Aki az ördöggel cimborál

BERKESI ANDRÁS

AKI AZ ÖRDÖGGEL CIMBORÁL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-446-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

A május tizenhetedikéről tizennyolcadikára virradó éjjelen erős északnyugati szél fújt, és időnként zápor verte végig a fővárost. Torma Éva nyugtalanul forgolódott az ágyában. Az ablakokat még este bezárta, nehogy a huzat kitörje valamelyiket, így aztán fülledt, levegőtlen lett az egész lakás. Teste átforrósodott, párás lett. Végigsimította a homlokát és érezte, hogy izzadság lepi.

Felkelt és bement a fürdőszobába. Először langyos vízzel zuhanyozott, a végén pedig hideg vízzel lehűtötte magát. Ettől megnyugodott. Visszament a hálószobába, de nem feküdt le, az ablakhoz állt, és a tájat nézte. A szél nagy erővel cibálta a szépen belombozódott fákat, a fiatal hajtások közül néhány a földön hevert vagy magával ragadta a vadul rohanó szél. Hirtelen gondolattal kinyitotta az ablakot, a hűvös szél az arcába csapott. Jól esett neki. Egy darabig állta a szél cirógatását, aztán becsukta az ablakot, és visszafeküdt az ágyba.

Szeme az éjjeliszekrényen heverő matektankönyvre tévedt, kezébe vette, de nem nyitotta ki, nem volt kedve a tanuláshoz. Pedig nem ártana, gondolta, nincs igazán jól felkészülve az érettségi első szóbeli vizsgájára. Elmosolyodott. Egészen pontosan fogalmazva, erre sincs felkészülve. Biztosra vehető, hogy középes eredménnyel zárja gimnáziumi tanulmányait. De annyi éppen elegendő lesz. Nem azt ígérte Ádándi Péternek, hogy színjelesre végez, hanem azt, hogy eredményesen maturál. Ez garantálva! Eszébe jutott május tizenkettedike, az írásbeli napja. Az az éjszaka kísértetiesen hasonlított a maihoz. Csak a szél volt erősebb akkor. A hajnali órákban tudott nagy nehezen elaludni, így aztán kialvatlanul jelent meg a vizsgán. Szerencsére a magyar irodalom még ment valahogy. Látta, hogy tanárnője buzgón magyarázott valamit az elnöknek, az pedig egy idő után engedékenyen bólintott. Ez a tanárnő az ő megmentője. A szimpátia akkor kezdődött, amikor április elején megkérdezte tőle, hogy családjából ki jön a szülői értekezletre. Senki, felelte neki Éva. Elmagyarázta, hogy egyedül él, se szülei, se testvérei nincsenek. Mindenkije halott. S ekkor a tanárnő megölelte.

– Nem baj, Évikém, ezerkilencszázkilencvenkettő áprilisában, májusában és júniusában én leszek a gyámod, ha te is beleegyezel.

Persze hogy beleegyezett. Ráadásul hamar rájött, hogy ez a gyámkodás semmi kötelezettséggel nem jár, egy pillanatra sem kellett feladnia függetlenségét. Kató néninek eszébe se jutott, hogy folyton gyámkodjon felette. De ha szükség volt rá, segített. Egyetlenegyszer korholta őt, de csak csendesen és négyszemközt, hogy ne legyen tanú. A ballagáskor, a ruha miatt. Éva úgy képzelte, hogy erre a különleges alkalomra szépen kiöltözik, így aztán a Váci utcában rendelt magának egy világoskék kosztümöt, de azt nem mondta meg a szalon vezetőjének, hogy ballagásra készül a ruha. Volt nagy csodálkozás az iskolában. Éva úgy nézett ki, mint egy színésznő. Nemcsak a lányok, de a szülők is ujjal mutogattak rá. Ekkor szólt neki Kató néni. Ő azonban nem bánta, hogy így esett. Hadd lássák, hogy neki van miből öltözködnie. Úgyis minden lány úgy beszélt róla, hogy „szegény Éva". Hát csak lássák, hogy ő nem szegény. Tudja ő, mit kezdjen magával. A bankettet azonban hamar otthagyta. A fiúk közül néhányan úgy képzelték, hogy ő most szabad préda, többen is félreérthetetlen ajánlatot tettek. Na, ebből ennyi elég, gondolta, és hazament. Otthon azonban sírva fakadt. Miért nincs mellette valaki? Ha most megjelenne az édesanyja, aki oly rútul cserbenhagyta őt, boldogan ölelné magához. Ezen aztán elgondolkozott. Miért van az, hogy mostanában egyre többször gondol az édesanyjára? Biztosan az egyedüllét az oka.

Úgy érezte, hogy megint elviselhetetlenül melege van. Felkelt és kiment a konyhába, hogy igyon valamit. A frizsiderből narancsitalt vett ki. Amikor a rostos levet a pohárba öntötte, zajt észlelt az előszoba felől. Mozdulata félbemaradt, éberén figyelt, aztán letette az üveget és a poharat, az ajtóhoz osont, fülét a vastag pánt mellé szorította. Mintha ajtó nyílna és csukódna valahol. Mi lehet ez? Tovább hallgatózott. Nem tudta mire vélni a zörejt. Félt. Péter halála óta félt, a legkisebb gyanús hangok is zavarták, rejtélyesnek tűntek számára, arra gondolt, most őt támadja meg valaki. Visszament a konyhába, ivott egyet, aztán újra az előszoba ajtó elé állt. A zaj konokul ismétlődött. Aztán nagy nehezen rájött, hogy a szél mozgathat kinn valamit, nem az ő ajtaját babrálják.

Újra lefeküdt. Arra gondolt, hogy még néhány szóbeli vizsga és vége a tanulásnak. De vajon mi lesz a következő lépés? A továbbtanuláshoz nem volt kedve, azt sem tudta, hogy milyen szakra jelentkezzen. Pedagógus nem akar lenni. Műszaki érdeklődése nincs. Talán valami nyelvet kellene tanulni? De ahhoz nem kell egyetem. Igen, a rendszeres tanulásra képtelen lenne, ezt kár erőltetni. És ez egyedül nem is megy. Elképzelte, hogy az egyetemi órák után hazajön és akkor főzni, takarítani kezd. És ez így menne szeptembertől júniusig, legalább hat éven át. Nem, ezt ő nem vállalja. Akkor mi legyen? Menjen el dolgozni valahova? Hova? Milyen munkát lehet vállalni egy gimnáziumi érettségivel? Elmehetne adminisztrátornak esetleg, gépelhetne reggeltől estig, húzkodhatná a rubrikákat, számolgathatna és kedvébe járhatna valami főnöknek. Ehhez aztán végképp nincs kedve. És mennyi pénzt adnának ezért neki? De hát pénzre nincs is szüksége. Péter öröksége végtelen biztonság számára. Talán ezzel a hatalmas vagyonnal kellene kezdeni valamit. Valami komoly vállalkozás szóba jöhetne. Nagy a kockázat. A rádióban egyebet sem hallani, minthogy a cégbíróságtól hányan kértek vállalkozási engedélyt, és hogy hányan mentek tönkre hallatlan gyorsasággal. Egy rossz lépés, és elúszott a pénz. Túl sok a bizonytalansági tényező, és valljuk be, tapasztalat semmi. Így kalandorság belevágni pénzeket emésztő vállalkozásokba…

Melegség szállt rá… Kitakarózott, a paplant könnyed mozdulattal a combjai közé fogta. Furcsa érzés ragadta magával. Két kezével végigsimította magát, lányosan kemény mellénél összeszorultak ujjai. Zihálva megremegett, combjai nagy erővel nyomták az összegyűrt takarót, teste lassan, ritmusosan mozogni kezdett, az erőlködés már fájt, de csak mozgott, szorította a paplant lábai között, ajkáról fuldokló kiáltás szakadt fel:

– Péter!

A kiáltás megijesztette, nézte az ajtót, hátha bekopog valaki. De csend volt, csak a szél rázta a fákat és feszegette az ablakot. Igen, az lenne a jó, ha itt lenne Péter. De Péter nincs többé. Galádul lemészároltatta őt és barátját az a gonosz milliárdos. A Fitos úr. És a barátja, az a kegyetlen orosz. És most megnyugodtak. Az ellenfél elvérzett, szabad a pálya. Nem, ez nem maradhat ennyiben. Igen, megvan az ő feladata, nem kell törnie a fejét, hogy mit kezdjen magával az iskola után! Meg kell bosszulnia Péter halálát. Ez az ő feladata. De hogyan? Képtelen lenne embert ölni, és a gyilkosok felkutatása sem egyszerű mutatvány. Segítség kell ehhez. Jóbarátok, akik akarnak és tudnak is segíteni neki terve végrehajtásában. Borus Béla, gondolta, ő az első számú jelölt, akitől segítséget kér, rajta kívül Pallai Menyhért, és talán Szulminov, meg az a karatés…

A gondolat felkavarta, felült az ágyban, térdeit átfogta a kezével, és maga elé meredt.

Hogy van ez? Én nem tudnék megölni senkit, de másokat arra akarok rábírni, hogy öljenek helyettem. Mi a kettő között a különbség? Látszólag tiszta marad a kezem, de a valóságban vér tapad hozzá, hiszen az én kérésemre pusztítanának el embereket. Egyszóval nincs különbség!

Istenem, csak itt lenne Péter és a mama! Péter persze azt mondaná, hogy „Szemet szemért, fogat fogért, a gyilkosokat meg kell büntetni!" A mama viszont óvna a gyilkosságtól, és attól is, hogy másokat rábírjak a gyilkolásra. Kinek van igaza? És ki dönti ezt el? Én képtelen vagyok rá, nem tudom eljátszani a döntőbíró szerepét!

Istenem, mit csináljak? Milyen egyszerű lenne az egész, ha a rendőrség elfogta volna a tetteseket, és azok bevallották volna, hogy Fitos és Kuzmics bérelte fel őket Péter és Laci meggyilkolására. De már hetek teltek el a szörnyű esemény óta, és a rendőrség egy helyben topog. Hiába magyarázta a rendőrségen ő és Pallai Menyhért is, hogy Fitos és Kuzmics bérelte fel a tetteseket, a válasz az volt, hogy Fitosnak és Kuzmicsnak bombabiztos alibije van. Ő erre a válaszra teljesen kikelt magából, és azt ordította, hogy nem ők húzták meg a ravaszt, bérgyilkosokkal végeztették el a piszkos munkát. A rendőrség hajthatatlan maradt: előbb el kell fogni a gyilkosokat, csak utána lehet bizonyítékok alapján megvádolni Fitost és Kuzmicsot.

Idegessége fokozódott. Felkelt és föl alá járkált a szobában, aztán kiment a konyhába, a pohárba whiskyt töltött, és egy hajtásra lehúzta. Az erős ital bizseregve terjedt szét testében. Visszament a szobába, és az ablakon át a tájat nézte. A szél változatlan hevességgel tombolt, földig hajlította a fákat, leveleket, papírdarabokat sodort magával. Egy teremtett lélek sem járkált az utcán.

Fitos és Kuzmics profi gyilkos, nem Péter és László volt az első áldozat az életükben. És lám, eddig megúszták, a rendőrök még a közelükbe sem tudtak férkőzni – folytatta akaratlanul a meditációt. És ha ő nem lép közbe, ezt is megússzák. Neki küldetése van, meg kell bosszulnia a két fiú halálát és mindazokét, akik Fitos és Kuzmics keze által pusztultak el. A gondolatok lassan stratégiává alakultak benne. A csali, amivel csőbe húzhatja őket, az a dokumentumköteg lesz, amit Péter rábízott, és azóta is jó helyen őrzi. Erre ugrani fog a két gazember, és akkor lecsap rájuk a barátaival. Igen, így jó lesz. Le kell győznie ellenségeit. Eördögh Margit jutott az eszébe, aki pár hete templomba hívta őt. Vasárnap délelőtt csengett a telefon, és ő meglepve hallotta Margit hangját:

– Gyere velem a templomba, félóra múlva kezdődik a nagymise.

– Sajnos nem érek rá, majd talán máskor.

– Nem, most kell jönnöd! Meg kell gyónnod a bűneidet! A kommunizmus csak futó felhő volt országunkban, jött és eltűnt, újra a kereszténység diadalmaskodik Mária országában.

– Nincs mit meggyónnom, becsületesen éltem.

– Tévedsz, a korszak megfertőzött, elhanyagoltad vallásod gyakorlását. Nem lehetsz gőgös, mint Julianus, az utolsó pogány császár, aki fegyverrel akarta megsemmisíteni a kereszténységet, pusztította, ahol csak érte. De a csatatéren egy ismeretlen ifjú harcos a dárdájával keresztüldöfte őt, mire a császár így kiáltott: „Te győztél, galileai!" Igen, Jézus győzött és győzni fog minden ellenségén!

– De hát engem miért kellene bárkinek is legyőznie?

– Mert ha nem gyakorolod vallásodat, pogány maradsz, hiába kereszteltek is meg. Ne felejtsd, a jövendődről van szó, a Julianust követő császárok egytől egyig keresztények lettek és leszámoltak a pogányokkal. Theodosius törvényben tiltotta a pogány vallás követését, sőt egyik törvénye felségsértésnek minősítette a bálványimádást, Justinianus pedig leromboltatta a pogány templomokat, bezáratta iskoláit.

A szél mintha csendesülne.

Tehát Jézus keresztüldöfte Julianust. ő pedig keresztüldöfi Fitost és Kuzmicsot. Illetve erre kéri barátait. Jogos lesz a bosszú. Szemet szemért! Ha a rendőrség elfogja a tetteseket, akkor úgyis beteljesedik a sorsuk, ő legfeljebb felgyorsítja az eseményeket.

Visszafeküdt az ágyba. Elálmosodott. Péter arca jelent meg lelki szemei előtt. „Jó úton jársz! – suttogta. Aztán a mama következett: „Ne engedj az ördög csábításának, leányom. Aki az ördöggel cimborál, maga is elkárhozik!

…Az álom egyre inkább a hatalmába kerítette. Utolsó gondolatként Borus járt az eszében. Reggel felhívja telefonon, és ha ráér, akkor találkoznak valahol…

…És kimegy a temetőbe is. Szép virágokat visz a mamának, meg a többieknek is… Elaludt.

Éva kényelmesen sétálgatott a Duna-parton. A szél már elcsendesedett, inkább csak szellő borzolta a Duna vizét. Kellemesen langyos idő volt. Jól érezte magát. A szóbeli matekvizsga sikerült, illetve a kettes osztályzat teljesen megfelelő volt számára. Kati néni megint kitett magáért, nélküle bukott maturandus lenne. Végtére ő harcolta ki az elnöknél a kettest, mégpedig valahogy úgy, hogy „ugye, kedves Éva, úgy értette, hogy a tangens a derékszögű háromszögben valamelyik hegyesszöggel szemközti befogónak és a másik befogónak a hányadosával kifejezett szögfüggvény"? Naná, hogy így értette, élénken helyeselt, mire az elnök homlokán elsimultak a ráncok, és két ujjával felmutatta a kettest, ami akár a győzelem V betűje is lehetett.

Közben a Dunapark étterem magasságába ért. Ránézett az órájára, hat óra lesz öt perc múlva. Hatra beszélték meg a találkozót Borussal. Időben érkezett, gondolta, és megindult a bejárat felé. A ruhatárban levette tavaszi kabátját, átadta az idős hölgynek, a tükörben megigazította a haját, és lassú léptekkel megindult az asztalok mellett. Borus a zenekar balján ült, amikor meglátta Évát, eléje sietett és az asztalhoz kísérte.

Éva elmondta aznapi sikerét, és azt is, hogy a temetőben volt, virágot vitt szeretteinek.

– Évikém – mondta Borus –, bármilyen fájdalmas is, a holtakat békén kell hagyni. Hidd el, nem sok értelme van a hetenkénti temetőlátogatásaidnak. A múlttól meg kell szabadulni.

– Nem tudok! – mondta Éva. – Mi Péterrel egyek voltunk, mondhatnám úgy is, egy test, egy lélek. Ezekben a napokban akartuk megtartani az esküvőt. Én Péter nélkül nem tudok élni. Érted, Béla?! Képtelen vagyok Péter nélkül élni!

Az őrnagy átnyúlt az asztalon, és megfogta a lány kezét.

Mégiscsak élsz! És ma is helyt álltál a suliban.

– Igen, mert megígértem Péternek. Mindig sokat adtam arra, hogy a szavamat betartsam.

Borus egy darabig nézegette Éva arcát, aztán mint aki rájött valami titokra, azt kérdezte:

– Miért vágattad fiúsra a hajadat, és miért festetted sötétbarnára?

– A szemem színét is meg akarom változtatni – válaszolta Éva.

– Kontaktlencsével?

– Igen.

– De miért?

Éva ivott a narancsléből.

– Azt akarom, hogy ne ismerjenek fel.

– Kik?

– Mondjuk, Kuzmics, Fitos és a testőrei. – Megragadta az őrnagy erős kezét. – Le akarok számolni velük!

– Te? Tréfálsz velem?

– Komolyan beszélek. Ez lett az életem célja. De én nem fogok vakvágányra kerülni, mint Péter. Én másképpen fogom csinálni. Nem akarok tőkés lenni. Így is elég gazdag vagyok. Péter szép örökséget hagyott rám, a végrendelet szerint társtulajdonosa lettem a Szivárvány Szállónak is. Ha összeszámolom, a magánvagyonom ötvenmillió forint.

Borus meglepetten pillantott fel.

– Nem kevés! A millióid kamatjából gondtalanul élhetsz.

– Tudom. De engem a nagypolgári élet nem érdekel. Mondok neked valamit, Béla, és kérlek, vedd komolyan, nekem baráti segítségre lenne szükségem a terveim végrehajtásához.

– Hallgatlak.

– Szerelj le a rendőrségtől, nyugdíjaztasd magad!

– Ahhoz még fiatal vagyok…

– Akkor találj ki valamit! Légy a munkatársam. Ötször annyit fizetek, mint amennyit most kapsz. Mondjuk, lehetnél a titkárom vagy valami ilyesmi. Beszéld meg a feleségeddel.

– Oké! Beszélni fogok vele. De lenne egy feltételem.

– Hallgatlak.

– Régi tervem, hogy egy karateiskolát alapítsak…

– És mi az akadálya?

– Pénz kell hozzá,

– Mennyi?

– Pontosan nem tudom megmondani, de ha minden jól megy, három-négy millió elég lenne. Ebben már benne van a tornaterem bérleti díja és az edzésekhez szükséges eszközök is. Tudok egy megfelelő helyiséget. Valamikor az Ősbuda Tsz. oktató és kulturális épülete volt, de már két éve üresen áll. Eladó vagy bérelhető.

– Hol van, melyik utcában?

– Közel a Bécsi úthoz, a Must utcában. Villamossal jól megközelíthető. Maga a telek, amelyen a pavilon áll, igen értékes, befektetésnek sem rossz üzlet.

Éva elgondolkodott. Szép volt az arca, jól állt neki a sötétbarna fiús frizura. Azon törte a fejét, hogyha értékesítené a rózsadombi telket, akkor annak az árából megvásárolhatná a Must utcai épületet a telekkel együtt.

– Figyelj rám, Béla! Intézkedj a leszerelésed ügyében! Én pedig Jávorka doktorral megbeszélem, hogy vásárolja meg az Ősbuda Tsz. épületét a telekkel együtt, és irassa a nevemre, téged pedig kinevezlek a Torma-Borus Karate Központ igazgatójának. A mostani fizetésed ötszörösét fogod kapni. És, mint igazgató, megkezdheted a szervezést, az épület átépítését, te tudod, hogy mi kell egy ilyen sportközponthoz.

– Tudom, Évikém. Elsősorban rengeteg és jó reklám kell, hogy az üzlet beinduljon.

– Természetesen! – lelkesedett a lány. – És tudod mit, Béla, én is meg akarom tanulni a karate művészetét.

– Személyesen én foglak tanítani. Meg kell mondjam neked, fantasztikus nő vagy!

– Igazán kedves vagy. Akkor megállapodtunk?

– Azt még nem tudom, hogy mit jelent közelebbről a titkári teendő.

– Erre később még visszatérünk. Most vacsorázzunk, iszonyúan megéheztem.

A desszertnél tartottak, amikor megállt az asztaluknál két ötven év körüli férfi, és baráti hangon köszöntötték Borust:

– Jó étvágyat, kedves Béla úr!

Borus azonnal felállt, szalvétával megtörölte a száját, és nevetve kezet nyújtott a két férfinak.

– Üdvözlöm az urakat! – Kezet fogott velük, aztán Éva felé fordulva azt mondta: – Ő Fazekas Szabolcs közgazdász, ő pedig Berky Antal újságíró. – Évára mutatott: – A főnököm, Torma Éva.

Kezet fogtak Évával, aki az asztalhoz invitálta a két férfit, azok pedig elfogadták a meghívást. Borus rendelt nekik, mindketten vodkát kértek narancslével.

– Mondj már magadról valamit, Béla, hogy élsz ebben az istenadta új világban? – kérdezte Fazekas, a magasra nőtt, hatalmas barna sörényű közgazdász.

– Még mindig a belügyben szolgálom a hazát, de hirtelen úgy megnőtt a bűncselekmények száma, hogy lassan belerokkan az egész rendőrség.

– Mindenki belerokkan ebbe a kormányzatba! – vágott bele Fazekas. – Romlik az életszínvonal, nő a munkanélküliség, az emberek félnek az elszegényedéstől, ez a kormány meg minden bírálatra úgy reagál, hogy a bajok kizárólagosan az ellenzék ármánykodásainak a következményei.

– A kormány a félidős értékelésében viszont azt állítja, legalábbis a rádió szerint – szólt közbe Éva –, hogy a dolgok rendben haladnak.

– Sikerpropaganda! – mondta Fazekas. – A kisgazdák ezzel szemben azt állítják, hogy októberre megbukik a kormány, az újabb is csak decemberig bírja, utána kiírják a választásokat.

– Szerintem ez a jóslat nem teljesedik be, de az biztos, hogy most alkotmányos válságot élünk – szólalt meg Berky, az erősen kopaszodó újságíró. – A válság pedig abban van, hogy Göncz nem volt hajlandó aláírni a kormányfő előterjesztését a rádió- és a tévéelnök felmentéséről. És tudják, mi a vicc – nézett Évára és Borusra –, az újságírók budapesti csúcstalálkozóján Galliner igazgató gratulált Göncznek ebbéli lépéséért.

– Ez nem alkotmányos válság – fejtegette Fazekas –, legfeljebb botrány, ami hamarosan el fog csitulni, mert a kormány előbb-utóbb kiravaszkodja a fortélyát annak, hogy a tévé és a rádió vezetője megváljon tisztétől. De ettől nem lesz jobb a kormány helyzete, legfeljebb rájön arra, hogy mégsem a média tehet a koalíció népszerűségének végzetes hanyatlásáról, hanem ők maguk.

– Ezzel teljes mértékben egyetértek – helyeselt Berky. – De megragadnám az alkalmat, és szeretnék kérdezni tőled valamit – fordult Borus felé.

Az őrnagy széttárta a kezét.

– Kérdezz csak, barátom, ha tudok, válaszolok rá.

– Ma adtam le a pisztolyomat az Andrássy úton. Istenem, mi volt ott! Vagy százan ácsorogtunk az utcán,, majd három órába tellett, amíg rám került a sor. Odaadtam a fegyvert, cserébe kaptam egy papírt és kész. Béluskám, én azt a Zbrojovkát annak idején pénzért vettem, hát milyen alapon veszik el tőlem ma, ráadásul egy fillért sem adnak érte.

– Nehéz kérdést tettél fel, barátom. Komolyan, nem tudom. Már sokan megkérdezték ezt, és igazából senki sem tudott rá válaszolni. Úgy tűnik, félnek azoktól, akiknek önvédelmi fegyver van a kezükben. Fizetni pedig azért nem fizetnek, mert úgy gondolják, hogy azzal, akinek fegyvere volt a múlt rendszerben, mindent megtehetnek, még ezt is. Ennyi, mást nem tudok mondani.

– Ez is valami. És most szíves engedelmetekkel én megyek, még hátravan egy találkám ma estére.

Fazekas is csatlakozott Berkyhez, így aztán Éva és Borus magára maradt.

– Rendes fickók – dicsérte barátait Borus – ez a törzshelyük, ha másért nem, egy pofavizitre mindennap benéznek, aztán sietnek tovább. Ma is így lehetett. Előfordul persze, hogy órákig vitatkoznak egy-egy érdekesebb kérdésről.

– Nekem is tetszik ez a hely – mondta Éva –, és jó a kaja is. Mit szólnál hozzá, ha mi is kineveznénk a törzshelyünknek?

– Rendben van! És most, Évikém, újra megkérdezem tőled, mit értesz a titkári munkán az én esetemben? Tudnom kell, hogy dönteni tudjak.

Éva elgondolkodott, egy ideig csak Borus szemét kutatta, aztán halkan beszélni kezdett:

– Azt szeretném, hogy a segítségemre lennél Fitos és Kuzmics leleplezésében, és ha másként nem megy, elpusztításában. Sokat gondolkoztam ezen, és tudom, hogy rendkívül kényes kérdésről van szó, és veszélyes is. De te rendőr vagy, szakmád a gyilkosok felderítése és lebuktatása, ismeretségi körömben náladnál alkalmasabb embert nem ismerek, és benned a legteljesebb mértékben megbízom. Erről van szó. Kérlek, segíts nekem, amit kérek, az nem holmi gátlástalan gonoszkodás, ha segítesz, az igazság szolgálatába állsz.

Borus megszorította, aztán megsimogatta Éva kezét, és azt mondta:

– Mindent értek, holnap megadom a választ.

Borus Béla ígéretéhez híven másnap reggel felhívta telefonon Évát, és határozott hangon kijelentette:

– Évikém, vállalom a felajánlott munkát, és