Fielding

UNGVÁRI TAMÁS

FIELDING

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-842-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ungvári Tamás

EZ IFJÚKOROMBAN VOLT, KRITIKUSOK…

Fieldingnek kevesen hódoltak tiszta szívvel az elmúlt két évszázadban. Műveivel halála után is számtalan ellenséget szerzett magának. S ami még különösebb: követői irigyelték a legsóvárabban.

Talán nem is a tehetsége – korának levegője, lehetőségei és illúziói után vágyakoztak utódai vagy csodálói: Scott, Thackeray, Dickens, Bernard Shaw, vagy a mi Szabó Dezsőnk. A polgárság írói soha többé nem szemlélhették oly napfényes derűvel az életet, mint Fielding. Sohasem „szólhattak ki" a regényből azzal a kedves közvetlenséggel, amellyel Fielding. Hőseiket se ábrázolhatták már bátornak, győzedelmesnek. Mert ők a polgári korszak hanyatlásának voltak áldozatai és tanúi. Fielding, a szerencse fia, azonban ott volt az új rend alapjainak lerakásánál.

A távolságot és a különbséget Fielding és íróutódai között Stendhal kitűnően fogalmazta meg. Főművéről a Tom Jonesról írja egyhelyütt: „Ugyanaz a többi regényekhez képest, mint ami az Iliász az eposzok között." Éppoly utánozhatatlan, éppoly mesterien tükrözi az emberiség fejlődésének kivételes és sorsdöntő szakaszát, a forradalomutáni polgárság felnövekedését, mint az Iliász a saját korát.

Az utókor irígységének oka pontosan kiolvasható e tömör stendhali megjegyzésből.

Minden eposzköltő Homérosz szeretne lenni.

Henry Fielding 1707-ben a Somerset megyei Sarpham Parkban született. A szoba ablakát, amelyben világra jött, egy különös faragvány díszítette. Harlequiné, a bohócé. A babona szerint már itt eljegyezte őt a komédia, a bohózat múzsája.

Származását még egy legenda veszi körül. Családja állítólag Habsburg-eredetre tekinthet vissza. A Fielding-ősök legalábbis büszkén emlegetik a rokonságot, ha arról nincs is tudomásunk, hogy a Habsburgok ugyanezt tették volna. Grófokra azonban jobbal hivatkozik a család. A Fieldingek egyik ága a XVII. században a Denbigh-grófságot nyerte el. Henry a másik ág fiai közül való. Ők írták a nevüket Fieldingnek, a Denbigh-k inkább Feildingnek. Az anekdota szerint Denbigh gróf egy alkalommal megkérdezte Henryt, miért írja a nevét másként a család egyik része. A szellemes válasz így hangzott: „Nem tudom Kegyelmes uram, ha csak azért nem, mert a családnak ez az ága tanult meg először írni."

Fielding apja már csak örökös pénzzavarral küzdő katonatiszt volt. Később tábornokságig vitte fel. 1706-ben azonban, amikor a híres Gould bíró lányának, Sarah-nak udvarolt, még csak kis hadnagyocska, akiben jövendő apósa aligha bízhatott. Edmund állítólag megszöktette Sarah Gouldot; a lány tekintélyes familiája ezért később sem fogadta be. Gould még végrendeletéből is kizárta őt; lányára, s annak gyermekeire hagyta vagyonát.

Az örökség egy Dorset megyei birtok: East Stour. Az őrnagyként nyugdíjba vonult Edmund ide költözik családjával, ennek a nyájas vidéknek képeit rögzíti lelkében a gyermek Henry.

Egy Oliver nevű tiszteletes oktatgatta otthon a fiút. Azonos volna ő a későbbi Fielding-regényekben pellengérre állított gazdapappal, Trulliberrel? Akkor nehéz gyermekkora volt Fieldingnek. De ezt a feltételezést az irodalomtörténet cáfolja. East Stour: maga a nyugalom, a derű. A képzelet szívesen színezi az öreg ház faburkolatos szobáiban zajló életet, az esteli órákat, a faragott kandalló pattogó tüze mellett csevetelő hat Fielding-gyerek képét. A falu közel van hozzájuk, a kis Harry bizony a szegények közül választja pajtásait. Fielding céloz is a Stour patak vidékére a Tom Jones egyik mulatságos fejezetében (IV. 8.), ahol „Jemmy Tweedle… tanulta a zene művészetét, amellyel aztán a búcsúkat és vásárokat járva, kedvre derítette a falusi nimfákat és gavallérokat, mikor kinn a zöldben, jókedvű táncban összefonódnak, míg jómaga a gyepszélen hegedűlgetett és ugrált saját muzsikájára".

Nem tudjuk, hogy a Tom Jonesban leírt valamennyi falusi figura megalkotására az east-stouri idők emléke ihlette-e Fieldinget. De egy-két jellegzetes alak arcképe, még gyerekkorában vésődhetett belé: Talán „Crox kisasszony az egyik gazda ösztövér leánya; John Giddish, a pityókos gazdaember" voltak azok, akiket ifjú fővel látott, vagy a „naplopó Nan Slouch; a savanyúképű Esther Codling, a habzószájú Will Spray; Tom Bennet; a ,Vörös Oroszlán’ kocsma tulajdonosának három lánya: a Potter kisasszonyok; Betty, a szobalány; Jack, a lovász és sok más kevésbé jelentékeny szereplő?" Ők voltak vagy nem: ez a falusi élet napos oldala, a kedves és egyszerű vidékiesség, egy csepp illúzióval festett idill, amelyben a fiatal Fielding még nem vette észre a pusztulás jeleit.

Erre a szépségre s nyugalomra vetett árnyékot Fielding anyjának halála 1718-ban. Az east stouri élet felbolydult. A gyerekeket iskolába adja Edmund, ő Londonba siet ismét szolgálatba, s nemsokára különös házasságáról értesül a család. Állítólag olasz nőt vett el, s ráadásul, protestáns létére, pápistát. Új feleségének egyébként a szóbeszéd szerint kifőzése volt Londonban; ő is hat gyerekkel ajándékozta meg Edmundot, akárcsak Sarah Gould.

Harry 1719-ben a híres etoni kollégiumba kerül. Nem bentlakó, apja valahol a városban bérelt szállást a 12 éves fiúnak. Az iskolamester fogalmát Fielding később a kényúréval azonosította: ebből némi betekintésünk lehet az etoni évekre. A kor legfontosabb nevelőeszköze: a pálca. Az iskola evvel verte tanulói fejébe a latin és a meglehetősen kevés görög tudást; még az oly előkelő Etonban is. Fielding se rossz magaviselettel, se különös intelligenciával nem tűnt ki Etonban – írja George Saintsbury professzor. De kiváló ifjakkal kötött barátságot, s ez is mutat valamit. Erős kötelékek fűzték egy nyurga, folytonos zavarban lévő fiúhoz: Lytteltonhoz. Belőle politikus lett, képviselő, Fielding áldozatkész támogatója. Egy másik fiú, Charles Hanbury Williams avval írta be a nevét minden Fielding életrajzba, hogy ő vesztette el az írónak csak posthumusan megkerült komédiáját. A burzsoá Anglia politikusa, William Pitt volt a harmadik nagy hírre felnőtt iskolatárs, de ott nevelkedett Fox is. Velük tanulhatott Fielding, s talán együtt kriketteztek, vagy szurkoltak az akkor szokásos kakasviadalokon.

Fielding iskoláséveit 1721-ben különös per szakítja meg rövid időre. Nagyanyja, az energikus Lady Gould, a bíróságnál vitatja el Edmund Fieldingtől az east stouri birtokot s gyermekei neveltetésének jogát. Az okok között Fielding új feleségének vallása is nyomós indokként szerepelt. Harry az ügy hírére nagyanyjához megy, Salisburybe – egyébként is itt tölti a szünidőket. Lady Gould kívánsága pedig nemsokára teljesült, a gyerekeket neki ítélte a Lord Chancellor. Harry folytathatta etoni tanulmányait.

1724-ben hagyta ott valószínűleg az iskolát. 1725 őszéről érdekes szerelmi kalandjának dokumentumait őrzi Lyme Regis okmánytára. A 18 éves Harry egy gazdag s fiatal örökösnő, Sarah Andrew után utazott ide, Joseph Lewis nevű szolgájával. A lány tizenötéves árva, nagyapja jómódú kereskedő. Gyámja Mr. Tucker, nyilván a vagyona miatt, saját fiának szemelte ki feleségül. S ekkor jött a csinos, sötétszemű Harry, Mr. Tucker nagy bosszúságára. Állítólag ő bérelte fel azt a szolgát, aki Fieldinget orvul megtámadta s alaposan megverte. Harry erre elhatározza, hogy megszökteti a lányt. Veszedelmes embernek tetszhetett a jól megtermett Fielding, mert a lyme regisi dokumentum szerint a gyám a hatóságoknak jelentette, hogy életét és testi épségét veszély fenyegeti „H. Fielding s az ő embere részéről". A polgármester elé idézett csábító kissé gyerekes tréfával fizetett Tucker úrnak: valami gúnyos nyilatkozatot ragasztott ki a városban, amelyben a mérges gyám szellemi képességeit vonta kétségbe. A sors azonban mindkettőjüket megtréfálta. A lányt, Sarah Andrewt, másik gyámjának fia vette el feleségül.

A lyme regisi kaland zabolátlan ifjúnak mutatja Fieldinget. Alig lépett ki az iskolából, szenvedélyei máris szerelmi ügybe hajszolják, s ha nem lenne a cédula-ragasztás sokatmondó esete, gyakorlott széltolónak s gavallérnak tarthatnánk. Később a londoni szabados életből is kivehette részét – ha nem is olyan mértékben, ahogy az életrajzírói előszeretettel állítják. Egyik regényének önéletrajzi utalása arra enged következtetni, hogy ismerte az alvilági kocsmákat, szórakozóhelyeket. Azt meséli el ugyanis, hogy egy gyönyörű, szelíd s ártatlannak tetsző teremtést ő maga látott néhány napja egy bordélyban pipázva, puncsot iszogatva s káromkodva ágyban mulatozni valamelyik korhellyel. „Figyelem, bírálóm, ez ifjúkoromban volt" – teszi hozzá kedvesen Fielding.

Mindez alig néhány évtizeddel azután történt, hogy Angliában – először a világtörténelemben – lefejeztek egy királyt, s győzött a polgári forradalom. Majd ugyanennyi idő választotta el az ifjú Fieldinget az ipari forradalom kivirágzásától. Az imént leírt anekdotákból is úgy tűnik, mintha Fielding „történelmi fegyverszünetben" élt volna, két forradalom közötti, áporodott levegőjű világban.

Ez a nyugalom azonban viszonylagos volt csupán; a történelemben nincsenek fegyverszünetek.

Igaz, a 18. század elejére elcsendesült a polgári forradalom vihara. Talán már senki sem élt az 1640-es forradalmat előkészítő parlament tagjai közül, s régen elpihentek Cromwell forradalmi hadseregének katonái, akik fegyverrel vívták ki a köztársaságot, s az új, polgári rend alapjait vetették meg. Azóta már egy restaurációt is átélt Anglia népe: 1660-ban a lefejezett király fiának visszahívásával végetért a Cromwell katonai diktatúrájába torkollott forradalom. A nép már magának követelt jogokat: s „a forradalmi tevékenység e túláradását az elkerülhetetlen visszahatás követte, amely a maga részéről szintén messzi túllőtt a célon". (Engels: A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig. Marx–Engels: Válogatott Művek. II. Szikra 1949. 100. old.) A restauráció nem állította vissza a „régi rendet, de nem is hozott megoldást a burzsoáziának, amely biztonságban s „szabadságban akarta anyagilag is gyümölcsöztetni a forradalom vívmányait.

Az 1660-ban trónralépő II. Károly, s később II. Jakab hajlamosak voltak elfeledni, hogy egy protestáns vallási jelszavakkal megvívott burzsoá forradalom után a király csak szerén szövetségese lehet a bankok urainak. Görcsösen próbálták katolikusokkal és reakciós földesurakkal benépesíteni a hivatalokat, de hiába szervezték több kevesebb sikerrel uralkodó párttá a maguk híveit. A kormány – Morton marxista angol történész szavaival – „mindenképpen rákényszerült volna, hogy kalappal a kézben jelentkezzék a city pénzügyi hatalmasságainál segélyért, amelyet csak bizonyos feltételek mellett kapott volna meg."

A restauráció is a burzsoázia kompromisszuma volt; a polgárság azonban még engedékenyebb szövetséget keresett. Nem a királlyal: „a kereskedelmi gondolkodású arisztokráciával". A király személye s hatalma már keveset nyomott a latban. S 1688-ban, harc s vér nélkül, néhány áruló hadvezér segítségével könnyűszerrel cserélték ki II. Jakabot a Hollandiából jött Orániai Vilmossal. Ő pedig aláírta a „Nyilatkozatot a jogokról", amelyben lemond a hadsereg, a végrehajtóhatalom ellenőrzéséről, s háromévenkénti parlament összehívására kötelezi magát.

Vilmos trónrajutása s a „Nyilatkozat csak egyike volt az 1689-es esztendő – Engels kifejezésével – aránylag törpe eseményeinek, amelynek a liberális történetírás a „dicsőséges forradalom nevet adta.

Ennek a forradalomnak lényegét elsőnek Marx tárta fel a Tőkében. „A glorious revolution (dicsőséges forradalom) az orániai III. Vilmossal együtt a földbirtokos és tőkés többletcsinálókat juttatta uralomra. Az új korszakot ezek az urak azzal szentelték fel, hogy az állami uradalmaknak eddig csak szerényen űzött elrablását óriási méretekben gyakorolták. Ezeket az uradalmakat elajándékozták, potom áron eladták vagy egyenesen bitorló módon magánbirtokokhoz csatolták… A polgári tőkések elősegítették ezt a műveletet, többek között azért, hogy a földet tisztára kereskedelmi cikké változtassák, a mezőgazdasági nagyüzem területét kiterjesszék, a vidékről származó és szabad prédát jelentő proletárok kínálatát szaporítsák stb." (Marx: A Tőke. I. Szikra 1949. 782. old.)

A tőke felhalmozása politikailag is a feltörekvő burzsoázia s az új földbirtokosok közötti kompromisszum jegyében folytatódott. Az új földbirtokosság nem egyik percről a másikra nőtt ki: „már rég útban voltak, hogy azzá legyenek, amivé Lajos Fülöp Franciaországban csak sokkal később lett: a nemzet első burzsoáivá." (Engels: A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig. Marx–Engels Válogatott Művek. II. Szikra 1949. 100. old.) Tőkés módon gazdálkodtak, földjeiket bérmunkással dolgozó bérlőnek adván ki, s szokásaikban is eltávolodtak a régi arisztokráciától. A burzsoázia hatalomra kerülő része pedig, mintegy a kölcsönhatás törvényének engedelmeskedve; arisztokratikus volt, maga is rangok, kiváltságok s földtulajdon hajszolója. Az 1689-es megegyezés tehát, mint Engels ragyogó elemzése leírja, könnyen jött létre. „A politikai spolia opima (győzelmi zsákmány) – hivatalok, szinekúrák, nagy fizetések – a nagybirtokos nemesi családok kezén maradtak azzal a feltétellel, hogy kellő tekintettel lesznek a finánc-, ipari és kereskedő-burzsoázia gazdasági érdekeire." (Engels: A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig. Marx–Engels Válogatott Művek. II. Szikra 1949. 101. old.)

Ez a szövetség hálózta be Anglia gazdasági és politikai életét. Az államhatalom megragadása és megszervezése elengedhetetlen feltétele volt az eredeti felhalmozás kegyetlen folyamata végigvitelének. Gyarmatosítással, az államnak adott – busásan kamatozó – rablókölcsönnel, adóztatással és protekcionizmussal folytatta a burzsoázia – Marx elemzése szerint – a tőke felhalmozását.

Mai értelemben vett politikai pártok nem voltak még: a nyolcvanas évektől azonban a „kereskedelmi gondolkodású arisztokráciának és az arisztokratikus kereskedőosztálynak" két fő politikai csoportja vett részt az államigazgatásban: a whigek és a toryk. Az előbbi inkább a kereskedők, s a „bankok új urainak" érdekeit képviselte, az utóbbi főként a földesurakét. Csupán árnyalatnyi különbségek voltak közöttük; erre jól világít rá Marxnak az a megjegyzése, amely szerint, a „torykhoz hasonlóan a whigek is Nagybritannia nagy földbirtokainak egy részét képviselik. A whigek pártjának magvát éppen Anglia legősibb és legbüszkébb földbirtokosai alkotják".

A dicsőséges forradalomtól kezdve – kisebb megszakítással – hetven évig kormányoztak a whigek Angliában. Ők folytatták a burzsoázia nagy kereskedelmi háborúit, a spanyol örökösödési háborút a régebben Jakab-párti, majd Vilmoshoz átálló s többször színét változtató John Churchill, Marlborough hercege vezetésével. Az ő seregében szolgált Edmund Fielding is.

A háborúk csak a burzsoáziát hizlalták. A nép nyomora minden elképzelést felülmúlt. A bekerített, s legelőnek használt földekről a parasztok ezreit űzték el a földesurak. A birtokok, a közösségi föld s az ugar „bekerítése" azelőtt társadalmi bűn volt, törvény tiltotta. Fielding korában – Trevelyan szavával – társadalmi kötelesség lett. S most már nemcsak juhlegelőnek raboltak földeket, hanem komplex gazdálkodásra berendezkedő nagybirtokok alakítására is. Mindez döbbenetesen szaporította a pauperek, földönfutók számát. Az ipar nem tudta felvenni a munkanélkülieket. A kisebb bérlők is tönkrementek, az adózás, a megnövekedett szolgáltatások szorításában. A Cromwell hadseregének főerejét adó yeomanry – a szabad birtokos parasztság – száz évvel az angol forradalom után teljesen elpusztult. Egész osztályok tűntek el a történelem süllyesztőjében.

Nyomor és szenvedés a pauperek sorsa. Londonban a halálozások száma ijesztően megnőtt. A gin, a szeszesital fogyasztása ezreket öl meg: 1740–42-re ez a népbetegség annyi áldozatot szed, hogy kétszerannyi temetés van a fővárosban, mint keresztelő. De a gin ezreket hoz a földesúrnak, aki a gabonát adja, s a kereskedőnek, aki árusítja. Kis példa ez – de mutatja, hogy a nép nyomora a tőkés gazdálkodók gyarapodását segítette.

Jöhettek új királyok, kormányok – a nép élete csak nehezebbé, keserűbbé vált. 1701-ben Anna királynő; 1710-ben tory többség a parlamentben… 1715-től a gyengekezű, mégis erőszakos, angolul is alig beszélő hannoveri I. György… Az államhatalom sáncai mögött kicserélődtek a személyek, – a tömegek nyomora egyre fokozódott.

György kabinetének élére egy ravasz, minden hájjal megkent politikus került: Robert Walpole. Az 1720-as években ez a whig földesúr szinte az egész országot a markában tartotta. A kereskedők és földesurak szövetségét igyekezett kiszolgálni mindenben. Tartózkodott a háborútól: ez ártott volna Anglia gyorsan növekvő külkereskedelmének. S így a földesuraknak is kedvezett, mert a béke: – alacsony földadó. Kormányzásának félelmetes eszközévé tette a szervezett korrupciót. A különböző érdekek között keletkezett réseket egy-egy szinekúrával, jól jövedelmező állással tömte be; a „szabad" választásokat üzleti kérdéssé alacsonyította, s minden lehetséges alkalommal, kivált választásoknál, nyílt és kendőzetlen megvesztegetéssel élt.

Korántsem volt tehát olyan idilli és rózsás a fieldingi kor, mint azt az író utódok, az „irigyek" képzelték.

SZÍNHÁZ

LONDON ÉS LEYDEN

Henry Fielding húszéves, amikor a 18. századi London forgataga elkapja. A sors kedvezett neki: megjárhatta ennek az életnek mélységét és magasát. A családi címer s a rokonság jó ajánló levél a kor híres irodalmi csevegője, Lady Mary Wortley Montagu szalonjába. Az irodalmi alvilág korcsmáinak kapui is megnyíltak előtte. A jókedvű, hat láb magas fiatalember egyelőre semmit se kezdett az Etonban szerzett klasszikus műveltséggel; csevegésben, szellemeskedésben gyümölcsöztette. Könyveken edzett okosságát csak erszénye lappadása után csapolta le irodalmi munkában. Nyomban komoly sikerrel. Ekkor már azt beszélték róla, hogy több a humora, mint Congreve-nek vagy Wycherleynek, a kiváló drámaíróknak.

„Egészen kivételes lehetőségei voltak az élet megismerésére" – írta róla Thackeray. áradt belőle az életkedv, a teljes, gazdag életre törekvés. Robosztus külseje egészséget sugároz. Óriási vacsorákat habzsol, iszik, dohányzik. Nem mindennapi fizikai energiáját csak szellemének ereje múlta felül.

A szerencse is a kezére játszott: mintha csak azért emelte volna fel, hogy a későbbi zuhanás pillanatában annál kápráztatóbb világossággal láthassa meg a londoni tündöklés talmiságát. Igaz, egészséges ösztöne nyomban fellázadt a londoni élet ellen. Első, nyomtatásban megjelent műve, a Masquerade (Maszkabál) már bíráló éllel beszél a kétes értékű városi szórakozásokról, az Operában tartott álarcos mulatságokról. De nem is a költemény az érdekes, hanem az, hogy a huszonegyéves Harry első művében rögtön támad, Swiftet, a nagy szatírikust utánozza, s büszkén választja humoros írói álnévnek ezt: „Lemuel Gulliver, Liliput koszorús költője".

Nem tudni, elismerést vagy gáncsot aratott-e a költemény, de alig egy hónappal később, 1728. február 16-án már ötfelvonásos komédiáját adják a legjobb színházban, a Drury Lane-ban. „Úgy vélem, büszke lehetek, hiszen soha senki nem jelentkezett ily korán színpadon" – írhatta magáról, noha érezte, hogy tolla még „durva és tapasztalatlan".

A darab – a Love in several Masques (Szerelem több álarcban) – nem rosszabb, mint az akkori átlag. Nem is jobb annál. Ettől ugyan Fielding éppúgy lehetett volna sikeres, mint bukott szerző. Ám inkább az előbbi. A könnyű sikert nemcsak tehetségének, kapcsolatainak is köszönhette. Kéziratát Lady Mary Wortley Montagu olvasta s javítgatta, s a színház igazgatójának támogatását a darab előszavában köszönheti meg Fielding; a Drury Lane legjobb színésznője, Mrs. Oldfield áldozatos gondoskodással segítette a fiatal szerzőt.

Fielding mégis szakít a színházzal és a bemutató után alig egy hónappal a leydeni egyetem diákjainak jegyzéke, az Album Studiosorum említi a beiratkozott rendes hallgatók között „Henricus Fielding, Anglus" nevét.

Mi okozta e hirtelen, menekülésnek is beillő távozást? Akkortájt divat volt a társaságbeli fiatalember hároméves Grand Tourja, utazása, s a külföldi egyetemek látogatása. De a szokás nem magyarázza a távozás hirtelenségét. A műveiben elszórt megjegyzések is inkább csak a leydeni tapasztalatokra utalnak, a távozás okaira nem. Így bukkan fel az emlékek homályából egyhelyütt az „Antwerpeni kastélyhoz" címzett fogadó; a holland kanálisok; egy nyilvános kivégzés képe stb. Fielding rokonszenvezett a szorgalmas, iparkodó és iparos hollandokkal. De még a Tom Jonesban is gúnyosan említi a harácsoló kereskedőket és puddingevő kövér feleségeiket.

Tanulni ment Hollandiába, annyi bizonyos. Nem jogot, mint korai életrajzírói vélték, – klasszikus irodalmi műveltségét bővítette. Tanulmányait azonban nem fejezhette be. Alig egy évig tartózkodott Leydenben. Apja ugyanis beszüntette havi járadéka folyósítását s neki éppoly hirtelen kellett hazajönnie, ahogy távozott.

Nem nagy örömmel hajózik át a csatornán. Szorongva érkezett meg Londonba. Miért? Ő adta a feleletet rá: választanom kellett, hogy „bérkocsis vagy bértollnok leszek".

Perdöntő mondat. Nemcsak arra válaszol, milyen perspektíva várta Fieldinget Leyden után. Hirtelen külföldi utazásának okára is rávilágít. Igaz, távozása előtt nem volt csak a tollára utalva. De az irodalmi életnek az a harapófogója nyílt ki előtte 1728-ban, amely 1729-ben, Leyden után, összezáródott körülötte. Bértollnokon nemcsak a közvetlen haszonért dolgozó írót értette. Azt is. De ebben a korban nem vált ketté oly élesen a megfizetett és a burzsoáziát közvetve szolgáló, látszólagos függetlenségét megőrző író típusa. Nyílt és brutális a társadalmi élet kapitalizálódása. Szennyes irodalmi élet virágzott az akkori Anglia kéteshírű parnasszusán, a Grub Streeten. Elég lehetett Fieldingnek bepillantania ide Leyden előtt, hogy taszítsa ez a világ. Hát még, amikor a bértollnokoskodás életformáját osztotta ki rá az anyagi kényszer!

Kalauzával, az Amerikából bevándorolt James Ralph-fal járta a Grub Street-et. Az utcát, amely ennek az irodalmi világnak nevet adott, az angolok ma Miltonról nevezték el. Nem éppen találóan. Többségében nem Miltonokat ihletett e hely, kivált a 18. század derekán. Itt alakult ki először a jellegzetesen városi irodalmi élet. A Múzsa a nyájas ligetekből és csalitos berkekből a kávéházakba költözött; itt teremtette meg a világirodalom első jelentős időszaki folyóiratát, a Tatlert (Csevegő) s a későbbi Spectatort (Figyelő). Ez a fejlődés a polgári forradalom után ment végbe, a szilárduló burzsoá világ talaján. S ez éppúgy televénye volt a férgeknek, ahogy – ritkán – a zseninek. A kor híres értelmező szótára, dr. Johnsoné, már némi megvetéssel írja a Grub Street címszó alá, hogy: „…rövid történetek, szótárak, alkalmi versek írói által népesen lakott utca."

Az új burzsoá parnasszus törvényeibe vezette be James Ralph a fiatal Harryt, s ő vállalta a nyomor, az éhezés, sőt néha a pénzért-írás közösségét is a Grub Street íróival. Egyik ódájában a penny-nélküli író nagyságát humorosan a miniszterelnökével veti össze. De korán tudomásul kellett vennie, hogy a megélhetésnek bértollnokoskodás az ára. Ezért tiltakozik mind nagyobb tudatossággal az irodalmi munkamegosztás ellen. The Author’s Farce (A szerző bohózata) című darabjában szatirikus képet rajzol a harácsoló könyvkereskedőről, aki az írók munkáját éppúgy értelmetlen, butító részmunkákra bontja, mint a manufaktúra tulajdonos a munkásét. Az egyik költő rímeket gyárt neki, a másik kényszeredett, az „élő" természetből vett hasonlatokat, miközben saját panaszait, fájdalmát is már elcsépelt hasonlatokba önti. „A fejem olyan nehéz, mint a víz, a zsebem oly könnyű, mint a levegő, a gyomrom, ég, mint a tűz, és a kabátom oly mocskos, mint a föld."

A kultúra kapitalizálódásának egyik legriasztóbb jele az író automatává alacsonyítása. Egyenes arányban csökken vele a művész