Ókori író - mai olvasó

RÉVAY JÓZSEF

ÓKORI ÍRÓ –

MAI OLVASÓ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-324-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Révay József jogutódja

ELŐSZÓ

Érdeklik-e még az ókori írók a ma emberét? Van-e mondanivalójuk több mint harmadfél ezer év messzeségéből a mi korunknak is? Tudják-e még magukkal ragadni, nemesíteni, nevelni, ösztönözni a mai olvasót? Vajon a ma embere át tudja-e rágni magát az ókori írók nehézségein, a történelmi hivatkozásokon, a bonyolult mitológiai vonatkozásokon, a korszerű társadalmi és egyéni s gyakran helyi jellegű célzásokon?

Ezekre a kérdésekre keresi a feleletet kis könyvem; célja: bevezetni a mai olvasót az ókori irodalmak kroisosi kincseskamrájába, s útbaigazítani, hogy mit válasszon, mihez nyúljon.

E kis könyvnek nincsenek elődei sem itthon, sem a külföldön. Ezért nem is használtam, nem is használhattam úgynevezett forrásmunkákat; forrásom és ezzel könyvem anyaga a görög és római irodalom. Hiszen ha csak röpke szemlét akartam tartani a kettő fölött, máris le kellett mondanom arról, hogy mások nézeteivel foglalkozzam vagy vitatkozzam. De azok, akiket az ókor és a ma szellemiségének viszonya nemcsak irodalmi, hanem más vonatkozásban is érdekel, nagy tanulsággal forgathatnak néhány jól tájékoztató könyvet. Ezek:

Th. Birt: Zur Kulturgeschichte Roms. 1916.

P. Cauer: Das Altertum im Leben der Gegenwart. 1915.

E. Curtius: Altertum und Gegenwart. Gesammelte Reden u. Vorträge I–II. 1903.

Geréb József: Klasszikus világ és modern műveltség. 1918.

Geréb József: A görög szellem Európa kultúrájában. 1921.

O. Immisch: Das Erbe der Alten. 1911.

W. Jaeger: Die geistige Gegenwart der Antike. 1929.

Th. Zielinski: Die Antike und wir. 1905.

Könyvem műfaját illetőleg úgy döntöttem, hogy legjobban akkor szolgálom az ügyet, ha igyekszem ezt a tájékoztatást lehetőleg közvetlen hangon, mintegy barátságos beszélgetés alakjában megadni. Így jutottam arra a gondolatra, hogy Seneca leveleinek műformáját választom.

Amennyire lehetett, a Seneca-levelek közvetlen hangját igyekeztem követni, és megtartottam s mindvégig alkalmaztam Senecának azt a kedves szokását, hogy minden levelét egy-egy értékes, mély értelmű és tetszetős idézettel zárja.

Ezt a rövid tájékoztatást is idézettel végzem. Mint Seneca szokta mondani, ezt az idézetet zsákmányoltam mai olvasmányomban, és felajánlom olvasóimnak; Senecát olvastam, s ott találtam érdekes megjegyzését Epikurosz kertjéről. E filozófus kert felirata: „Hospes hic bene manebis, hic summum bonum voluptas est, non inritant hi hortuli famem, sed extinguunt, nec maiorem ipsis potionibus sitim faciunt, sed naturali et gratuito medio sedant, in hac voluptate consenui. – Idegen, itt jól fogod érezni magadat, itt a legfőbb jó a gyönyörűség. De ezek a kertek nem csigázzák fel az éhséget, hanem lecsillapítják, nem is fokozzák a szomjúságot egyre több innivalóval, hanem természetes és ingyen itallal kielégítik. Én ilyen gyönyörűségekben öregedtem meg." (Sen. ep. II 9, 10.)

Ilyen igazi gyönyörűségben lesz része az olvasónak is, ha ezzel a szívvel és ezzel a szándékkal lép be az ókori irodalmak kertjébe.

MINT A VERSENYFUTÓK…

A halhatatlan ókor

Ioannes Stobaios (Kr. u. V. sz.) egyike volt az ókor legnagyobb olvasóinak; legalább ötszáz író és költő könyvét olvasta végig, s olvasás közben kiírta belőlük a bölcs és szép mondásokat. Így Anthológiája vagy Florilegiuma az ókori irodalom megbecsülhetetlen kincsesbányája. Ebben a kincsesbányában találtam a következő aranydarabkát: Szókratésztől egyszer megkérdezte valaki, hogy miért nem ír. A bölcs így felelt: „Mert tudom, hogy a papiros többet ér, mint amit ráírnék!"

Látod, kedves olvasóm: ez a szókratészi mondás mindenestül ráillenék kis könyvemre, ha azt akarnám benne megírni, hogy a görög és latin irodalom különb az egész későbbi világirodalomnál, a görög és latin irodalmi művek a tökéletesség utolérhetetlen mintaképei, vagy esetleg hatalmas felkészültséggel azt bizonyítgatnám, hogy mily áradozó magasztalással lelkendeznek későbbi korok írói rég halott görög és római kartársaikért. Mióta a derék Charles Perrault a francia akadémia ülésén (1687. febr. 27.) felolvasott, hódolattól csöpögő verselményében agyonmagasztalta XIV. Lajos korát, és lelkesen harsonázta, hogy a nagy király százada elhomályosította Augustus dicsőségét: megindult a végeláthatatlan vita, vajon az ókori irodalom és műveltség értékesebb-e, vagy a mai? Ne avatkozzunk bele, nehogy szégyenszemre a fejünkre olvassák Szókratész mondását.

Nyugodjunk bele, hogy az ókori írók nem évültek el. Senki sem merné állítani, hogy csupa remekművet alkottak, hiszen kétezer évvel ezelőtt is voltak kevésbé tehetséges vagy éppen tehetségtelen írók, akárcsak azóta is mindig. Megmondta már Horatius egyik levelében (ep. I 17, 36): „Non cuivis homini contingit adire Corinthum – Nem mindenkinek adatott meg eljutni Korinthoszba", vagyis – értsük így – a tökéletesség fellegvárába. Voltak rossz görög és latin írók is, és műveik bizonyára azért maradtak ránk, mert a középkori másoló barátoknak talán nemes erkölcsi célzatuk miatt fontosak voltak.

De ha nem is csupa remekművet alkottak az ókoriak, mégis ők alkottak először remekműveket. A görögök teremtették meg az irodalom minden műfaját, s minden műfajban mindjárt megalkották a remeket is. Gondoljunk csak Homéroszra, Pindaroszra, Aiszkhüloszra és Platónra, s gondoljunk a rómaiakra, akik a görög műfajokat és remekműveket nyugatnak és az örökkévalóságnak közvetítették. Gondoljunk Pliniusra, Traianus császár bizalmasára, aki egyik barátjának, Maximus kegyelmes úrnak, Achaia (Görögország) kinevezett kormányzójának ezt írja: „Gondold meg, hogy Achaiába indulsz, ebbe az igazi és szín-Görögországba, ahol az emberség kivirágzott… ahol az emberek leginkább emberek, a szabadok leginkább szabadok! (Ep. VII 9). Ez az igazi és szín-Görögország, ez a „vera et mera Graecia töretlen erővel él mai műveltségünkben is, és vele él leánya, Róma. Azonban örök életük titka nem az, hogy utolérhetetlen mintaképeket alkottak későbbi íróknak és költőknek, hanem az, hogy örökké időszerű marad minden alkotásuk, örök időszerűséget ad nekik mindenekfelett a „humanitas elmúlhatatlan eszménye, amely minden alkotásukat beragyogja. Ez a humanitás – mondja az ókor egyik szorgalmas, nagy olvasója, Aulus Gellius, „Attikai Éjszakák című nevezetes florilégiumában (XIÍI 17), – nem „philanthropia, vagyis emberszeretet, hanem „paideia, vagyis műveltség. Ez az emberségeszmény ad örök időszerűséget az ókori írók minden lapjának.

Az emberiség sohasem feledkezett meg az ókornak erről a fejedelmi ajándékáról; óvta, dédelgette, mint szent Vesta-lángot, s az ókort követő nagy korforduló néhány barbár századán kívül nem tudunk olyan korszakról, amely közömbösen vagy megvetéssel elfordult volna a görög és latin műveltség eszményeitől. A VI. század végén az Aniciusok nemzetségéből való Nagy Szent Gergely pápa (590–604) keservesen panaszkodik, hogy már a papok sem tudnak latinul, s valóban elképesztő, hogy a kora középkornak ezekben a barbár századaiban mennyit felejtett az emberiség! Ez a vedlés időszaka: latinul elfelejtettek, olaszul, franciául, spanyolul és portugálul még nem tudtak, de nem tudtak angolul és németül sem, Európának nem volt művelt nyelve, Európa dadogott. Ennek a kornak emlékét őrzi a kolostori iskolákból megmaradt híres mondás: „Graeca sunt, non leguntur – Görögül van, nem olvassuk"; ezzel tértek napirendre a latin könyveikben előforduló görög szövegeken. Csak a szerzetesek celláiban pislákolt ekkor az ókori irodalmak mécsese; névtelen századokban névtelen barátok mentegették böjtös nappalokon és virrasztásos éjszakákon az ókor kincseit. Ez az igazi középkor, amely a kolostorok celláiban élt, mindig az ókor örökösének érezte magát; minden