A láthatatlan íjász

E. A. RODRIGUEZ

(BARSI ÖDÖN)

A LÁTHATATLAN ÍJÁSZ

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-800-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

ELŐSZÓ

Nem kívánhatom, hogy feljegyzéseimnek mindenki hitelt adjon; magam is jobban szeretném, ha csak álmodtam volna az egészet… Voltak percek, mikor azt hittem, hogy túlfeszített agyam rémképei tévesztettek meg. Érzékeimben talán kételkedhetnék, de itt fekszenek íróasztalomon a rendőrségi jelentések, melyek részletesen beszámolnak azokról a borzalmas és látszólag érthetetlen eseményekről, melyek annakidején az egész Scotland Yardot izgalomban tartották. Nem szívesen emlékszem vissza erre az időre. Olyan rendkívüli események központjába kerültem, melyekről azelőtt álmodni sem mertem volna. A Cameron-kastélyban lejátszódott bűntények a legmerészebb fantáziát is túlszárnyalták.

A „Láthatatlan íjász" furcsa, kísérteties legendája új életre kelt; megzavarta a babonás emberek lelkét, rettegésben tartotta az egész környéket és az én idegeimet is alaposan próbára tette. Sokszor magam is elcsodálkoztam, hogy nem veszítettem el gondolkodási képességemet. A fenyegető veszélynek és a halálnak sejtelme egyetlen pillanatra sem hagyott el. Ha lefeküdtem, úgy várakoztam az álomra, mint az elítélt a ki végzésre. Rendszerint fojtogató lidércnyomásra ébredtem és nem mertem többé elaludni. Vég nélküli éjszakákon át kitágult szemmel meredtem a sötétbe és a legkisebb zörejre ijedten összerezzentem?

Talán engem vádolnak?? A lelkiismeretem tiszta!? Nem tudtam segíteni rajtuk, éppen úgy, mint társaim sem tudtak? Egyedül Hughes birkózott meg a feladattal, de amíg a célhoz ért, addig a láthatatlan íjász már harmadik áldozatát terítette le.

Elsősorban a magam megnyugtatására írom le a hersworthi eseményeket. Úgy hiszem, nem lesz túlságosan nehéz feladat, ezek az események most is élénken foglalkoztatják fantáziámat…

Azonban nem akarok elébe vágni a történetnek. Nevem Trent William. Nyolcadik esztendeje állok a Scotland Yard szolgálatában. Tavaly decemberben Sir Hall jóvoltából kineveztek detektívfelügyelőnek. Fontosabb személyi adataim közül még megemlíthetem: hogy végigharcoltam a háborút és kétszer megsebesültem. Barátaim és ismerőseim véleménye szerint arcom eléggé megnyerő, különösen, ha nevetek. Sajnos, erre nem igen volt alkalmam az utóbbi időben. Talán sohasem vettem volna tollat a kezembe, ha 1930. január 2-án nem utazom el Hersworthba. Örökké emlékezetes marad számomra ez a dátum. Természetesen akkor még nem tudhattam, hogy milyen szörnyű meglepetéseket tartogat számomra a jövő.

I. FEJEZET

Sir Hall a Scotland Yard mindenható főnöke az ablaknál állt és a kavargó hópelyhekbe bámult. Hatalmas alakja és fehér haja feltétlen tiszteletet parancsoltak. Arcáról sugárzott az előkelőség. Kár, hogy ez az arc néha teljesen elváltozott. A szelíd vonások megkeményedtek, az okos szürke szempár fenyegetően parázslott. Régóta ismerem a főnököt, de ennyire izgatottnak még sohasem láttam. Idegesen dobolt az ablaküvegen, majd súlyos léptekkel íróasztalához ment és a szétszórt aktacsomók közül kihalászott egy levelet.

– Olvassa el, Trent! Kíváncsi vagyok a véleményére – mormogta rosszkedvűen.

Figyelmesen átolvastam a levelet. Meglehetősen sokáig tartott, míg a különös, kusza írást kibetűztem. A levél egyébként következőképpen hangzott:

A Scotland Yard Főnökségének

London

Mielőtt meggyilkolnának, néhány adatot szeretnék a rendőrségnek elmondani, melyekből kiviláglik, hogy milyen természetű veszedelem fenyeget. Pénteken délután 4 órakor személyesen teszem tiszteletemet, feltéve, hogy akkor még életben leszek. Ellenkező esetben kérem szíves elnézésüket.

Tisztelettel

Cameron John

Gépiesen visszatettem a levelet az íróasztalra.

– Nos, mi a véleménye? – kérdezte a főnök.

– Nem tudom, mit gondoljak – válaszoltam –, különösebb levelet még nem olvastam… Ezt csak őrült írhatta!

– Vagy olyan valaki, aki tudja, hogy napjai meg vannak számlálva – mondta Sir Hall elgondolkozva

Az ajtó hirtelen kitárult, és az ügyeletes őrmester lépett be. Feszes tartásban megállt a küszöbnél.

– Colt felügyelő és Hamilton doktor úr – jelentette monoton hangon. Sir Hall a belépő férfiak elé sietett és kezet fogott velük. Az őrmester kötelességszerűen megvárta a főnök intését, aztán sietve eltávozott és gondosan becsukta maga után a párnázott ajtót.

A főnök a karosszékekre mutatott.

– Foglaljanak helyet az urak.

Colt sietve tett eleget a felszólításnak. Leült, rövid lábait kényelmesen kinyújtotta és várakozásteljesen pislogott. Colt felügyelő kistermetű, köpcös emberke volt. Egyáltalán nem látszott detektívnek. Komikusnak találtam lángvörös haját, szeplős arcát és óriási, csontkeretes pápaszemét, amely többnyire lecsúszott pisze orráról.

Hamilton rendőrorvos minden tekintetben ellentéte volt társának. Igazi csontvázember. A rosszul szabott fekete ruha még soványabbnak tüntette fel alakját, mint amilyen a valóságban volt. Vékony nyakát, furcsa madárfejét és kampós orrát már számtalanszor megbámultam. Kiszáradt, ráncos arcbőre elsárgult pergamenre emlékeztetett. Úgy gubbasztott a karosszékben, mint egy öreg, bóbiskoló keselyű.

A főnök az órájára pillantott.

– Szeretném, ha már Hughes főfelügyelő is itt lenne! Addig is olvassák el az urak ezt a levelet.

Feszülten figyeltem kollégáim arcvonásait, de egyikük sem mutatott különösebb meglepetést Hamilton doktor olvasta el először a levelet. Hosszú ujjait összekulcsolta és félig nyitott, vizenyős szemével makacsul a mennyezetre bámult. Colt előbb gondosan megtörülte szemüvegét és csak aztán fogott hozzá a levél kibetűzéséhez.

– Nos, uraim, mi a véleményük? – kérdezte a főnök türelmetlenül.

– Üldözési mánia – válaszolta Hamilton –, épeszű ember nem írhat ilyen badarságot…

– Ez túlságosan elhamarkodott következtetés! – vetette közbe Colt. .– A magam részéről csak akkor nyilatkozhatom, ha személyesen megismerkedtem a levél írójával!

A főnök bólintott.

– Ez a vágya rövidesen beteljesedik. A levél szerint, John Cameron ma délután 4 órára jelentette be látogatását. Használjuk ki addig is az időt. Szándékosan nem fűztem eddig magyarázatot a levélhez, mert éppen a véleményük érdekelt.

Sir Hall gondosan összehajtotta a levelet és az akták közé tette.

Hamilton kellemetlenül felnevetett.

– Colt kollégám talán sohasem fogja megérteni, hogy néhány sor írásból legtöbbször fontos tényeket állapíthat meg a szakember. A kézírásszakértő sok mindent megtudhat egy levélből… A kusza, rendetlen betűk elárulják többek között, hogy a levél írója halálos rémületben él…

– Ebben senki sem kételkedett – vágott közbe Colt –, és azt hiszem, mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy Cameron John nem szórakozásból írta ezt a levelet!

Érdekesnek találtam, hogy a két férfi beszédmodora mennyire különbözött egymástól. Colt szinte pattogva ejtette ki az egyes szavakat. Hamilton  viszont elnyújtottan beszélt. Kellemetlen nevetését különösképpen jellegzetesnek találtam.

Szomorúan rázta fejét ós állandóan az ajtó felé pislogott.

– Attól félek, hogy kedves kollégám nem egészen értette meg fejtegetéseimet, a grafológia komoly tudomány, amely egyes odavetett írásjelekből csalhatatlan következtetésekre juthat. Csak Napóleon ismert aláírásait hozom fel példának; mikor császárrá koronázták, úgy írta nevét az okmányokra, mintha ő lenne a világ ura… Jellegzetes nagyzási hóbort… A wagrami csata után már korántsem írta le nevét ilyen határozottan, Waterloo után pedig egyenesen olvashatatlan aláírást firkált…

– Hagyja abba, kedves kollégám! – vágott közbe Colt rémülten. – Nem gondolja, hogy túlságosan eltérünk a tárgyunktól?

A főnök elmosolyodott.

– Az idő csakugyan rövid – mondta –, mindenekelőtt ismertetni akarom a Cameron család történetét, már amennyiben ez a jelenlegi üggyel összefügg… Pontosan két hónappal ezelőtt lord Cameron Basil váratlanul elhunyt hersworthi kastélyában. Noha az idős úr szívbajban szenvedett, halála mégis váratlan volt. Kezelőorvosa, dr. Sheltow szerint a lord még sokáig elélhetett volna. Hamilton doktor úr bizonyára megérti ezt, miután a hersworthi orvos írásbeli jelentésében is hangsúlyozza, hogy Cameron Basil szívbajban szenvedett!

Hamilton bólintott.

– A hersworthi orvosnak tökéletesen igaza van… Ha a beteget nem érte volna izgalom, esetleg még nagyon sokáig élhetett volna. Az ilyen természetű bajnál úgyszólván minden a környezettől függ… Ismétlem: teljes pihenés és semmi izgalom…

– Sajnos, a lordnak éppen elég izgalomban volt része – folytatta a főnök –, tudomásom van arról, hogy halála előtt fenyegető leveleket kapott. Hersworthban még ma is arról suttognak az emberek, hogy Cameron Basil gyilkosság áldozata lett. Az itteni rendőrség a múlt hónapban kiásatta a lord holttestét. A vizsgálat azonban teljes mértékben igazolta Sheltow doktor megállapítását; Cameron Basil csakugyan szívbajban halt meg… Ezek a hivatalos tények. Vannak azonban még olyan mellékkörülmények, amelyeket nem hagyhatok szó nélkül. Hersworthban egy legendás személyről suttognak az emberek…

– A „láthatatlan íjász"-ról – szólt közbe Hamilton.

A főnök meglepetve pillantott az orvosra.

– Nem is tudtam, hogy ismerős Hersworthban.

– Sokszor jártam ott – válaszolta Hamilton közömbös hangon. – Morrison, a hersworthi tébolyda igazgatója régi barátom. Tőle hallottam először ezt az elnevezést… Véleményem szerint a „láthatatlan íjász" alakja a nép fantá­ziájában született meg. Alkalmasint valamilyen középkori kísértethistória hőse, aki a jámbor hersworthiak képzeletében még ma is él…

– Sőt a nyílvesszőivel sem fukarkodik – vágott közbe a főnök. – Mint már említettem, Cameron Basil fenyegető leveleket kapott, a levelek minden esetben nyílvesszőre voltak erősítve. A nyílvesszőket a legkülönbözőbb helyeken találták; ablakpárkányon, ajtófélfába fúródva, sőt az egyik az íróasztalon hevert.

– Természetesen pénzt követelt a láthatatlan íjász? – kérdezte Colt gúnyosan.

Sir Hall bólintott.

– Igen. Jellegzetes zsarolólevelek voltak. Az utolsó levélben halállal fenyegették meg a lordot

– Remélem nem ijedt meg ettől az otromba fenyegetéstől? – kérdezte Hamilton szokatlan élénkséggel. – Az ilyesmit nem lehet komolyan venni!

– Ízlés dolga – vélekedett a főnök. – Kétségtelen azonban, hogy a lord másnap halott volt!

Nem állhattam meg szó nélkül.

– Ha jól értettem, uram, akkor Cameron Basil természetes halállal halt meg?

– Ez kétségtelen – válaszolta a főnök. – Az öreg urat régi szívbaja ölte meg. A parkban találtak rá, egy fa tövében… Testén semmiféle sérülést nem találtak, de nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény, hogy a fa kérgébe egy nyílvessző volt belefúródva…

– A láthatatlan íjász tehát elhibázta áldozatát – jegyezte meg Hamilton.

– Vagy pedig arra számított, hogy az öreg, szívbajos ember az ijedtségtől is elpusztul – szólalt meg Colt. – Azt hiszem, az én feltevésem közelíti meg legjobban az igazságot!

Néhány pillanatig kínos csönd állt be. Colt megjegyzése valóban ésszerű volt. Én legalább így éreztem.

Sir Hall törte meg először a csendet.

– Cameron Basilnak három fia van. Ők örökölték a vagyont. A legidősebb fia, Cameron John, a jelenlegi lord, intézte hozzánk az imént megtárgyalt levelet.

– Eszerint a láthatatlan íjász újra jelentkezett – mondtam szinte önkénytelenül.

A főnök meglepetve húzta fel szemöldökét.

– Ugyanerre gondoltam én is… Valóban, Trent, ha így folytatja, még gondolatolvasó lesz!

Sir Hall ismét az órájára pillantott.

– Nyolc perc múlva négy óra. Kíváncsi vagyok, hogy Cameron John pontos lesz-e?

A főnök utolsó szavainál az ajtó feltárult és Hughes Harry detektív-főfelügyelő magas alakját pillantottam meg. Sir Hall szokatlan szívélyességgel üdvözölte Hughest. A főfelügyelőt már nem egyszer láttam a Scotland Yard épületében, de személyesen nem ismertem eddig. Hughes még fiatal ember volt, életkorát legfeljebb 30