Égető Eszter I. kötet

NÉMETH LÁSZLÓ

ÉGETŐ ESZTER

Első kötet

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-090-1

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Németh László  jogutódja

ÁRNYÉKOK

Az első dolog, ami Esztike fejébe szöget ütött, olyan volt, mint egy tréfa. Nagytata a székiben ült, s az újságot olvasta; ő a sublód előtt a babáját énekeltette. Helyet csinált neki a zsámolyon maga mellett, s fölváltva énekeltek; egyszer ő, egyszer a baba. Amikor ő énekelt, a szája egész picikét elnyílt, s a hangszálai, anélkül hogy hangot adtak volna (legföljebb néha nyikkant egy kicsit), megfeszültek. Amikor a baba énekelt, az ő gégéje pihent, csak a feje billent félre, s a hallása feszült a messzibe.

Esztike nagyon szeretett így kettesben ülni nagytatával. A néha-néha megcsördülő papír a feje fölött, a meleg, ismerős test fönn a széken barátságosabbá tette a lemerülést a maga világába. Nagytatának nem volt az a szokása, mint nagymamuskának, hogy orvul megfigyelte őt. Az ember egyszer csak azt látja, hogy nézik, s nevetnie kell és elpirulnia. Nagytata csak ott volt, és olvasott vagy az öreg, hosszú könyvben számolt, s ha eszébe jutott, hogy vele is foglalkozzék, akkor nagy papírcsörgés, széknyekergés, nyögés figyelmeztette, hogy nagytata le fog hajolni, s kövér arca őt fogja keresni a szék- és asztallábakon át. Ha nagytatával ült az ember, éppen csak azokat a tétova csápokat kellett fönnjártatni, amelyekkel a játékban elmerült gyermek kémli a szoba magasát maga fölött.

Most is csak ezek a csápok tudósították (olyan édes volt így együtt énekelni), hogy nagymamuska a szokott árnyék módján bejött, az újság nagytata térdére konyult, s arról, amit olvasott, halk beszélgetésbe kezdenek. – Nagyon prüszköl – hallotta nagytata hangját. – Már megint ellene beszéltek? – kérdezte nagymamuska. – A tarhonyát meg a százezer kereket hozták föl. Pedig a kővel is aligha így nem jár. Rajta ragad, hogy egy hegyet akart letutajozni…

Ha nagymamuska jelet nem ad, tán ezek a furcsa szavak is megmaradnak zsongásnak az Esztike hallásában; de nagymamuska odaintett nagytatának. Esztike nem látta ezt az intést vagy hunyorítást, de annyi volt, mintha látta volna. Ahogy elhallgattak, a beállt szünet, nagytata bosszús, lázongó mormogása mind arra vallott, hogy azt a jól ismert jelet adták le, amellyel a felnőttek az ő jelenlétére emlékeztetik egymást. Szürke szemét egy pillanatra fölemelte az ének meredtségéből, s figyelmesen végigjárta őket a tekintetével. A szem is csak azt mondta, amit a fül; nagytata arcán még ott volt a belefojtott szó, nagymamuskáén pedig a kétféle ijedelem, hogy nagytata olyat mond, amit ő otthon visszamondhat, s hogy nagytata rossz néven veszi, amiért leckézteti. Ez alatt a szemfordulás alatt füléből is feljöttek esze világosságába az utolsó szavak: a tarhonya meg a százezer kerék, de legfőképpen, aminél nagytatát elnémították, hogy apuska (mert hiszen az ilyen elnémulásokkor róla volt szó) egy hegyet akar ide letutajozni.

Esztike nem volt kíváncsi természet. Illemtudón cipelte ide-oda a sámliját, tisztelte a határokat, amelyeken túl a felnőttek járnak-kelnek a maguk sámlijával és a maguk babájával. De még ezen vagy a következő napon Bora egy más furcsa dolgot mondott a konyhán, amiről nagytata beléje fojtott tréfájára kellett gondolnia. Bora anyuskáék szolgálója volt, s anyuska tízórai edényét hozta át, a félig megevett tojást s az éppen hogy megcsipegetett pirított kenyeret. Amióta anyuska beteg volt, ők is innen ettek, nagytatáéktól. Borának csak az edényekkel kellett a két lakás közt szaladgálnia: mosdásnál a spongyát fogni, evésnél a tálcát a szalvétával az ölébe rakni. De Bora unta magát odaát, s ha Juszti néni vagy nagymamuska rá nem szólt, szívesen elácsorgott a konyhán. A tojássárgája most is rég rászáradt a visszahozott kistányérra, s ő még mindig a kredenc sarkát támasztotta. Juszti néni egy halat pucolt, s szabadkozott, hogy olyan ritkán csinál halat. – Pedig mindig nézem ám, mert tudom, hogy szegénykének (ez anyuska volt) semmihez sincs olyan kedve, mint a halhoz. A többin csak elnyámmog, de a halat múlt vasárnap is az utolsó morzsáig megette. Az Isten tudja, hova teszitek ti ott Körtvélyesen a halat. (Mert Bora is a halászfaluból való volt.) Egész nap ott kinn ladikáznak a Tiszán, azt még sincs hal. Ami van, olyan, hogy az ember nem meri megvenni. Isten őrizz, hogy valami romlott halat etessek meg szegény nyomorulttal.

Amíg beszélt, sebesen kotorta a pikkelyt, úgy, hogy az ezüst végre mind a késen volt, a pikkelyek helyén meg rózsaszínűen bújt elő a hús. Esztike és Bora is ugyanazt nézték: a sebesen járó kést s a tisztuló halat. Esztikének volt egy kis körül zárt konyhaköténye, abban neki is szabad volt a konyhába kijönnie, megmoshatta a hokedliján a zöldséget, s fölvághatta a petrezselymet – nagymamuska azt mondta, hadd szokjék a háztartáshoz; most azonban csak ott állt Juszti néni könyöke mögött, s merev pillával nézte a pikkelyek fényjátékát. Bora is azt nézte az ajtófától, de benne most is a bolondság járt; mert Bora tele volt bolondsággal, föl-le járt benne, a kiböffenő arca s a hol erre, hol arra ficamodó csípeje közt. Most is egyszer csak azt mondja: – Ne féljen, lesz itt hal. Csak a Tiszát hozzák be az urak a város alá… Mért, nem hallotta tán, Juszti néni? Itt fog elfolyni abban a gödörben a gimnázium alatt. Ahol most a céllövölde van. – Ezt a bolondgombát meg hol szedted? Neked mindig vannak ilyen bolondgombáid – szólt rá Juszti néni, de látszott, hogy ő is szívesen hallgatja. – Ez nem bolondgomba. Csodálom, hogy Juszti néném nem hallotta. Tessék csak megkérdezni Márton bácsit; ott beszélték Janikával a műhelyben…

Márton bácsi a Juszti néni ura volt, s az, hogy az ő műhelyében beszélték, hozzá azzal a szeles rokongyerekkel, aki folyton az úr körül hallgatózott, egy kis méltóságot adott a dolognak. – Ja, a Víg Jancsi – mondta, mint aki tudja, honnan fúj a szél. – Hát régi időben úgy volt – tette aztán hozzá méltányolón. – Amíg a tó megvolt, mondják, itt vesztegeltek a hajók a város alatt. – Hát most megint úgy lesz. Itt lesz a kikötő a városház mögött. Akkor legalább én is kapok egy jóképű hajóst – böffent ki Borából az új bolondság. – Nem hajóst kapsz te, hanem tutajost – nevetett Juszti néni. – Ott gugyorogtok a tótoddal a fenyőfákon a kis kunyhótok előtt. – Juszti néni, kérem – szólalt meg most Esztike is, levéve a leöblített halról a szemét. – Igaz az, hogy egy hegyet is le lehet tutajozni?

Esztike ritkán tett fel kérdéseket. Nemcsak mert a felnőttek a kérdést zaklatásnak veszik, s ritkán adnak kielégítő feleletet; az esze is más volt, nem olyan, amelyik kérdéseket terem. Járt ide-oda, mint a virágállatok tapogatója, maga se tudta, mit tapogat ezzel az imbolygással. Képek, illatok, előérzetek gyűltek össze benne, kérdésekre ritkán volt szüksége ennek a tapogatózásnak. Most azonban egyik furcsaság a másik felé nyúlt. „A Tiszát behozni a város alá", ez olyan volt, mint amért nagymamuska nagytatát leintette. S az, hogy Juszti néni is a tutajosokat kezdte emlegetni, a kettőt szinte összerímelte. – A hegyet letutajozni, kedvesem – nézett rá Juszti néni. – Kitől hallott ilyet?

Az, hogy egy gyerek gondolkozik, s nagy hallgatásában ilyesmit forgat a fejében, Juszti nénit mindig meghökkentette egy kicsit. Bora azonban nem volt ilyen csodálkozó, ő jóformán maga is gyerek volt még; az efféle kérdésekben őt nem a váratlan lelki tartalom, hanem a váratlanul egymás mellé került dolgok ragadták meg. – Mit mond? Egy hegyet? – nézett Esztikére ő is, s az újabb nevetés mintha csak kijáratot keresne, egyszerre rázta meg a mellét, öntötte el fénnyel a szemét, míg csak a leglágyabb helyin, a száján egy „hihi"-ben ki nem rettyent. – Ki mondta ezt magának, kedvesem? – ismételte meg Juszti néni a kérdést. De Esztike megzavarodva nézett rá, s nem felelt. Hátha nagytata is csak úgy mondta, talán csak ráfogta apuskára. Az egész sokkal homályosabb volt, semhogy beszélni tudott volna róla, azonkívül tán meg is bántja vagy szégyenbe keveri apuskát, ha beszél. Csak nézte Juszti nénit és pirult. – Na látja, már hegyünk is lesz – vihogott Bora. De Juszti néni, úgy látszik, rájött valamire. Tán maga is hallott az urától róla; hisz a közgyűlésen is vitatták. Vagy csak a gyerek zavarán fogott gyanút? Arra gondolt, hogy a kislány apja beszélt előtte valamit, s most majd elmondja, hogy a cselédek kinevették. – Te mit retyegsz? – ripakodott rá Borára. – Az asszonyod biztos csönget azóta. Hát persze hogy le lehet tutajozni – fordult kedvesen Esztikéhez. – Csak előbb ki kell bányászni s apróra törni. Sok hegyet széthordtak már az emberek. Azok a nagy várak meg kőgátak, mit gondol, miből lettek?

A rákövetkező nap vasárnap volt. Eszti nagyon szerette a vasárnapot. Vasárnap az emberen minden tiszta volt: a kising, a rékli, a hímzett ruha. Délben nagymamuska madártejet főzött: a hab mandulával volt megtűzdelve, s a sárga lében a mazsolák akkorára duzzadtak, mintha szőlőszemek lettek volna. A madártej az ebéd elejétől ott volt a pohárszéken, s az ember, amíg a két ujja közé fogva, a csirkecombról szép tisztán leszopta a húst, mindig a habba tűzött mandulákat nézte. Hanem amióta templomba is járt, s lába versenyt lépett a magasban kongó harangnyelvvel, ez az ünnepélyes érzés a madártejnél is nevezetesebbé tette a vasárnapot. A templomba is nagytatával mentek; nagymamuskának főznie kellett, anyuska már a tél óta ágyban volt, apuskát pedig dobálta a dolga, rá nem lehetett számítani. A templomajtóig együtt mentek; ott nagytata eleresztette a kezét, s ő ment egyenesen, előreszegezett orral a helye felé. Sosem érezte magát ilyen függetlennek, mint amíg a kongó téglán az órjási csarnokban elszánt léptével egyenest a helyére ment. A templomban már kóválygott az ének; az iskolás lányok félrehúzódtak, hogy helyet szorítsanak neki. Azt a lányok is tudták, hogy ő még nem iskolás lány, s ezért egy kicsit anyásan bántak vele, kétszer akkora helyet is szorítottak, mint ami nekik volt, s időnként még azok is, akik messzebb ültek, előrehajoltak és rámosolyogtak. Ő azonban nem nézett sem oldalt, sem előre; a pici zsoltáros könyvét hozzáfogta a zsebkendőjéhez (mert már zsoltáros könyve is volt, bár még csak a nagybetűkre tanította meg apuska), s ahogy a levegő ürességét nézte, nagytata, aki egy öreg családi zsoltár fölött pillantott át reá a föltett pápaszemével, nem találhatta ki, hogy látja-e őt a férfiak fekete foltjában, s azt sem, mire gondol, amíg a nagy orgona nyögő előfutamával bebujdossa a termet, s egyszerre dobbanásszerűen mind fölállnak, csak a szószék lebeg fölöttük üresen még; mintha egy bajuszos angyal leszállását várná. Az ő komoly, kicsit hegyes arca még nem volt kapcsolatban a lelkével, s amíg a gyönyörű orgonaszót hallgatta (ez volt a legszebb hang a világban), csak annyi távolba figyelő áhítat volt rajta, mint amikor nagytata előtt ülve, a babája énekére fülelt.

Templom után egy bácsi csatlakozott hozzájuk. Ő nagytata bal kezén ment, s nemigen kukucskálhatott át rajta. De azt látta, hogy úriember volt, mint apuska, s nem gazdálkodó, mint nagytata; nem fekete ruha és fehér ing volt rajta, hanem világosszürke ruha és nyakkendő. Magasabb volt a nagytatánál, s ahhoz, hogy a haja ősz s az orra mekkora, nagyon is fiatalos volt rajta a sárga cipő és ruha, de még a csillogó, magas gallérja is. Az ujján nagy, szögletes gyűrűt hordott, ez a gyűrű tűnt fel Esztikének legjobban. Amikor a főutcán a házuk elé értek, nagytata s az úr még soká beszéltek a zárt, boltos kapu előtt. Esztike tudta, hogy benn már észrevették őket. Nagymamuska félrehúzta fejük fölött a függönyt s kikukkantott. Nagytata nem láthatta, mert háttal állt neki, ő azonban látta; de félt, hogy megharagítja, s nem mert bekéredzni. Olyan furcsa arccal hallgatta az urat, nem lehetett tudni, hogy tiszteli-e vagy haragszik-e; ő csak a lábait cserélte hát, s anélkül hogy a fejét tekergette volna, a szembeáramló népeket, különösen pedig az újtemplomból jövő kislányokat szemlélte. – Hát te még itt vagy? – mondta nagytata, amikor az úrtól elbúcsúztak, s abból, ahogy a kaput kinyitotta s fölment, Esztike már tudta, hogy az úr megharagította. A kis kapu, amin bement az ember, egy nagyobb, mozdulatlan kapuba volt befoglalva, amit csak a kocsiknak nyitottak ki; az nagyon pontosan jelezte, hogy az ember milyen erővel nyitja-csukja, amint a hatalmas, visszhangzó kapualj is mintha csak arra készült volna, hogy a kopogó csizmában a jókedvet vagy haragot hírül adja.

Nagymamuska is mindjárt észrevette, hogy nagytatával baj van, s azt az aggodalmas arckifejezést vette föl, amellyel ő a bajt kerülgetni szokta. „Nehezen esne – szokta mondani Juszti néninek –, ha megbántana." Most inkább Esztikét fogta elő a csirke kirántása közben. – Tatád hogy jött össze a képviselő úrral? – kérdezte, a szép ruhát gyorsan lerángatva. – Ő jött oda hozzánk – felelte Esztike pontosan, mert látta, nagymamuskának fontos, hogy pontosan feleljen. – Itt a háznál? – Nem, még mikor a templomból kijöttünk. – S nem hallottad, miről beszéltek? Esztike elmeresztette a pilláit. Már bánta, hogy nem figyelt jobban, de akkor nem érdekelte, meg kislánynak nem is illik odafigyelnie. – A tégláról – mert erre csakugyan emlékezett… Azt hitte, nagymamuska ostobának fogja őt tartani, amiért annyi mindenből csak a téglára emlékszik. Nagymamuska azonban nemhogy ostobának tartotta őt, de szinte izgatott lett. – A tégláról, ugye? S nem tudod, mit mondott? Csak emlékszel rá? – Hogy a téglagyárból sok szegény ember él – mondta tétován –, s azokat nem lehet szélnek ereszteni. Ez már csak úgy ködszerűen jött föl az eszében; akkor épp a bérházbeli cukrászda előtt mentek el, s ő arra gondolt: milyen jó volna megállni, s a kirakatba kitett esküvői tortát megcsodálni. Égetett mandulából volt a torta, s koronaforma cukorgirlandok alatt egy cukorpásztor meg egy cukorpásztorlány szerelmeskedett.

Nagymamuska attól, amit hallott, még izgatottabb lett. – Ez megint az útkövezésre megy ki – magyarázta a segédkező Juszti néninek. – Mert ellene írt az újságban a téglakövezésnek. Nagymama gondterhelten szedte ki a sültcsirke-darabokat a zsírból, s közben a fejét is megcsóválta. Juszti néni, mint aki föl tudja fogni a bajt, maga is gondterheltebben vágta az uborkát. De mivel hallani akart, mondott is valamit. – Hát az igaz, hogy húsz év alatt az a tégla mind kikopik. A járda már csupa lyuk, hát akkor az úttest! – De ha egyszer téglánk van – csattant föl nagymamuska. A haragja azonban nem a magáé volt; nagytatáé, amelyet neki úgyis vállalni kell. – Ha ezen az agyagos alföldön születtünk. Onnan a Bodrog mellől akar kőhegyet lehozatni? Az egész várost magára uszítani… Hirtelen abbahagyta. Most úgy látszik, Juszti néni adta le azt a jelet, persze, még óvatosabban, mint nagymamuska szokta, ami a gyerekek jelenlétére emlékeztet. Nagymamuska nem szólt többet, de ahogy a serpenyő, a kredencen levő prézli s az asztalon levő bepanírozott csirkedarabok közt ide-oda kapott, nem tudva, melyikhez nyúljon, elárulta, hogy nagytata rosszkedve s a várható összecsapás mennyire fölzaklatta.

Délután átvitték anyuskához. Amióta nagymamuskáéknál lakott, Borának időnként át kellett szaladnia: anyuska sírt érte, azt mondta, nem tud tovább élni, ha nem láthatja. Néha egymás után többször is megtörtént ez, máskor meg két vasárnap is elmúlt, hogy nem volt odaát nála. Esztike tudta, hogy neki örülnie kell, ha átmehet anyuskához; azok a csápok azonban, amelyekkel ő a világot tapogatta, nem nagyon örültek neki. Anyuskánál először is sötétebb volt, mint a többi szobában; a spalétának csak egy táblája nem volt behajtva; hogy a szoba a nagy nyárban is hűvös legyen, s ebben a félhomályban a pállott párnák, az összegubancolt paplan, az orvossággal telirakott éjjeliszekrény mintha még jobban kiadta volna a szagát, csípős, állott és émelyítő szagok úsztak a sokszögletű bútorok közt. Aki a világosságról jött, szinte csak szagokat, bútoréleket látott a szobában.

Anyuska az ágy mélyében ült. A két ágy közül csak az övé volt megvetve, abba süppedt bele, a fölpolcolt párnába. A fekete haja lucskos fürtökben tapadt a homlokába, nyakán is oda volt tapadva egy csomó haj, s a teste úgy fölpuhult az izzadságtól, hogy az inge minden ráncát megőrizte. – Átjöttél, kicsikém? Látod, még meg se csókolhatlak. Ne, ne gyere közelebb – mondta sírós hangon, s lázas szemével úgy nézte őt, hogy Esztike szinte félt a tekintetétől. Aztán le kellett ülnie az ablak alá és játszania. Azért oda, hogy anyuska láthassa, amit játszik. A fény porszemei ott táncoltak a feje fölött, s a szoba másik feléből egy lázas tekintet s magukat zaklató gondolatok figyelték őt, minden percben készen az elpityeredésre. Esztike nem tudott játszani, ha nézték, de most, azért, hogy szegény anyuskát meg ne bántsa, úgy tett, mintha játszana: föl-le húzta a babán a harisnyát, inget. Volt egy külön játéka is, amelyet csak itt volt szabad nézegetnie. Két egyforma kép egy kártyára fölragasztva; azt bele kellett tenni egy keretbe, s két ablakon át nézni. A keretet egy rúdon ide-oda lehetett tologatni, s ha az ember jól eltalálta, a kép domború lett; a hó nagy, kövér pamatokban lógott a fáról, s a kis puli olyan domború volt, hogy ki kellett kapnia a kis kukucskából a fejét, s úgy nézni meg, hogy ott a képen még mindig lapos-e. Ezt a játékot keresztmamától kapta, aki fényképész volt (az ő főnöke, Pohl bácsi, apuskának barátja), s anyuska nyilván azért tartotta itt, hogy legyen valami, amivel csak ő tud kedveskedni. A figyelő, lázas szemek alatt azonban ezt sem volt olyan élvezet nézni, mint anyuska gondolta. S ha végre igazán beleveszett a vitorlások nézésébe, amelyeken minden kis vászondarabot külön dagasztott a szél: anyuska egyszer csak arccal fordult a párnának, s pillantása helyett a csendesen rángatózó válla dermesztette meg, úgyhogy most már a képet sem merte megcserélni a kukucskában.

Ezen a délutánon anyuska még nyugtalanabb volt, mint máskor. Nem sírt, de folytonosan forgott, s minden zajra előrehajolt a párnájáról. – Az úr még nem jött vissza odaátról? – kérdezte Borát, aki időnként benézett rájuk. Esztike ebből tudta meg, hogy amíg ő a képeket nézi, apuska odaát van. Az máskor is nagy szó volt, ha apuska átjött őhozzájuk. Többnyire csak a beteg miatt szaladt be, megmondani, mit írt elő a doktor, vagy őt nézte meg, hogy nem náthás-e, s nincs-e szüksége valamire. A szótlan ebéd után apuska hosszú látogatása odaát még őfölötte is sűrűbbé tette a levegőt. Az ember innen átról is érezte, hogy odaát történik valami. Nagymama benyit a szobába, mert nem bírja ott kinn a bizonytalanságot; elmegy a szekrényig, mintha keresne valamit, közben egy aggodalmas pillantást vet a férfiakra. Aztán megint kimegy, nehogy előtte mondjanak olyasmit. Anyuska is ezt érzi; ezért ül föl s kérdi meg Borát, valahányszor bejön. Már nem is őt figyelte, csak ült egyenesen az ágyban és gondolkozott.

Végre megjött apuska. Menet otthagyta a szivarját a szivartartóban az ebédlőben, s most kiment elszívni a folyosóra, mert amióta anyuska beteg volt, csak a folyosón dohányzott. Majd hozzájuk is benézett; néhányszor végigmérte a hálót, s egyszer csak, mint aki elfeledt valamit, odament anyuskához, elsimította és megcsókolta, ahogy figyelve ült ott, a homlokát. Őt nem volt olyan könnyű kiismerni, mint nagytatát; de most az ő vörhenyes képe is égett, különösen a homloka volt vörösebb és fényesebb a megszokottnál, s szálas testében, mely különben sem nyughatott soha, a nyugtalanság mellett türelmetlenségféle is forrt. Esztike érezte, hogy mondani szeretne valamit anyuskának, de ő itt van, azért néz rá olyan oldalvást. – Esztike rég van itt? – kérdezte végre. – Nem olyan rég – mondta anyuska, noha már régen ott volt. De apuska nem szerette, ha soká ott volt, majd ha meggyógyul anyuska, együtt lehetnek. – Nem akarsz még hazamenni, kicsikém? – szólt rá anyuska panaszosan. Ő nem mondta, hogy akar, de fölállt. – Tedd csak oda a képeket a toalett tükörre – mondta anyuska – és eredj. Holnap majd átjössz megint. Jó?

Esztike rebbenten nyitott be magukhoz: látni-e a nyomot, hogy apuska itt volt. De a két kis szobában tökéletes csönd ült. Nagytata az almárium előtt állt, a kis fiók kihúzva, egy halom írás az asztalon, azokban keresgélt. Nagymamuska nesze a kamrából hallatszott. De a csönd, az más csönd volt, mint máskor; az ő vékony „kezicsókolom-ja úgy fölszívódott benne, mintha nem is mondta volna. Rálesett nagytatára. A kurta, húsos keze, amely most a szokásosnál is nyugtalanabbul járt az asztalra kidobott papírok közt, az is azzal volt teli, amivel a csönd. Szegény nagytata, ahogy hol ehhez, hol ahhoz az íráshoz nyúlt, anélkül hogy az orrára csúszott szemüvegen át megnézte volna őket, aztán megint a beszorult kis fiókot ráncigálta kijjebb, olyan volt, mintha ő is ügyvéd akarna lenni, mint apuska, de ez sehogy sem sikerül neki. Esztike már látta őket együtt; jól megfigyelte, hogy ők ketten hogy vannak egymással. Nagytata mindig nagyon csendes volt apuskával, mintha félt volna tőle. Vőmuramnak szólította, s mintha vendég lett volna, úgy bánt vele. De utána mogorvább volt a rendesnél, mintha aztán kezdene el vitatkozni vele, amikor elment. „De hiszen, vőmuram, ez nem jól van – mondaná magában. – Nekem is van ám magamhoz való eszem. Most is ki tudja, mért nézi azokat az írásokat. Mit keres bennük, amit az orra alá dörgölhetne. Egyszer csak kimegy a konyhára, s onnét kezd nagymamuskának a kamrába bebeszélni. Szokatlan ez is, hogy nagytata nagymamuskának a szóval utánamenjen. Nagymamuska is tudja, hogy nem ő az, akit így megtisztel, hanem a tulajdon izgatottsága, s félénken nézegeti a kompótosüvegeket, melyiken mutatkozik egy kis penész, nehogy a rövid kis mondatkáival megbánthassa. A vacsorát is úgy eszik meg, mintha apuska ülne ott az asztal üres oldalánál. Pedig hát a vasárnapi vacsora, az még a vasárnapban is vasárnap, azt szerette az egész napból a legjobban. Más napokon nem is volt vacsora. Nagymamuska még délután megkávézott; öregasszonynak, azt mondta, nem kell már vacsorázni; elég, ha azt a kis kalácsot (Esztike ettől borzadt a legjobban) a kávéjában megáztatja. Neki lefekvés előtt a gyorsforralón melegített valamit, a hokedli volt az asztal, a zsámoly a széke. Arra nagyon vigyázott nagymamuska, hogy ő rendesen vacsorázzék, még szalvétát is tett a hokedlire, ne mondhassák, hogy csak úgy odadob elé valamit vacsorára. Hogy nagytata hol vacsorázott, azt Esztike nem tudta. Rendesen úgy aludtak el, hogy nagytata nem volt otthon: a körben volt vagy kinn a tanyán; nagymamuska maga ült az állólámpa fényében, az orra hátát még egyszer megrajzolta a fény, szája egy picit járt, ahogy a könyveket olvasta. Ha mégis itthon volt, tán a kamrában vágott az erős paprikájához szalonnát, ő azonban olyankor aludt már. Vasárnap azonban együtt ettek mind a hárman.

A vasárnap általában arról volt nevezetes, hogy az emberek ilyenkor jobban megbecsülik az evést s az ételeket. Ott ültek ők is hárman a lámpa előtt; őalatta párna, hogy a két kis könyöke fölérje az asztalt. Többnyire csak maradékot ettek, legföljebb a csirkéhez bontott nagymamuska másik befőttet; mégis olyan jó volt ott hármasban, csinosan eddegélni. Nagytata úgy ette a csontot, hogy kissé fölhúzta közben a felsőajkát, mint a kutya, amikor vicsorít, s ha megette, késivel kikotorta a foga közül a húst. Néha azt is megtette, hogy a mutatóujjával benyúlt a szájába, s úgy kotorta el, ami az ínyére odaragadt. Egy kislánytól nem volna szép, ha ilyeneket csinálna, de nagytatánál ez nem volt illetlenség, csak férfiasság, éppúgy mint a tréfálkozás. Az az ő, Esztike kiváltsága volt, hogy nagytata tréfálkozzék vele. Nagymamuska sokszor elmondta Juszti néninek a konyhán, hogy ő soha így nem látta senkivel tréfálni. – Maga látta, Jusztikám? – kérdezte. De Juszti néni se látta. Esztike tehát így is fogadta a tréfát, kis orra szinte csillogott a hálától és az élvezettől. Ha máson nem, a madártejen vicceltek. Nagymamuska abból mindig tett el egy tányérral, de arról a tányérról mindig megfeledkezett. Csak amikor ő a vacsora végén fészkelődni és pillantgatni kezdett, akkor jutott az eszébe. – Az ám, még madártej is van… Nagytata nem szerette a madártejet; az ő idejében a gyerekek, ha jók voltak, túrós lepényt kaptak, tejföllel leöntve, nagymamuska sem főzött madártejet anyuskának. A madártej az úri világgal jött be. – Madártejért mégy? – mondta nagytata. – Azért ne menj, most nyalta föl a macska. Még néztem, miféle borotvahab van ennek a bajszán. Akkor láttam, hogy madártej.

Most ebből nem volt semmi. Nagymamuska őt igazgatta folyton, mintha attól, hogy szépen áll nyakában a kendő vagy kényelmesebb alatta a párna, nagytata kevésbé haragudna. Nagytata pedig most is fölhúzta rágás közben a felsőajkát, az arcán azonban látszott, hogy máshova gondol. Mintha belül, a csirkecsont mögött is rágott volna még valamit. Egyszer aztán csak kiszakadt belőle. – A tarhonya, azzal sem lesz semmi baj, azt mondja, ha az ügyvédi kamara rá nem ír. De azok azt írták: vagy ügyvéd, vagy tarhonyás. Ezért kellett neki az Ániszfeldre bízni az egészet. Az kevert kátrányfestéket a tarhonyába. Máskülönben a nép boldog lett volna, mert az angol flotta ötszáz vagont is átvesz. Ő nem kevert volna tojás helyett kátrányfestéket a tarhonyába.

Mintha maga se venné észre, hogy már hangosan mondja, amit előbb csak magában mondott. Nagymamuska kínosan ült a helyén. Akárhogy szerette volna, nem merte leadni a jelet, amivel a gyerekre szokta figyelmeztetni. Tudta, hogy abból még nagyobb baj lehet, mintha Esztike meghall valamit. Nagytata azonban ezt a kínos hallgatást is megértette. Körülnézett, s csak azért is tovább beszélt. Mintha könnyebbült volna tőle a dühe, hogy olyat mond, amit nem szabadna. – Csak ott a bibi, hogy mindenütt van ilyen máskülönben. Mi minden adja elő magát, amíg annyi követ, amennyi ide kell, letutajoznak. Azért mind őt szidnák, kellett neki a kő, mondanák, amikor itt volt helyben a tégla… Már apuska nevét is kimondta, mintha csak az lett volna a célja, hogy nagymamuskából a kumkodást kiváltsa s aztán rátörhessen. De nagymamuska csak ült ott, mint a megbűvölt, s nem szólt egy szót sem. – Azt mondja, hogy nem a munkások fájnak annak, hanem a téglagyáros. Annál rosszabb, vőmuram. Annál biztosabb, hogy megnyomorítják.

Esztike merev pillával ült ott, s még a szárnyletisztogatást sem merte befejezni. Ott tartotta a szétálló ujjacskái közt, s időnként fölpillantott nagytatára. Ha fiú, rég összeállítja azt a sok mindent. Apuska köveztetni akarja a várost, a többiek tégláztatni. A képviselő úr a téglások nevében volt nagytatánál. Tán el is dönti már, hogy ő kinek a pártján van: apuskáén, aki a várossal szembeszáll, vagy nagytatáén, aki fél, mert apuska már a tarhonyába is belebukott. Ő azonban kislány volt, a kőhegy, amit le fognak tutajozni, a tarhonya, amibe kátrányfestéket tettek, s az angolok a vízbe borították, a téglagyári munkások, akiket nem lehet szélnek ereszteni, maga a képviselő úr is, ujján a szögletes gyűrűvel, valami zagyvaság volt. A világ, az ő házukon, az ó meg az új templomon túl (no még a két tanyát kivéve) ilyen zagyva dolgokkal volt tele, úgy, mint az idegen udvarok dühös, harapós kutyákkal. S ezek az érthetetlen dolgok most őhozzájuk is betörnek. Apuskának lángol a homloka tőle, nagytata a vasárnapi vacsoránál, mintha csak kísértetet látna, egyszerre beszélni kezd. Még az állóóra sem úgy ketyeg a csöndben a sublódon. Az is mintha az ő ijedtségitől ketyegne. Ők mind boldogok lehetnének. Hisz a vasárnapi vacsoránál ülnek. Kinn a kamrában egy szita alatt ott van a madártej. Ahogy a tányérba kiöntötték, a fehér galuskák megfürödtek a sárga lében. Első pillantásra gusztustalanok, de azért csak madártej az, s a délinél is több mazsola van benne. Nagymamuska persze most is elfelejtette, ő azonban még fészkelődni sem mer. Nem olyan világ ez, amelyikben egy kislány madártejet követelhet.

Nagytata lerágta szépen a mellecsontját, kitakarította a száját, s mintha közben a lelke is elvégzett volna valamit, s most már csak az ámen hiányozna, bekattantotta a gyöngyházas bicskát. Ez is a nagytata eredetisége volt, hogy ő a villához mindig a maga zsebkését használta. – Az ő dolga. Ő tudja. Én megmondtam neki, hogy meg fogják fojtani. S az asztalkendőt a bajszán végignyomkodva, fölállt. Nagymamuska is megkönnyebbedetten nyúlt föl, és segítette le őt is a párnáról. – Úgy van – mondta. – Nem gyerek már. Ő tudja, milyen ágyat vet magának… S öreg hajós szemmel nézett nagytatára, hogy jól forgatta-e a nagy fúvásban a vitorláját.

A következő napok megint nyugodtak voltak; a vasárnapinak nem volt folytatása. Nagytata bicskájával mintha az egész kőúsztatási ügy bekattant volna. Esztike pedig nem volt az, különösen most, hogy iskolás lett, aki a jelen nem levő dolgokon sokat gondolkozzék. Anyuska és Juszti néni is elmondta, hogy ő biztosan szeretni fog iskolába járni. S csakugyan szeretett. Az ember úgy ül ott, mint a virág a cserépben, közben azt érzi, hogy ő már iskolás lány. Csakhamar már leckéje is volt: szép ferde vonásokat kellett írni, a három közül a középső, keskenyebb sorba. Esztike ugyan már a nagybetűket is ismerte, apuska tanította meg, amikor még velük lakott; de ez most egész más volt: iskolában adták fel, s nem holmi újságszélre írta, hanem egy friss, vonalzott füzetbe.

Boldogan kopogott haza a büszke kis sarkán, hogy minél előbb ott ülhessen a kihajtott füzete előtt. Fölhajtotta a fél asztalról a terítőt, a párnát maga alá rakta, az új tolltartót meg (már csak azért is öröm volt iskolába járni) maga elé; aztán jól megnézte mind a két könyökét, hogy úgy van-e az asztallapon, ahogy a tanító néni mondta. – Nagytata, tessék idenézni, már leckém is van – szólt oda a nagyapjának, aki akkor jött meg a tanyáról, mielőtt ő a párhuzamos vonalakba elmerült volna. – Ejha, már leckéd is. Akkor te igazi diáklány vagy. Na nézd csak, akkor hát én is előveszem a leckém. S csakugyan levette az almáriumról, a pálinkásüveg mellől azt a régi, hosszú könyvet, amelyikbe az időjárást meg a tanyások járandóságát írta. Esztike tudta, hogy nagytata nem tőle kívánta meg az írást, hanem mert most jött meg a tanyáról, s ilyenkor mindig írni meg számolni szokott, de azért mosolygott. Ez még jobb volt: kettesben dolgozni. Az ember írja a ferde vonalakat, a sor végén a fejét félrehajtva oldalról is megnézi, hogy szép-e, aztán fölnéz a másik leckeíróra. Ha a nagy, fülre tekert szemüveg észreveszi, hogy néz, akkor egy kis nevetés böffen ki belőle; ha nem, megy neki a következő sornak.

Egyszer is így ültek ott kettesben. Ő már az alul gömbölyített vonásokat írta, tudta már, hogy ebből meg a ferdéből i betű lesz, de csak annál szívesebben írta őket. Közben nagytata is beleereszkedett a székébe, s kibontotta az újságot. – Nagytata meg milyen újságot olvas? – szólalt meg Esztike hirtelen, ahogy a sor végén fölpillantott. – Milyet? – nézett a szemüveg az újság széle fölött. – Milyet olvasnék? Amelyik betűből van. A két szempár egy pillanatig még vizsgálta egymást az újság fölött, a szemhéjba behízott öreg szemek inkább megdöbbenve, a merev pillájúak inkább csodálkozva. Utána Esztike visszasüllyedt a hurkaiba. De azért érezte, hogy az újsággal nincs valami rendjén. Ez sokkal nagyobb újság, mint a Híradó; az ember, ahogy fölpillantott, rögtön látta, hogy nagyobb darabot fogott el nagytatából, a címlapján is több meg más volt a betű. A Híradón jól ismert minden betűt, hisz apuska, nemhiába az ő újságja, azon tanította a nagybetűkre. „Keress egy R betűt" – s neki oda kellett böknie a harmadikra. Ezen is volt R, de az elején: odább egy nagy I-t is látott. Már a sor közepén fölpislantott, hogy még egyszer megnézze, de nagytata addigra egész behajtotta, úgyhogy csak egy fél oldal apró betű látszott. Ameddigre pedig a sor végére ért, az egészet összehajtogatta. Nem úgy tett, mint máskor, hogy fölkelt, s az újságot félig nyitva, félig összegyűrve a székre borította, néha még a szemüvegét is rajtahagyta, hanem apróra összecsukta, s a belső zsebébe tette. Mintha az ő kérdése vette volna el a kedvét az olvasástól.

Nemsokára újra foglalkoznia kellett ezzel a nagyobb árnyékú újsággal. Esztikének régi előjoga volt, hogy mosogatás után, amikor Juszti néni végzett, ő is leszökött vele a kis házba. Ilyenkor nagymamuskáék nem bánták, ha nincs körülöttük. Nagymamuskának ebéd után a háta kezdett fájni, leült a kanapéra, úgy nyomkodta neki a hátát a kemény párnázatának; közben a nyakát és fejét is hátrafeszítette, hogy annál jobban nyomkodhassa a hátát a fájával. Nagytata ezalatt vagy a hosszú könyvet vette az ölébe, melybe száz és száz apró cédula volt beledugdosva, vagy pedig az újságból írta ki egy kis noteszba az aznapi terményárakat. Hogy később mit csináltak, már nem tudta. Azt gondolta, hogy elaludhattak. Nagytata térdéről csúszni kezdett a könyv, a könyvből a számlák és elszámolások; nagymamuska pedig egyre lassabban dörgölte a hátát, amíg a feje egész hátra nem hanyatlott; úgy feküdt ott, a kendőbog alól kilátszott nyakkal. Erről azonban nem illett beszélni, mert különösen nagymamuska az alvást szégyennek tartotta. Ő éjszaka is fönn szokott lenni. Juszti néninek sokszor mondta, hogy nagytata egy moccanására már fönn van, és semmi sem bántotta úgy, mint ha nagytata, akár hazajövet, akár hajnalban, alva érte őt. Most is, ha el is dőlt később a kanapén, a lábát biztos, hogy nem húzta utána, s időnként ijedten pillantott nagytatára, hogy nem ébredt-e föl. Esztike azonban mindezt nem láthatta, mert Juszti néni, mihelyt az öregek csendesedni kezdtek, kihívta őt a konyhába. Ilyenkor még arra is ügyelt, hogy a tányérok egymásnak ne ütődjenek a mosogatólében. Ha egy villa nagyobbat csörrent, megállt, mintha a csörrenést akarná fölszívni a csönddel. Amikor pedig végzett, s az ura maradékjával a maguk kis konyhájába lement, természetesnek tartotta, hogy Esztike is utánamenjen a babájával.

Juszti néniéknél lenni, ez már akkor is nagy izgalom volt, amikor Döméékről még nem is hallott, s nem várták napról napra a gyilkosság folytatását. Azt nehéz lett volna megmondani, hogy Esztike mit talált olyan nagyszerűnek Juszti néniéknél, hisz náluk minden rosszabb meg szegényesebb volt. A hajlott deszkamennyezet olyan alacsony, hogy Juszti néni pár üveg befőttje a sifonon a gerenda mögé bújt; a konyhatűzhelyhez pedig, amelynek egyik törött lába téglával volt kifoldva, Juszti néninek oldalt fordulva kellett befúrnia magát, a stelázsi meg az asztal között. De már ebben a szűkösségben is volt valami édes. Apuskáéknál gyönyörű, soktornyos kredencek és szekrények voltak, állandóan a díszt kellett rajtuk ragasztani, de az ő lakásukról senki sem gondolta volna, hogy olyan, mint a kis ház, amelybe a vándorló gyerekek a mesében bekopogtatnak. Nagytatáék már más: ott a sublódnak meg az ágyaknak is olyan öregemberszaguk volt, mint nekik. Amíg nem lakott náluk, az volt a boldogság, nagytatáékhoz átmenni. Juszti néniéknél azonban még érdekesebb volt, mint nagymamuskáéknál. Az aranykeretű tükörbe fényképek voltak dugva, s ha belenézett az ember, a fél arca mintha el akart volna válni a másiktól, oldalt húzódott. A tükör rámáján Juszti néni mirtuszkoszorúja s néhány szalmavirág függött, az ágya fölött pedig egy huszárt lehetett látni, amint a kardjával előremutat: a huszárnak a feje azonban a Juszti néni uráé, a Márton bácsié volt, úgy ragasztották oda, amikor a katonaságtól elbocsátották.

Ahhoz, hogy milyen kis lakás volt, sok kedves dolog volt Juszti néniéknél. Az igazi bűbáj azonban tán nem is a holmikban volt, hanem az elfogultságban, amivel az ember belépett hozzájuk. Hisz ez nem az ő lakásuk, hanem a Juszti néniék lakása volt; itt más szagok, más törvények uralkodtak, s nem apuska vagy nagytata, hanem Márton bácsi volt a félelmetes ember (aki ugyan az ő részes gépészük, de a műhelyében olyan úr, hogy nagytata sem mer a dolgába szólni). Juszti néniéknél ő is vendég volt; másképp, még szebben kellett viselkednie. Meg kellett köszönnie, ha leültették, s a Juszti néni süteményéből sem fogadhatott el, csak egy darabot. Viszont Juszti néni is egész másképp bánt vele itt lenn, mint ott fönn. Ott úgy szólt rá, mint akinek hatalma van rajta; itt azonban: „tessék, Esztikém, foglaljon helyet, Esztikém" – volt a neve, s beszélni is úgy beszélt vele, mint egy felnőttel. A tükörről levette anyuska leánykori képét meg a hason fekvő dundi kisgyereket. Ha élne, nagyobb lenne már, mint ő. Annak a halálát nem tudják ők kiheverni: mert ki tudja, miért, az Isten nem ad helyette másikat. Pedig Juszti néni igazán megtett neki mindent. Egyszer ki volt sebesedve a kis combja köze: mindjárt orvoshoz vitte.

Az mindig jó, vágyakozással teli érzés volt, amikor babájával a hóna alatt Juszti néni mögött az udvaron át, a kis házba lebandukolt. Amióta azonban a Döméék szörnyű története is ott várt rá a fuksziás ablak s a behúzott függöny mögött, ebbe az izgalomba türelmetlenség, sőt egy kis bűntudatféle is vegyült. Bora hozta a hírt, hogy Kardoskút felé, egy tanyán, az egész családot kiirtották. Hárman voltak: a tanyás, a felesége meg egy gyerek, az ember testvérének a fia, akit az állatot hajkurászni adott oda az apja. Úgy találták meg őket vérben, összekaszabolva. Délben nagytata is hazajött, s megerősítette a dolgot: benn volt a Híradóban. Attól fogva a konyhán meg az ebédnél is csak erről a gyilkosságról folyt a szó. Bora azt mondta, ő sosem menne egy tanyáshoz feleségül. Mit, ott élni éven át, egész nap csak a jószág hátulját meg a fű növésit nézni. Ha az embert éjszaka agyonverik, az sincs, aki fölébredjen a kiáltozásra. Juszti néni az államot kárhoztatta, hogy nincs erősebb kézzel a csavargókhoz. Ő megállítaná: hol dolgozol, mi a munkád, s ha nem tudja igazolni magát, gyerünk be valami fogházba, kosarat fonni. Nagymamuska a kapun sopánkodott. Ő mindig mondja, hogy a kapunak állandóan zárva kéne lenni. Múltkor is anyuskáék előszobájából hozott le egy cigányasszonyt. Az a szegény beteg asszony sokszor óraszám is ott van egyedül; nem is nyikkanhatna, ha történne valami. Nagytata viszont a gazdán gondolkozott, akié a tanya. – Ficsér lénia – azt mondja –, a Ficsér léniára megy ki. Ott köll annak már egészen Sámson alatt lenni. Emlékszem, voltam ott kataszteri biztos. S az arcán látszott, amint a sok kis tanya közt a Dömééket keresgéli. Aztán, mint aki a fejtörést elunta s vidámabb tárgyat keres, elnevette magát. – Na, van akkor most gondja a Meszlényinek! Meszlényi a gazda volt, az újságban is benne volt, hogy övé a tanya. Nagytata jól ismerte