét, s tele gyomorral nem tudta reszkettetni a hangját. Az összejövetel már túllendült kitűzött célján. Már ünnepeltek. De a ruhatár még ontotta az érkezőket. Gabradián Zakariás mint az ebesi öregdiákok házigazdája állt a ruhatár előtt, fogadta és bejelentette azokat a vendégeket, akik az ebesiek között nem voltak mindennaposak. Seresék kedvéért ma olyanok is eljöttek, akik nem tartoztak szorosan az ebesiek köréhez.

– Bicskey Balázs, a kishévízi járás utolsó magyar szolgabírája! – jelentette Zakariás. Ez a Bicskey Pesten végrehajtó lett. Szenvedélyesen ismerkedett minden elárverezésre kerülővel. Kikérdezte családi körülményeit, s kivételt tett, ha talált – legalább a felmenő rokonságban – egy erdélyi nagyanyát. Most kiöltözve, feketében, kétfelé kefélt, villogó bajusszal jelent meg. Fodros ajkai olyanok voltak, mintha örökké csókolóznának és nyalakodnának.

Gabi sebesen írt Rika mellett egy papír asztalkendőre. Rika a válla mögül leste: mit jegyez.

– Nékai Nékay Lőrinc, Reketye vármegye utolsó főispánja! – jelentette Zakariás.

Bákody Gerő bólintott. Fönt ült a T alakú asztal egyik főhelyén. Sok főhely volt az este. Még hunyorított is, s odasúgott Csutak Balázsnak:

– Az már igaz! Utolsó főispán! Utolsó alak volt ez a Lőrinc világéletében.

Így szólt, de bizonyára megbotránkozik, ha észreveszi, hogy a fia légy nagyságú és olvashatatlan betűivel sebesen jegyzi azoknak a nevét, akik elmúlt úri életük utolsó rangját használják itt, az emigrációban is.

– A gyászjelentőkre mind kiírják: utolsó képviselője, utolsó alispánja! – súgta Rikának. – Bicskey a névjegyére is rányomatja: „Utolsó!" Jó, mi?

Rika nem felelt. A terem fülledt volt. A fehér abroszok felett zsírosodó arcok fénylettek. Gabi megjegyzései ellenére is jól érezte magát. Gönczéné messze ült, a terem sarkában, fél arcára húzott fátyollal, csak úgy a szék csücskén, rebbenésre készen.

Fülrepesztő hang süvített át a zörgő kés-villák felett. Egy kicsi, görbe hátú, mellig szakáll öregúr, utólag s mintegy búcsúként és összefoglalóan üdvözölte Seres államtitkárt, aki eljött, hogy vonzó személyével egy nagy társadalmi egyesülésbe tömörítse az egycélú s százfelé szétszórt erdélyiek kicsiny csoportjait.

Zalán Barnáné Izzik Irma a szakállas beszéde alatt érkezett. Egyenesen Bákodyig ment. Zalán, mint egy letört fejű mák, a nyomában.

– Mi is eljöttünk! – köszönt Irma nyomatékosan, amint az öregember elhallgatott, s felcsattant a hangos, de gyér taps. Az ügyész kezét keményen megrázta, aztán egy széket húzott a háta mögé. Zalán várt egy kicsit, fél lábra dőlve a felesége széke mellett, aztán mikor egy vargabélest cipelő pincér elhúzott mellette, mintegy annak oltalmában, lesunyt fejjel eloldalgott.

– Tulajdonképpen nem szép, hogy ennél a sváb vendéglősnél tartják az összejövetelt! – mondta Izzik Irma Bákody Gerő hátának.

Gerő ingerülten mosolygott. Az asztalkendő a nyakában. Semmi kedve sem volt Irmával csevegni, de nem tűrhette, hogy az asszony a háta megett sustorogjon. Karon fogta, és az asztalhoz erőltette. Csutak Zsiga és Fejérné Liza közé.

– Igazán! – szücsörgött Liza. – Miért is éppen itt?

– Cinna Zoltánék meg is sértődtek! – mondta Irma, s diadalmasan nézett körül, először azért, hogy a főhelyre erőltették, anélkül hogy tolakodott volna, másodszor azért, hogy máris sikerült valami kellemetlent mondania. – Nem is jöttek el! – Haját megrázta. Kezdte jól érezni magát. – Egy korsó sört! – mondta, s folytatta gyorsan: – Ez nem fajvédelem! Ez nem erdélyi testvériség. Erdélyi az erdélyit pártolja! Cinnáék igazán erdélyiek. Én csak olyan üzletben vásárolok, ahol legalább egy erdélyi kiszolgálólány van. Szorosan kell fogni az erdélyieket!

Gerő egy pillanatra úgy érezte magát, mint amikor az ügyészségen, mélységes szánalomból azt mondta a púpos Berta kisasszonynak: virulunk, virulunk, szép leány? S kísértést érzett, hogy „szorosan fogja az erdélyieket" – azaz jóindulattal belemarkoljon egy pillanatra Irmába… De csak megcsóválta a fejét, s nagy, dióbarna szeme ide-oda járt Irma szépen ütköző bajuszán. Aztán a másik pillanatban széles mosollyal áthajolt az asztalon, hogy tüzet adjon Zazának.

Göncze Péter, nem messze Málikától, szemközt Milivel, egy ismeretlen fiatalemberrel pusmogott. Új fiú volt, most lett a diákegyesület elnöke. Ma meghívták őt is. Négyszegletes ujjait maga elé teregette az abroszra, mint egy legyezőt. Nagy, zsíros arca csendesen izzadt. Csak mosolygott hangtalanul, akármit mondott Péter. De busa szemöldöke alól, apró szeméből konok becsület és megingathatatlan óvatosság csillogott. Háromszéki fiú volt: Tüdős Miklós.

A szakállas szónoklata nem teremtette meg a kívánt egységes hangulatot. A hatalmas társaság kicsiny csoportokra szakadva zsibongott. Mert hát, ugye, hiába egy a cél.

– Mások az útjaink és a módjaink! – mondta Bodzafi Benedek, s koppantott egyet az asztalon. Öregurak vették körül Bodzafi Benedek urat, Erdély egyik utolsó tankerületi főigazgatóját. A hűtlen Malák kántor, Bákody egykori tanítója is Bodzafihoz pártolt; ha majd hazamegyünk tavaszra, s Bodzafi ismét tankerületi főigazgató lesz, Maláknak biztosan igazgatói rangot ad. Mit számít az, hogy Bodzafi már hatvannyolc éves és Malák bácsi hetvenöt!

– Akiket nyugdíjaztak, azokat reaktiválni fogják! – mondta Malák, s Bicskey, a csókos ajkú, úgy is mint Kishévíz utolsó szolgabírája, rábólintott. Ő is Bodzafi-párti lett.

Mert voltak már pártok is az erdélyiek között. Mi mást is lehetett volna egységesíteni Seres államtitkárnak, ha nem a pártokba tömörült széthúzást? Lám, Bodzafi pártja a személyválogató emberpártolás elvét tűzte zászlajára, ellentétben Bákody Gerőék ebesi öregdiákkörével. Bákodyék az ebesieket támogatták általában, az enyedi kollégiumot segélyezték „általában". A pénzüket egyben s egy eszmében hive adták oda, s nem firtatták, hogy minek hívják azt az erdélyi diákot, aki így segélyhez jut. Megelégedtek azzal, hogy az otthon maradt vezetők visszaizentek: hat lány, tíz fiú, négy tanár részesült segélyben.

Bodzafi Benedek éppen ellenkezően gondolkozott. Mit? Hogy ő ne tudja azt, hogy az a pénz kinek a kezébe jut? Aztán olyasmi történjék, hogy arra nem valók, érdemtelenek, vagy éppen az otthon maradt haragosai részesüljenek? Bodzafi Iluska írta egyszer Erdélyből, hogy a segesvári patikusné leányának a vőlegénye egy ebesi villanyszerelő. Enyeden tanult a kollégiumban, s a pénz, amit neki fizettek, éppen az ebesiek segélyéből való volt. Az a puccos patikuslány kalapot vett belőle magának! S még ki tudja, miféle juttatások történnek? A jótékony pénz egy kicsit mindig a Csáki szalmája. Bodzafi éppen ezért ellenpártot alapított: megnézte alaposan, hogy kin segít.

Gyámoltjait el is hozta ma estére mind. Ezek, ellentétben a Bákody-féle „csak otthon maradt szegény erdélyiekkel, olyanok voltak, akik Erdélyből az utóbbi tíz év alatt szivárogtak ki, s itt már nem tudtak volna zöld ágra vergődni, ha Bodzafi nem alakít egy erdélyi védszülő társaságot. A „védszülők voltak vagy negyvenen. Havonta fizettek egy bizonyos összeget, amit Bodzafi kiosztott a védgyerekek között. Most itt voltak mind a védszülők és gyermekeik. Bodzafi Benedekné éppen két védlánya között ült: az egyik Piros Anikó, kövér volt és kancsal, viszont gyönyörűen énekelt, de a védszülők pénzéből egyelőre mégis varrni tanult. A másik, Hamar Marika, zeneakadémiára járt, s ezt mind Bodzafi eszméje, Bicskey végrehajtó párttagsági díja, Malák bólogató helyeslése s Huzella Mária fáradhatatlan kéregetése és tagszerzése tették lehetővé. Mert Huzella Mária, miután leányát férjhez sikerítette, s úgy érezte, hogy az ebesiek körében költészetét nem méltányolják kellően, szintén a Bodzafi-párthoz csatlakozott. Most ugyan Bákody közelében ült, de ez nem gátolta abban, hogy a Bodzafi-oldalon gubbasztó gyámfiának, egy Kerek István nevű, iskolát sohasem járt s számolócsodának bizonyult parasztfiúnak ne rendeljen egy pikoló fehér sört. Kerek István a tehetséges, szegény erdélyi védencek csoportjában lesütött szemmel, bamba arccal kókadt, s magában a jelenlevők számát már régen köbre emelte, megszorozta a ruhatári kalapok számának tizenhatszorosával, és elosztotta a forgalomba levő villák összeadott ágainak kilenc egész tizenhat század részével. Egyébként rettenetesen szeretett volna enni egy valódi, félig véres marhabélszínflekkent, de azt senki sem rendelt neki, viszont állandóan attól rettegett, hogy Bodzafi bácsi produkáltatni fogja, hogy ezzel új védszülőket szerezzen.

A két nagy ellenpárt között apróbb rokon csoportok dugták össze a fejüket; csak Tüdős Miklós képviselte egymaga a legfiatalabb nemzedéket, az egyetemi hallgatókat, de ő egyelőre senkihez sem tartozott. Csak nézett és figyelt.

Fejér Tihamér s a hozzá hasonlók egyenként is csoportot jelentettek, hiába üldögéltek külön-külön. Ők voltak azok, akik az egész erdélyi összeruccanásban csak a flekkent és az ivási alkalmat szerették, az ismerkedési és dőzsölési lehetőséget lesték. Mert azon az alapon, hogy én is erdélyi vagyok, te is az vagy, „szervusz, kérlek alássan bátyámat" lehetett mondani annak az igazságügy-minisztériumbeli osztálytanácsosnak, aki főnöke Tihamérnak, s akinek különben nem szervuszozhatna. Az ilyenek azért jártak ide, mert más társaságuk nem akadt, s nagyon irigyelték azokat, akik, mint Baló Péter, a Seres veje, egészen beilleszkedtek már a pesti társadalomba.

„Baló Péter még itt sem rendelt flekkent!" – gondolta Tihamér, s míg egyik combját kitartóan nyomta Bodzafiné védence, Hamar Marika oldalához, gyorsan visszaküldte a pincérrel a kürtőskalácsot, s minyont hozatott, éppen úgy, mint átellenben Baló Péterék.

– Gyomrom nem bírja a kelt tésztát – mondta Tihamér –, de mindig megfeledkezem magamról. – A combja már egészen Marikáéhoz ért. „Vajon el lehetne vinni valahová a muri után? Utóvégre művésznövendék! – gondolta Tihamér, s egy fordulatos szemtelenségen töprengett, ami éppen egy ilyen „könnyű kis nőhöz illene. A könnyű kis nő aggodalmasan nyúlt az asztal alá: a harisnyája pengőnyi lyukat hordott cipője sarka felett, és még azt is el kellene rejtenie, hogy az ölében fekvő retikülje egészen koszos. Bodzafinénak elviselhetetlen hónaljszaga volt, s nagy keblével egészen Marikára dőlt. Viszont megígérte, hogy elsején megveszi Marikának a Berlioz-etűdöket…

Gabradiánné, Liza, a kövér Gál Ambrusné s a hajdani ebesi állomásfőnök tanárnévá változott özvegye, mint egy-egy szétszórt salátabokor, nagyon virítóan erdélyiek voltak, de már nem beszéltek róla… Már gyökereztek. Pesti fodrászukat emlegették, s hogy hol lehet részletre jó szövetet venni. Liza elfintorodott, amikor Zalánné Irma a Széna téren kapható tárkonyról mint az erdélyiséget megőrző fűszerről beszélt, és fitymálva mondta:

– Ugyan ki eszik Pesten tárkonyt?

Lizáékat csak Gerő személye fűzte már az ebesi „gondolathoz". Nem így Vaskó Paliék. Sógorság révén ők is ebesieknek számítottak, de sokáig Pesterzsébeten éltek, s a vidéki élet jobban megóvta őket az elpestiesedéstől. Ők most voltak először itt, mióta beköltöztek a fővárosba; a sok ismerős arc között egyszerre kivirultak.

– Emlékszik, mikor Ebesen…? – kezdte a kövér Vaskóné oly lelkesen s gyanútlanul, hogy szavai nyomán a régi, messze tűnt Ebes egyszerre megelevenedett. Még azok is odahajoltak, akik tán már évek óta ki sem ejtették Ebest. Az arcok felragyogtak.

– Emlékszik, Joachim – kacagott Gabradián Joachimra – , amikor reggelig táncoltunk a kioszkban, aztán magának leszakadt volt a cipője sarka?

Joachim elmosolyodott, s a hústömegből egy karcsú, fűillatú leányka alakja röppent duzzadt szeme elé. Poharak koccantak, Gabradiánné Zaza felugrott, s átült Vaskóné mellé.

– Mi az? Mi az? – kérdezte Gál Ambrus, és ő is odadugta az arcát.

– Né! – rikoltott Vaskóné. – Mit látok? Maga lenne az, Zem­plényi? – Egy szőrös, fekete, sovány ember kókadozott Gál Ambrus megett, Zemplényi törvénybíró. Hát ő is ebesi volt valamikor, hiába született a Felvidéken. Ott szolgált másfél évig. Elég az ahhoz, hogy valaki igazi ebesivé váljék. S lám, azzá is vált, hiszen most eljött ide!

– Zemplényi! – kacagott Zaza is, s Vaskóné kettőjükre hunyorított, már mondta is:

– Emlékeztek, amikor tizenhatban együtt menekültünk Zem­plényivel?

Így szólt, s e pillanatban a régi időket, a régi Ebest az is látta, aki a maira már sohasem gondolt. Zemplényi krákogott, s zsebkendőért kotorászott.

– Üljön át mellém! – szólt rá Zaza, s Vaskóné felnyerített:

– Van egy helyed még, mi?!

Erre aztán óriási lett a derültség. Gál Ambrus az asztalt csapta öklével. Mert ki ne emlékeznék arra, amikor Zaza egy bizonyos helyet biztosított szegény Zemplényinek? A törvénybíró egyre jobban sápadozott, olykor a ruhatár felé pislogott, de Zaza már széket húzott neki maga mellé, s Vaskóné mesélt:

– Kilencvenhárman menekültünk egy marhakocsiban. Emlékszem, a vaksötétben Fejér Zoltán ráült szegény mamámra…

– Én? – méltatlankodott az öreg Fejér. – Én? De nagyságos asszonyom!

Vaskóné legyintett.

– Mama, szegény, Isten nyugtassa, nem látott, de maga!

– Papa – rikoltott közbe Fejér Tihamér –, még ma is hallom, hogy sivított Vaskó néni: Zoltán, ne üljön mindig mamámra!

– Nahát! – Fejér Zoltán, mint egy parázsba harapott kandúr, rázta a fejét. – Nahát, miket nem tartotok számon! Hát tehettem én arról akkor? Hová ültem volna?

Zaza hahotázott, Vaskóné legyintett.

– Nem tehettünk, Zoltán. Nem volt hely sem ülni, sem állni való. Emlékeztek, amikor egyszer a nyílt pályán megállt a vonat, aztán mind leszálltunk a királyi dologra? A vonat elindult, s Gál Ambrusnét úgy kellett felhúzni letolt bugyival?

Fuldoklottak a nevetéstől, de Vaskóné megint legyintett.

– Na és Zemplényi? Ugyan, bíró úr, ne szégyellje már magát! Tudta egész Ebes, hogy Zazának udvarol.

– De nagyságos asszony! – hebegett Zemplényi.

– Hagyja! – Zaza a karjára tette a kezét. Joachim bátorítóan bólintott. A fejüket erre összébb dugták.

– Egy állomáson – mondta Vaskóné, s a fiatalok, akik ezt nem tudták, az öregek, akik szomjasan vártak az emlékre, mind közel hajoltak –, egy állomáson Zaza leszállt, s elsietett az árnyékszék felé. Te taknyos – szólt Hamar Marikára –, te ne bámulj úgy, mert te még akkor alig éltél! Mit tudod te? Ilyen világ volt. Zemplényi nagyon szégyenlős ember volt, akárcsak most. Ne is titkolja, bíró úr, mindenki tudja, hogy még álmában sem gondolt tiszteletlent Zazáról. Csak éppen kísérgette. Nahát! Mi rossz van abban, ugye, Joachim? Hát, fiaim, Zemplényi úr, de mondja már el maga; nézd csak, restelkedem.

– Szóval – kacagott Zaza –, nincs ebben semmi, Az életemben nem tudtam helyet biztosítani egy másik férfinak. – Joachimra nézett. – De amikor háromnapi kínszenvedés után, mert emlékeztek, egyszer sem állt meg a vonat három napig… A gyerekek kis fenekét úgy tartottuk ki a rohanó vonat nyitott ajtaján… Hát csuda alkalmatosságot találtam, no! Igazi múlt századbeli állomási bódé volt. Régimódi, tíz lyuk egymás mellett… Egyvégtében!

– Aztán – visított Vaskóné –, amilyen pajkos volt ez a Zaza, odarohant, fölkuporodott egy lyukra, s a mellette levő felé kitárta védőn a karját – a vonat minden percben indulhatott –, hű, milyen rohanás volt a helyekért! Ma is hallom, ahogy kiáltja: „Zemplényi! Ide mellém! Hamar!"

Joachim csak mosolygott, és megcsóválta a fejét, de Malák János az állát az asztalra fektette, úgy köhögött. Zemplényi kínosan feszengett, és az ajka szürke lett, mint a föld.

– Nevessen! – súgta Zaza. – Öregek vagyunk már! – Zemplényi megrezzent. Már elment volna kínos szégyenében, de Zaza olyan melegen mondta, mint soha tizenkét évvel azelőtt Ebesen: nevessen…

– Látja, a nyomorúság is csak nevetni való, ha elmúlt. Megjegyzem, én akkor is mindenen nevettem.

– Rajtam is! – bólintott a férfi.

– Az egész életen, Zemplényi! – súgta Zaza. – Maga is benne volt az egész életemben.

– Emlékszik? – És Zemplényi emlékezni kezdett…

– Hej! – mondta Gál Ambrus, akinek a könnye is csurgott arra a gondolatra, hogy ez a gyámoltalan Zemplényi, aki soha senkinek sem kellett, s akit úgy tört a frász Zazáért, de úgy… Boldog lett volna, ha egyszer megcsókolhatja a könyökét, aztán annyi jutott neki, hogy a nyomorúság s a Zaza vicce lehetővé tette, hogy mellette, a szomszéd lyukon végezze a dolgát… – Hej! – S a könny, amit a nevetés csorrantott, megnehezedett. Állát öklére támasztotta. – Haj, ha én még egyszer járásbíró lehetnék Ebesen!

– Te?! – kiáltott Malák kántor. – Te, Ambrus? Csak verjük ki onnan az oláhokat! Te nem járásbíró, hanem törvényszéki elnök leszel Ebesen, Ambrus. Hát a menekülés évei? Hát a méltányosság? Mindenki nagyobb állásba kerül, ha hazamegyünk, mint amilyenben itt szenvedett!

– Ha egyszer hazamegyünk! – sóhajtott Bodzafiné, s megfészkelődött. Talán arra gondolt, hogy Benedek ismét igazgató lesz. Még a méltóságos címet is megkaphatja.

Egy Csutak Imre nevű úriember az asztal túlsó oldalán e pillanatban, mintha villanyáram futott volna rajta keresztül, Lizához hajolt, és minden bevezetés nélkül így szólt:

– Gerő táblai tanácselnök lesz majd, ha Kolozsvár visszatér, nagyságos asszonyom…

– Ha hazamegyünk… – sóhajtott az asztal vége.

– Tavaszra! – rikkantott közbe Domokos Samu. – Hazamegyünk tavaszra, csókolom az aranyos kezeit! – Ivott rá.

– Ha elgondolom – Gál Ambrusné szemét elfutotta a könny, s Málika, aki egyetlen szót sem szólt mostanig, most összerezzent –, ha elgondolom, hogy a kertemet soha többé nem láthatom…

S a kis, parasztos kert, kétágyas rezedással s néhány kidőlt paszulykóróval egyszerre árnyas parkként kezdett bólongatni feléje emlékei ködéből… A Gál Ambrusné ötvenméteres veteményeskertje egy rózsadombi villa parkjává szépült; Bodzafiék hajdani kaszálója úgy kinyújtotta határait, mintha grófi nagybirtok volna a Dunántúlon, s ki merné kétségbe vonni, hogy a kisasszonyfalvi kert nem volt szebb, árnyasabb, ápoltabb s nagyobb, mint a Margitsziget?

Málika így látta e percben, de nem szólt, csak hátrafeszítette gőgösen a fejét. Merevsége csak közlékenységét gátolta, de a kép a közös emlékezés szuggesztiójára benne is feltámadt…

Nékay Lőrinc legyintett.

– A kúriánkban idegenek ülnek! – És látta az oszlopos ámbitust, a huszárt, a libériás kocsist; holott bérelt házban élt világéletében, a kis megyei székhelyen, míg ki nem nevezték főispánnak, s a szegényes megyeházára be nem költözhetett. Csak néhány hétig volt főispán, közvetlenül az „összeomlás előtt, de a vármegyeházi huszár alakja örökre odaplántálódott emlékképei közé, s a többit most hozzáálmodta. Piros Anikó kancsal szemén kipottyant a könny, amíg a kürtőskalácsot nyelte: „Odahaza, Vargyason édesanyám nem így sütötte. S látni vélte rég meghalt anyját, amint egy óriási kürtőskalácsot forgat a szabad tűzhely előtt, s őszintén elfelejtette, hogy kürtőskalácsot életében először Pesten evett.

– Otthon – motyogta Zilahy néni két felnőtt gyermeke között –, otthon… – s ő, tán ő egyedül azt az őszinte képet látta most, amikor félőrült ura részegen vert végig rajta, s ő ájultan esett a mosóteknőre. Mert hiába tanult úriember felesége az ember, ha a férj iszik, kártyázik s verekszik. – Otthon – motyogta; milyen kényelemben élt itt a kétszobás, központi fűtéses lakásban az otthoni nyomorhoz képest! Az ura meghalt, hál’ istennek, s a nyugdíj megmaradt. A két gyermeke is önálló, s keresnek itt, Pesten, ha másfelől van is velük elég baj! Otthon más volt. Szenvedés, szégyen, nyomor és megaláztatás – s úgy patakzott a könnye ez után az elveszett otthon után, mintha most vágnának eleven húsába.

– Erdély! – dörmögte az áradó emlékek pillanatnyi csendjében Domokos Samu, s Huzella Mária e pillanatban elérkezettnek látta az időt.

– Fogd be a számat, ha a röhögéstől felnyerítek! – súgta Gabi gyorsan, és megrúgta egy kicsit Rika lábát. Rikán nem futott át egyik áram sem. Nem merengett, mint azok, s nem borzadt, mint Gabi. Az orrát magasra tartotta, mintha szimatolna valamit, s a füle megfeszült. Nem gondolkozott rajta, de érezte, hogy a szeme örül az ismerős arcoknak, s a füle élvezi a hazai lejtésű szavakat.

– Te jól érzed itt magad? – sistergett Gabi undorodva.

Rika most Bodzafi Benedek szép, fehér, kacskaringós bajuszát nézte, aztán Tüdős Miklós szegletes koponyájára repült a tekintete.

– Jól.

Gabi felszisszent.

– Ízléstelen vagy? Vagy nincs valóságérzeted?

– De van.

– Van? Azt sem tudod, mit kérdeztem.

– Tudom. Pontosan látom őket. Ilyenek vagyunk.

– Én? – Gabi fintorgott. – Én soha! És remélem, hogy te sem, eh! Nem látod, hogy mi ez? Erdélyiek magyar emigrációban ködképet űznek egy olyan világról, ami már az emlékeikben is hamissá szépítve él. Fogadok veled tízezer pengőbe, hogy egy sem menne haza, ha mehetne, soha. Hová? Egy álomba nem lehet visszatérni tankok tetején. Ezek…

– Pszt! Légy csendben. Nem hallod, hogy szaval? – S most Rika mosolygott egy csepp rosszindulattal, mintha ő ülne a rostavizsga bizottságában, s Huzella Mária költőnő bukna meg előtte versmondásból. Mosolygott, de nem volt lenéző, s rosszindulata nem az erdélyi műkedvelésnek, csak egy fekete ruhás, karikás szemű, bolondos asszonynak szólt, aki rezegteti a hangját, és könnyezik.

Tíz éve már, hogy eljöttünk hazulról,

Tíz éve már, hogy nem látlak, falum…

Még be sem fejeződött Huzella Mária hazasóvárgó verse az ebesi rezedáról, még alig csattant össze néhány tenyér – Bákody Gerő erősen verte a tenyerét: a női erőlködést különösen részvéttel támogatta, már felugrott a helyéről Zilahy Gábor, Zilahy néni fia. Ő is költő volt. Ő is készült alkalmi verssel, s nem úgy kell sírni, nyivákolni, mint az asszonyok. Tűz legyen a lírai költeményben, majd ő megmutatja. Harminckilenc szerzői estje volt már, itt van Domokos Samu, megmondhatja, ő szavalt is már a Zilahy Gábor szerzői esteken. Zilahy zongorán kísérte saját szavalatát, szem nem maradt szárazon, s mindenki lábbal dobogott, amikor a kis tanítványa, a kis fogadott fia, az aranyhajú Petike egyedül eljárta a csűrdöngölőt. Ó, ez a tizennyolc éves, lányarcú székely legényke! Zilahy Gábor minden keresetét rákölti, s tőle ittasul meg, amikor az erdélyi ifjúságról énekel. Zilahy mama nem engedte meg, hogy ide elhozza.

Mindez benne rezgett Zilahy Gáborban, amikor anélkül, hogy rágondolt volna, beleugrott Huzella gyér tapsaiba, s mennydörögni kezdte az ellenverset:

Jöjj vissza, fiam!

Jöjj vissza, fiam, s mind jöjjetek vissza,

Kiket elűzött égető nagy szégyen!

Mind jöjjetek, de egy se jöjjön vissza

Rejtett ösvényen, tolvajrejtő éjjel!

És egy se jöjjön szégyennel az arcán,

Lehajtott fejjel, hitvány útlevéllel!

Úgy jöjjetek, hogy megdobbanjon Erdély!

S keze ökölbe szorult, lába dobbantott. Szeme megakadt Domokos Samun, s egyszerre eszébe jutott, hogy ezt a verset nem ő írta, hanem egy igen derék, nyugalmazott erdélyi táblabíró. Samu is szokta szavalni ezt a verset. De most már nem visszakozhatott. Egy pillanatig – még automatikusan mondta tovább a sorokat – mérlegelte, hogy ne folytassa-e egy másik, saját versével, de aztán eszébe villant, hogy ezt meg ő zenésítette meg, hát így sem esett túl nagy szerzői jogbitorlás. S mennydörgött még hatsornyit, aztán mint egy zsák, amiből kiömlött a koksz, visszaroggyant.

Az üvöltés megtette a magáét. A taps mégsem volt általános. Nemcsak Gerő restelkedett odafönt; nemcsak Baló Péter mosolygott gúnyosan. A Vaskóné-félékből is akadt elég, aki nem szerette Zilahy Gábort, s csak a szegény, szerencsétlen Zilahy mama könyörgésére állt szóba vele.

Domokos Samu körülnézett, és máris tudta, hogy meg fogja menteni a hangulatot. Több költő ne szavaljon! – határozott gyorsan, s összeszámolta, hogy hány költő is van jelen. Zalán Barna ritkán ír verseket, mióta postatisztviselő lett, s különben is: Zalán igazi költő volt Domokos szerint, mert Zalánnak nyomtatásban jelentek meg a versei, és kritikákat is kapott. Zalán nem tenne olyat, hogy egy felnőtt társaságban szavalni kezdjen – harmadiknak. A költők, akiktől meg akarta menteni Samu a hangulatot, olyanok voltak, akik maguk gépelték vagy litografálták két-három versüket, s maguk is terjesztették. Gál Ambrus járásbíró is szokott néhanapján verseket írni, sőt Bodzafi Benedekné is írt egyszer egyet… Samu gyorsan számolt. Ezek nem fognak felállni, de előfordulhat, hogy Malák János kántortanító is rejteget a fényes ferencjóskájában egy alkalmi alexandrinusokból összeszőtt költeményt.

Márpedig Domokos Samu színművész szerint: költő ne szavalja el a saját versét soha! Bízza azt csak hivatott előadókra. Rá! Majd ő.

S már meg is hajolt. Meggondolta, hogy mit szabadít el? A műkedvelő költőktől hemzsegő társaságban Domokos Samun kívül egy valóságos színésznő és három művésznövendék is volt. S a védszülők két védfia is szokott szavalni erdélyi ünnepélyes alkalmakon. Mellig szakáll úr egy pünkösdhétfői előadáson éppen Vörösmarty Vén cigányát szavalta el… S ki tudja, hány titkos színész lehet itt még? Samu, mint a legöregebb színész, teljes öntudattal, mosolyogva hajolt meg. Egy távol levő, erdélyi származású ügyész ódáját szavalta, a Székelyekhez címen:

Csaba királyfi hősi nemzetének

Nem szánhat ily gyászos halált az ég, –

A dicső ősök s századok porából

Feltámad egy még dicsőbb nemzedék.

– Kezdik már a székely különcködést! – súgta az öreg Fejér kedvetlenül, s a székely Gál felcsattant:

– Igen hát! Erdély semmit sem ér a székelyek nélkül. Ti, külső erdélyiek nem is tudjátok, mi az: a székely! Afféle árnyékszékelyek vagytok.

– Kikérem magamnak! – pattogott Fejér. – Árnyékszékely vagy te!

Ha szól a harci kürt, hívó szavára

Fegyverbe száll mind: ifjú és öreg.

S hadak útján is. – Attila kardjával, –

Rohamra kel a mennyei sereg!

– Jól van, Samu! – dörögte Göncze Péter. Samunak szépen zengett a hangja az ismert, semmitmondó szólamon át.

Tüdős Miklós lehajtotta a fejét. Eddig vigyorogva hallgatott, most elkomolyodott. Más azért az, ha a székelyekről van szó. A vers is tűrhetőbb, mint az eddigiek, s Samu tehetséges fiú. Jól szaval.

„És még sincs szerződése" – gondolta Tüdős Miklós, és összevonta a szemöldökét.

Az lesz az ünnep, drága székely népem!

Megüljük a legyőzött rém torát,

S hálaimával, szent ölelkezésben

Köszöntjük Erdély új aranykorát!

A varázsszó elhangzott. Samut és az új erdélyi aranykort ígérő, múlt század közepi önképzőköri verset mindenki megtapsolta.

Erdély új aranykora! Ennek a vágyában egy volt Bákody Gerő Bodzafi Benedekkel, Gabradián Zakariásné Tüdős Miklóssal.

– Micsoda ócska formájú vers! – hihegte Mili Göncze fülébe, és veresre verte a tenyerét, aztán előrehajolt, hogy kollegiálisan megölelje Domokost.

– Halljuk a művésznőt! – tört fel a kiáltás több felől. Mint a mézes odúra lelt darazsak, a művészpalánták úgy fészkelődtek. Hamar Marikának dobogni kezdett a szíve. Nehogy énekelni kelljen neki is! Piros Anikó már gürüzdölte a torkát, de nyomban mást határozott, amikor Mili hevesen s kicsit túl sértődötten felkiáltott:

– Soha! Fehér asztalnál soha!

– Ne kéresd magad, aranyom, sze’ magunk között vagyunk! – mondta Domokos Samu.

– Marha! – sistergett rá Göncze Péter.

– De csakugyan! – s egyszerre körülvették Milit. – A művésznő sohasem ad elő fehér asztalnál?

– Mikor lesz az előadóested, Mili? – kérdezte Zaza.

– Adj ide vagy harminc jegyet – súgta Domokos Gönczének –, most elsózom őket, de kóstolóban szavalhatna egyet Mili.

Mili szeme olyat villant, mintha meg akarná ölni Domokost, de a szája legszebb mosolyára nyílt, és duruzsolva Zazára vetette magát:

– Te édes! Milyen szép vagy ma!

– Menj már! – kacagott Zaza. – Az ember elhiszi, amit mondasz, olyan jól adod. – Azért dicsérsz, hogy másra tereld a szót!

– Mondd – főzte Mili, és nézte Zaza ruháját –, hol csináltatod?

– Te hol csináltatod az estélyeidre a ruháidat? – kérdezték egyszerre hárman Milit. Valósággal körüldongták a nők, rászabadultak, hasonlónak érezték magukkal e pillanatban, pedig mostanig eléggé magányosan ült a fiatalok között. Az ebesiek tudták róla, hogy válófélben van, hogy Göncze udvarol neki, s Bákody pártfogolja. Tudták, hogy nem erdélyi, s nem tudták, mi is a közük hozzá. De a nők irigyelték szépségét. Liza féltékeny volt rá. A férfiak szerettek volna udvarolni neki, ha Gönczétől és főleg Bákodytól nem tartanak, s ha nem érzik a hivatásos művészkedése miatt maguknál bosszantóan felsőbbrendűnek. Mili felsőbbrendű lény volt az ebesiek között, akit mégis nekik illik támogatni – a támogatója miatt.

Fejérné meg is kérdezte egyszer, amikor még alig ismerte Milit:

– Tulajdonképpen miért jár ez a nő közénk? Nem is erdélyi…

S akkor özvegy Göncze Lászlóné a család becsületének védelmében szükségesnek érezte megjegyezni:

– Dehogynem. Tulajdonképpen a Péter fiam menyasszonya.

Azóta Mili amolyan külső családtag lett az ebesiek között, akire egy csepp irigységgel s egy csepp büszkeséggel néztek. Amikor Gönczéné Péter menyasszonyának nevezte, Zaza rákiáltott:

– Hol a gyűrűd? Mutasd!

Hát gyűrű nem volt. De Zaza már közelébe került, s Mili folyondár gyanánt rákapaszkodott.

– Te vagy a legmodernebb az összes itteni asszonyok között – főzte Mili, s Zaza akárhogy utálta is a hízelgést, a fiatalok és érdekesek társaságát: szerette. Most hát pártfogásába vette Milit.

De ugyanabban a pillanatban, amikor az asztal közepén szereplésre kezdték kapacitálni a másról beszélő Milit, Fejér Tihamér is felkiáltott az asztal végén:

– Halljuk Rikát, Göncze Rikát!

Gabi elsápadt.

– Te – súgta Rikának –, meg ne őrülj!

– Bravó! – harsogott Gál Ambrus. – Halljuk Rikácskát!

Bákody Gerő abban a pillanatban nézett Rikára. Fogalma sem volt róla, hogy miről van szó, de szokása volt, hogy szeretettel s mintegy olyan mozdulattal intsen feléje, mintha bátorítaná. A szemöldöke játéka volt ez a mozdulat, csak annyit jelentett: látlak és kedvellek.

S most is intett.

Domokos Samu is meghallotta, hogy Rikát biztatják. Még Milivei alkudozott, de már Rikára sandított.

– Egy vadrózsát!

– Egy Kriza-verset!

– Egy balladát! Énekelj, Rika!

Hamar Marika a kezébe kapaszkodott, Fejér Pali rámeresztette vizenyős szemét.

– No, kislány! – pattogott Bodzafiné egy cseppet csípősen, hogy nem az ő védenceit biztatják. – Ugorj, lelkem, ne kéresd magadat!

– Te – morogta Gabi –, ha szavalni kezdesz, én becsületszavamra négykézlábra állok, és vonyítani kezdek az élvezettől. Állj fel! Gyerünk haza!

– Hát már én csak akkor megyek el a Méres művésznő estjére, ha egy kis kóstolót ad! – jelentette ki Mili előtt a mellig szakáll öregember.

– Jaj! – Mili sziszegve mosolygott. Ha itt volna most Móni, hogy elmagyarázná ezeknek a hülyéknek, hogy más a művészet és más a műkedvelés. Ha itt volna, s úgy magyarázná el, hogy szavalni se kellene, s mégis mind megvegyék a jegyeket.

– Aranyos Malák bácsi – csicseregte Mili ugyanakkor –, előbb maga énekeljen egyet, tudom én, hogy milyen szép hangja van. Hallottam.

– Kitől? – kérdezte a vén kántor megdöbbenve. – Kitől? Mert igaz, hogy volt. Volt hangom, de milyen!

– Vigye az ördög, szavalj nekik valamit! – súgta Péter.

– Kell egy kis előleg.

– Nem akarsz, édes? – mosolygott Milire Zaza. – Mondd, hogy fáj a fejed.

Baló Péter és Baló Péterné Seres Pötyi elmentek Péter háta mögött.

„Köszönjek?" – gondolta Péter, s alig észrevehetően megbiccentette a fejét.

– Szervusz! – szólt udvarias-hűvösen Baló Péter. Ám Baló Péterné megállt.

– Jé! Péter! Olyan nagy ez az asztal, nem is láttam mostanáig. Mi odafönt ültünk az öregekkel. Hogy van? Mit csinál?

Péter felugrott, és kezet csókolt.

– Sohasem látjuk! – mondta Pötyi, és az urára intett.

– Péter sokat emlegeti magát.

A két Péter merőn nézett egymásra, aztán Baló Péter fanyarul elmosolyodott.

– No igen. Amikor még együtt űztük a műkedvelést…

– Parancsolsz? – kérdezte Göncze élesen.

– Szeretnék egyszer beszélni veled bizonyos ügyben. Közgazdasági, és a lapotokat érdekelné…

– Kérlek! – Göncze szeme nagyot villant.

– Remélem – mondta Baló Péter –, hogy mind a ketten állunk olyan szinten, hogy bizonyos gyerekkori ellentéteket el tudjunk felejteni.

Göncze Péter nyelt egyet. A lapra gondolt, Vukinicsra, a közgazdasági rovatra, Baló apósára – meg arra, hogy nyelnivalója volna éppen Baló Péternek is. Pötyire nézett.

– A legnagyobb örömmel – mondta, és elkísérte őket. Milinek azt sem mondta, hogy visszajön, el sem köszönt, s Balóékat sem mutatta be. Mili élénken beszélt Zazával, Malák Jánossal és Domokos Samuval, de azért minden szót hallott. Mintha a háta csupa szem lenne, úgy feszült a beszélgetők felé.

– Kik voltak ezek? – kérdezte Zazától.

Málika egyre pirosabb arccal, egyre magányosabban üldögélt. Azért ült ide, az asztal végére, közel a kijárathoz s messze attól a helytől, ahová illett volna ülnie, mert várt valakire, aki azt ígérte, hogy egy pillanatra benéz. S meghozza a választ…

De nem jött. Pedig már oszlik a társaság, az előkelők mennek haza. A fiatalság és a kevésbé előkelő öregek maradni és mulatni akarnak. Gerő intett már vagy kétszer feléje, hogy üljön oda. A pincérrel fagylaltot is küldetett, s egyszer Zaza is meglátogatta.

– Nem, nem – mondta –, itt egy kis léghuzat van. Éppen ez kell a fájós fejemnek. – A feje nem fájt, de kába volt a lumináltól s az esztelen reménytől… Most mégis felrezzent. Rika nevét kiáltozták. Talán illő is volna, hogy ha oszlik egy kicsit a társaság, s összébb szorulnak, Rika adjon elő valamit. Utóvégre színinövendék. De lám, a Péter menyasszonya sem szerepel fehér asztal mellett. Málika tanácstalanul nézett maga elé. Nem tudja, mi illőbb. Ha úgy viselkedik Rika, mint egy igazi művésznő, aki műkedvelők között nem produkálja magát, vagy ellenkezően, ha szerény, otthonos, úgy tesz, mintha ő is csak éppen egy műkedvelő úrilányka volna? Ha nem különködik?… Csüggedten érezte, hogy Rika úgysem azt fogja csinálni, amit ő gondol helyesnek. Akár enged a zagyva, borgőzös hangulatnak, akár nem: nem miatta teszi. Rika kicsúszott a kezéből, s Málika nem is bánja már. Nem tudja bánni, mert más gondja van.

„A magam érzelmi élete! – gondolta riadtan, fellobbanó lelkiismerettel, s egy pillanatra megnyugtatta, hogy Rika ma Gabi mellett ül. „A saját érzelmi életét éli.

Nékay Lőrinc, Reketye utolsó főispánja odahajolt Rika felé.

– Tudja-e, kislányom, hogy ki volt Rika királyné? Járt-e valaha a Rika erdejében? Járt? Hallom, balladákat meg vadrózsákat szokott előadni. Tán bizony valahonnan onnét hozta magával a székely népművészetet?

Rika nevetett. Egyre jobb kedve lett. Gabi egész este az erdélyieket gúnyolta. Hozzá egy jó szót sem szólt. Pedig megígérte, hogy „elnéző" lesz. Az apjának a kedvében jár azzal, hogy nem vág fitymáló arcokat. „Hiszen a párizsi útra is pénzt kell Gerőtől szerezni"… És egyáltalán… Gabi olyan túlzottan utálja az erdélyieket, hogy Rikában ágaskodni kezd az ellentmondás ördöge. Nem igaz, hogy nevetségesebbek vagy szánnivalóbbak, mint például a Nemzeti Színház nagyjai. Azok pénzért szavalnak, ezek műkedvelésből. Azok „nemzetiek, ezek „erdélyiek. S a maguk zavarosságában ismerősebbek; a szavuk jobban esik a fülnek, ha az ember nem az értelmét, csak a zenéjét lesi. Bodzafi Benedek bácsinak egyenesen gyönyörű formájú feje van.

Fontos, hogy mi van benne? Kit érdekel egy szép görög váza tartalma? Bodzafi Benedek bácsi feje olyan nemesen, olyan tökéletesen tagolatlan, mint egy túlérett kisasszonyfalvi tök. Egy tök is tud szép lenni. Disznó vagyok én, hogy a tök belseje érdekeljen? Izzik Irma olyan érdekes, hogy ha nem volna már megbukott színésznő, azon gondolkoznék, hogy ha egyszer feministát vagy szüfrazsettet kellene játszania, éppen Izzik Irmát mintázná meg. Akárcsak Kolozsvárott volna, olyan ez a sok rosszul öltözött, mégis méltóságteljes néni körülötte. Ezek nem jelmezből viselik magukon saját magukat. Valódiak, nagyon valódiak. S a flekken jó, a kürtőskalács remek. Szenzációs, hogy ez a tehetséges Domokos Samu milyen műveletlen paraszt, s az egészhez milyen kedves bivalyfeje van. Zalán Barna is milyen ismerős! Éppen, mint az a búba facsarodott teológus, aki Kolozsváron hat hétig kísérgette. Itt nénik és bácsik vannak! – gondolta s felujjongott. Otthon, és gyermeknek érezte magát. Ez az öreg főispán ugyan a karjára teszi a kezét, közel a melléhez, de nem fog megsértődni azért, ha bácsinak nevezi.

– Én Mária vagyok keresztlevelem szerint, Nékay bácsi, nem Rika.

– Hogyhogy? – A főispán elengedte a karját. – Hát nem Rika?

– De, Mária, Marika, Rika. Aztán székely sem vagyok.

– De az! – mondta most Tüdős Miklós. Odajött ő is Rikához. Erősen a szemébe nézett. – Én hallottam, kézit csókolom, magát székely balladát énekelni.

– Engem?

– Éppen magát. Csak maga nem emlékszik rám. Edelényiéknél…

– Ja?

– Pedig az akkor csak tréfa volt. Nagyon szépen kérem, ne hanyagolja el a tehetségét; aki így tud székelyül, az több, mint a született székely, az…

– Na! – mondta Gabi, és felállt, s a foga között mormogta: – Indulok vonyítani.

– Gabi! – Rika rászisszent. – Maradj!

– Tessék?

Gerő felállt, és odament Rikához. Kicsit kapatos volt, de szép diószeméből jóakarat csillogott. Olyan tanácsot adott, amilyen éppen ő:

– Ne hagyd magad ugratni, Rika! Színésznő leszel, ha jól tudom.

Most meg kellett volna mondania, hogy nem lesz. Megbukott. Gabinak kellett volna szólnia, hogy ne csináljon botrányt. Nékaynak kellett volna megmagyaráznia, hogy ő nem szavalhat Gabi miatt. Tüdős Miklósra kellett volna mosolyogni, hiszen olyan kedves, otthonias feje van, mint Herpei Árpinak.

Domokos Samu úgy, ahogy ült, a vállára tette a karját.

– Azt né, Rikácska: „Tartanék szeretőt, de nem tudom, hogy kit" – s elkezdte.

Rika Gabira nézett.

Gabi idegesen leült, hátat fordított, a száját rágta, és dobolt az asztalon.

„Soha ne menjek Párizsba! – gondolta. – Szörnyű, szörnyű vidéki őrült! Lehúz magához, lehúz. Énekelni kezd. Műkedvelő. Nő. A nők hagyják magukat rábeszélni, ízléstelen és nem szeret. Nincs hatalmam rajta. Nem tisztel. Nem teszi azt, amit akarok. Nem méltó hozzám. Nem bírom. Utálom."

– Ó be szép! – Zaza Gabi közelébe húzta a székét, és a nyakára tette a kezét.

Ugyanis Rika Gabi felé fordulva, mintha vele csúfolkodnék, úgy, ahogy ült, dúdolni kezdett. Úgy énekelt, ahogy a székely Boristól hallotta mosogatás közben, cikornyásan. Együgyűen. Egy csepp áhítattal. „Pukkadj meg, ha nem bírod!" – mintha mondaná. S gonosz gyönyörűség fogta el, hogy ő most éppen egy mosogató Boris, akibe Gabi szerelmes. Énekelt. Ellenállhatatlanul:

Tartanék szeretőt, de nem tudom, hogy kit.

Jámbor leány vagyok, nem tudok én senkit…

Gerő elmosolyodott. A szeme megfényesedett. Így kell nótázni, így! Nézd csak! S mintha reá meredne a szeme: hiszen ez a leányka tud!

Rika önkéntelenül Gabi felé hajolt, de Gabi ekkor felállt.

– Pardon! – mondta Zazának, s kiindult. Rika szeme haragosat villant.

– Ostoba, gőgös, hiú, utálatos, érzékeny szamár. – Felugrott. S most már csak azért is elkezdte s énekelte, mondta sorba az egész kis repertoárját. Olyan bátran, mintha tudná, hogy a „közönségességhez" igazi bátorság kell, s néha még több: mindent kockára tevő őszinteség. Mindenki köréje gyűlt, a fejek összeszorultak.

– Óriási! – visított közbe Mili. – Óriási! Hol van Péter? Ezt tartották eddig titokban?

– Pszt! – Samu intett, hogy csend legyen. Rika Gabi után nézett. A fiú megállt egy pillanatra az ajtóban, felfigyelt, de aztán mégis kiment, s erre Rika arcán végigcsorrant a könny, úgy motyogta a török fogságba hurcolt rab testvérek históriáját.

A ruhatárral átellenes szobában dr. Horváth Manfréd már órák óta várta, hogy oszoljék az erdélyi összejövetel. Ma reggel érkezett Berlinből, s megtudta Mili házmesternéjétől, hogy az asszony ma este az erdélyi urakkal mulat. „Új ruhát is csináltatott ma estére, szerkesztő úr. Móni elhatározta, hogy megnézi messziről Milit. Több tervet dolgozott ki, de egynapi távoli és a hosszú, közeli várakozás után összeomlottak tervei. Nagyon sovány lett, a keze minduntalan remegett. Utolsó pénzét elvacsorázta az „előkelő étteremben, s most már nem bírta tovább a várakozást. Fizetett, a kabátjáért ment, s elhatározta, hogy az utcán várja meg Milit.

A kabátját kérte, s míg nyújtotta a cédulát, a különterem ajtajából egy hang ütötte meg a fülét. Egy női hang énekelt odabent.

– Előadás van? – kérdezte a ruhatárosnőt.

Az asszony mosolygott.

– Mindig danolnak ezek az erdélyiek.

Móni megfordult. Szemhéja rebbent, s a füle megfeszült. Nem Milit hallotta. Mili botfülű. Sohasem énekel. S egy pillanatig, míg azt kérdezte: „előadás van?", esztelenül mégis azt remélte, hogy a Mili hangját, szavalatát fogja hallani. Milyen kegyetlen elégtétellel állapította volna meg, hogy rossz. Elzüllött. Nélküle műkedvelő lett belőle.

De ez más hang volt. Csiszolatlan, érdes, s mégis meglepő.

„Ki ez?" – akarta kérdezni a szakmabeli izgalmával. Nincs olyan pesti színésznő, akinek a hangját ne tudná akármelyik pillanatban felidézni magában. De ez más. Valaki, valaki… Az újak közül?

Megfordult, s néhány lépést tett az ajtó felé. Bákody Gabival találta szemközt magát.

– Ki ez? – kérdezte az elindult kérdést, s nyomban elmosolyodva nyújtotta barátjának a kezét.

– Szervusz, Móni! – Gabi rábámult, mert Móni lábujjhegyre állt, s úgy próbált belesni az ajtón, a válla felett. Nem lehetett félreérteni, hogy a Rika énekét figyeli. S mekkora kíváncsisággal! Cseppet sem gúnyosan.

– Az unokahúgom. Az őrült.

– Tud! – mondta Móni.

– Mi?! – Gabi felrikoltott.

– Tud. Kicsoda? Mi a neve?

Gabi megzavarodott. Tisztelte Móni szakmai tudását, de nem hagyta magát.

– Menj a fenébe! Tud az ördögöt. Éppen most buktatták meg köztehetségtelenség miatt a színiakadémián.

– Remek! – ujjongott Móni. – Még ez is?

– Mi az a még ez is? Ma jöttél? Mili bent van…

De Móni meg sem rezzent erre a névre: Mili.

Gabi ekkor megfordult. Rikát tapsolták odabent. Mili hozzá rohant.

– Imádlak! Te kis zseni! Piszok kis alak vagy, hogy mostanáig titkoltad a tehetségedet.

A két férfi egymásra nézett. Móni mosolygott, és felrántotta a szemöldökét. Most Milire gondolt. Mili okos. Nagylelkű. S a művészetet feltétlenül elismeri. A nevelésem – gondolta Móni.

– Éppen most akartam négykézlábra állva vonyítani az erdélyi műkedvelés felett érzett gyönyörűségemben! – mondta Gabi, s egyszerre felkiáltott: – Várj! Nézd! Nézd azt az öreg pasast ott bent, aki most a húgomnak gratulál! Sepersynek hívják. Színigazgató volt Ebesen és kapcsolt területein. Jelenleg jelmezkölcsönzője van a Rákóczi úton. Te Móni, ha ez is szavalni kezd: én ugatok.

– Nyertél! – nevetett Móni. Az öreg színész kezet csókolt Rikának, s azon nyomban egy szék tetejére állt. Már üvöltött is:

– Míg ilyen tehetségek vannak Magyarországon, mint a kis székely csillag, ez a kis Göncze Rika, míg ilyen tehetségeket termelsz, hazám, Nagymagyarország, a Kárpátoktól le az Al-Dunáig…

– Vau! Vau! – rikkantott Gabi ugatva, nyerítve. A ruhatárosnő aggodalmasan kisietett. A ruhatároslány nevetésében a pultra dőlt.

– Becsípett! – súgta Móni gyorsan és előrelátóan a ruhatárosnőnek s Gabinak. – Vigyázz!

A teremből Bákody sietett kifelé. Sepersy szónoklatát még az ő türelme sem viselte el, pedig az elég sok erővel féken tartott türelemnek bizonyult.

– Részegek – dohogta felháborodva –, részegek! Mindig ez a vége! – S megállt megdöbbenve az ugató fia előtt.

– Mi ez itt? Mit csinálsz?

– Alászolgája! – ugrott Móni. – Bocsánat. Duhajkodtunk egy kicsit.

Gabi veresebben a bikavadító posztónál kiegyenesedett.

– Bocsáss meg! Csak véleményt nyilvánítottam.

„Mihez?" – akarta kérdezni Bákody rosszat sejtve, de Móni szerényen s mégis feltűnően közéjük tolakodott.

– Megengeded? A barátom! – mondta erre Gabi gyorsan. Nem így remélte Móni a sokat sóvárgott bemutatást. Az ügyész felületesen adott kezet, s máris ment hölgyeinek ruhájáért.

Az ajtón Mili Rikába karolva jött kifelé. Amikor Mili meglátta Mónit, meghőkölt, s visszakapta a fejét. Hiába nézett vissza. Péter nem volt odabent. Elkísérte Balóékat, s még nem jött vissza.

– A zsúfolt ruhatár nem alkalmas drámai találkozásokra – mormogta Gabi. Valósággal felujjongott, hogy Mili és Móni szembetalálkoztak egymással, s az ugatás és Rika művészete e pillanatban már nem is érdekes. Rikához lépett, és belekarolt. Mili elengedte Rikát, de Móni, Móni nem lépett hozzá.

Rikát nézte.

„Alacsonyabb vagyok, mint ő!" – gondolta. Megrebbent a szemhéja, és felágaskodott. Szemét, nyakát, alakját s a szája formáját egyszerre itta a tekintete. Olyan félreérthetetlen pózban állt